Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-29 / 73. szám
4. EMBERKÖZELBEN_____ HÍRLAP, 1993. március 29., hétfő Mint a méz Adna egy forintot kölcsön? A polgármester — tegnap és ma Lehet, hogy csak nekem a mániám, de én nagyon szeretném megismerni magát az embert is — nemcsak a protokolláris külsejét a vezető állású személyeknek. Ezért kerestem fel Keresztes Györgyöt, Gyöngyös város polgármesterét. S ő készséggel vállalta a beszélgetést. — Milyen dolog ma polgár- mesternek lenni? — Nem túl népszerű. De szakmailag rendkívül érdekes, izgalmas. Időnként pedig némi kellemetlenséggel is együtt jár. — Büszke arra, hogy polgár- mester? — Hogyne! Azt hiszem, büszkének kell lennem arra, hogy a város képviselő-testülete megtisztelt ezzel a feladattal. — Pártközi megegyezés alapján lett azzá? — Nem egészen. Többes jelölés volt, de mivel koalíciós többség alakult ki a testületen belül, így érvényesíteni tudták az elképzeléseiket. — Elmondaná, ki is ez a Keresztes György? Hogyan nevelkedett? Milyen családban nőtt fel? A következőkben állt össze az életrajz egy része: „Született Budapesten, 1945-ben. Többszörösen jeles dátum. Nyolcán voltak testvérek. Az édesapa jogász, aki Kolozs várról települt vissza. Budafokon laktak, együtt a déd- és a nagyszülőkkel egy meglehetősen nagy családi házban”... — Annyian voltunk, hogy jól kitöltöttük mind a hat szobát — jegyezte meg halk nevetéssel. Előbb városi fogalmazó, majd belügyminisztériumi tisztviselő lett az apa. Országgyűlési képviselőnek választották meg 1947- ben a Barankovics-párt színeiben. — Majd megfosztották a mandátumától, az indoklás: kleriko- fasiszta. Jól hangzik? Egy ideig abból éltek, hogy az édesanya nejlonharisnyákat kötött át megrendelésre. Majd a családfőnek sikerült fűtőként elhelyezkednie. Később pedig „felemelkedett”: adminisztrátor lett. — Mindezzel együtt nekem klassz gyerekkorom volt — jelzi nem kis örömmel. — Minden tornyot megmásztunk, minden magas fát is, és óriási csatákat vívtunk, mint indiánok. A gimnáziumot a piaristáknál végezte el. Túlságosan „nem szaggatta az istrángot” — közepes tanuló volt. Ezért eszébe sem jutott, hogy egyetemre menjen... Csillogó szemmel sorolta, milyen nagyszerű diák-sportélet volt a piaristáknál, micsoda vízi túrákat rendeztek, és milyen eredményes kosárlabdázás jellemezte őket. De a földi javakban nem dúskáltak. — Én már általános iskolás koromban különböző helyeken dolgoztam a vakációban a társaimmal együtt. Jellemző: az első saját télikabátot 19 éves koromban kaptam. Egymás ruháit örököltük egyébként. — Hogyan választotta a vendéglátó szakmát? — Még egészen fiatal voltam, amikor egy napon bementem a Gellért Szállóba. Szeretnék itt dolgozni, ha lehet. Afféle mindenes lett. De jó környezetbe került. Az ezüstöt például egész álló nap egy volt polgármester és volt jegyző pucolta, fényesítette. A pincérek között is nem egy diplomás ember és volt katonatiszt tevékenykedett. — Hadd mondjam el egyik emlékemet. Betért vacsorázni hozzánk a Gellértbe Károlyi grófné W. T. szobrász társaságában. A művész odaszólított az asztalhoz, és bemutatott, mint a Gellért jövendő igazgatóját. Aztán kihívott a ruhatárba, és azt kérdezte, tudnák-e neki kölcsönadni egy forintot, mert gyufát szeretne venni... Ezt a kis epizódot nem akarom ideologi- zálni. Ma sem felejti el, hogy Viktor Grisin is megszállt a Gellértben. Mindenkinek haptákba kellett állnia. Éjjel 2-kor felsorakoztatták az egész személyzetet, mert a jeles férfiú meg akarta köszönni a kiszolgálást. Mindenkivel kezet fogott, és jelvényt tűzött a mellükre — amíg tartott a jelvényekből. Utána már csak a kézfogás maradt a zenekar tagjai részére. Ő egy futballistás jelvényt vihetett haza. — Hogyan zajlottak le a protakalláris fogadások 7-------------— Azokat nagyon komolyan kellett venni. A biztonsági emberek minden szögletben ott voltak. A konyhában a tálalást szigorúan ellenőrizték. Egy orvos volt az előkóstoló, a tálakat éber szemek figyelték. Én egy szárazsüteményes tállal indultam ki, amikor az egyik tészta megbillent, persze, rögtön megigazítottam. Erre odaugrott egy biztonsági ember, és rám parancsolt, azonnal vigyem ki az egész tálat a szemétbe. Ezek után lehetett volna-e más, mint vendéglátós? A felvételin kapott egy politikai kérdést is: „beszéljen a nacionalizmusról”. El is kezdte, de a tanár megállította. Arról beszéljen, ami az ő véleménye. Elmondta. Kicsit tétovázva. „Köszönöm” — mondta a tanár. „Látja, ezt vártam öntől...” Hasonló helyzetbe került a katonaságnál is. Nagykanizsára vonult be a felderítőkhöz. KISZ- tag? De itt az lesz? Nem lesz. „Végre egy őszinte ember!” — hallotta a kérdezz-felelek végén. — Ekkor jöttem rá, hogy legjobb őszintének lenni. De persze soha nem mentem fejjel a falnak. A főiskolai vendéglátó kart esti tagozaton végezte el, de ennek hátrányát soha nem érezte. A Gellértbe nem ment vissza, mert meghívták a főiskola éttermébe. Éveket töltött ott. Majd az egyik felettese Egert ajánlotta neki. Egy fél évig igazgatósko- dott a szállóban. Ott ismerkedett össze jövendő feleségével, aki szintén a szálló irodáján dolgozott. Szomolyai származású lány volt: 1974-ben kötöttek házasságot. Gyöngyösre már nős emberként hozta a sorsa, a Mátra Szálló igazgatói munkakörébe. — Évekig albérletben laktunk, majd amikor jogosult lettem, egy két és fél szobás lakáshoz jutottam. Ma is abban élünk... Három lányunk született: Kinga most 18, Fruzsina 15, Anna pedig 8. évében jár. A felesége most is a Mátra Szállóban dolgozik. — Mikor kezdett el politizálni? — A politikát gyerekkoromban szívtam magamba a szülői házban. Újabban pedig akkor Keresztes György: „Ha lejár a mandátumom, újra nekirugaszkodom, mert van még tennivalóm” (Fotó: Perl Márton) kezdtem el a politikával foglalkozni, amikor a változás szele már megérintett minket. Az MDF-ben kezdte, majd a keresztény demokratáknál folytatta, miután az előző helyén ebben megegyeztek. — Kezdetben az ösztönösség vezetett bennünket a politikában, de talán még ma is ez az egyik jellemzője a munkánknak. A helyhatósági választásokon csak ő és egy mátrafüredi jelölt jutott mandátumhoz már az első fordulóban. — Gondolt arra, hogy polgár- mester lesz? — Voltak ugyan kételyeim, de bíztam magamban. — Mi lesz, ha lej ár a mandátuma? — Ki tudja azt, hogy mi lesz vele? Újra nekirugaszkodom, mert van még tennivalóm, mint polgármesternek. Szeretném befejezni azt, amit elkezdtünk. De nem vagyok ijedős természet. Majd fanyar mosollyal hozzátette: — ...Tulajdonképpen fizetés nélküli szabadságon vagyok az előző munkahelyemről. G. Molnár Ferenc 1. Te rongyos élet. Midőn az ország apraja-nagy- ja arra készült, hogy emlékezzen: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” Meg felelevenítse: „Budára, Budára, nyittassuk meg Táncsics börtönét”, magam lázas betegen feküdtem az agyban, fejemen priznic, hónom alatt hőmérő, gyomromban gyógyszerek. Lassú agónia, hosszú lábadozás. Eközben a kollégák a szabad sajtót ünnepelték, whiskyt ittak, biliárdoztak, és nem volt bennük sem forradalmi hevület, de még láz sem. Esetleg néhány tonna hidegtál. 2. Bolondos élet. Amikor az ember beteg, és az agya olyan ragadós, hogy olvasni sem kepes, olyankor televíziót néz, csak hogy a hörgésen kívül más tevékenysége is legyen. A televízió jó dolog, a szobánkba hozza a világot, s ha egész nap nézzük, akkor az egész világot, nemcsak a részeit. Azt például, ahogy igen nagy igyeKezettel róbál mindenki valami fontosat özölni még március idusa előtt, időszerűt, jövőbe mutatót. Hogy a nemzet elvész, ha nem vigyázunk, el a kezekkel a sajtótól, szabadság van, de egyenlőség meg testvériség nincsen, kezdődik az NB II., érettségi találkozót tart az MDF. Nekem a legjobban az tetszett, amit a főember válaszolt arra a kérdésre, hogy mi az üzenete annak a napnak a mai kor számára. Azt mondta szó szerint: „...ezt így két percben nem lehet.” Ha nem, hát nem, így aztán három napig másról sem esett szó. 3. Mitől tudsz te olyan édes lenni, mint a méz? Nekem a mézes teától, a doktor mondta, hogy az jót tesz. Nem szeretem ugyan, belevásik a fogam, én zöld teát szoktam inni üresen, de hát első az egészség, ide egy csuporral, tisztára Micimackó voltam. Semmi dolgom nem akadt. Amikor meg a sajtót ünnepelte a kormány — Katona Tamás, mert ő a mosolygós, meg Juhász Judit, mert ő is az, és innentől kifújt, még esetleg a Horváth Balázs, de ő meg már nem kormánytag —, akkor édes pezsgőt szolgáltak fel. Elvégre delet ütött az óra, nem hozhattak fütyülős barackot. Katona mindjárt meg is magyarázta: azért édes a pezsf ő, hogy a kormány és a sajtó apcsolata is ilyen legyen... Édes. Egy pohár pezsgőtől? Hát azért legalább egy láda, rovatonként. Persze hozzátette azt is: azért édes még a pezsgő, mert ilyet hoztak. Őszinte. Ez fontos, ez már előrevetíti a kitűnő kontaktust. De mi van, ha szárazát hoznak? Ki köszönti a sajtót? Antall? Meg előtte is volt egy édes. Rangos Katalin, a friss Opus-díjas. Megmondta, mi van. Az van, hogy a sajtó megszokta a sajtó- szabadságot, a politikusok meg nem. És ez érthető, mert ez nekik a nehezebb. Ki szereti, ha babrál - gatják? Pláne, ha nem is tetszik, aki babrálgatja. Édesen aludtunk aznap este, csak ne izzadtam volna, mint a meghajtott ló... 4. Te rongyos élet. A szabad sajtó nagy ünnepi hetén korlátozták a rádióban a politikai műsorokat, kirúgták Oravecz Imre költőt a kormany- laptól, mert egy — úgymond — ellenzéki lapnál versrovatvezető, s ez egy foembemek nem tetszett. Az jut eszembe, hogy egy szerkesztő ismerősöm panaszolta: felhívta egy főemberné, elmondván, mit hogyan kell csinálni. — Mit csináljak? — kérdezte mégis a szerkesztő, pedig pontosan tudhatta. — Mondd meg neki, hogy maga már régen nem lesz főemberné, amikor te még mindig újságíró leszel. Legfeljebb állás nélkül. Na bumm: éhen döglik a család. Lásd még: az átmenet buktatói. 5. Toprongyos élet. Azt írta egyszer egy ilyen forradalmár senki, aki naivan a sajtószabadságot tartotta a világszabadság alapvető feltételének: „Fázunk és éhezünk / És átlőve oldalunk / Részünk minden nyomor / De szabadok vagyunk.” Ezt persze a farkasokról írta, „akik” Köztudomásúan durva állatok, s ha szelídek próbálnak lenni, akkor is agyonverik őket. Éppen ezért nem is tudom, miért írtam ezt most ide. Több a sor. (Szerkesztő! Kérem kihúzni! Nyomda! Ne tessék kiszedni!) 6. Leszokni rólad, Istenem, milyen nehéz. Nem a betegségről, azt már abbahagytam, egeszen pompásan megvagyok nélküle. Hanem: na nekem valaki azt mondja, nincsen Magyarorszá- on sajtószabadság, akkor kirö- ögöm. Akkor is, ha azt mondja: cenzúra viszont van. Nincs! A másik meg van! Aki mást mond, elfelejti, hol élt öt esztendővel ezelőtt. Na, hol, öreg? Nem voltak telefonok, nem volt fenyegetőzés megjelenés után, nem akartak utána kinyírni senkit. Nem volt utána. Mert már meg sem jelent, mondjuk egy ilyen cikk, amelyben viccelődni lehet a kormánnyal. A telefon előtte jött, vagy nem is jött, mindenki tudta, mi a dolga, a szerző nem írta meg, a szerkesztő nem szerkesztette ki, az olvasó nem olvasta el. Kérdezitek: miért nem, miért nem voltatok bátrak? Jogos. De te hol voltál, öreg, nem láttalak. Most hallom a hangodat.. De nem tartalak gyávának. Éltél, dolgoztál. Örülj, hogy most itt lehetünk, tudd meg, hogy ez jó. (Kormánypárti duma, masszívan, tudom.) Akinek meg naf yon sokat hallottuk akkor a angját, az nagyon kérem, hallgasson. Nem a tiltás miatt... Stí- lusérzékenység okán, ha van ilyen ebben a hazában. Azért akkor is akadt néhány szabad újságíró, viszonylag szabad újság, cenzúramentes kiadvány... De — ahogy Esterházy írja -: az egész volt hazug. És most is van cenzúra, beleugatás, de a sajtó egésze: szabad. Az illetékes urak keze immáron csak saját szemétdombjuk körletében ka- pirgálhat... A kerítésen túl már nem. Gombárt ki lehetett rúgni: egy- null oda. Pártok, önkormányzatok megfizethetnek maguknak újságírókat: kettő-null oda. Kormány mikiegerezhet: máris kettő- egy, mert az meg öngól. Á meccset azonban a sajtószabadság nyeri. És bármennnyire is nem értitek, urak, ez nemcsak a sajtó szabadságát jelenti, hanem a tiéteket is. És akkor most hozzátok azt a pohár édes pezsgőt, mert meggyógyultam.. Kovács Attila Táncritmusban... Az egri Megyei Művelődési Központban csaknem minden hétvége a tánc jegyében telik. Nemrég országos versengés színhelye volt az intézmény díszterme, ahol a fővárosi, a debreceni, a nyíregyházi, a jászberényi, a füzesabonyi és a helyi klubok tagjai mérték össze tudásukat: huszonnyolc páros lépett a parkettre „E” kategóriás felnőtt, „D” minősítésű junior indulóként a standard és a latin táncokkal. (Fotó: Gál Gábor) „Ezek a fiúk éhesek a szeretetre, a hitre...” A tanár úrral a hatvani Ifjúsági Nevelőotthon egy kis szobájában beszélgetünk. A környezet meghitt, nyugalmat árasztó: a falakon Jézus stációit ábrázoló képek, metszetek, bibliai idézetek, a fotelokkal, asztalokkal berendezett helyiség egy sarkában lemezjátszó, tévé... A tanár úr, Sütő János — bár nyugdíjas —, ma is aktív, energikus ember, s sohasem általánosságban beszél: mindig név szerint említi a fiúkat. Ismeri személy szerint mindőjük „fájdalmát’’, apró örömeit. Talán nem véletlen, hisz hosszú éveken át igazgatta a nevelőotthont. — Tudni kell, hogy nálunk nemcsak tizennégy éves korig élnek állami gondozottak — mondja. — Tizennyolc-huszon- négy éves fiatalemberek is otthonra lelnek itt, akiket az árvaság, a válás, a rossz családi körülmények kényszerítenek intézeti gondoskodásra. Ebben a kegyetlen világban nagykorúan sem tudnak megállni a saját lábukon: sokan közülük nem találnak munkát, nincs hová menniük... Otthon helyett otthont kell adnunk nekik is, s ebben a környezetben kényelmes, kulturált körülmények között élhetnek. Az alapvető nevelési eszközünk évekkel ezelőtt is a munka volt, s régebben a tapasztalat azt igazolta, hogy azoic a fiatalok, akik megtanultak dolgozni, az életben is megtaláltak a helyüket. Egészen addig, míg nem keményeden meg a világ, nem nyomasztott a munkanélküliség... — Az eltelt évek során keveset foglalkoztunk a fiatalok lelki, vallásos nevelésével. Erre nem volt lehetőség, mi több, egyenesen tiltott volt az állam által gondozott gyerekek ilyen irányú nevelése. Sajnos, a mi fiaink ennek hiányát még jobban érezték, mint a családban felnövők... Csak tavaly januárban érkezett el az idő és nyílt mód, hogy lépni tudjunk. Igenis, ezeknek a fiataloknak a nagy többsége igényelte a lelki segélyszolgálatot. Egyre jobban érezhető volt, hogy már nem elégíti ki őket a tévében látható sok krimi-, horror-, szex- s egyéb lélekromboló film. Azt is láttuk, hogy az állandó kemény rock hallgatása inkább felzaklatja idegrendszerüket, mintsem megnyugtatná őket. A mai létbizonytalanság, a munkanélküliség, a kilátástalan jövő arra ösztönözte többüket, hogy a csendre, valami lelki békességre vágyjanak... — Ezért is szerveztük meg a lelki segélyszolgálatot, alakítottuk ki ezt a kis szobát, ahol bizalmas beszélgetésekre nyílik lehetőség. Közben történt, hogy a Máltai Szeretetszolgálat helyi csoportja segítséget kért ahhoz, hogy az érkezett kamionokból lerakják a csomagokat. A fiúk az első szóra mentek. A segíteni akarásnak már korábban is számtalan jelét tapasztaltam náluk: öreg, beteg nyugdíjasoknak többen is elmentek fát vágni, kertet ásni, tüzelőt behordani. Tudja, szereietéhségük, a valakihez való tartozás náluk erősebben társul a tenniakarássál... — Két éve, hogy megalakult a szeretetszolgálat ifjúsági csoportja. Ennek kereteben gondoltam arra, hogy külön helyiségben minden kedden délután ösz- szeiöjjünk a gyerekekkel, s beszélgetéseinknek tartalmat adjunk. Eleinte csak néhányan néztek be ide — hisz semmi kötelező jellege nincs a dolognak —, ma már mind többen és többen várják a keddet, a beszélgetéseket a szeretetről, a hitről. Éíőször Pálos Frigyes prépost urat hívtuk meg, aztán jó ismerősünk, barátunk lett Imre atya. Megdöbbentő, hogy mennyire hiányzott jó néhány gyerekünknek a hit. Beszélgetünk a Bibliáról, Jézus életéről, a keresztény ember érzésvilágáról. És hány és hány kérdés hangzik el egy-egy ilyen alkalommal a bibliai történetekkel kapcsolatban... Vallom, hogy a lelki sérüléseken ily módon is át lehet segíteni azokat a fiúkat, akik valamikor családjukban csak a bűnt és a rosszat tapasztalták. Vagy egyszerűen nem is ismerik szüleiket... S nemcsak a közös, hanem az egyéni beszélgetéseket is igénylik, elvárják. Az egyházi hitoktatás során nemcsak a vallásos jellegű ismeretek megszerzése segíti őket, de lelki megnyugvást is találnak. — Úgy vélem, nagy eredmény, hogy ebben a kis szobában a fiuk nem káromkodnak, nem beszélnek durván, csúnyán, s lassanként társaikat igyekeznek leszoktatni mindezekről. Sokszor teadélutánnal, zenehallgatással kötjük össze a beszélgetéseket. Milyen öröm volt látni, hogy miként hat rájuk mondjuk Vivaldi... Később gondoltam közös kirándulásra is, ahol megismerkedhetnek vallási emlékekkel. Azt hiszem, sokat köszönhetünk a szeretetszolgálatnak. Hisz nemcsak a gyerekek segítenek a máltaiaknak önzetlenül. Személyre szólóan ruhaneműt, ajándékot, édességet kapSütő János ötven éve szerezte diplomáját... nak tőlük — viszonozván a segítségnyújtást. Mikes Márta
