Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09-10 / 7. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. január 9—10., szombat—vasárnap Hivatás Megmondom őszintén Az emberek általában önmaguk választják meg a foglalkozásukat. Kedvük, elképzelésük, óhajtásuk szerint! Ha nem így van, akkor szörnyű lehet az élet. Még rágondolni is rossz, hogy egy életen át azt tegye valaki, amit nem szeret, amit utál, amihez egy csöpp kedve sincs. Erre mondják, hogy favágás a munkája. Végzi, csinálja, mert kell, mert rá van utalva vagy kényszerítve — egyre megy —, de unottan, kedvetlenül. Hivatás! Nagy szó. Egy életre szóló elkötelezettség, sok száz meg ezer óra, munkanap önkéntes vállalása, amiben kedve, öröme telik az embernek. Nemegyszer előfordul, hogy a munka es a munkahely, a megszokott légkör segíti át az embereket a legnagyobb nehézségeken, és ha valamilyen oknál fogva távol kell maradniuk a megszokott mindennapokon, hiányérzetük támad, és úgy érzik, hogy újra munkába kell állniuk ahhoz, hogy túljussanak a nehezén. Egy kedves hozzátartozója elvesztése miatt bánkódott sokáig valaki, míg végül „kiborult”, és kiírta az orvos. Otthon maradt! Százszor, ezerszer átgondolta a történteket, rágta, emésztette magát. Úgy tűnt, nincs gyógyír a szörnyű bajra, veszteségre. És ekkor jött a jó tanács: Folytasd a munkát! Fiatal vagy, nem emésztheted tovább magadat. A terápia eredményesnek bizonyult, behegedtek a sebek... Aki szereti a munkáját, öröme telik benne! Meglátja, észreveszi azt mindjárt a figyelmes szem. A kedves, türelmes, udvarias bolti eladók, a jópofa, kedélyes fodrászok, az emberséget, a szíves gondoskodást is megtestesítő ápolónők, az ügyfél érdekeit — a törvényes keretek között — képviselő irodai ügyintézők naponta gyakorolt megnyilvánulásaiból olvasni lehet. Ez az ember szereti a hivatását, ennek nem büdös a munka! Nincs szörnyűbb látvány, mint a folyton unott, fáradt, savanyú ember, aki alig várja, hogy leteljen a munkaidő. Csak sajnálni lehet őket, és tanácsot adni nekik: Változtassanak sorsukon, amíg nem késő! Válasszanak más munkát hivatásuk, kedvük szerint! Ne „csináljon” senki pedagógust, orvost, tv-szerelőt, tűzoltót gyermekéből csak azért is! Egy biztosnak vélt iroda, egy íróasztal életre szóló börtön lehet annak, akit a szabadba visznek, hajtanak a vágyai. A leghosszabb élet is olyan rövid! Számoljunk csak! Aki hetven esztendőt élt, az is csupán 25.550 napot mondhatott magáénak minden örömével, bánatával együtt. Ez nagy szám, de mégis rövid élet. Mit kezdhetünk hát tiszavirágéletünkkel? Mindenekelőtt azt, hogy tegyük értelmessé, tartalmassá. Válasz- szunk olyan munkát, szórakozást, pihenést, ami egyéniségünknek, „önmagunknak” legjobban megfelel. Hallgassuk meg a tanácsokat, de a döntést tartsuk meg magunknak... Gyakran, túl gyakran mondogatjuk! Leginkább olyankor, amikor úgy érezzük, hogy közölnivalónk a legbelsőnkből származik, és fontos, hogy higgyenek nekünk. Tulajdonképpen valamiféle bizalmas jellegű közlésről van szó, amely bizonyos diszkrécióra is igényt tart. — Miért mondogatjuk folyton, hogy „megmondom őszintén”? Ha valakitől ezt hallom, akkor merül fel bennem: Csak most mondja meg őszintén, és máskor nem? Vagy talán éppen most nem őszinte, és ezért hangsúlyozza? Az őszinteségről diskurálunk. Arról, hogy mennyire őszinték és mennyire nem egymáshoz az emberek. A családok, a rokonok, a jó barátok. — Adj kölcsön egy ezrest! — Őszintén mondom, hogy nincs. Miközben: (Van pénzem, öregem, de nem adok! Elsősorban azért, mert attól tartok, hogy nem adod vissza, és folyton kérencsélni kell, mint a múltkor. Aztán azért sem adok, mert tudom, hogy megiszod, és a családod látja kárát.) Ez lenne az őszinte beszéd. Az igazság! — Szeretsz, drágám? — Imádlak. — Ugye, míg élek. És e kérdésekre adott válaszok alatt egyesek esetleg arra gondolnak, hogy: Szeret a ros- seb! Alig várom, hogy szabaduljak tőled. Látnád magad, hogy milyen vagy, amikor részegen, ordítva hazatántorogsz. — De akkor miért mondja neki, hogy imádlak? — Csak! Bizony-bizony, esetenként még a halottakhoz sem vagyunk őszinték, és — uram bocsá! — hazudunk az élőknek. A falucska temetőjében nézegetjük a síremlékeket. — Mennyi új sír! — Antal is meghalt! És milyen fiatalon. — Ez kinek a sírja? — Tudod, a Veronkáé. — Veronka, Veronka? Ahá! Az, aki olyan rosszul élt a második férjével, és napirenden volt a családban az égiháború? — Bizony! És mégis milyen szép síremléket állíttatott neki. Hát még a felírás! — „A legdrágább, legaranyosabb feleségnek és anyának”. Őszinteség! Nagy szó. Persze, az is felvillan az emberben, hogy tulajdonképpen mi is lenne, ha egyszerre egy szép napon mindenki őszinte lenne egymáshoz? Ha mindenki mindent őszintén elmondana, és megismernénk az összes igazságot... Szalay István írásaiból Emberarcok Nevetés és sírás Csaba, Ignác és Szabolcs. így nevezik a három fiút, akik közül a legnagyobb egyetemre készül, a legkisebb, Szabolcs még óvodába sem. Tizenhat hónapos. Az alig elkészült családi házukba behallatszik a távoli vonat éles füttye. Márta harminchat esztendős. A mosolygós arc, a bájos tekintet közel tízet eltüntetni látszik a rohanó évekből, pedig munkája akad esőstől az öttagú családban. Kezét — amint a kaput nyitni szalad — madárszámy- ként tárja széjjel, annyi ideje sem volt, hogy a mosástól vizes, szappanos ujjait megtörölje. — Rég jártam erre, gondoltam, megnézem, hogyan éldegélnek. Ignác, a középső fiú karján tartja a picit, aki gügyögve nézi az idegent, majd eltörik a mécses. — Szabolccsal vagyok gyeden, és ha ez letelik, akkor gyesre megyek háromesztendős koráig. — Iszonyúan sokat dolgozunk a férjemmel együtt ezen a félkész házon. A kövekkel együtt a falba raktuk, cementbe ágyaztuk az ifjúságunkat is, és még mindig sok minden hiányzik! Mellékhelyiségek, ólak, minden, ami csak a falusi élethez kell. — Iskolában ismerkedtünk össze. Eleinte Szabolcsban éltünk, ahol a szerelmünk volt az egyetlen nászajándékunk. Én szegény voltam, ők nyolcán testvérek. Aztán hazajöttünk az én falumba szerencsét próbálni. A férjem gépszerelő szakmunkásként dolgozik a vállalatánál. Könny csillan a szemében, és nevetve öleli magához a legkisebb fiát, akit lekenyerezek egy szemüvegtokkal, így folytatódhat a beszélgetés. A lélekábrázolás gazdag tárházában eleget tallóztam