Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-01 / 26. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. február 1., hétfő Február Egy titok nyitját keresem mos­tanában., Ez a titok Gyöngyös városa. Él, lélegzik, kaput nyit a Mátrának. Nem győzök csodál­kozni életerején, harmóniáján, optimizmusán. Kíváncsian kuta­tok utána, vajon mi ennek az életrevalóságnak a titka. Úgy tűnik, a sors keze min­denáron ki akarta törölni az élők közül, és hamuval akarta beszór­ni a helyét. Ha jól számolom, ti­zenöt alkalommal dobott rá tü­zes csóvát a pusztulás démona. Már 1241-ben felégették a tatá­rok. 1526-bán hogy is maradha­tott volna ki a lángok pusztításá­ból, amikor a fosztogató török hadak gyújtották fel. Tűzvész volt 1585-ben és 1587-ben is. 1645-ben a város egy része ég le. 1649-ben Vadászi /ű/füleki vár­nagy gyújtja fel a városházát. A hódoltság idején, 1674-ben je­gyezték fel a legnagyobb tüzet. 1730-ban újra tűz pusztít. Ugyanígy 1793-ban. 1861 a tü­zek éve; május 30-án, j 24­én és szeptember 10-én is j elent­kezik a pokolbéli szörny. 18 / ^ ben 24 ház ég le. 1904. augusztus 16-án leég a ferencesek templo­ma és kolostora. A legnagyobb tűzvész 1917 május 21-en pusztí­tott, két napon át. Leégett 559 ház, meghalt 11 ember, fedél nél­kül maradtak 8000-en. Az első világháború kellős közepén a ki­rály és a királyné félreteszi a biro­dalom életveszélyes gondjait, Gyöngyösre látogatnak, hogy vi­gasztaljanak és segítsenek. Ag­f ódó együttérzést mutatnak a épek látogatásukról. Ennek az utolsó, legnagyobb tűzvésznek nyomait viseli még most is a nagytemplom, amelynek tor­nyait sátortető fedi... A két tor­nyot fedő impozáns toronysisak, a város koronája a tűz martaléka lett, azóta is emlékeztetve a gyil­kos lángokra. Ám Gyöngyös felkelt a pusz­tulás hamujából. A nagytemplo­mot nemsokára felszentelték. Az a kép, amit akkor felmutatott, megmaradt egészen a múlt évig, amikor dr. Nagy Lajos apát-ple- bános kezdeményezésére a templom visszanyerte eredeti szépségét. 1992. május 21-étől az imponáló Isten háza megújít­va díszíti és uralja a városképet. A pápa követe, Angelo Acerbi nuncius is megjelenik, hogy ma­ga áldja meg a felújított templo­mot. A meghívólevélre forduló postával adta meg az igenlő vá­laszt. Gyöngyös szerencsés város. Kévés vidéki városunknak ma­radt olyan csodálatos egyházi műkincsgyűjteménye, mint Gyöngyösnek. Ránk maradtak az ötvösművészetnek a XVI. század elejéről való remekei, amelyek ma a jelenlegi plébáni­án, a Szent Korona-hazban léte­sített állandó kiállításon hirdetik az ősök buzgóságát. A műtár­gyak között tizenkettő páriát rit­kítja. A legtöbb az 1500-1510 évekből való, méghozzá magyar ötvösművészek kezéből. Melyik város tud felmutatni ilyen gyűj­teményt? Gyöngyös kiegyensúlyozott város. Az utcák a harmonikus kisváros képét mutatják. Szolid jólét, békés, munkás elet nyomai látszanak rajtuk. Jólesik járni ezeken az utcákon, kedelyes, vendégváró hangulatát. Itt min­denki gazda — ezt sugallják a muskátlis ablakok, a kerítések fölött kimosolygó orgonabok­rok. Ez a város őrzi múltjának han­f ulatát, és megfogja a belépőt. alán nem tévedek, ha azt állí­tom, hogy Gyöngyös a polgárok városa. Házai, utcái a polgárvá­ros atmoszféráját éreztetik a lá­togatóval. A polgárok nemcsak saját házuk urai, hanem felelős gondviselői a városnak is. Ezért lehetett a nagytemplomot bravú­ros módon felújítani. Jelenleg az apát-plébános a középkori ere­detű Szent Erzsébet-templom restaurálásán fáradozik, amely még most is romokban hever a II. világháború bombatalálata kö­vetkeztében. Mennyezete besza­kadva, födémé hiányzik. Ami­kor elkészült a Szent Erzsébet életét bemutató freskó, másnap, Szent Erzsébet ünnepén kapott telitalálatot, és jelenleg is ezt a sebet viseli. Gyöngyös él és akar élni. A yöngyösi polgárok éltetik. Igaz, ogy a nagy tűzvész után oda lá­togató király 50 ezer koronát ajándékozott a hajlék nélkül ma­radt lakosság megsegítésére, és az 1918. évi XXIII. törvény Gyöngyös újjáépítését határozta el, a főnix nem támadt volna fel polgárai önfeláldozó munkája és áldozata nélkül. A polgári öntudat kifejlődése a céhek megalakulására vezethe­tő vissza. A kisiparos polgárság önálló egyéneket jelentett, akik ugyanakkor közösségbe tömö­rültek, és közösen képviselték céhük érdekeit. Ez az életforma egyén és közösség szerencsésen együttműködő harmóniáját ala­kította ki. Az egyedi megrende­lők és az oltártársulatok mellett a céhek is részt vettek a művészi kultikus tárgyak beszerzésében. 1635-ben megalakult a csiz­madia céh, 1636-ban a szabók és szűcsök céhe, 1650-ben pedig az ács, a kőfaragó-kőműves, a mol­nár, a lakatos, asztalos, borbély, szűrszabó, gombkötő és kötélve­rő céh, maid 1702-ben a taká­csok céhe. Ezek a polgáriasodás lépcsői, amelyek elvezetnek an­nak befejezéséhez 1852. október 10-én, amikor a kapások örök váltságot kötöttek a város köz­birtokosságával. így tulajdonuk­ba kerültek az általuk használt házak és földek. A kulturális lelet melegágyai voltak a város iskolái. A tudomá­nyos érdeklődés korán jelentke­zik. Tudomásunk van arról, hogy 1440-1526 között 25 gyöngyösi diák tanult a bécsi és a krakkói egyetemen. A ferences kolostor falai teológiai főiskolát és gazdag könyvtárat rejtenek. A szellemi képzés fonala megszakítatlanul folytatódik. 1634-ben a városi elöljáróság meghívja a jezsuitá­kat Nagyszombatból, hogy gim­náziumot nyissanak. A gimnázi­um különböző fenntartók alatt máig működik. 1921-ben polgá­ri fiúiskola, 1925-ben mezőgaz­dasági középiskola létesül. Mindezek jelei annak a kulturá­lis alapnak, amelyen felépül a művelt polgári életforma. Gyöngyösnek egy titka van: a köz iránt felelős, művelt polgá­rok városa. A porából megéledt főnix ezért tudott mindig újat és nagyot alkotni. Miklós Béla A Sirály Debrecenben Álmaink kegyetlen halála ' A debreceni Sirály az illúzióvesztés kegyetlen mai színjátéka. Díszleteiben, külsőségeiben szinte harsányan naturális, színészi játékban viszont szin­te csak az alapkonfliktusra lecsupaszított, visszafo­gott, üzenete mégis (vagy épp ezért) erőteljes. A debreceni Sirályt Bálint István rendezte. Az a Bálint István, akit a mai generáció — aránylag fiatal kora ellenére — legendákból ismert vagy hallott. Az a Bálint István, akinek nevét remélhetően megjegy­zi és megtanulja a színházi szakma. A Halász Péter nevével fémjelzett hetvenes évekbeli'szobaszínház egyik vezéregyénisége, előtte a Kassák Stúdió tagja. Nyugat-európai és amerikai két évtized után ren­dezett itthon, és éppen Debrecenben, és éppen Csehovot! „Még soha nem dolgoztam kőszínházban (lakász- színházban és kirakatszínházban viszont igen). Ez nekem legalább akkora kaland, mint amikor tehe- ráni felhőkarcoló tetején játszottam” — nyilatkozta a munka kezdetén. Ajanuár8-i premier óta már tudható, hogy viha­ros visszhangot nem keltett a színházi sajtóban (No de kelt-e manapság feltűnést egy művészeti ese­mény?) Az előadás, a benne resztvevők miatt is, mégis országos figyelmet érdemel. A főbb szerepe­ket Molnár Erika, Kerekes Éva, Bertók Lajos és Várday Zoltán játssza, s emlékezetes Horányi László és Kóti Árpád megjelenése a színen. A rendezőt elsősorban a lélek történései izgat­ják. Azok az emberi helyzetek és gondolatok, ame­Ivek végül a szépség, az álmok halálához vezetnek. Személyes jellegű ez a mondandó, s ezért a szihház- csinálóktól együttgondolkodást követel. Ha nem is sikerül mindig „egy húron pendülni”, az előadás egy-egy megrendítő jelenete mutatja ezt a szándé­kot, s feledteti az egyenetlenségeket (amely egyik­másik színész „önálló kezdeményezéséből fakad”!. Bálint „megfordítja” a játékteret (legalábbis az ea- digi, konvencionálisabb Sirály-rendezésekhez ké­pest), így a hangsúlyokat áthelyezi, kerüli a konkrét üzeneteket, inkább általános megfogalmazásokra törekszik. Az előadás líraiságát, lélektani erejét fo­kozza Szemző Tibor érzékeny zenéje, amely önálló dramaturgiai szerepet kap. E. Kiss Piroska és Ros- kó Gábor posztmodern díszlete mintegy idézőjeles, a jelmezek is maiságukkal az örök érvényű, időtlen mondandót húzzák alá. Az előadás nem törekszik az összes csehovi árnyalat felmutatására. Ezért az­tán a mellékszereplők egymáshoz való viszonyáról, a kisebb lelki drámákrólkeveset tudunk meg. Fon­tosabb ennél az, amit Nyina és Trepljov tragédiája üzen nekünk... Bálint a műsorfüzetbe szerkesztett egy Petri György-verset, s egy Kafka-fordítást. Utóbbi talán kulcsként szolgál azoknak, akik nem sajnálják a fá­radságot, s elutaznak Debrecenbe is Színházat néz­ni: „Leopárdok törnek a templomba, és dögre isz- szák magukat a szenteltvíz-tartókból; ezt újra és új­ra megismétlik; végül is előre lehet rá számítani, es rroltlz o np*rom/4ti J a rí o Ir ,5 T I Hiányzik egy közös,nagy élmény Tájképfestészeti biennálé, Hatvan Deák B. Ferenc: Az elfelejtett öreg Égerházi Imre: Álom A tájábrázolás csak a XVI- XVII. század németalföldi mes­tereinek kezén vált önállóvá, a többi festői témával egyenrangú­vá. A magyar tájábrázolás kez­dete a XIX. század elejére tehető (bár szép előzményeit láthatjuk már M. S. mesternél a XVI. szá­zadban, és a XVIII. század végén működő Schallas Károly is a mű­faj jelentős úttörője volt), s hazai tájábrázolás az 1830-as években id. Markó Károly művészetével válik jelentőssé. Ezeknek a szép hagyományoknak szellemi foly­tatásaképpen rendezik a tájkép­festészeti biennálét, idén már ti­zedik alkalommal, a Hatvani Galériában. Technikai és tematikai válto­zatosság jellemzi a kiállítást, hi­szen a túlsúlyban lévő olajfest­mények mellett akvarellek, ak- varell-pasztell, tűzzománc (Pa­taki József: Egri pincék), sőt még két bronzplakett is (Kubish Já­nos: Tanyaudvar, Buda István: Csomakőrös) szerepel a tárla­ton. A tematikai irányok sokfé­leségét jelzi, hogy viszonylag rit­ka a klasszikus tájkép (Luzsica Lajos: A szigligeti öböl), a plein- air, a valódi táj után festett tanul­mány. A tájkép szerepe átértéke­lődik; néha a kihalófélben lévő természet vízióját vetíti előre, mint Orosz János: Kert-kívül- belül című szürrealisztikus alko­tása, néha pedig a jelzésértékű színfoltok ürügyévé válik; pl. Székhelyi Edit: Hangulat c. ak- varellje. A művészeket, mint mindig, most és itt is foglalkoztatja em­ber és táj konkrét, direkt kapcso­lata (pl. Várkonyi János: Ártér, Bányai Gizella: Emberpár táj­ban, Bőd László: Fejfák c. alko­tásai), mások néprajzi elemeket vonultattak fel (pl. V. Bazsonyi Arany: Falusi Rege, Moldován István: Erdélyi táj, Maghy Zol­tán: Betlehemesek). A képek különböző stílusele­mekből sem szűkölködnek, töb­bek között impresszionisztikus (Fazekas Magdolna: Gyümölcs­fák), dekoratív (Koszta Rozália: Partoldal), expresszív (Breznay András: Mártély) elemek is megtalálhatók. Ez a sokféleség azonban szá­momra valamiféle vezérfonal, meghatározó szemlélet, műhely, iskola hiányát is sugallja. Úgy ér­zem, hiányzik egy közös, nagy élmény (mint a XX. század ele­jén Nagybánya, Szolnok, majd Szentendre, Zebegény volt az akkori alkotók számára), amely­nek segítségével a tájból, a ter­mészetből nőne ki az alkotás. Számomra a kiállítás legmeg- kapóbb alkotásai: Csemó Judit: Kerekes kút című, patinás szí­nekkel megfestett képe, Szakács Imre: Erdőbelső című aprólé­kos, elmélyült festménye, hal­ványnarancs és kék kontrasztjá­val. Érdekesnek találtam még a már említett Orosz János: Kert- kívül-belül, Giczy János: Civitas Fidelissima és Harmati Zsófia: Kert című munkáját. Méltán nyerte el az aranydiplomát Patay László: Hajnal című alkotása is. (Díjazottak még: Székhelyi Edit: Hangulat — ezüstdiploma, Új- váry Lajos: Békés este Tolnában — ezüstdiploma, Madarász Gyula: Magyar táj — bronzdip­loma, Simsay Ildikó: Kígyófa — bronzdiploma, Tenk László: Ta­vaszi kert — bronzdiploma, Meggyes László: Vízparti táj — kitüntető érem). S bár többségében az elődök­től sokban eltérnek a művek, igazán újat egyik sem mond a táj­ról, a természetről. A kiállítás rendezését esetle­gesnek, koncepciótlannak érez­tem — s ha annak idején a bécsi tárlaton egy magyar festő megte­hette azt, hogy visszavonta ké­pét, mert szerinte kedvezőtlen falon állították ki, akkor ilyen alapon itt majdnem minden mű­vész megtehette volna ezt saját alkotásával. Na de ne feledjük: az a magyar festő Szinyei Merse Pál volt — képének címe pedig Majális... Szeif ért Judit T udományos életünk sú­lyos gondja az elvándor­lás, a szellemi élet kiváló­ságaink külföldre távozása. Az „agyelszívást” a nálunk sokkal gazdagabb országokban is a tu­domány színvonalát veszélyezte­tő jelenségnek tekintik, és nagy erőfeszítéseket tesznek megaka­dályozásáért. Mi a helyzet ná­lunk? — kérdeztük Csurgay Ár­pád akadémikustól, az MTA fő­titkárhelyettesétől. — Alapvetően pozitívumnak tartjuk, hogy a kutatóintézetek­ben és egyetemeken dolgozó leg­kiválóbb kollégáink járják a vilá­got, és — túlzás nélkül mondható — mindenütt sikeresen szerepel­nek. Komoly figyelmeztetésnek kell vennünk azonban, ha a ma­gyar tudomány egy-egy fontos műhelyében, például a Szegedi Biológiai Központban, a Buda­pesti Központi Fizikai Kutatóin­tézetben vagy egyik-másik egye­temen elnéptelenednek osztá­Agyelszívás vagy tapasztalatszerzés? Nyilatkozik az Akadémia főtitkárhelyettese lyok, tanszékek, mert a kutatók fele egyidejűleg külföldi munka- vállalásra kényszerül. S persze nem zárható ki, hogy egy részük nem is jön vissza, hiszen az eddi­gi tapasztalatok szerint a külföldi munkavállalóknak csaknem 15 százaléka erre az elhatározásra jut. Követendő példa: Kornai — Az Akadémia azt a gyakor­latot szeretné meghonosítani, hogy a kutatók osszák meg ide­jüket itthoni és a fogadó ország­ban lévő munkahelyük között. Ahogy például világhírű közgaz­dászunk, Kornai János évek óta teszi: az esztendő egyik felében itthon, másik felében a Harvard Egyetemen folytatja kutató­munkáját. E törekvés jegyében született az MTA és a Finn Tudo­mányos Akadémia között olyan megállapodás, amely évente öt magyar tudósnak kínálja a lehe­tőséget, hogy 6 hónapot itt, 6 hó­napot ott dolgozzon. Külön intézet — „visszidálóknak” — Előrelépést ígér ezen a té­ren az Akadémia közgyűlése ál­tal megtárgyalt és elfogadott terv, mely szerint külön intézetet hozunk létre azoknak a külföl­dön tevékenykedő világhírű ma­gyar tudósoknak, akik hosszabb időt töltenének el nálunk. Az in­tézetben biztosítjuk számukra a megfelelő munkafeltételeket, a szükséges infrastruktúrát, s azt is, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessenek mind a magyaror­szági, mind a környező országok kutatóival, tudományos műhe­lyeivel. A jövőben is zöld út — Mindez talán jelzi, hogy nem korlátozni, inkább segíteni akarjuk tudósaink külföldi mun­káját, nemzetközi tapasztalat- szerzését. Viszont minden mó­don és formában támogatjuk azt, hogy a határainkon túl „befu­tott” magyar kutatók tartsák a szakmai és munkakapcsolatokat az itthoni kollégákkal, a hazai tu­dományos élettel. Csak a hivatástudatra apellálhatunk — Nyilvánvaló, hogy az el­vándorlás elleni igazán hatékony eszköz a jobb anyagi megbecsü­lés lenne. Az ország jelenlegi gazdasági helyzetében azonban ezen a téren semmi rendkívülit nem ígérhetünk. A nehézségeket talán érzékelteti, hogy míg 2 év­vel ezelőtt a bruttó nemzeti ter­mék 2,5 százaléka jutott tudo­mányos célokra, addig az idén ez az arány mindössze 1,18 száza­lék. A kutatók fizetése relatíve olyan alacsony, hogy valóban hi­vatástudat és önfeláldozás kell a pályán maradáshoz. — Ennek ellenére sem vagyok borúlátó a tudomány jövőjét ille­tően, mert közép- és főiskoláin­kon, egyetemeinken nagyon sok olyan ígéretes fiatal van, aki az eltávozottak helyébe léphet. Azok, akik — mint jómagam is — egyetemeken tanítanak, tudják: a mai diákok legalább olyan te­hetségesek, sőt talán tehetsége­sebbek is, mint a mi generációnk — mondta befejezésül az Akadé­mia főtitkárhelyettese. (FEB)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom