Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-16 / 296. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 16., szerda Jugoszlávia nauorus oeKetiensege ii. Bosznia.: cikcakkban a hadiúton Kiadós reggeli után indulunk kora reggel Eszékről délnek, és nagyon reméljük, hogy a gyomor lesz csak tele, de nem a gatya. Boszniába igyekszünk ugyanis, ahol több fronton folynak a harcok. A főút menti falvakban földre roskadt házak mutatják, hogy az egész vidéket megcsapta a háború szele. Mindenesetre majdnem a horvát-bosnyák határig békés a táj. Azért csak majdnem, mert a határon fekvő Száva menti városban, Zupanján teljes a harc- készültség. Rengeteg a katona, nagy a jövés-menés, a civilek élelmiszer után járnak, a terepruhások géppisztolyukat lóbálva mennek nem éppen szívderítő dolguk után. A területi parancsnokság farönkökkel körülbástyázott épületében próbálunk tájékozódni, ám a szűkszavú harcosoktól csak annyit tudunk meg, hogy a határ túloldalán jelenleg is lövik egymást a szembenálló felek, és hogy jobb, ha meg sem kíséreljük a határátkelést, mert úgysem fog sikerülni. Újságírónak több se kell, azonnal megyünk az ideiglenesen felállított határállomásra, ahol rövid tanakodás után továbbengednek bennünket. Ahogy fölhajtunk a határfolyó, a Száva gátjára, azonnal meglátjuk a lerobbantott hidat, aminek két vége a semmibe lóg, és a partot őrző bunkereket és tankokat, köztük a modern T 82-est. Ez semmi, legyint rá egy várakozó horvát, vannak már LeopárdjaA Száva hídja „megadta magát” ink is, de ne kérdezze, honnan, mert én sem tudom. A hidat egy rohammunkában összetákolt kicsi komp helyettesíti, amit egy mosóteknőnyi motoros vontat át a folyón. A part mindkét oldalon meredek, az eső egyre esik, le- és felhajtáskor pörögnek az autók kerekei. Katonák, parasztok, ijedt szemű asz- szonyok kapaszkodnak fel a komp nyálkás deszkáira, szótlanul állnak a lassan úszó alkalmatosságon, a lövések hangjára figyelnek. A túloldalon egy műanyag bódé jelzi a határt, „Police” felirattal, amiben egy kerek képű harcos eltűnik az útleveleinkkel. Telefonok ide-oda, az eső közben csak esik, és mi már lélekben készülünk a visszaútra. — Sajnos, nem mehetnek tovább, pár kilométerre folynak a hadműveletek, most sem élő, sem halott újságírókra nincs itt szükség — mondja, amikor visz- szajön. Neveket mondunk, kapcsolatokra hivatkozunk, és végül annyit sikerül elérnünk,, hogy fényképezőgép nélkül, fegyveres kísérővel beljebb mehetünk. — Maguk tudják, megéri-e kilyukasztaná a bőrüket — legyint lemondóan a kerek képű, miközben beültet mellénk egy közel kétméteres fickót, akinek a kezében kibiztosított, csőre töltött géppisztoly, az övében fekete tojásgránátok, a terepszínű kabáthoz-nadrághoz legalább 44-es westerncsizmát hord. Az orasjei rendőrségnél megállít Háború=brutalitás. A harcok egy horvát nemzetiségű áldozata bennünket, páncélba zátják az összes fényképezőgépünket (az aktust Szántó kolléga gyilkos tekintete kíséri), és végre mehetünk tovább. A városkát elhagyva (melynek magyar tulajdonos által üzemeltetett szexbárját sajnálatosan bombatalálat érte), melegszik a helyzet: egy aknavetőkkel ripi- tyára lőttó ton kell továbbmenni, amit állandóan figyel az ellenség. Ezért sajnos nem lehet hússzal hajtani, hanem „kicsit” többel kell, ráadásul cikcakkban, mert állítólag így nehezebben találják el az embert. Szemből szirénázó mentők jönnek, katonai rendszámos, többnyire zsákmányolt vagy rekvirált autókon gárdisták repesztenek. Miközben az ember a volánt markolja, szeretné, ha körben a feje tele lenne szemekkel, méretre nézvést pedig leginkább egy kamasz egérre hasonlítana. Egy darabban sikerül elérni Domaljevac községet, ennek a határában húzódik hosszabb ideje a front, és ez meg is látszik rajta. Ide is rendszeresen belőnek ágyúval, aknavetővel, rakétával. Csak a rend kedvéért, hogy az a pár civil, aki maradni mert, el ne feledje, hogy háború van. Mindennap telibe találnak egy-két házat, az útra szakadt falak törmelékében katonai teherautók taposnak utat. Az utcákon karikás szemű, alkoholos lehele- tű gárdisták lézengenek, ők a pihenőjüket töltik két „frontos” náp között. Életkoruk 16-tól 60ig teljed, és némelyikükön kifejezetten látszik, hogy élvezi a helyzetet. Hiába, egynémely férfiemberre a fegyverek, a pusztítás, a halálközeli extrém helyzetek valamiféle mágikus vonzást gyakorolnak. Mi is érzünk még valami vonzást, mennénk tovább a másfél kilométerre húzódó lövészárkokhoz, de morc kísérőnk, aki egy lépést sem hajlandó tágítani mellőlünk, egyre csúnyábban néz. Látszik, hogy inkább lelőne, ha ezzel megakadályozhatná, hogy kitegyük drága testünket az ellenség golyóinak. Nincs mit tenni, figyeljük még pár percig a különféle hangokat: ez a szapora kelepelés a géppisztoly, ez a mélyebb a géppuska, ez a tompa pu- fogás az ágyú, ez a finom illat meg a szomszédos udvarból jön, ahol gulyáságyúban főzik az ebédet a katonáknak, konstatáljuk. Ahogy szép piros Ladánkhoz visszaérünk, látjuk, hogy tejfehér a jobb hátsó ablak. Az üveg egy érintésre apró darabokban hullik az utastérbe, a tetőn két szép lyuk: ezt a kocsit bizony meglőtték. Ezt is konstatáljuk, kísérőnk például egyetlen vállrándítással: errefelé nincs is tán autó, aminek ép lenne minden ablaka. A lidérces visszaút után a rendőrségen váratlanul barátságosan fogadnak, forró gulyáslevest kapunk, és biztatnak, hogy jöjjünk vissza egy-két hét múlva: addigra bizonnyal csendesebb lesz a helyzet, és megnézhetjük a lövészárkokat is. Sajnos, a szexbár még nemigen lesz újjáépítve, de azért sok szeretettel várnak bennünket. Mi tagadás, a látottak és az állandó veszély érzete kimentettek bennünket, szótlanul várjuk ki sorunkat az egyre lestrapáltabb kinézetű kompnál, kunyerálunk még egy hadipecsétet szuvenírnek a horvát határőröktől, és megkezdjük hosszú utunkat hazafelé, a békébe. Turistáknak jó hír: nem kell már messzire utazni, ha meg akarják nézni Libanont: Bosznia-Hercegovina egyre inkább hasonlít rá... (Folytatjuk) Koncz János Fotó: Szántó György A háború „diadalíve”: ennyi maradt egy bombatámadás után... Pillanatfelvételek 1. Most is előttem annak a tizenegy éves kislánynak az arca, aki a minap gyermekes szorongással és csaknem kétségbeeséssel járta az orvosi rendelőintézet folyosóit. A belgyógyász várószobájában kis cédulát tartott elém, amelyen a kérdőjeles diagnózisokból arra következtethettem, hogy egyelőre az orvosok sem tudják pontosan, mi is a baja. — Nem tetszik tudni, műteni kell? — kérdezte félő, remegő hangján. — Miért kellene? — feleltem kérdéssel, és megsimogattam a kislány haját. — Mert lehet, hogy vakbélgyulladás — válaszolta, és tovább faggatott olyan bizalommal és közvetlenséggel, mintha régen ismernők egymást. Fél óra múlva, amikor már a labort is megjárta, újra találkoztunk. — Lehet, hogy nem vakbélgyulladás — mondta kissé megkönnyebbülve —, de azért félek... Ki tudja? — És édesanyád hol van? — jutott eszembe a természetes kérdés. — Nem kísért el? — Messze lakik, vidéken! Én a bentlakásból jöttem. Most már megértettem a rendelő zegzugaiban egyedül bolyongó és szorongó kislányt. Az azonban sehogy sem fért a fejembe: az egész otthonban nem akadt egy pedagógus, vagy nagyobb diáklány, aki karon fogja és elkíséije az erős fájdalmakra panaszkodó gyereket? Furcsa, de néha — úgy látszik — könnyebb, egyszerűbb a közömbösség útját választani. 2. Felvették az ünneplőt, már ahogy az ilyenkor, különös alkalmakra illik. A férfi (hetven körül lehetett) sötétszürke öltönyt, a nő (korban hozzáillő) sötét ruhát, felöltőt, szürke sálat viselt. A férfi megemelte a fejét (kalapja alól ősz haj tincsek kandikáltak ki), és idült derékfájását leplezendő, egyenesen előre nézve ment felfelé a lépcsőn. A nő egy kissé balra hajtott fővel kísérője tekintetét fürkészte, s láttam, észrevettem, hogy valamivel erősebben megragadja a férfi karját, aki viszont ösztönös mozdulattal igazítani kezdte nyakkendőjét. A nő jobb kezében, vagy inkább a karjában, kis virágcsokrot szorongatott. Szegfűt. Tűzpirosát. A férfi most szorongással a hangjában, de menyasszonya fülébe suttogta: — Még egy kevés, drágám! Senki sem kísérte őket. Se gyerek, se testvér, se unoka, se rokon. Násznagy sem kellett! Kettesben, szinte elhagyatottan bandukoltak fel a lépcsőn, mintha csak ők ketten élnének ezen a zajos nagyvilágon. S fél perc múlva szép csendesen, még mindig emelt fővel, a férfi lenyomta a házasságkötő terem előszobájának kilincsét. Választottját előreengedte. Ö meg leemelte fejéről a kalapot, amikor átlépte a küszöböt. Egy negyedóra múlva igent mondtak egymásnak. És most újra kezdődik az élet? Ki tudja? De jó, hogy a hitet és a reményt sohasem adja fel az ember... Még akkor sem, ha házasságuk, a hetek óta készített kis ünnep, kettőjükön kívül mást senkit sem érdekelt. Okos György Szürkület ________________________________J __________________________________J F e hér György kaphatott majd egy tucat külföldi dijat, ettől a honi érdeklődés a filmje iránt egy cseppet se rezdült. Abba az iszapos állóvízbe, amit az amerikai filmek az igényszintben kialakítottak, tán kősziklát kéne hajítani, hogy nyilvánvaló legyen: emberek, ezúttal nem etetés folyik, művészet az, amit láttok. Ez utóbbi mondat persze önmagában megmaradhatna félpate- tikus kinyilatkoztatásnak, lássuk hát, miben különbözik Éehér György filmje az amerikai filmektől. Először is abban, hogy a szereplők nem szépek. Nem az a lényegük, hogy miközben kígyók tekeregnek a lábuk alatt, s patkányok futkároznak a hátukon, az operatőr az előnyösebbik profiljukat fényképezze, s véletlenül se szaladjon fel a nejlonharisnya a lábukon. Ha például csak Haumann Pétert nézem — de nézhetném a többieket is —, az a jóleső érzés kerít hatalmába, hogy embert látok. Húsból, vérből, érzésekből valót, nem ám egy amolyan prototípust, aki megfelelő hangsúlyozással tud szöveget mondani. Másodsorban azért, mert a feszültséget anélkül fokozzák szinte az elviselhetetlen határáig, hogy egyetlen puskalövés eldördülne, vagy tócsákban állna a vér. Kellett persze ehhez a dürenmatti alapmű is, ám művészi érzékenység nélkül akár Dürenmattból is lehet „Bosz- szúvágy négyet” gyártani. Aztán azért is, mert itt a képeknek mondanivalójuk van, nem csupán háttérfestésre szolgál a homályos erdő, az alig körvonalazódó hegylánc, a kopott ház vagy a még kopottabb benzinkút. Ugyanígy a zene se azért van, hogy slágerszövegírók vagy popegyüttesek szabadidejükben a film világba is betegyék a lábukat — jobb híján —, hanem mert a zene még tovább erősíti a „közlést”. Azt a közlést, amit hál’ istennek nem egy az egyben tolnak a pofánkba, hanem képeken, zenéken, szereplőkön és utalásokon keresztül, úgy, hogy végre muszáj gondolkodni, a saját szűrünkön átereszteni vagy átgyömöszölni — mert talán nem olyan könnyű csak úgy „átereszteni” — a kérdést, hogy „mit is akarnak nekem itt mondani?” Fontos, hogy van kérdés egyáltalán. Fontos, hogy hányféle a kérdés. És az is fontos, hogy ezekre válaszolunk, vagy inkább nem. Az a tizenkét néző, aki az egyetlen egri vetítésen megnézte a filmet, bizonyára azért ült be a moziba, mert vágyott arra, hogy hatások érjék. Kérdéseket akart, nem komfort-ideológiát. Gondolkodni akart, nem pedig egyszerű gondolatsorokon végigszáguldozni. Filmet akart, nem pedig a szórakoztatóipar legújabb termékét. (Köszönet a filmért azoknak, akik a biztos üzleti bukás tudatában mégis lehetővé tették annak bemutatását Egerben.) Doros Judit Szálláskeresés Van-e kedvesebb ünnepkör a karácsonyinál? Annak minden jelenete nem tölti-e el szívünket ártatlan gyermeki örömökkel? Az egymás keresésénél, az egy- másratalálásnál, az emberi szívek befogadásánál az előkészület idejében nem lehet időszerűbb feladata az embereknek. Erre mutat rá a magyar nép régi hagyományainak egyike, amikor karácsony előtt 9 nappal — leginkább a falvakban, vallásos kistelepüléseken — kilenc környékbeli család összeáll, és úgynevezett bokrot alkot. Kisorsolják egymás között, vagy előre beosztják, hogy milyen sorrendben viszik el a szent család képét mindennap más családhoz egy- egy napra, és annak egyik estéről a másikig „szállást adnak”. Ez annak emlékére történik, hogy amikor Szent József fáradtan, megtörtén Betlehem városában a várandós Máriával szállást keresett, nagyon szomorú volt, mert sehol sem fogadták be. Ebből fakadt az a gyöngédségre valló keresztény szokás, mely szerint még néhány évtizeddel ezelőtt is egy-egy faluban 20-25 „bokor” szerveződött— külön a nők, külön a férfiak részére. A kis közösségek egy-egy családtagja — akiknél első éjszakára elszállásolták a szent családot — december 15-én este 6 órakor elment oda, ahonnét a megszentelt szentképet átvehette, majd azt hazavitte a lakásukra, ahol már a kész házioltár mécsessel, gyertyával vagy lámpával előkészítve várta a befogadást. Erre az alkalomra nagy volt a készülődés. A házbeliek szépen kitakarítottak, gondoskodtak elég ülőalkalmatosságról a vendégeknek, környékbelieknek, a „bokor” családtagjai részére. Szebbnél szebb oltárokat emeltek, és azt sok-sok virággal díszítették. Miután megérkezett a szent család képe, az oltárra helyezték, és előtte meggyújtották a mécsest, gyertyát vagy más világító- eszközt. Ez addig égett éjjelnappal, míg a képet onnan a következő házhoz el nem vitték. A szentkép előtt az egybesereglet- tek áj tatosságokat, litániákat végeztek Mária és Szent József tiszteletére, és régi szép, vallási eredetű énekeket énekeltek. Ma már ezeket is csak a legidősebbek tudják, csakúgy, mint ezt az egész magyar nép körében legjobban elterjedt adventi áj tatosságot, hagyományt. Célja e vallási lapokon nyugvó népszokásnak, hogy a gyöngéd szeretetet és buzgóságot fokozza, erősítse a családi életet, testvéri szeretetet, és szorosabbá fűzze az emberek egymás iránti tiszteletét. Mindezt családi alapon — kezdve a legkisebb gyerektől a legidősebb családtagig. Mindenki örült valaha a decemberi „kilencednek”, még a gyerekek is, mert minden este másmás családhoz mehettek, a közös imában szerepelhettek, és nem utolsósorban egy szeretett közösségben élhettek. Vajon nem volna-e ma is szükség az effajta „szálláskeresésre”? Azért, hogy ne legyünk érzéketlenek, hogy a családi élet fontosságát, szépségét és szükségességét megismeijük, meg kell tanulnunk, elő kell venni és ápolni e követésre méltó vallási népszokást. Kelemen József
