Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
HÍRLAP, 1992. december 24., csütörtök, karácsony ÜNNEPKÖSZÖNTŐ Sokféle válasz adható arra a kérdésre, hogy mi is a lényege a karácsonynak. A kereszténység egyetemes ünnepei közül a karácsony az, amely a leginkább hat a szívekre, megmozdítja a legfá- sultabbnak tűnő lelkeket is, áldozathozatalra késztet, megbocsátásra int, a jóra, a békességre vezérel. A karácsony azt az örömöt jelenti, melyre mindannyian várunk, befogadására, továbbadására készülünk és vágyunk. Nincs elviselhetetlenebb állapot talán annál, ha ez a belső meggazdagodást hozó öröm valami oknál fogva mégsem lehet a miénk. Ezért is igyekszünk aztán, legtöbbször erőnkön, kimért lehetőségeinken felül is mindent megtenni azért, hogy ezt a kincset megszerezzük, s továbbadjuk. Mondják a karácsonyt a szeretet ünnepének, a család, az együvé tartozás, a humanitás ünnepének, az ajándékozás, a születés ünnepének. Mindez azonban csak a következménye, mintegy a velejárója a testet öltés, az in- carnatio értelem számára felfoghatatlan csodájának, Isten szere- tete valóságának, az ígéretek beteljesülésének. Karácsonykor Megváltó született e világra, közel jött a földhöz az ég, teremtményeit jött meglátogatni a Teremtő, magával hozva az élet, a világosság, a bűnbocsánat, a békesség örökké szükséges, örökkévalóságra vivő drága ajándékait. Hajléktalan menekültként érkezett meg Mária és József Betlehembe. Talán ők is az akkori létminimumszint alatt élhettek. Szállodára, import bébikelengyére nem futotta pénzükből. A társadalmi tagozódás legalsó fokán lévők vállaltak szolidaritást velük. A szabad ég alatt nyájukat őrző pásztorok voltak az elsők, akik osztoztak örömükben: a Gyermekben, akinek világrajöt- tekor a nyomorúságos istállót is betöltötte a mennyei szeretet ragyogása. Nem állhatunk itt meg karácsonykor. Mérhetetlenül többről van szó, mint jámbor pásztorokról, mecénás háromkirályokról, teljesen kiszolgáltatott, s ezért a jótékonykodó lelkekre utalt kisded Jézusról. Bármennyire is idilli a „szent karácsonyéj”, a játékszerré szeh'dült betlehemi istállóban az Ige lett testté, az örök Isten a bűnben, félelemben élő, a halál és kárhozat felé menő elbukott embert jött megmenteni, adósságait kifizetni, testi-lelki szennyét letörölni, sebeit bekötözni, rendezetlen, tékozló életét jött rendbe hozni, szociális, generációs problémái között tanácsot adni, identitászavarát eloszlatni. S mindezt teszi azóta is köztünk is, többek között azért, mert nem akarja azt, hogy elvesz- szünk, tőle távol kerüljünk, hanem hogy megtérjünk és éljünk. Mégpedig minőségileg az eddigiektől egészen másképpen, ösz- szehasonlíthatatlanul jobban éljünk. De lehetséges-e ma így élni? Nyomasztó gondjaink vannak: kerítésünk végénél a szomszédaink lövik egymást, a másik oldalon testvéreink nyelvét akarják kitépni. Ott fenn vizünket és földünket rabolják, a távolról jöttek kiszolgáltatott helyzetünket látva, a még meglévő értékeinket kérik mélyen áron alul. Kifizethetetlen számláinkat rakosgatva egymásra, már régóta nincs bizalmunk a gőg, a cinizmus és a düh embereiben, a médiákban nem értünk, hanem a médiáért tusakodó hatalmasokban. Megosztottak vagyunk, s naponta tovább osztódunk. Az egyet nem értő pesszimisták népeként tartanak számon. Újból fél a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól a szegény. Támad a nyomor, az elkeseredettség, a hatalomféltés, az „együnk-igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” mámora, a holnap elvesztem az állásom, lakásom, férjem, gyermekem, szerelmem, bizalmas jó barátom gyomorfekélyes szomorúsága. Vagyis ahogy a teológia mondja: támad a Sátán, lendületbe jött, s ki tudja megállítani? Azért jött Jézus, hitünk szerint azért van most is köztünk, mert Ő, de egyedül csak ő, legyőzheti az örök rosszat, mindazt, ami árt nekünk, ami visszafordíthatatlannak tűnő bajba sodorja életünk. Azért jött e betlehemi kisded, hogy a Sátán munkáját lerontsa! Azért jött, hogy fájdalmainkat viselve, betegségeinket hordozva, ideges tépelődéseink között békességet munkálva megnyugtasson bennünket. Mennyei dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, teljesen azonosult velünk, mindent vállalt értünk, még a legnehezebbet is, a legfájdalmasabbat, a legelviselhetetlenebbül igazságtalant: a keresztet. Karácsony a testet öltés ünnepe, a bűnökből, félelmekből, halálból szabadulást hozó megváltás kezdetére utal. Megszólalt az örömüzenet, s Jézus maga volt az örömüzenet akkor is és most is az agyonterhelt, magát boldogtalannak mondó beteg világban élő beteg embernek: „Ne féljetek, hirdetek ma nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek”. Mert a lényeg bizonyára nem az, hogy ma vagy holnap mit együnk, vagy mivel ruház- kodjunk — tanította egyszer Jézus —, s a császár személye is mellékes, ha kell, hát adjátok meg neki azt, ami az övé. Csak a lelketekre vigyázzatok! Az üdvösséget hozó Jézus Krisztus előtt hajt fejet boldog hálaadással a keresztények egyházai között a hívő református- ság is. Teszi ezt a Szentírásra figyelve, a prófétai látomás megvalósulásán elmélkedve, az angyali üzenet hangjára hallgatva, az evangélisták elbeszéléseit újra és újra szívébe zárva. A reformátusok karácsonyát bűnbánati alkalmak előzik meg, hogy megtisztított szívvel, megtisztulásra vágyó élettel álljanak meg az ünnepre megterített úrasztala előtt, ahol magukhoz vehetik a kenyér és a bor Krisztus által rendelt emlékeztető és örök életre tápláló szent jegyeit. Szól az ének, a magasztos imádság: „Krisztus Urunknak áldott születésén / Angyali verset mondjunk szent ünnepén... Megtelik a puritán egyszerűségű templom a bajok, bűnök, bánatok forgatagából érkezettekkel, hogy az örömről halljanak, a jobbá tehető élet lehetőségeiről tanuljanak, közeledve Istenhez, és így egyre közelebb kerülve egymáshoz. Az elbocsátások és munka- nélküliség e sokak számára szomorú karácsonyán a szószékekről azt hirdetik, hogy Krisztus munkatársakat keres! Szándékai megvalósításához emberekre van szüksége, nagyon sok emberre, hogy előbb tanulva tőle, megismerve őt, álljanak be a szolgálatba: hirdessék az egész világnak a békesség, a megbocsátás, a szeretet életjobbító, mindenkit meggazdagító hírét, hitük és cselekedetük médiáján keresztül. Kádár Zsolt beöltözni ministránsnak, rázni a csengőt, önteni a bort, vizet. Milyen jó újra gyermeknek lenni, rálépni a gyermekkorba tartó gyalogúira, és újra belépni a templomba, ahol nekünk is szól az angyal éneke, aki lejött hozzánk, nemcsak a pásztoroknak hirdetett nagy örömet. Egy nemzetközi énekünk is van, a Stille Nacht. Ki nem ismerné? Kinek a szemébe nem csalogat könnyeket, ha ennek az éneknek dallamát hallja? Hangja ott bújócskázik szívünk erei között. Stille Nacht, csendes éj, mikor csak a szívek beszélnek. Mert beszédes a harmadik levlap. A betlehemi istállót ábrázolja. Szűz Mária már kaijában tartja a kis Jézust. A beduin asszonyok segítségével sikerült bepólyálni. Ott van a hűséges József, aggódó arcával. Ott vannak a tüsténkedő pásztorok. Elhozták a legszükségesebbeket. Ruhát, ételt, kis bárányt. Van, aki örömében még a furulyát is megszólaltatja. A kitaszítottság nagy izgalma után megnyugszik a Szent Család, hogy hiszen vannak még jó emberek, akik tudnak szeretni nemcsak sopánkodással, hanem jó tettekkel, praktikusan felismerve, hogy mi kell itt. A beduin pásztorok asszonyai hasonló körülmények között éltek. Nem sokat töprengtek, hanem rögtön tevékenyen segítségére siettek Máriának és a Jézuskának. Ez is egy levlap. Olvassuk a felírást: Boldog karácsonyi ünnepeket! Pedig nem ezt kellene ráírni, hanem ezt: íme, a ti Istenetek! így jött, nem kívánva semmit, csak egyet, a pásztorok szeretetét. S ezt a szeretetet a legalázatosabb formában, a részvét formájában, amellyel megnyitotta a pásztorok szívét. Isten üzenetét megértette Juhász Gyula: „Ó, emberek gondoljatok ma rá,/ Ki Betlehemben született az este/ A jászol almán, kis hajléktalan,/ Szelíd barmok közt, kedves bambino.../ Ó, emberek, gondoljatok ma rá,/ Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,/ A kerek föld minden gyermekéhez/ Egy üzenettel jött: Szeressetek!” (Betlehemes ének). A Megváltó külsőségek nélkül, szelíden, csendesen jött. Harsonák nem zengtek születésekor, ágyúszó nem ünnepelte jöttét, harangok nem zúgtak. Eljött a társadalom peremén élő emberekhez, a környéken tanyázó pásztorokhoz, nekik szólt először az örömhír. Csak utánuk jöttek Betlehem polgárai és a királyok. A megváltás ezzel az örömhírrel jelentette be magát a világnak. Abban az időben sokféle ember élt Palesztinában: zsidó, görög, római. Több kultúra metszőpontján állott Betlehem. A Megváltó minden néphez jött, és minden kultúrkört meg akart váltani. Palesztina a nagyhatalmak érdekeinek ütközőpontjában állott — és áll ma is. Ez a piciny Gyermek édes, fehér kezével békét hozott az egymásra acsarkodó nagyhatalmaknak. Benne valósult meg az ősi jövendölés: béke fejedelme. Ezért ünnepli őt ma is így a liturgia: leszállt közénk az igazi béke. Mi kell hozzá? Az, amit ő hozott: önzetlen szeretet! „Ó, emberek, gondoljatok ma rá!” Miklós Béla magyar házat épít, keresztülhalad a kaszával a román...) — Ott születtem, s az édesanyám román volt, ezért úgy szeretem a román népet, mint a magyart... Nehéz ezt felfogni, mondja, s magyarázatul hívja életrajzi könyvének egy rövid párbeszédét: „Maga a mezsgyén áll, de ha kell, a két nép közül melyiket pártolja?” — kérdeznek rá. „Az igazságot pártolom, és az emberek közötti megértést...!" — hangzik a válasz. Akárcsak a nívódíjas kötetében a verssorok, amelyek önnön szerepére utalnak, az „Öthúrú hegedű” játékosára. „Ma közös korban a régiekkel csárdást és horát táncolunk. Hegedűm ötödik húrja zengdel sorsunkat, e közös szavát!’* Sokan értik, jegyzi meg az idézet kapcsán, s sokan tisztelik a közös szót, bármerre is jár az országban: a nemzetiségiek lakta részeken, ahol az író-olvasó találkozókon ízesen váltogatják a nyelveket, ahogy éppen a gondolat hozza... S itt, Egerbocson is, amikor meg-megszólítják, hogy hallotta-e, mi zajlik ma odaát... — Sajnálom, hogy a szülőföldemen ilyen helyzet alakult ki, és bízom, hogy előbb-utóbb ott is megértésben élnek majd az emberek... — válaszolja többnyire. Aztán amikor hazasétál, leül a könyvei, olvasmányai közé, s ennek a sajátos útnak a folytatásán töpreng. Csak neki kell indulnia, ha képzeletben is, ha csupáncsak úgy, hogy gondolataiban társul, szegődik a Varga-hegy „lovasához”. Hiszen egyazon örök nyughatatlanság hajtja őket... Szilvás István Kis világok a boltívek alatt A végállomás: Egerbocs Elindultam szép Erdélyből ••• Ivános Illés regényes portréja Karácsonyfa-díszítés a terpesi templomban Pásztorok, királyok, angyalok Szinte látom magam előtt, amint — hátára meleg bekecset vetve — kilép az ajtón a széljárta udvarra, ahonnan messzire kalandozhat a tekintet. Egészen fel a távoli horizontig, ahol a Vargahegy temetőjén is túl, a tetőn kígyózó út mentén örökmozgó lovas alakot formáz egy bokor. S szinte hallom, hogy — bóklászva a téli portán — az ismert Goethe- verssort mormolja: „Wer reiten so spat in Nacht und Wind?” (Ki lovagol oly késő a viharos éjszakában?) — Erdélyhez hasonlít ez a vidék. Talán azzal a különbséggel, hogy ott több ezer juh legelészget a domboldalakon... Amióta Egerbocsra érkeztem, úgy érzem, mintha a szülőfalumba kerültem volna. Nézem a végtelenbe tűnő hegyi utat az örökmozgó „lovasával”, és álmodozom, mint gyermekkoromban, amikor a vízaknai utat bámultam, amelyen elindultam szép Erdélyből... Ivános Illés nemrég könyvet írt — most karácsonyra jelent meg — erről a hosszú, évtizedekig tartó vándorútról. A Szeben melletti Alamortól — Egerbo- csig. — Némi módosítással rám is illenek József Attila szavai: „Anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, vagy talán egészen az.” Nekem az anyám volt román, az apám félig magyar, félig földbirtokos, vagy talán egészen az... Anyámnak az volt a bűne, hogy szép lány volt és szegény, s mint tudatlan cselédlány, olyan helyen szolgált Szebenben, ahol albérletben lakott egy magyar tiszt... Annak idején ritka eset volt Aíamorban, hogy egy lány úgy járjon, mint anyám, gyermeket szüljön, még mielőtt férjhez megy. A „fattyúsors”, az előbb ismeretlen, majd a fiát megvető, s később is csak az intézőjén keresztül támogató apa okozta örökös hiányérzet — melyet egy keser- hangú versben meg is énekelt — hozta aztán huszonéves fejjel át a határon. Lerítt róla a szegénysége, emlegeti is mindannyiszor, olykor-olykor furán formálva még most is a magyar szót, amelyért odaát gyakorta került még életveszélybe is. Itt meg — sóhajtja el — ha rossz magyarsággal megszólalt, s kiderült, azért, mert román, rögvest a „na ide figyelj, nyustyu” választ kapta... Ivános Illés: „...rám is illenek József Attila igaz-szép verssorai” (Fotó: Perl Márton) Mélyek a gyűlölet gyökerei a két nép között, vonta le a következtetést, s elhatározta, ha teheti — mint „közös” gyermek —, nem engedi gyengülni az egykor a barátság jegyében fogant szálakat, amelyeket ma is rossz szándékú politikai megfontolások szaggatnak. Rögös út ez... — Sokszor, amikor nehéz helyzetbe kerültem, nevelő nagyanyám jutott az eszembe, meg gyermekéveim egy emlékezetes nyara. Régi hagyomány volt akkoriban, hogy sárga mezei virágokból, mügéből, tejoltó galaj- ból koszorúkat fontak és feldobták a háztetőre, azzal a babonás hittel, hogy akié leesik, az rövid életű lesz, s nem szerencsés ember. Az enyém leesett, nagyanyám meg sírva fakadt: „Szegény kis árvám ” — szipogta —, „neked sem lesz sok szerencséd, rövid életedben...” Volt, amiben bevált, volt, amiben meg nem, ez a babonás jóslat. Hogy rögös útján végigkergette a sors, igaznak tűnik. Ám olykor-olykor bőkezűen is bánt vele, el kell ismernie. Apja egykori nyírségi — ibrányi — birtokán intézo-gyakornokként cselédektől, summásemberektől szívta magába a második „anyanyelvét”, az ízes szavak mára versekké, regényekké tapadtak össze. S bátorrá tették ahhoz, hogy — mint későbbi, gyulai nemzetiségi tanár — Csokonait, Petőfit, Adyt, Radnótit, Mikszáth Kálmánt, Krúdytfordítson román nyelvre, amelynek máig szégyelli egy uszító kiszólását: „ Unde bate ungurul párul trece románul cu cárul. Undeface un- garul casa trece románul cu cos- sa. "(Ahol a magyar karót ver, átmegy szekérrel a román. Ahol a Reformátusok karácsonya
