Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-21 / 17. szám
HÍRLAP, 1993. január 21., csütörtök (NEM CSAK) FIATALOKNAK 7. Kóstold meg a könyvedet! Megőrülnek a gyerekek a legújabb könyvűjdonságért, ami ehető. A legelső könyv süteményekről szól, amit valóban meg- ehetnek az olvasók. A francia feltaláló, Catherina Marie Párizs mellett nyitotta meg az üzletét, amit az első napokban már igen sokan felkerestek, hiszen kitűnő ajándéknak tűnik az új könyv. A francia könyvkiadók egyesülete, amit a volt francia elnök lánya, Valerie-Anne Giscard d’Estaing vezet, elismerte: ezek a könyvek az újdonságok. Vizsgaidőszakosok A vizsgaidőszakokban ugyanaz a jó, mint a nőkben. Kissé depresszióba esik miattuk az ember, de tudja, hogy kikerülhetetlenek. így hovatovább az a megingathatatlan meggyőződése támad, hogy a dolognak a sava-borsát mégiscsak ez adja meg. Mármint a vizsga- időszak. 1. A leckekönyv Nagyon csinos, jó kiállítású könyvecske ez, talán jobb sorsra érdemesebb, mintsem hogy kollokviumok és szigorlatok gyászos színezetű, állandó főszereplője legyen. A Tulajdonos még magányos óráiban is oly hűvös tartózkodással kezeli e Tulajdonát, mintha azt máris a profesz- szor tartaná kezei (karmai — a bukott férfi megj.) között, miközben a szükséges bejegyzésekkel — úgysmint: elégtelen — látja el. Ilyen esetben a Tulajdonos akár meg is irigyelhetné egy leckekönyv nyugodt életét — jobb szeretne leckekönyv lenni, semmint főiskolai hallgató. Ám, az alábbi történetecské- ben elégtelenekről szó nincs, sőt, csakis jelesekről van szó, meg arról, hogy senki ne irigyelje meg egy leckekönyv életét, hiszen az — mint kiderül — néha igen viharos... Valamikor így januárban, valamelyik fővárosi egyetemen az évfolyam egyik legjobb tanulója vizsgázott éppen, s mint rendesen, tudott mindent, de mindent. Ám a tanár urat újabb és újabb részletek érdekelték a témakörből. — Na, az utolsó kérdés — mondta a tanár úr körülbelül tizedszer, és a legjobb tanuló a tizedik utolsó kérdésre is hibátlan választ adott, meg a tizenegyedikre, meg a tizenötödikre is. Magabiztossága már rég lelohadt, s ez nem is csoda. Hatvan perc után kinek nem lohadna le. Sorjáztak az utolsó kérdések, s már szinte teljes egészében átvették, s kielemezték volna a féléves anyagot, mikor a tanár úr legyintett. — Na, még egy utolsó kérdés. De csak az ötösért — tette még hozzá biztatóan. Ez volt a hiba. — Izélje meg az ötösét! — rikoltott föl ugyanis ekkor az évfolyamelső, majd a leckekönyvét a tanár úr arcába vágva kirohant a teremből. Ám a leckekönyv megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Kisvártatva nyűt az ajtó, és egy csinos, jó kiállítású könyvecske repült ki rajta, s mikor landolt a meghökkent, még vizsgára váró hallgatók előtt, egy meglehetősen hangos ordítás hallatszott a terem mélyéről. — Maga meg az indexét...! A vizsga aznapra véget ért, viszont az évfolyam legjobb tanulójának nem volt oka panaszra: az imént bemutatkozott tanár úr saját keze írásával bejegyzett jeles díszelgett a sokat próbált leckekönyvében. 2. A kabát Az alábbi történet főszereplője nem leckekönyv, nem is a legjobb tanuló, hanem egy kabát. (Egy zöld színű, kivehető bélésű télikabát, amolyan vadászkabát- féle, dehát nem vadászik benne senki se, mivelhogy én nem vagyok vadász, a kabát meg az enyém.) A kabát — innen a vonatkozás — az egri Lyceum földszinti folyosóján, csak úgy a többi kabát közé van hajítva. Most nincs rájuk szükség, viselőik ugyanis éppen vizsgáznak, az első három már benn is van, a többiek pedig a folyosón álldogálnak, várnak a sorukra. De nem csak főiskolásokat látni az épületben. A tanárképző főiskolán általában nyugati kilósruha-vásár van, így most, a vizsgaidőszakban is... S máris közeledik egy vásárló, láthatóan nem tudja a járást, de amint az egymásra haj igáit kabátokat látja, megnyugszik, ez lesz itt a kilósruha-vásár. Rögtön az első télikabát megtetszik neki, nem is próbálja föl, szemre jól látja, hogy neki való, ez az ő kabátja. A kabátok mellett álldogál az „eladó” is, egy összeroskadt, gondolataiba merült fiatalember. A vásárló barátságosan megveregeti az „eladó” vállát. — Na, fiatalember, mennyi lesz? Az „eladó” fölrezzen gondolataiból. — Tudja a fene. De egy ötösbe kiegyezek. Ä vásárló megvakaija a fejét, sok az az ötszáz forint. — Nono. Sok lesz az. Nem ér az annyit. — Hö-hö. Tudom. A vásárló meghökken, ki hallott ilyet, még be is vallja. — De ez tényleg jó anyag — fűzi hozzá az eladó magyarázatképpen. — Cöccö. Azér’ annyira mégse. Jó anyag, jó anyag, de egy-két lukat találnánk benne — veregeti meg az „eladó” vállát. A fiatalember egy pillanatra megrendül, a vásárló érzi, hogy nyert ügye van. De az „eladó” erőt vesz magán, s végre bevallja: — Na, persze attól függ, hogy mit kapok. A vásárló csodálkozik. — Hát ezen múlik? Hogy maga mit kap? — Hát persze! — élénkül meg a másik. — Minden azon múlik, hogy melyik tételről van szó. Mert ha például... — Hát erről a tételről ni! — csap rá a vásárló diadalmasan a zöld színű, kivehető bélésű télikabátra. Az eladó elszomorodva néz. — Ez az enyém. A kilósruhavásár amarra van...! (kácsor) Én táncolnék... Az egri Forrás Gyermek-Szabadidőközpont az elmúlt szombaton rendezte meg a társastánc-iskola záróbálját. Olyan tinik mutatkoztak be, akik már a klasszikus lépéseket is elsajátították. A programban nagy meglepetésre a csárdás is szerepelt, sót a profik is elbűvölték a közönséget: az Agria Társastánc Klub tagjai léptek a parkettre. A következő tanfolyamot január 30-án indítják az intézményben, amelyre 22-ig lehet jelentkezni. (Fotó: Gál Gábor) Sayonara, Horváth Kati...! Magyar gésák (balra: Horváth Katalin) Az beszélik: a messziről jött ember azt mond amit akar. Talán így lehet vele Horváth Kati is, s ebben semmi rossz nincsen, ha az ember igazat mond... Az egri Horváth Kati azonban nemcsak, hogy messziről jött, hanem azóta messzire ment ember is, hiszen rövid itthoni vakáció után visszatért munkahelyére, Japánba, ahol már eddig is dolgozott egy évet. Amúgy a hétköznapokban ő sem visel ilyen ruhát, ennyire még nem asszimilálódott, de azon a reggelen, amikor meglátogattam, azért volt az asztalán japán sütemény, s zöld teát is kortyolgattunk. Az említettek nagyon finom dolgok, nekünk pedig nem kellett különösképpen bemutatkoznunk egymás- sak, lévén annak idején egy házban nőttünk fel. így hát a közepébe vágtunk... — Kati, én csupán egyetlen igazi szót tudok japánul, ha a „Suzukit” nem számolom, ez pedig a: „Sayonara”. De nem vagyok benne biztos, hogy ez elkö- szönés vagy üdvözlés. — Ez a viszontlátásra... — Akkor, hogy van az üdvözlés? — Nos, az attól is függ, hogy milyen napszak van. A „Jó napot kívánok” így szól: „Komcsiba”. — Oké, komcsiba. Máris többet tudok japánul, mint az átlagmagyar. Te meg még nálam is többet. Jól beszélsz már? — Ezt nehéz meghatározni. Most voltam egy olyan nyelvvizsgán, amelyik olyan félközépfoknak felel meg. Ez sikerült, úgyhogy a hétköznapi beszédben elég jól elboldogulok... — ...Szóval, ha én egy japán férfi lennék, akkor már ki tudnál velem kezdeni. — Ez nem tartozik az életcéljaim közé, és nem is próbáltam soha. De interjút adtam már japánul. — Mennyire fontos neked, hogy tudd a nyelvet? — Annyira, hogy ott kell élnem. — Ez nem válasz, mert itthon rengeteg olyan embert ismerek, aki nem tud szépen, helyesen magyarul, mégis jól megélnek. Ezt viszont azért is kérdeztem, mert a legenda szerint ott mindenki beszél angolul is. — Most éppen hárman dolgozunk együtt, s a másik két társam nem ért magyarul. így nálunk a munkanyelv az angol. Viszont az utcán, a boltban csak japánul szólalunk meg, mert nemigen beszélnek más nyelvet, annak ellenére, hogy mindenki kötelezően tanulja az angolt az iskolában. Bár, el lehet képzelni ez mennyit ér, hiszen nálunkis mindenkinek tanították az oroszt. — És attól egészen tájékozottak vagyunk a Vörös téren: emitt a mauzóleum, amott a Kreml. — Igen. Hát, ők is tudogatnak írni, meg olvasni, sok dolgot meg is értenek, de nagyon kevesen beszélnek igazán jól. — Én sem beszélek igazán jól, még azt sem kérdeztem például, hogy egyáltalán minek utazgatsz te tízezer kilométereket óceánok fölött. Miért vagy Japánban? — Éppen az egyeteen voltam levelező hallgató, amikor láttam egy hirdetést. Nagyon meglepett, hogy csupán egy icipici papírra írták fel, hogy lehet pályázni Japánban. Kitöltöttem a szükséges papírokat, s elmentem egy vizsgára, ahol voltunk nyolcán, s ebből választottak négyünket, akik aztán odakint számítógépekkel foglalkoznak. — Miért jó ez Japánnak? Lazul ott is a munkafegyelem? — Az azért még mindig legendás. Ott éjjel tizenegykor kimész az utcára, s még minden irodában ég a lámpa. S nem azért, mert úgy felejtették, hanem mert dolgoznak. De nekik is szükségük van arra, hogy más fejjel gondolkodó külföldiek menjenek oda dolgozni. Ők most kezdenek velünk, mint külföldiekkel megismerkedni, mert eddig számukra a külföldi a kínai volt, a hong-kongi, meg a szingapúri. A cégnek talán az lehet a jó bennünk, hogy más a munkastílusunk, nem robotolunk úgy, hanem lezserebben végezzük a munkát, s ettől néha más ötleteink is lehetnek, mint nekik. — Lám, milyen érdekes: most Magyarország csak azért küzd, hogy az úgynevezett Európába eljusson, s ha elmegyünk Japánba, akkor kapásból rádmondják: európai. Lehet, hogy az egész országnak ki kéne menni, s akkor megvalósulna a terv. Még keresnénk is, amennyit bírunk. Nem? — Hát én nem meggazdagodni mentem ki, mert tudtam, hogy nem lehet. Az én fizetésenm arra elég, hogy szerényen eléldegéljek belőle. Most szerencsére any- nyit meg tudtam takarítani, hogy hazajöhettem, ugyanis a szerződésünk szerint az első három évben fizetnek egy utat. — Öt évig maradsz. Tovább nem? — Hát, hogy maradnék, itt van mindenkim, a családom, az ismerőseim. Minden bizonnyal visszatelepszem majd. — Akkor jó utat. Frankfurton keresztül repülsz? — Nem, Párizson. — Igazad van. Úgy szebb... Kovács Attila A szerelem versei Folytatván a szerelmes versek közötti tallózást, Shakespeare kezéből Szabó Lőrinc (a híres Szonettek fordítója) vette át a „staféta- tollat”. Mégpedig azért, mert Dudás Istvánná gyöngyösi olvasónknak ez a poéma áll a szívéhez legközelebb... Szabó Lőrinc Ujjaink Úgy bújtak össze ujjaink, csókolva egymást kétszeröt combjukkal, mint szeretkező fantasztikus kis állatok úgy fuldokoltak ujjaink egymásba tehetetlenül, mint elítélt, vak rabok a halál ketrec-vasai közt: irigyeinktől ujjaink mégis oly percet loptak el, hogy hosszú, boldog éjszakát álmodtunk végig ezalatt, aztán a két kéz úgy pihent egymásban mozdulatlanul, mint két öngyilkos szerető, akit már együtt fed a föld. Popfej-törő Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen sokan emlékeznek még a Deep Purple együttesre. De a beérkezett megfejtések nagy száma bizonyítja, hogy az egyszerre érzelmes és kemény zenét játszó angol formáció ma is sokak kedvence. Nos, a sziklába vésett portrék az együttes tagjait ábrázolták, a kép az „In Rock” című album bontóján jelent meg, a zenekar szólógitárosát (és egyben vezetőjét) pedig Ritchie Blackmo- ornak hívták. A szerencse ezúttal Vers Istvánnak (Eger, Malomárok 12., II/6.) kedvezett, ő a nyertes. *** Megpróbálunk ezúttal egy kicsit nehezebb fejtörőt feladni. A képünkön látható, igen elmosódott, 1972-ben készült fotógrafikához kapcsolódnak kérdéseink. 1. Melyik magyar együttest ábrázolja a kép? 2. Kik váltak ki a zenekarból azon koncertalbum elkészítése előtt, melyen ez a fotógrafika megjelent? 3. Ki lépett be dobosnak a zenekarba? A megfejtéseket január 30-ig kérjük beküldeni a szerkesztőség címére (3301 EGER, Pf.: 23.).