már, de olyan „alakítást”, mint Márta esetében, még alig tapasztaltam. Élethűségét a valóság adja, amelyben van nevetni- és sírnivaló is. — És a középső fiú? Arca elkomolyodik, visszaadja a fiúnak a babát, csitítgassa, babusgassa csak tovább, hadd játsszon, és ne sírjon a pici. — Ő kicsi korától beteg. Epilepsziás. Kisegítő iskolába jár... — Tudja, nálunk rengeteg tej elfogy. A húsról nem is beszélek. Egy öttagú családnak ennie kell... Miközben hittel és bizakodással keresem Márta szemében a válaszokat a fel sem tett kérdéseimre, úgy gondoljuk, mégis értjük egymást! E pillanatban a jövő csupán reménykedésekből rakható össze és nevekből: Csaba, Ignác, Szabolcs. Érintés nélküli gyógyítás Az extraszenszek titka Dr. Taraczközi István könyvéről Talán a politikai rendszerváltozásnál is kínkeservesebb a szellemi. Olyan korban élünk, amikor hatnak még a régi, a több mint négy és fél évtizedes beidegződések, s jogaikat kérik, azokért küzdenek az új nézetek. A megegyezés, a megnyugtató konszenzus e fronton is csak vágyálom, holott az ország érdeke azt kívánná — egyébként ez fakad a demokrácia lényegéből is —, hogy az eltérő felfogások hívei legalább leüljenek ahhoz a jelképes tárgyalóasztalhoz, s alkotó, acsarkodás nélküli viták kizárásával eljussanak egy, a korábbinál mindenképpen magasabb szintre. 1. Ez sajnos még makó-jeruzsá- lemi távolságre esik tőlünk. Épp ezért hat kellemes meglepetésként az olyan könyv, mint amilyennel dr. Taraczközi István jelentkezett. Az érintés nélküli gyógyításról közzétett könyve, Az extraszenszek titka több szempontból is figyelemre méltó vállalkozás. Csak dicsérni lehet olvasmányos, közérthető, bárki számára világos, emészthető stílusát. Mostanság szokatlan az efféle adottság még a zsurnaliszta berkekben is. Ezenkívül viszont dívik a fontoskodás, a szakszavaktól hemzsegő, épp ezért a nagyközönség számára érthetetlen megnyilatkozásmód. Nos, szerzőnk mindezzel szakítva vezet be bennünket egy sajátos birodalomba. 2. Úgy fogalmaz, mintha mesélne. Felidézi egyetemi éveit, s ezek kapcsán azt a pillanatot, amikor rájött sajátos képességeire, arra, hogy ujjaival érzékeli a sugárzást. Aztán találkozott egy olyan emberrel, aki bebizonyította, hogy „csodákat” produkál. Először — hithű materialistaként — meghökkent az eredménytől, attól, hogy az illető pontosan megállapította bajait. Ettől kezdve feladta a tagadást, s egyre erősödő érdeklődéssel tanulmányozta a keleti, illetve nyugati munkákat. Eljutott addig, hogy maga is e kezelésfajta híve lett, s páciensei örömére igazolta: fejlődő alkat, nyitott gondolkodású személyiség. 3. Később megpróbálta közzétenni tapasztalatait. Orvoskollégái akkor is tamás- kodtak, ha félreérthetetlenül bizonyított. Nemcsak magánbeszélgetések, hanem konferenciák során is. Annyit mindenesetre megjegyzem, hogy semmi értelme a csakazértis átnevelésnek. Hadd járja mindenki a maga útját, s ha fogékony az ismeretlen feltérképezésére, akkor úgyis szembesül azzal. Felfedezheti, hogy Egyiptom, Asszíria, Palesztina papjai több ezer esztendeje hatékonyan munkálkodtak e téren is. Különösképp jeleskedtek a kínaiak. A XX. század rácsodálkozott minderre, ám olyanok is akadtak, akik nem elégedtek meg az általánosságokkal, hanem keresték, kutatták, s meg is lelték a jelenség magyarázatát. Kimutatták például a szervezetet körülvevő elektromágneses mező, azaz az aura félreérthetetlen jelenlétét, s azt, hogy ennek törései érzékelhetők, s ennek alapján az egyes kórok szinte százszázalékos biztonsággal megállapíthatók és enyhíthetők. Nincs hát szó semmiféle hókuszpókuszról, legfeljebb az anyagelvűség sokrétűbb, árnyaltabb értelmezéséről, s egy olyan lehetőségről, amelyet kár lenne elvetni, hiszen hadba vetésével— a problémák zöménél—nem kell elővenni azokat a tablettákat, amelyek mellékhatása mindennek minősíthető, csak üdvözítőnek nem. 4. Eddig az elmélet, aminél sokkal izgalmasabb, pratikusabb a gyakorlati tudnivalók regimentje. Ezeket taglalják a további fejezetek. Megemlíti a biológiai információ vételének, illetve adásának kérdéskörét, azaz tippeket kapunk ahhoz, hogy miként segítsünk szőkébb környezetünkön. Szemléletes ábrák könnyítik meg az eligazodást, ezek félreérthetetlenül jelzik, hogy kezünk miként mozogjon, hogyan dolgozzon a magas vérnyomás, a fej-, a fogfájás, a visszértágulás, a fül- és torokbántalmak, a gyulladások csökkentése, illetve megszüntetése érdekében. 5. Megéri ezt a kötetet forgatni, hiszen aki áttanulmányozza, nem vitatja majd azt, hogy „a bioenergia rengeteg szenvedésre, betegségre gyógyír”. S ha már a szerzőt idéztük, akkor folytassuk gondolatmenetét: „azonban tudnunk kell, hogy hatása ideiglenes. A gyógyulás a betegtől függ. Az egészség kulcsát mindenki a saját zsebében hordja.” így igaz, de nem árt tanulni, hiszen felkarolhatjuk azokat, akik támogatásra szorulnak. S nemcsak családi körben. Pécsi István Irodalom és szellemi környezetvédelem Megjelent a Hevesi Napló legújabb száma Már kapható az újságárusoknál megyénk irodalmi, közművelődési és szellemi környezetvédő folyóiratának legújabb száma, amelyet nagyobb terjedelme ellenére is változatlan áron vehetnek meg az olvasók. A függetlenségét mindmáig megőrző sajtóorgánumban fellelhető írások mentesek mindenféle pártkötődéstől, s kizárólag az örök etikai értékek fontosságát hangsúlyozzák. Alábbi összeállításunkban ezek közül válogattunk. Magyari Barna: Karácsonyi napló karácsonyeste van felállunk az öreg bibliára hogy kilátszódjunk az inflációból gyertyák égnek szeretteire gondol és Hófehérke zsebkendőjével törli szemét a magyar van aki Mindszentyre emlékszik van aki Tőkés Lászlóra van akit Nagy Imre bácsi megkövesedett tekintetéhez verdes a bánat ám reménykedünk talán mire feleszmélünk nemzeti karácsonyfánk alá teszi Jézuska a fehér masnival átkötött jövőt 1989. 1944 őszén — Hát pusztuljon, ha így rendeltetett! A kínlódásból elég volt, elég...! S egy pillanatra álmaim felett elém tűnik, hogy mit is vesztenék. (Ó, nyugtalanság! — ne ölelj nagyon. A te szerelmed túl forró nekem, és mint akit a láz az ágyba nyom, bolondokat beszélek szüntelen.) Ma Lévát látom, ifjúságomat, Nagykálnát, itt szerelmem született. Az elmúlásba induló nyarak ködéből ők is búcsút intenek. Szatmár is elvész... hisz itt otthonos a Drága, járták apró lábai; Szabadka, honnan pár hónapja most „Heuréká”-t tudtam már kiáltani s az egész ország felvonul elém, mint látomás. Hol lábam sose járt, az ismeretlen, százezer vidék nevemen szólít és Károlyt kiált. Én meg — míg rajtam halk, színes zenék remegnek át — csak nézem az eget. Nem szólok. De hát mit is mondanék? Beszél helyettem az ősz eleget. Csak nézem, hogy az óriási fák hullajtják lassan a vadgesztenyét, s a régi, repedt, érett burkon át az új, friss Élet fénylik szerteszét. * Tábori posta: B-886. 1944. szept. 27. Illúziók Tisztázzuk mindjárt: nekünk már nincsenek. Ha csak az értelmiségiek keseregnének így, nem lenne semmi gond, a valódi baj az, hogy milliók kiábrándultak. Azok, akik négy esztendővel ezelőtt lelkesen figyelték az akkori társadalmi változásokat, egy elavult rendszer lebontását. Ezt igazolják voksaik, hiszen szavazataikkal igazolták nemcsak hovatartozásukat, hanem azt is, hogy bíztak a lényegbeli fordulatot ígérő pártok programjaiban, s épp ezért elutasították az úgynevezett szocializmus vörös, illetve rózsaszín variációit. Aztán jött az iszapbirkózás mocsokban, sárdobálásban bővelkedő, máig is tartó időszaka. Virágzik a vadkapitalizmus, amelyben a régi „elit” képviselői sorra nyerik a gazdasági csatákat. Olyannyira meggazdagodva, hogy eszük ágában sincs visz- szasóvárogni a voltat, hiszen dúskálhatnak a jelenben. A közélet elszakadt a valóságtól. A Parlamentben álviták zajlanak, jókora csinnadrattával. Közben egekig szöknek az árak, s vészesen gyarapszik a nyomorgók veszedelmes nagy tábora. A kisemmizettek joggal hábo- rognak amiatt, hogy gátlástalan üzérkedők orozzák el azokat az értékeket, amelyeket a téeszek- ben és a gyárakban ők teremtettek. Köztük vannak egykori vezetőik is, akik kizárólag a saját zsebükre játszanak ebben az undorító átverősdiben. Ráadásul a kisemberek védtelenek, mert senki sem törődik velük. Nyoma sincs a szakszervezeti szolidaritásnak. A munkanélküliek százezrei csak az egyre szigorúbb ellenőrzésre „számítanak”, emberségre, megértésre viszont sehonnan. Frázisokat pufogtat a csak fenn díszelgő ellenzék, kizárólag a hatalomért ácsingózva ostorozza azt a kormányt, amely a maga által állított csapdában vergődik. ízléstelen, hogy az 1994-es esélyekre hivatkoznak, nem is gondolva arra, hogy a terepen olyan erők is fellépnek, amelyek esetleg hitelesebbek lesznek, amelyek mögé tömegek állhatnak. Ehelyett inkább dolgozniuk kellene, egyértelmű konszenzust sürgetve, száműzve az elviselhetetlen műcirkuszt, munkálkodva azért, hogy javuljanak a megélhetés körülményei. Jusson eszükbe, hogy valamennyien ezt vállalták, ezzel nyerték meg szimpátiánkat. Ha nem ezt teszik, ha nem szűnik az émelyítő hangzavar, ha nem lesz több kenyér, akkor még kiszámíthatatlanabbá, tragiku- sabbá formálódik a politikai szituáció. Olyanná, amelyet lehetetlenség természetes medrében tartani. Még nincs késő, még gyógyírt hozhat a felelősségteljes gondolkodás, s az annak nyomán fakadó okos intézkedések sora. Persze csak ügy, ha még érzékelik a sokakat megmozgató közös célokat, a nyugalom- és fo- rintsóvárgó óhajokat. S akkor azok az illúziók sem tűnnek végleg elveszettnek. i a Jobbágy Károly:
