Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-28-29 / 281. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. november 28—29., szombat—vasárnap Arcok Egerből Dr. Bárdos Rezső N émely élet úgy kezdődik, mint egy angol regény a késő XVIII. századból vett históriával. Vagy mint egy szürrealista dráma, amely mit sem törődik a valóságelemekkel, csak úgy dobálja össze a meg­hökkentő adatokat és eseménye­ket, mint valami ideges vénkisasz- szony. (Néha nem is sokban kü­lönbözik a Sors istenasszonya a házsártos, mesebeli boszorká­nyoktól!) Ez az élet, pálya, szolgálat — karrier? — 1929-ben úgy kezdő­dött, hogy őt a számára teljesen ismeretlen szülők magára hagy­ták: az édesanya fogalmát, an­nak minden tartalmával együtt máshonnan, könyvekből, netán regényekből ismerhette meg. Ki­lenc hónapos korában Vésztőre vitték, majd négyévesen Okány- ba, szegény, de lelkiekben gaz­dag nevelőszülőkhöz. Innen ju­tott a tehetséges gyerek az 1942/ 43 iskolai évben állami finanszí­rozással a szeghalmi református gimnáziumba, hogy aztán a meg­kezdett szellemi felemelkedést — a háborús katasztrófát átvé­szelve — 1945-ben már a gyulai katolikus gimnáziumban folytat­hassa. Ezek az esztendők a köz­tapasztalat szerint is a Rákosi- féle diktatúra előtenyészetének és gyors kifejlődésének a korsza­kát jelentették. De ezt az embert az Isten a tenyerére vette, és bár a családot, a sajátját, annak támo­gatását, atmoszféráját sohasem élhette meg, mégsem csapódott az egyre keményebb és egyre kö­vetelőzőbb proíetárhatalom kö­vetőihez. Beérte azzal, amit a szaléziánusok adhattak neki Gyulán: világnézetet. A keresz­ténység, a személyes példák, a nagy egyéniségek, a jezsuita, Pá­ter Bartgha, a nagy püspök és szónok, Prohászka Ottokár, no meg jó pedagógusként a szerze­tes tanárok. A szellemességéről és emberséges humoráról híres angol író, Chesterton gondolatai is vezették őt, aki a világfi sima modorával szórta regényesre vett példabeszédeit, esszéit olva­sóinak; aforizmái éppúgy meg­hatották őt, mint Boso Szent Já­nos munkája és törődése a gyere­kekkel. És hogy egy sorson, egy életúton nem elég egyet-kettőt csavarni, a gimnázium utolsó éveit már a szegedi piaristáknál „tudta le” — az okokat ismét ne keressük! —, itt is néhány sze­mélyhez kötődtek a nagy lelki gazdagodás hónapjai: a jezsuita Páter Hányához fűzték mélyebb lelki kapcsolatok. Ezt az idősza­kot a lelki ajándékozás és feltöl- tődés korszakának nevezi maga is. Közben súlyos betegség akasztja meg őt előrejutásában. Az elhagyatottság érzését még növelte, fokozta is a marxista diktatúra. Az fájt neki a legke­vésbé, hogy klerikális beállítású­nak minősítették — a mai fiata­lok ezt a légkört már nem isme­rik, szerencséjükre! Gyári mun­kásnak állt, hat évet le is húzott ilyen minőségben és a megsza­bott nagyüzemi környezetben. 1956 októbere az egri Finom- szerelvénygyárban találta. Ott is a 31. sz. üzemben. Beválasztot­ták a munkástanácsba. Mint mondja, athéni szellemű szava­zással. (Ő még szerezhetett ko­molyabb ismereteket a görög de­mokráciáról és Athénról!) Dele­gálták az egri forradalmi tanács­ba, ahol az elnökség tagja, a sztrájkbizottság elnöke, majd a Heves Megyei Forradalmi Ta­nács elnökhelyettese. A mámorító, szabad tizenkét nap után többször elhurcolták. Kislánya akkor született, amikor börtönben ült. 1956 miatt munkahelyéről el­távolították. Hiába kísérelt meg bárhol elhelyezkedni, a hatalom mindenhol utolérte. így költöz­tek vissza Békésbe, rokoni kap­csolatok révén, ahol egy becsüle­tes marxista igazgató javaslatával — mert ilyen is volt, és mert az Is­ten ezt neki „kiszerezte” — 1960-ban felvették a szegedi egyetem jogi karára. 1966-ban doktorált, vissza is költözhettek Egerbe. A párttól mindig betartotta a három lépés távolságot, vezetői ambíciói nem is lehettek. Be­mérve lehetőségeit, vállalati és szövetkezeti jogtanácsosként dolgozta eddigi éveit. Most, nyugdíjasként is ezt teszi. Új és formálódó közéletünkben a ke­reszténydemokrácia egyik elkö­telezettjeként igyekszik a keresz­tény eszmék, a kipróbált értékek szolgálatában teljesíteni a maga vállalta feladatokat: jelenleg ön- kormányzati képviselőként. Mert — szerinte — végre eljött, végre itt van, a kezünkben van 1956 öröksége. És bár benne is a számot adás, a számvetés gondo­lata, az erkölcsi summázás kény­szere munkál, nem a maga szava­it teszi, a követendő útmutatás helyére, hanem a költő Sík Sán­dor versét, amire jól emlékszik, főleg annak fontos részére: „Nagy örökséget nem adhat apá­tok,/ csak ami voltam, azt ha­gyom reátok,/ azt, hogy szépen éltem,/ Igaztól, jótól, széptől so­se féltem... s szolgáltam nagy Is­tenemet s kicsike Hazámat.” Az újságíró, aki egyben jó ba­rát is, meghatottan jegyzi le ezt az összefoglalást. Itt nincs szó a személyi gyötrelmekről (csak egy híradás a sorsfordító beteg­ségről), nem esik panasz arról, hogy mikor mi hiányzott, hogyan kapták el a felbőszült hatalom felbőszített szolgái, akik pufaj- kásokként vonultak be a magyar történelembe. Nincs benne senki ellen személyi átok, pedig a lefu­tott évtizedek kisebb-nagyobb vétkeseit — különösen ilyen kis hely, mint Eger esetében — utol­érheti az emlékezet és a szántón­kéra indulat. Dr. Bárdost a pu­bertás, tehát a férfivá érés évei­ben olyan tiszta, nemes hatások érték, a szerzetesi élet olyan pél­daszerűségei, amelyekből sze­rénységet, alázatot, szeretetet merített. És azt a nagyon fontos erkölcsi kötelezettséget, hogy ne csak a tűrés szintjén, de a türelem magas értékű méltóságával kell elviselnünk mindazt, amit a földi élet kimér nekünk. Gondolkoz­zunk el rajta, vele együtt. (FA.) O lgi néni elhízott, lóarcú, basedovos szemű, ha­talmas, dús, fekete gön­dör hajú, végtelen jószívű asz- szonyság volt. Túl a hatvanon is még mindig dolgozott: ő volt a divatszalon lelke. Több évtize­des tapasztalata, kapcsolatai és hihetetlen kapcsolatteremtő, kompromisszumkészsége nélkü­lözhetetlen volt a vállalatnál. Bár a divatszakmában dolgozott, nem adott magára: slamposan járt, sárga pergamenszeru lóar­cát vastag púderréteggel fiatalí­totta, szeles békaszaját rikító téglapirosra festette, s vastag szemöldökét csipeszével naponta vékonyra tépkedte. Békaszája felett tekintélyes bajuszkát viselt, melyet szőkére hidrogénezett. Olgit rettenetes kinézete elle­nére imádta környezete. Aki is­merte, megszokta, s elsiklott csúfsága felett. Agya mint a bo­rotva, lexikonként hívta elő is­mereteit, fiatalokat megszégye­nítve. Lakása régi időket idézve ha­talmas, nehéz, sötét bútorokkal, többmázsás karszékekkel, fote­lekkel, porcelánokkal telitömött almáriummal, a falak régi olaj- festményekkel voltak teleaggat­va. A konyhában állandó ciga­retta- és kutyaszag terjengett az áporodott ételszagú levegővel. Nem mondhatnám azt, hogy kosz volt, csak amolyan elhanya­goltság, erre mondják azt, hogy szalad a lakás. Olgi magányosan élt hosszú évek óta, amióta elűzte felfuval- kodott alezredes férjét, aki se­gédmunkásként munkásszállón fejezte be életét. Egyedül élt hó­fehér törpeuszkáijaval, két pa­pagájával boldog kiegyensúlyo­zottságban. Mindennap főzött magukra. Mindene volt Fifi és a két madár. Munka után első dol­ga volt a kutyust pórázra fogva, séta ürügyén bevásárolni, majd hazatérve, vacsorát főzni. Utána letelepedve a nagy böhöm fotel­be Fifivel az ölében, s a két ma­dárral vállain, újság- és folyóirat­olvasásba, majd tv-nézésbe me» rült. Olgit végtelen jókedvéért, élet­igenlő derűjéért imádtuk. Min­den évben Olga-napra hivatalo­sak voltunk hozzá vacsorára. A vacsora libamáj aszpikban elő­ételként, libanyak utóételként. Étvágygerjesztőnek kóser szilva­pálinka járt, savacsorához rajnai vörösbor. És mennyi finom süte­mény, mind Olgi keze munkája. Miután átadtuk virágcsokra­inkat és közös ajándékunkat, el­helyezkedtünk a böhöm ülőal­kalmatosságokon, kanapén, és jókedvű csevegésbe fogtunk. Majd megvacsoráztunk, és a nők éves nagytakarításként tisztára suvickoltak a konyhát, míg mi. férfiak, Olgival trécseltünk a nagyszobában. Ez még hozzá­tartozott a névnapi ajándékhoz. Miután kimerültünk a témák­ban, s a jó bortól is kissé elbá­gyadtunk, búcsút véve Olgitól, magára hagytuk szeretteivel. Olgi soha nem beszélt nekünk családjáról, zsidó mivoltáról. A múlt tabu volt, s mindkét fél sze­mérmesen hallgatott róla. Tör­tént pár éve, hogy egy olcsó izra­eli zarándok turistautat hirdet­tek, s úgy gondoltam, jelentkezni kéne ra! Mindig is izgatott a Szentföld szépsége, misztikuma, a múlt kézzelfogható jelenlété­nek megtekintése. Természete­sen elmondtam odabenn, hogy megyek erre az útra. Mindenki lelkesen gratulált, s várták, hogy sok élménnyel megrakodva, visz- szatérve, beszámoljak a látottak­ról. Olgi nem szólt semmit, csak csendes mosolygással nézte örömködésemet. Hanem, mikor Ferihegyen ösz- szejött a csoport, nem hittem a szememnek: Olgit fedeztem fel, két bőröndöt cipelve, felénk tartva... — Hova, hát megyek a zarán­dokúira — mondta huncutul, s megölelve, hatalmas mellei közé szorította fejemet. így lett Olgi útitársam a zarándokuton, s jobb útitársat el sem képzelhettem Volna nákft Én videóztam, ő pe­dig itta a Szentföld látványát, s boldogan taposott az ősei által járt macskaköveken... Szuszog­va araszolt mellettem a Via Do- lorosán, fel a Golgotára, s boldog mosollyal ült le a gecsemám kertben az ezeréves olajfa alá, ahol egykor Jézus szólt híveihez. Boldogan jártunk helységről helységre, templomból temp­lomba... Élőttünk hévért Naza­ret, Betlehem, Jerikó, kitárulko­zott a genesareti tó és a Golán- magaslatok. Boldogan jártuk be Jézus nyomait követve egész Iz­raelt. Aztán eljött a nap, amikor el­jutottunk a zsidó mártírok em­lékhelyére, a Jad Vashem-be. El­sétálva a hősök fasora mellett, felértünk a hatalmas emléképü­let-komplexumhoz, majd az em­lékművet jártuk körül. Aztán be­értünk a mártírok termébe, és megrendülve néztük az örökégő lángot, mely a halottak és mártír­ként elpusztult zsidók leikéért ég. Közben valami sírontúli ha­rangzene szólt... Olgi megállt a láng előtt, letér­delt, Kinyitotta magával hurcolt kisebbik bőröndjét, s hetvenkét gyertyát vett elő belőle... elkezd­te őket a szent lánggal meggyúj­tani, s köréje rakosgatni. Meg­döbbenve álltuk körül. Senki nem szólt, nem mozdult, nem ment tovább... Álltunk, és néz­tük Olgit. Mikor végzett, letér­delt, s imádkozni kezdett valami érthetetlen nyelven. Az ima mély, valahonnan a lelke mélyé­ből felszakadó panaszos vinnyo­gássá, nyüszítő sírássá változott, így gyászolta Olgi elpusztított rokonságát. Óvatosan, lábujjhegyen elpá­rologtunk, s mentünk a többi te­remben lévő fénykép- és makett- borzalomkiállítast nézni. Magá­ra hagytuk Olgit rég megholt szerettei leikével, hogy beszél­gessenek. Aztán hamarosan véget ért a gyönyörű út, s hazafele készü­lődtünk. Olgi a búcsúvacsorán szokás szerint mellettem ült, s az elfogyasztott pezsgő, bor megol­dotta a nyelvét. Elmesélte ne­kem szomorú történetét. Olgi 1944-ben, 17 évesen jegyben járt egy magyar kávé- haz-tulajdonossal. Szerették egymást, a család tiltása ellenére. Olgi a kávéházban kasszírnő­ként dolgozott, bizalmi állásban. És amikor felkerültek a sárga csillagok, s jöttek a deportálá­sok, akkor ők eljegyezték egy­mást, s Géza nem engedte felten­ni a sárga csillagot, majd amikor vagonszám vitték el a zsidókat Auschwitzba, köztük Olgi roko­nait is, Géza befalazta Olgit egy kis mellékhelyiségbe, s elebe ra­kott egy beépített gardróbot. Ezen keresztül táplálta nyolc hó­napon keresztül. Amikor véget ért a borzalom, s felszabadult a főváros, Olgi is előjött. Boldogan tárta karjait a napfényben fürdő romos főváros üdvözlésére. Szabadok voltak mindketten, de öröme nem tar­tott soká. Alighogy megesküd­tek, a férjét a nyíft utcán össze­szedve, elvitték az oroszok, s any- nyi más ártatlan társával együtt Szibériáig meg sem álltak vele. Olga ott állt teljesen egyedül. Szülei lakása romokban, egész családja kiirtva. Újra kellett kez­denie az életet. így ment hozzá a délceg katonatiszthez. Hála te­hetségének és érzékének, kita­nulta a divatszabóságot, majd a divattervezést, megállta a helyét az életben. Pár hete szörnyű dolog tör­tént. Imádott Olgink meghalt... Gyanús volt, hogy napok óta nem jelentkezett se telefonon, se személyesen, s főleg az volt gya­nús, hogy a kutyával sem látták sem az utcán, sem a boltban. így aztán elmentünk hozzá, hogy megnézzük, nem beteg-e? Ko­pogásra, csengetésre nem nyitott ajtót, viszont rettenetes bűz go- molygott a lakásból. A házmes­tertől elkérve a kulcsot, behatol­tunk a lakásba. Borzalmas lát­vány fogadott bennünket. A szo- baasztalon felravatalozva ott fe­küdt a halott Fifi, körülötte cson­kig égett gyertyák. A papagájok éhesen röpködtek a szobában, míg Olgi tatott szájjal ült a hatal­mas fotelban. Feje hátrabicsak- lott. Kifestett lóarca, tátott béka­szája jóságosán nevetett ránk. Kezei görcsbe rándulva kapasz­kodtak a karfába, mintha fel akarna állni... szemeit kivájták az éhes papagájok. A történetét rekonstruálva: Fifi meghalt, Olgi felravatalozta, s öngyilkos lett. Nagy mennyisé­gű gyógyszert szedett be, kóser szilvapaíinkát ivott rá, s bizton­sági okokból, nehogy meggon­dolja magát s segítséget hívjon, kihúzta a telefont, s a lakáskul­csot kidobta az ablakon. Utolsó erejével még belekar­colta ujjbegyével a poros asztal­lapba: SALOM... Balogh Gyula, Bogumil Olgi Farkas András: Kár bazsalyogni... Hexameterre a hexameter lecsapódik, akár a Drága kalitka az éneklő madarakra bilincsként, Mert hogy a gazda a trilla, a dallam, a hang, a bohóság Hangzatait sose unja, akarja magának egészen, Fel se merül az agyában a gond, hogy a szép, kicsi testben Mekkora kín liheg és megölő, keserű szomorúság, Hogy nem a tágas időben, a tér meg a lomb meg az erdő Hallja, amit kidalol, vagyis azt, amit ott, amit akkor Szólna, kiejtene, hogyha szabadra lehetne repülni - így van a szárnya, a hangja, a léte, amíg belepusztul ­Elkapom én is a gondolatot, mivel izgat az önzés, Önteni formai részbe, szavakba a nagy-lehetetlent, Mert valahonnan az eszme, a boldog igaz nekiindul, Szárnyal a térben, időben, idáig is elkeverődik, S én, aki élem a köznapi létet, az emberi mozgást, Elragadom, belezárom a mondatok unt közönyébe, Ott etetem, hogy az élete volna valódi vagyonkám, Ott itatom, hogy a lelke kiadja a messzi sugárzást, Azt, amiből keveset kap a jámbor, a földi halandó, És amitől nemesedne a teste a mámorodásig ­Majd a ravasz, de mohó befogás idegen sikerétől Részegen is, de a kincs üde hangulatát meg a szerzést Élve, akarva megélni a távoli lélek, a vonzás Száz örömét, az időben, idővel, a furcsa időért Elszomorulok. Amit lehetett a szavakkal elérnem, Semmi egyéb, csak a csapda lecsapta a lényeget és az Rab, de nem úgy, ahogy én igyekeztem a mába befogni, Emberivé alakult ugyan, ám remegő dadogássá, És az a dallam, a hang, ami lejt, ami édes, az összhang Megrabosodva siratja, hogy erre találta meg útját? Kár bazsalyognom a gondon, a múlton, a sok vereségen, Ébred a holnap, az eszme az otthoni tájban — Az égben? Magyari Barna: Egy ’56-os nemzetőr naplójából Kelt: Budapesten, 1956 október-novemberében itt nem csak zoknit — lépést — cseréltek az eszmék a terek medréből kilép a tömeg a bolsevik birodalom tenyerében maroknyi nép benne a szabadság mécsese ég a zászló közepét egy körben vágd ki - hisz tudod ­magyarnak lenni már emberi jogod aztán bejön a sok táváris hogy végezzen veled és velem is a pesti utcán patakzik a vér kis forradalmunk így lesz levágott gyerekfej s az elhajított nehéz diktatúrát helyére visszagurítják a tömeggyilkosok Sauf ért Attila: Katonaképek 3 Húsz fiú Katonacsizma Körleti csönd A néger cipóval hóna alatt Ballag Lapos az ég A felhők engedelmesen Lógnak rajta Eltelt egy hét 4 Túl vagyok fizetve Ez kellemetlen íz Szomorú sírszemembe Zöld vagyok labirintus Törve titok felelet Lenyírt hajú szirén élet És te ott Ez nem való 1989. június.5. kz éjszakák háromszor kerülik meg a Földet Ma arra a régi kőbányára Gondoltam Amely úgy száll a falu felett Mint vágyaim tehozzád Szívem megnyílt titok Szemem tövig rágott gondolat Régi hajszálak szagát érzem Indulók dobognak kínosan És Az éjszakák 3-szor kerülik meg a Földet Esély Máté emlékére Ritka alkalom fogant meg Virágok úsztak a tavon Vad csíkos tigrisek szemében Siklott a táj Az élet megremegett Egy pillanatra Búcsút intett és lezuhant 1 A szabadság nulla 14 kitömött hulla Tehénlepény Egyedül az ágyon Magányos zsíros kanálnyom Az ég peremén 2 Eső Halál gyár Golyó fütyül Nap repül Sár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom