Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-25 / 278. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. november 25., szerda A varrógép mellett Az a legbecsesebb, amit a nagyi készít Zümmögnek a gépek, megnyugtató a hangjuk. A falusi varrodában, Rózsaszentmártonban hosszú sorban ülnek az asszonyok. Elnézem őket, ahogy görnyednek az anyag fölött, s alakul kezük nyomán a sok szép ruha. Danis Lajosné hátradől egy picit, kinyújtóztatja tagjait. — Jóleshet pár perc pihenés... ,— Hát, nem mondom — mosolyog —, elég hosszú az a nyolc óra. Igaz, megszoktam, ahogy felnőttem, már a varrógép mellett találtam magam. Gyöngyösön tanultam a szakmát, dolgoztam ktsz-bcn, maszeknál. Két éve, hogy megalakult itt a faluban ez a varroda, azóta itt vagyok. Nagy könnyebbség, hogy nem kell bejárni dolgozni. Viszont az is igaz: hajt a norma. Attól függ a fizetség, ki mennyit tud teljesíteni. Most épp kabátokat varrunk, reggel nyolctól délután négyig. — Mi kell ahhoz, hogy valakit jó varrónőnek tartsanak? — Először is háromszor annyi szorgalom, mint amit az emberek gondolnak. Igen, ez a legeslegfontosabb. Persze, a szépet is szeretni kell, hogy úgy tudjam kialakítani a ruhát, ahogyan elképzeltem. A kézügyesség megint csak feltétel... — Otthon is sok a munka? — Akad bőven. Kertes házban lakunk, hatvanötben építkeztünk. Általában mindennap főzök, igaz, már csak kettecskén vagyunk a férjemmel. A lányom végzett tanárnő, Jászberényben laknak. — Unokák? „Karácsonyra pulóver készül az unokáknak'’ — Két fiú, három és másfél évesek. Mind a kettő „Katának indult”, de attól, hogy nem kislányok lettek, nagyon szeretjük őket. — Esténként mivel tölti szívesen az időt? — Kézimunkázom.. — Tényleg?! Annak ellenére, hogy egész nap varr a munkahelyén? — Ó, az egészen más. Az tényleg kikapcsolódás. Szép térítőkét hímzek, most meg karácsonyra pulóvert kötök a kisfiúknak. Az a legkedvesebb nekik, amit a nagyi készít... Kár, hogy az idén a szentestét nem töltik nálunk. Mondtam is a férjemnek, nem tudom, milyen lesz az ünnep nélkülük. No, nem baj. Az lesz a jó, hogy első napján már lehet várni őket, sütni-főzni nekik. (mm) „Megdöbbentek, hogy hát ez meg miért nem énekel?” „Egy prózai műsor, amelyben néha a gitárhoz nyúlok” Ami az arca mögött van — láthatatlan Új oldaláról — ha tetszik: arcáról — mutatkozott be Cseh Tamás, amikor Nyugati pályaudvar című műsorával nemrégiben Egerben szerepelt. Az ifjúsági házbeli előadóesten az énekesként megismert művész egy monodrámát mutatott be a népes közönség előtt. Az est szerzője ezúttal is Bereményi Géza. Képeink alá Cseh Tamás gondolatait írtuk, melyeket a műsoráról mondott. (Fotó: Gal Gabor) Egy detki tanítónő Derűje: éló kűt ,, Gránátvulkán izzó közepén...1” Demény Dalma alig látszik ki a tanítványok közül, még a gyermekkort el sem hagyta, ízeit kívánja naponta. Még csak 23 éves, de már tanító néninek hívják. Nagyon népszerű. Próbáltam elhitetni vele, bizonyára csak azért, mert a fiatalok szeretik a zenét, imádják azt, aki gitárral kezében nyit be az osztályterembe. De ő még csalhatatlanul őszinte és önbizalommal teljes. Nem fosztották meg eredetiségétől, nem terhelték, csak feje fölött, tőle messze-távol csapkodnak a politika homokbombái. Tudja és hiszi: nem a gitár, hanem ő fontos, mert mosolyogni tud az induló életekre. Annyira nem drága az ideje, hogy ne tudjon beszélgetni velük, ameny- nyi szükséges. Lehet, hogy legyintenek rá a kollégák, hisz képesítés nélküli, s az út végén, a nagy űrben az ő kezében is hamisan szól majd a gitár. Ezt persze csak én gondolom, mert egy rossz szóval, egy cinkos összekacsintással sem igazol engem, aki a jóban keresem a rosszat. Megüresedett a detki iskolában néhány hely, és egy sikeres zenész, aki 1988 óta a Vidróczky-együttes nélkülözhetetlen prímása, most elszegődött éneket, testnevelést, környezetismeretet, földrajzot tanítani, sportkört és énekkart vezetni. Mi késztette erre? A népzene egyre mélyülő válsága? Az országos felfordulás, ahol céltábla lett kulturális örökségünk, s cinikus mosoly kíséretében tulipános ládára ültetik a nép-nemzetit? Erről hallgat, kérdéseim nem rendítik meg, modoros útjaimra nem tudom becsalogatni, hogy a sokkoló külvilágról sajátos véleményt mondjon. Inkább a gyerekek csillogó szeméről beszél. Mikor a Garabonciás Folkműhcly Egyesület alakulásának kezdeti gondjairól faggatom, csak a sikerekről szól. Arról, hogy 1992 februárja óta függetlenek, és alkalmanként 100-150-en mennek el táncházukba. „Ez pedig biztos jele annak, hogy a fiataloknak tetszik ez a zene. ” Látom rajta, megbékélt. Illetlenség lenne hát minden további faggatózás, mert a közelmúltban még hangosan csattogott a témában a gyöngyösi ég. Derűje pedig — öregedő, egyre sérülékenyebb — lelkünk forrása is lehetne, élő kút, mely bosszúálló-rosszullátó lüktetésünkben összebékítene bennünket. És a pecsenyesütők mellől kitelefonálnánk a természetbe, meghallanánk a madarak hangját, melyet tiszta tekintetű gyermekek gyűjtöttek egybe, különös ajándéknak. Sziki Károly Bizonyára emlékeznek Olvasóink, hogy' a közelmúltban e hasábokon kértük: ha van kedvük hozzá, írjanak nekünk életükről, munkájukról, életútjuk egy-cgy emlékezetes epizódjáról. Nos, az alábbi történetet Kiss Lajos hetvenhat éves, nyugalmazott magyar-történelem szakos tanártól, az egri 14. honvéd gyalogezred egykori katonájától kaptuk. Sorait jó szívvel ajánljuk figyelmükbe... Ezerkilencszáznegyvenkettő decemberében történt... Meglehetősen jól kiépített és megerősített védőállásaink voltak a Don folyó jobb oldalán. Hó borította a terepet, és a fekete éjszakában csak a hó világított. Előttünk a folyó, tőlünk jobbra a 14/III. zászlóalj — gyöngyösiek —, majd a 23. gyalogezred katonái voltak védőállásban. Bunkeromban beszélgettem Battonyai János szakaszparancsnok, hadapród őrmester barátommal. Vártuk az élelmet, amit csak a teljes sötétség beálltával tudtak behozni az első vonalba. Az ennivaló szétosztása nálam, a szakaszparancsnok bunkerében történt. A farkaséhes embereknek bizony, sokat jelentett az élelem: 1942 decemberében már igen rossz állapotban voltunk... Akkorra, az augusztusi, szeptemberi véres harcokban sok embert vesztettünk. Számomra emlékezetes marad a szeptember kilencediké. Hullott ránk a gránát, és az alacsonyan repülő szovjet repülőkről a géppuskasorozat. Egy becsapódó gránát feltépett földje félig betakart. Szerencsém volt, a becsapódás egy gödörszerű mélyedés előtt ért. Itt valóság volt a „Ma még piros élet, holnap fehér álom”... Az embert pusztító harcokban sokszor eszembe jutottak Gyóni Géza verssorai: Gránátvulkán izzó közepén/ úgy forog a férfi, mint falevél/ S mikor földre omlik/ óh iszonyú omlás/ Szép piros vitézből csak fekete csontváz. Kiss Lajos, aki megjárta a háború poklát Ezeket a jeleneteket mi is átéltük, de szavakkal elmondani szinte lehetetlen. Megerőltető szolgálat fárasztotta az embereket. Nappal a védőállások erősítésén kellett dolgozni, éjjel következett a drótfigyelő szolgálat. Az éjszakáink nyugtalanok voltak. A szovjetek részéről gyakoriak voltak az éjjeli támadások, ilyeneket mi is hajtottunk végre. Mindkét fél tudta, igen fontos az ellenség kifárasztása. Akkor már hetedik hónapja az első vonalban voltunk. Egyre jobban éreztük a téli felszerelés hiányát: a fokozódó hideg, az állandó készenléti állapot, a létbizonytalanság próbára tette a fizikailag még erős embereket is. Bizony, az otthonról kapott tábori leveleket olvasva, sokszor könnyes lett a katonák szeme. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a harctéri megpróbáltatások súlyát a legénység mellett legjobban a szakasz- és századparancsnokok érezték, akik valóban osztoztak katonáik sorsában... Nos, folytatom ott, hogy Battonyai János barátommal beszélgettünk bunkeromban: miért kell nekünk két nagyhatalom harcában véreznünk, a hazai határtól kétezer kilométerre? Egyszer csak bejött a bunkerba az egyik figyelő, s jelentette, hogy sikoltásokat, tompa dörrenést hallott az éjszakában, ugyanakkor lángoszlop is felcsapódott. Azonnal kimentünk, s mi is hallottuk a kétségbeesett hangokat. A fellőtt rakéta fényénél láttuk, hogy egy katona fekszik, vagy inkább vonaglik a drótakadály és a védőállásunk közötti hómezőn, ahol aknák voltak telepítve. A szerencsétlen ember a szomszéd századtól akart hozzánk jönni, eltévesztette az utat, s az aknazár egyik aknája felrobbant alatta. Távbeszélőn azonnal kértünk sebesült- szállítót és orvos kiküldését. Mit tegyünk hirtelen? Hiszen az aknamezőt hó borította. Már úgy látszott, senki sem meri az életét kockáztatni. Ekkor Battonyai János hadapród őrmester azt mondta: „Én megpróbálom.” A sebkötöző csomagot magához véve ráfeküdt a hóra, két kezével úszó mozdulatokat téve, hogy az aknákat kikerülje, odaért a nyöszörgő emberhez, akinek egyik lábát szinte leszakította az akna. Battonyai azonnal elkötötte a vérző testrészt, leterített köpenyére húzta a sebesültet, és az aknához vezetett csapáson visz- szafelé kezdte húzni a szerencsétlen tizedest. Szerencsésen visszaértek. Rövid időn belül megjött a kért egészségügyi segítség is. Később megtudtam: a súlyos sebesülteket szállító repülőgépen hazavitték, és sikerült megmenteni a katona életét. Megöleltem sápadt barátomat: „János, ez hősi cselekedet volt.” Még igen kemény és véres harcok álltak előttünk. A szovjet csapatok Uriv községnél áttörték a védővonalat, s a hátunkba kerültek. Századunk a decemberi harcokban sok embert veszített. Visszavonulás közben körülvett bennünket az ellenséges túlerő. Hadifogságba estünk. A marsanszki hadifogolytáborban halt meg Battonyai János barátom is. Emlékét máig őrzöm... Demény Dalma és a nagybőgő Muzsikál együttesében, ,, New York-i . m vendég- * - szereplésen „Azt hiszem, ezt senki más nem mondhatja el...’'
