Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-20-21 / 66. szám

j^i ugyeai munoiavevoK vasara. Ajaniatunn: a wuu npusu jo csatornás zj.yuu rt. untáén suw típusú ZUU csatornás JJ.iXJU ft. H ÍRLAP, 1993. március 20—21., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. N < X A vívódás drámája A katarzisért meg kell küzdeni Farkas András: Az Isten bohóca A történelem során ritkán adódik rendszerváltozás. A história jóvoltából a Keiet- Európában élők akarva-akarat- lanul nemcsak szemlélői, hanem cselekvő részesei, sőt szenvedő alanyai, esetleg áldozatai is en­nek a vesződséges, gyötrődéses, kínkeserves, s hosszú esztendők­re elnyúló lázterhes folyamat­nak. Ilyenkor — sajnos, ez is tör­vényszerű — elszabadulnak az indulatok, polgáijogot nyer a vagdalkózás, az övön aluli üté­sek regimentje. Még ennél is elszomorítóbb az, hogy igen kevesen figyelmez- nek azokra a tízparancsolati igazságokra, amelyek sohasem vesztik el érvényüket, amelyek hamisítatlan iránytűt kínálnak mindenki számára. 1. Múlt és jelen kavarog, tusako- dik, s felsejlik a nemesléptékű jö­vendő is, csak hát ezzel jóformán senki sem törődik, mert — s ez bizony következik fajtánk nem éppen példás természetéből — első a csakazértis önigazolás, a kaméleonkodás, személyiség mindenáron való átmentése. Ebben az atmoszférában meg­lehetősen szokatlan az, ha valaki nem csatlakozik ehhez a koránt­sem szívderítő zsivajgáshoz, ha akad olyan társunk, aki mások­kal együtt végigjáija az önvizsgá­lat stációit. Méghozzá nem az íté­lőbíró pulpitusáról szemlélődve, hanem önmagát is mérlegre té­ve. Farkas András nehéz, s mai szempontból úttörő jellegű fel­adatra vállalkozott. Nem elismerésre vágyva, ha­nem a benne munkáló belső pa­rancsra hallgatva, a szólás kény­szerétől vezérelve. 2. Nemrég könyv alakban meg­jelent drámája, az Isten bohóca egyházi berkekbe kalauzolja az olvasót. Felelősségérzettől sarkallva azt hangsúlyozza, hogy az átlag­polgár lehet esendő, s ha főben­járó bűnt nem követett el, ha közvetlen környezetének nem ártott, akkor hivatkozhat sanyar- gattatására, ekként indokolva botlását, megtorpanását. Végté­re is a családjáról gondoskodott, élnie kellett, s ez az elmúlt évtize­dekben kesernyés kompromisz- szumok nélkül aligha ment. Nem létezik viszont efféle/el­oldozás azok számára, akik a lé­lek istápolói, akik a szeretettan folyvást áldozatra kész gyakorlói lennének. Ha ők a magasabb stallumra sóvárogva engedtek a csábítás­nak, s ráadásul elvtelenül pálcát törtek hittestvéreik felett, akkor nekik meg kell járniuk a meg­nyugvást szülő katarzishoz veze­tő öngyötrő utat, hogy onnan föntről megérkezzék az a meg­bocsátás, az a feloldozás, s ami ezzel összefügg, a hívők vissza­nyert bizalma. 3. E gondolat köré sűrűsödik az átlagon felüli színpadérzékre val- lóan bonyolított, tömörített cse­lekmény. A főalak az a Filippo, az a tisztaszívű szerzetes, aki a XVI. századból csöppent a XX. század végének tenyérnyi, zseb- kendőnyi Magyarországára. Karaktere hajdan is jóságot sugárzott, s nem véletlenül lett a szegények, a gyerekek istápoló­ja, visszautasítva a pápák közele­dését, a felkínált bíborosi kala­pot. Tudta: az igazi boldogság­nak, a kiegyensúlyozottságot su­gárzó létnek vajmi kevés köze van az anyagi javakhoz, a hang­zatos címekhez. Ez a markáns karakter csodál­kozik rá napjainkra, a politikai viszonyok kuszaságára, a harag-, a gyűlöletszövevényekre, a fé- lelemzsábákra. Ebben a figurá­ban felsejlik a máglyahalálra ítélt szilárd jellemű Savonarola szer­zetesi keménysége, sőt Szent Ferenc megbabonázó naivitása is. Azt hirdeti, mint egykor, úgy, ahogy megszokta. így aztán nem véletlen, hogy összeütközésbe kerül feletteseivel, akik közül mindegyik vérmérsékletének megfelelően reagál, s akad köz­tük olyan is, aki az elnémítást szorgalmazná. Épp az, akinek legalább az önvallomás dukál­na. 4. Aki nem húzódozik az őszin­teségtől, aki nem vonakodik jel­lemének kísértő rémeivel szem­besülni, nem bánja meg, ha „át­rágja” ezt a zsebkönyvszerű kö­tetet. Nemcsak a mával szembesül­het, de arról is meggyőződhet, hogy van vérbeli megtisztulás, de ennek — mint annyi másnak a vi­lágon — ára van. Talán magas, de kamatozó. S ha Canossa-járása nem álságos, akkor jussa az a bé­ke, amelyet mostanság kimon­datlanul, tagadva is annyian szomjúhoznak. 5. E sorok írója mindenkori fe- lekezeten kívüliként, egyéni, közvetítőt nem igénylő Istenkép elfogadójaként is ajánlja a szerző munkáját, hiszen annak minden mozzanatát sorsával, annak for­dulóival hitelesítette. Kizárólag az az óhaj sarkallta, amely nélkül egyetlen tanúságté­vő sem teljesítheti elkerülhetet­len küldetését, a ki kell monda­ni! humánus ultimátumát. S ha ennek nyomán a tévely­gők magukba szállnak, ahhoz kerülhetnek közelebb, aki némaságra kárhoztatva is ben­nünk munkál, akit menekülve, tőle messzi sodorva is keres­nek. Már nem az elvesztett harmó­nia hullámhosszán... Pécsi István Saufert Attila: Egyszer egy ember Egyszer egy ember Zümmögő legyekkel Repült el felfelé A kék messzeségbe Lágy nők izmai Repítették Lassan siklott Lomha hajók Lebegtek mellette Kitárult érzett Szabadságot lélegzett És száz évet kapott Felfüggesztve Színházi élet Ljubljanában A kritikus megfogta az Isten lábát, ugyanis az elmúlt hóna­pokban több európai nagyváros színházi produkcióját élvezhette. Ezúttal ljubljanai élményéit sze­retné megosztani a színház sze­relmeseivel. A remek földrajzi adottságok­kal rendelkező, műemlékekben azdag, leginkább a patinás Salz- urghoz hasonlító Ljubljanában rendkívül élénk a kulturális élet. Szinte naponta rendeznek hang­versenyeket, kiállításokat, híres vendégművészek lépnek fel, ne­ves külföldi tudósok tartanak előadásokat, s gyakoriak a több­nyelvű könyvbemutatók is. A művészetek közül — a zene mel­lett — talán a színház a legnép­szerűbb. A modem tempójú fő­városban igen közkedvelt az opera, amelynek repertoárja igen változatos. A három nagy prózai színház ugyancsak vonzza a közönséget, de jelentős szere­pet játszanak az ún. alternatív színházak és az igen ambiciózus amatőr társulatok is. Érzésem szerint hasznos és egészséges versengés folyik a profik és a mű­kedvelők között. A színházak műsorában sze­repelnek a klasszikusok, Shakes­peare, Moliére, Goethe, Csehov és a többiek drámái, a modern szerzők, Max Frisch, Georges Feydeau, Michael Frayn, Aldo Nikolaj és mások darabjai, s di­cséretes módon a hazai, ifjabb és idősebb drámaírók egy-két újabb műve is. A vezető színházak az évek fo­lyamán kialakították sajátos mű­vészi felfogásukat és stílusukat. A Nemzeti Színház a hagyomá­nyos értékeket, a klasszikus for­mákat részesíti előnyben, a Vá­rosi Színház viszont nem köte­lezte el magát egyik irányzathoz sem, hanem népszerű, szórakoz­tató, közönséget vonzó, ugyan­akkor tartalmas, modem elő­adásokat kínál. Az Ifjúsági Szín­ház egyrészt a régi, bevált sikere­ket ismétli, másrészt éppen új távlatokat, művészi megoldáso­kat keres. Az alternatív, kisebb színpadi műhelyek mindig valami külön­leges, meghökkentő produkció­val rukkolnak ki, bátran kísérle­teznek, keverve-kavarva stíluso­kat, formákat, érzelmeket. A jelentős színházak általában hat bemutatót tartanak egy évadban. Nagy gondot fordíta­nak a reklámra, a színházak szép, ízléses füzetecskéket adnak ki, s a képekkel illusztrált ismertetők­ből sok minden megtudható. Példaértékű lehet a Városi Szín­ház sikerdarabját reklámozó fi­nom dobozka, amely szelleme­sen nyílik és záródik, s annak minden oldalán kívül-belül fon­tos információk olvashatók a szerzőkről, a darabokról és a szí­nészekről. A minőség, a művészi igény te­kintetében a sok-sok előadás eléggé változatos képet mutat. Teljesen természetes, hogy a ki­ugró sikerek mellett vannak sze­rényebb produkciók, sőt melléfo­gások is. A színészi teljesítmé­nyek sem egyenletesek, de az tény, hogy a színészek játékában a szíávos temperamentum és a szolid mértéktartás igen előnyö­sen keveredik. Az évad egyik szenzációja két­ségkívül a Városi Színház nevé­hez fűződik, amely az angol Mi­chael Frayn „Zűrzavar a kulisz- szák mögött” című komédiáját kitűnő szereposztásban, virtuóz módon tálalta a színpadon. A háromfelvonásos groteszk-pi­káns vígjáték a színház világát, a próbafolyamat szenvedelyes- Dolondos zűrzavarát, útvesztőit állítja pellengérre sok kedves­séggel es iróniával. Az első felvo­nás a túlfűtött rendező által örö­kösen félbeszakított főpróbát karikírozza, egyúttal nevetséges­sé téve a színészek kusza viszo­nyát, a második a premiert ábrá­zolja, de a színfalak mögött, ahol a színészek — a jelenetükre várva — felforrósodott érzelmeik és ki­csinyes indulataik fogságában vergődve, keresztbe-kasul sze­relmekbe bonyolódva, félté- kenységi allűröktől elvakulva, majdnem romba döntik az elő­adást. A harmadik felvonás az agyonpróbált darabot mutatja az „élő” színpadon, de már meg­roggyant a mű, a színpadon zűr­zavar lett úrrá, a színészek össze­cserélt jelmezben lépnek fel, s keverik-kavaiják a szöveget. A színház — bolondság, kavalkád, fullasztó feszültség, DE — SZÍNHÁZ! A sziporkázó jelenetekkel, frappáns fordulatokkal teli farce bepillantást enged a kulisszák mögötti szenvedélyekkel, csa­tákkal, félreértésekkel terhes, már-már kibogozhatatlan szín­házi élet világába. A darab sze­replői szinte egymást múlják fe­lül a fergeteges játékban. A sok kitűnő alakítás közül is kiemel­kedik Tanja Ribic játéka, aki minden porcikájával „alakít”, hol kéjes-bőszült indulattal kon­taktlencséje után kúszik-mászik, hol formas lábait idegesen-bo- londosan lóbálja, rakosgatja, mi­közben elbűvölően formálja meg a színpadi szeretőt meg a kulisz- szák mögötti hiú, szeszélyes szí­nésznőt. A darab kiváló rendezője, Bo­ris Kobal, minden aggodalom nélkül írhatta rá a reklamdoboz- kára e merész szavakat: „A víg­játék önfeledt, vidám szórako­zást és kétórás kacagást garantál mindenkinek. Ellenkező eset­ben bárki pofon vághat.” A Nemzeti Színházban a szlo­vén Gregor Strmisa „Egyszarvú” játéka az egyik legnagyobb néző­csalogató. A középkori történet­be ágyazott, filozofiai-etikai esz­méket feszegető verses dráma a szerelem és szenvedély, a hűség és árulás kényes kérdéseit fogal­mazza színpadra. Egy rövid színházi beszámoló nem teszi lehetővé, hogy minden jelentős drámáról és színpadi tö­rekvésről szót ejtsünk. De min­denképpen említést érdemel Evald Flisar, a Londonban élő kitűnő szlovén szerző tragiko­médiája, a „Ki az a Leonardo?”, amelynek cselekménye egy ideg- szanatóriumban játszódik. A bo­londosán vidám és lenyűgözően félelmetes jelenetekkel megszí­nezett drámában az a kényes kérdés fogalmazódik meg, vajon a „klinikán” a kezeltek, avagy a kezelők az igazi bolondok? Az idegbetegek, az összetörtek, vagy éppen az ún. egészségesek, a „gyógyítók” manipulálhatók-e könnyebben?! Az új év két jelentős színházi premierje Csehov és Schnitzler nevéhez fűződik. A lírát, drámát és komédiát mesterien egybeol­vasztó orosz klasszikus „Plato- nov”-ját a Városi Színház Tho­mas Brasch átdolgozásában, a hagyományos felfogásból is so­kat merítve, újszerű dramatur­giai elemekkel felfrissítve, a má­hoz szóló értelmezéssel és üze­nettel korszerűsítve állította színpadra. Arthur Schnitzer, az impresz- szionizmus jegyében született, hét apró egyfelvonásost ciklusba fűző, pályakezdő darabját, az „Anatol”-t a Nemzeti Színház mutatta be, sok dramaturgiai le­leménnyel tűzdelve meg az ironi­kus-nosztalgikus és egyben bo­hém-groteszk szerelmi játéko­kat. Sajnálatos módon a szlovén színházat alig-alig ismeri a ma­gyar közönség, de ez megfordítva is igaz. Talán nincs messze az az idő, mikor sor kerülhet kölcsö­nös vendégjátékokra. Dr. Hekli József Az örök Bánk ezermesterkedik, és Domingót hallgatja Látogatás a 76 éves Simándy Józsefnél Budapest teljes panorámája föltárul a Márton-hegy tetején, ahol minden idők legjobb Bánk bánja, Simándy József lakik. A csöngetésre hatalmas komondor jelenik meg a kertkapunál. Ben­degúz — Judit asszony csitító szavára — beenged ugyan, de szorosan a nyomomban van, míg föl nem nyílik a ház ajtaja. Szó sincs protokolláris fogadtatásról, a szép zengésű hang tréfás sza- bódással üdvözöl. — Nem vagyok már énekes, 76 éves koromban mit akartok tőlem?! Inkább megmutatom, miket csinálok mostanában... Nézd, szekrényt építek. Látod, hogyan munkáltam meg a fát? Sima, mint a selyem. Ide kerül­nek a polcok, ezt itt a hátlap. Megmutatom, hol lesz a helye. Fenn az emeleten van az én kü­lön kis rezidenciám. A szoba melletti gardróbot én csináltam, meg a fürdőszobát is... Leülni, beszélgetni csak az ezermester büszkeségeinek megtekintése után lehet. Felidé­zem, hogy pár hete a Kongresz- szusi Központból sugárzott tévé- közvetítésben Anyegin Lensz- kij-áriáját Simándy József éne­kelte. Hangja ugyanúgy szár­nyalt, mint régen... — Óóh, azt vagy fél éve vették föl. Akkor bizony nagyon komo­lyan készültem rá. Nem enged­hetem meg magamnak, hogy G yöngébb színvonalon produ- áljak, mint amit megszoktak tő­lem. Vagy jót, vagy semmit! Hirtelen belevág: Hazám, ha­zám, te mindenem... Teljes hangerővel, fényesen, tisztán zeng tenorja, de a zenei mondat végén abbamarad az ária. — Hála Istennek, nem pa­naszkodhatott valami még ma­radt a hangomból. De ugyan mit akarjak még — közelebb a nyolc­vanhoz, mint a hetvenhez? Amit kellett, azt már letettem az asz­talra. Már nem éneklek. Befejez­tem. Előkerülnek a hosszú, csodá­latos pálya emlékei, a barátoktól, tisztelőktől kapott emléktár­gyak. S a falakon ott vannak a szerepképek, köztük is talán a legsikeresebb: Szegvári Károly olajportréja Simándy-Bánkról. — Már nem hiányzik a szín­pad. Különben is: dolgozom. Bádogos, asztalos, kőműves va­gyok egy személyben. És persze sokat olvasok. Most éppen Tolsztojt — egész jó író, nem? — Hatalmasat nevet, aztán folytatja: — Zenét aránylag ritkán hall­gatok. Domingót — őt nagyon szeretem. Kivált mióta láttam, hogy a mexikói földrengésnél hogyan segített honfitársainak. S mikor Barcelonában az olimpiai himnuszt énekelte! Talán olyan lehetett, mint amikor én a Psal­mus Hungaricust énekelhettem. Még ma is hálát adok a jó Isten­nek, hogy tehetséggel áldott meg, s ebből valamit meg tudtam mutatni az embereknek... (FEB) A pszichológus naplójából A munkanélküli magányossága A történet megdöbbentő, de sajnos ma már nem kuriózum: a családfenntartó 43 éves mérnök, két kamaszkorú gyerek apja egy ideig viaskodott a munkanélkü­liség megpróbáltatásaival, de utóbb föladta a harcot: öngyil­kos lett. A munka lételeme volt, enélkül nem tudta elképzelni az életét... Valóban, hivatás, munka nél­kül nemcsak anyagi, hanem pszi­chés szempontból is elképzelhe­tetlen az értelmes lét. Az élet el­dobása azonban nem megoldás. A munkanélküliség azonban vá­ratlanul, felkészületlenül érte a társadalmat és az egyént. A mai aktív nemzedékeknek csak hal­vány emlékei vagy olvasmányél­ményei voltak róla. Érthető hát, hogy az állástalanság új helyzete sokakat a szó szoros értelmében sokkol. Olyan erős pszichikai hatást vált ki, hogy teljes lelki rö­vidzárlat következik be. A gazdaságpszichológia egyik elismert szaktekintélye, az ame­rikai Amitai Etzioniéppen a kö­zelmúltban fejtette ki: a munka- nélküliség problematikájával nem lehet úgy számolni, mint a múlt században, hogy „majd megoldja a piac”. Az akkor utcá­ra kerültek többsége szakképzet- len volt, s bizonyos idő után úgy folytathatta, ahogy abbahagyta — nem lett szakképzetlenebb. Manapság a munkanélküliség tömegesen érinti a diplomáso­kat, a szakképzetteket, és sajá­tos, a tudás, sőt a személyiség le­bomlásé val járó folyamatot indít el bennük. A professzor hasonla­ta szerint, ha a gyáros nagy meny- nyiségű kámfort állít elő, de csak egy év múlva lesz rá vevő, költsé­get nem kímélve gondoskodik az J illékony áru tárolásáról, „kar­bantartásáról”. Ugyanezt a logi­kát kell alkalmazni a munkaerő­re is, hiszen abban is rengeteg pénz és energia fekszik. Egyelőre a munkanélküliség további növekedésével kell szá­molnunk, a későbbiekben pedig legalábbis állandó jelenlétével. S ez nem egyszerűen gazdasági és politikai, hanem szociológiai, pszichológiai .és más területeket is érintő komplex problémakör. Művelőinek segíteniük kell ab­ban, hogy a piacgazdaságnak ez a velejárója kezelhetővé váljék. A végzetes tragédiák megelő­zéséért azonban nagyon sokat tehet a közvetlen környezet: a család, a barátok, ismerősök kö­re. Meg kell értetni — hisz így igaz —, hogy nem az ember válhat napjainkban fölöslegessé, ha­nem a munkája. A türelem, a biztató szó, a fogyatkozó önbiza­lom erősítése, az életrend átala­kítása, értelmes programok kö­zös keresése, az önképzésre ösz­tönzés — mind-mind ellenszere lehet a testi-szellemi leépülés­nek, a munkanélküli magányos­ságának. (FEB) Pillanatkép a budapesti „Lordok Házából'’, az otthontalan mun­kanélküliek szállásáról. — Nem az ember, hanem a munkája vált fölöslegessé

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom