Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-21-22 / 275. szám
HÍRLAP, 1992- november 21—22-, szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Gáti professzor véleménye: A KGB hazudik Nagy Imre ügyében „Új szabályok — régi hazugságok” címmel számolt be Nagy Imrével, az 1956-os forradalommal kapcsolatos moszkvai kutatásainak kiábrándító tapasztalatairól Charles Gáti (Gáti Károly), az amerikai Union College tanára a The New York Times- ban. Az ismert tudóst, aki a fenti témával kapcsolatos új könyvén dolgozik, Andrej Kozirev orosz külügyminiszter hívta meg Moszkvába. Jevgenyij Primakov, a KGB örökébe lépett orosz hírszerzési hivatal vezetője Gáti egy orosz barátjának kérésére támogatást ígért, s azt, hogy a magyar származású amerikai kutató egy héten át tanulmányozhatja a magyar forradalomra, a Nagy Imre elrablására és kivégzésére vonatkozó szovjet dokumentumokat. Gátit a Kolpacsnij Pereulok 11. számú, feliratot nem viselő épületben fogadták, amely, mint mondták, a hírszerzés sajtóközpontja. Ott az egykori KGB-le- véltár igazgatója, aki — mint hangsúlyozta — álnéven mutatkozott be, szemrebbenés nélkül közölte vele: — Higgye el, semmi nincs a levéltárunkban az 1956- 58-as időszakról, ami önt érdekli... Az illetékes ezután irattáskájába nyúlt, és vaskos dossziét vett elő, „Vologya” felirattal. Volo- gya Nagy Imre fedőneve volt a ’30-as években Moszkvában, s az iratok, írta Gáti, ugyanazok, amelyeket a KGB már 1989-ben átadott az utolsó magyarországi kommunista kormánynak, hogy azokkal lejárassák Nagy Imrét. (Az állítást, hogy Nagy Imre a KGB ügynöke volt, annak idején Grósz Károly, az MSZMP főtitkára dobta be — a tud. megj.) — Ezeket az iratokat már Budapesten olvastam. Az tűnik ki belőlük, hogy Nagy, mint a legtöbb moszkvai emigráns a ’30-as években, adott tájékoztatást elvtársairól — írta Gáti. A kutató szerencsésebb volt a moszkvai külügyminisztériumban, ahol Kozirev utasítására betekinthetett korábban titkos iratokba — bár azokról másolatot nem készíthetett. Az iratok között voltak az 1956 októberében a helyzet felmérésére Budapestre küldött két vezető szovjet politikus, Anasztáz Mikojan és Mihail Szuszlov táviratai, nemkülönben budapesti szovjet nagykövetek, köztük Jurij Andropov jelentései. — Míg a külügyminisztérium tisztességes, nyílt magatartása biztató volt, csalódást jelentett, milyen gyorsan visszatért a régi mentalitás a Kolpacsnij Pereulo- kon. Ott ismét hazudnak, és a történelmi ballépések bizonyítékainak felfedése helyett újra azok elleplezésére törekszenek. Egy dolog, ha Borisz Jelcin megígéri Washingtonban, hogy nem fognak többé hazudni — de nyilvánvalóan más kérdés, hogy megvalósítják-e ígéretét Moszkvában. Amennyiben Jelcin egyes kinevezettjei, mint Primakov, kapaszkodnak abba a múltba, amelyet szóban elutasítanak, ha ezek az emberek ilyen könnyedén figyelmen kívül tudják hagyni saját új törvényeiket, akkor Oroszország még soká érkezik el az új korszakba — írta Gáti. A tudós egyébként beszámolt arról, hogy moszkvai útja előtt hat hónapig kutathatott magyar- országi, korábban titkos levéltárakban. Megismerhette Nagy Imre kihallgatásának 500 oldalasjegyzőkönyvét, látta a hatóságok által készített filmet a szégyenteljes titkos perről. Beszélt Nagy két vádlott-társával, számos rokonnal — és egykori rabtartókkal is. Részvényláz Sencsenben Forrongó képet mutatott a közelmúltban Sencsen, a kapitalista jellegű kínai reformok mintavárosa és kirakata. Sokezres tömegek gyülekeztek, morajlottak a varos 300 különböző pontján, sőt valóságos csatajelenetek is kialakultak. Csoportos verekedések törtek ki, az emberek lökdösték, tiporták egymást. Óriási volt a rendőri készültség, sőt a hatóságok irtott be is avatkoztak, hogy el ne szabaduljon a pokol. A rendőrök bambuszbotokkal, szíjakkal verték a verekedőket. Százezrek töltötték az éjt az utca kövezetén, ki állva, ki ülve, ki fekve. A kép politikai felfordulást sejtetett, pedig szó sem volt erről. Ezek a tömegek lottót akartak venni. Nem közönséges lottót, hanem részvénylottót. A fogalom annyira új és sajátosan kínai, hogy magyarázatra szorul. Kínában 1990 óta működik két részvénytőzsde (Sencsenben és Sanghajban), mindkettő meglehetősen csekély részvénykibocsátással. Pedig nagy a részvények iránti kereslet, hiszen a kínai embereknek általában jelentős megtakarításaik és gyér befektetési lehetőségeik vannak. így aztán nem könnyű részvényhez jutni Kínában, az átlagpolgár számára egyenesen lehetetlen. A magánosok közül csak a nagymenők; az intézmények és a vállalatok közül a kiválasztottak számára elérhető. Az idén azonban a sencseni tőzsdeigazgatóságnak és a város elöljáróságának az az ötlete támadt, hogy demokratizálja a részvények forgalmazását, s mellesleg keres is rajta valamit. így született meg a részvénylottó. így aztán 300 kijelölt árusítóhelyen ötmillió részvénylottószelvényt hoztak forgaíomba, darabját 100 jüanért, egy átlagos városi kereső havi fizetésének kétharmadáért. 1 A elkövetkező hetekben megtartott sorshúzáson minden tizedik szelvény nyert, de a nyeremény nem pénz volt, hanem részvényvásárlási jog. Az 500 ezer nyertes szelvény tulajdonosa egyenként ezer jüan értékű részvény megvételére kapott lehetőséget augusztus végén, az 500 millió jüan értékben kibocsátott új részvényekből. Némelyek csupán a lottószelvény megvételére többet költöttek, hiszen sokan nagy távolságokról utaztak Sencsenbe ebből a célból, mások pedig bér-sor- banállóknak fizettek ki ennél nagyobb összeget. Ezért a szerény esélyért vállalták százezrek a többórás, sőt többnapos sorban állást a 40 fok körüli hőségben, és kockáztatták testi épségüket a zajgó tumultusban. A kínai vezetőket megdöbbentették a történtek. Nem elsősorban a viharos jelenetek, hiszen a kínaiak köztudottan rossz sorbanállók, így aztán általában a rámenősség dönti el a sorrendet. A kapitalizmus intézménye iránti tömeges rajongás, a tömegeknek a kapitalista megváltásba vetett naiv hite okozta megdöbbenésüket. A történtek világosan megmutatták, hogy a kínaiak jó részenek fogalma sincs a reform során keletkező új intézmények mibenlétéről. „Az emberek egy része azzal sincs tisztában, hogy a tőzsdén nemcsak nyerni, hanem veszíteni is lehet. Sokan azt hiszik, hogy a részvényvásárlás a gyors meggazdagodás biztos útja” — írta a China Daily című, angol nyelvű kínai lap. Az is elgondolkodtató lehet a vezetők számára, hogy már a reform kezdeti lépései is felbolydulást idéznek elő a hatalmas, heterogén, nehezen kontrollálható kínai társadalomban. A történtek megkérdőjelezhetik azt a reformkommunista elképzelést, hogy a piacgazdaságra történő áttérés felülről irányítottan, szervezetten végrehajtható lesz, s hogy az áttérés társadalmi-politikai következményeit mindvégig kézben tudja majd tartani a jelenlegi vezetés. Francia szex az AIDS korában Befolyásolja-e az AIDS veszélye a franciák szexuális szokásait? Egyebek között erre voltak kíváncsiak annak a nagyszabású felmérésnek a készítői, amelyet az AIDS kutatásával foglalkozó országos ügynökség végzett el a statisztikai intézet közreműködésével az elmúlt hónapokban Franciaországban. Több mint 20 ezer férfi és nő volt hajlandó igen részletes választ adni a kérdésekre, a 18 évestől 70 évesig terjedő korosztályokból, és a felmérés valóban tudományos igénnyel készült, alapos elemzés tárgya, az adatokat három kötetben publikálják majd, a legfontosabb tanulságokat azonban a közelmúltban közreadták. A felmérés egyik legfőbb tapasztalata: elsősorban a fiatalabb es ennek megfelelően szexuálisan aktívabb, a partnert meglehetősen sűrűn váltogató korosztály az, amelyre hatott az eddigi felvilágosító tevékenység. Ők az átlagnál sokkal nagyobb mértékben igyekeznek védekezni az AlDS-fertőzés ellen óvszerrel. A 20-24 éves korosztályban például a férfiak 64, a nők 50 százaléka használ rendszeresen óvszert, s főként az AIDS veszélye miatt. Az idősebb korosztályokban fokozatosan csökken ez a fajta védekezés, igaz, a szexuális partnerek száma is. Franciaországban éppen húsz éve, a „szexuális forradalom” idejen készült utoljára hasonló nagyszabású vizsgálat a szexuális szokásokról. A mostani tapasztalatok tulajdonképpen kevés eltérést mutatnak, bár érdekesnek találják a feldolgozók, hogy a megkérdezettek a korábbinál nyíltabban és készségesebben válaszoltak a magánélet intim szférájába tartozó, nemi szokásaikat igen alaposan vizsgáló kérdésekre. A válaszokból kiderült, hogy az első nemi kapcsolat ideje most valamivelkorábbra esik, mint két évtizeddel ezelőtt: a fiúk általában valamivel 17 éves koruk, a lányok valamivel 18 éves koruk előtt léptek először nemi kapcsolatra az 1967-1973 közötti korosztályokban, ez mintegy fél évvel korábban történt, mint húsz éve. Az elmúlt fél évszázadban egyébként a férfiaknál jóval kevésbé változott az első nemi kapcsolat ideje, mint a nőknél: a ma 55-69 éves nők annak idején még 21 éves korukig vártak az első kapcsolattal. A fiatalok között meglehetősen magas a promiszkuitás aránya. A 18-19 éves korosztálynál a fiúk 85, a lányok 75 százaléka közölte, hogy „több partnerrel” volt, vagy éppenséggel egy időben van kapcsolata. Az idősebb korosztályoknál ez az arány meredek ívben csökken. A felmérés persze, furcsa adatokat is hozott: volt olyan, a már nem éppen fiatal korosztályba tartozó válaszoló, aki azzal büszkélkedett, hogy ezernél több nővel volt nemi kapcsolata. A legtöbb partnerről a 35 éves korosztályú férfiak számoltak be: az átlag náluk, az eddigi életük során, 14 volt. A nők jóval mérsékeltebbek, náluk a „csúcs” négy partner, ez a 25-34 év között levő lányok, asz- szonyok átlaga, s emelkedést mutat a húsz évvel ezelőtti adathoz képest. Érdekes adat, hogy az egész mintavétel során a férfiak majdnem négy, a nők öt százaléka nyilatkozott úgy, hogy sohasem élt szexuális életet. A szexuaíis aktivitás gyakorisága egyébként a férfiaknál és a nőknél egyaránt 25 és 35 év között a legmagasabb. A „kényes” kérdések között szerepeltek olyanok is, mint a nemi élet gyakorlásával kapcsolatos szokások. A válaszokból kide- rüft, hogy az orális szex igen elterjedt — a férfiaknak valamivel több, a nőknek valamivel kevesebb mint háromnegyede válaszolt igennel erre a kérdésre. A homoszexualitás viszont nem gyakori az adatok szerint, a férfiaknál 4,1, a nőknél csak 2,6 százalék vallotta magát homoszexuálisnak. Még egy érdekesség: egyre kevesebben igénylik a fizetett szexet: a férfiaknál összesen 3,3 százalék szólt arról, hogy öt éven belüli időben prostituáltak szolgaitatását vette igénybe, s míg az idősebb férfiaknál az első nemi kapcsolat minden tizedik esetben fizetett szolgaitatás volt, a fiataloknak alig több mint egy százaléka ismerkedett meg így a nemi élettel. Viszont nyugtalanító, hogy a nők öt százaléka számolt be arról: élete során legalább egyszer erőszakot követtek el ellene — a legtöbben serdülőkorukban estek erőszak áldozatává. Ami a szorosan vett AIDS-témát illeti, biztató jelnek tekintik a felmérés készítői, hogy a megkérdezettek 22 százaléka kérte vagy vállalta az ellenőrző vizsgálatot. Meglepő volt viszont az, hogy az óvszert nem használó fiatalok nagy része azzal indokolta ezt, hogy drágállja a védekezést. Az idei nyáron ezért már számos ifjúsági táborban, szórakozóhelyen ingyen osztottak szét több százezer óvszert a fiataloknak, s a középiskolák egy részében olyan automatákat állítanak fel, amelyek a rendes árnál jóval olcsóbban biztosítják azt. Kohl tíz éve kancellár Ezerméteres felhőkarcolók? Épülnek-e majd a jövőben Japánban 200 emeletes, 1000 méter magas felhőkarcolók? A nagy japán építési vállalatok egyáltalán nem kételkednek benne. — Ezerméteres magasság reális dolog — mondta az AFP francia hírügynökség tudósítójának George Naoe, a hatalmas Mitsui építési konszern marketing-igazgatója, aki egy különösen nagy- ratörő futurista tervet hozott nyilvánosságra. Egy 14 kilométer átmérőjű, kör alakú városról van szó, amelynek közepén egy 220 emeletes, 900 méter magas felhőkarcoló emelkedne. Egymillióan laknának a városban. Ennek a tervnek a megvalósítása csekély 300 milliárd dollárba kerülne, s 17 évig tartana. A felhőkarcoló kúp alakú alapzata 200 méter mély lenne. A Mitsui-konszem terve csak egy a számos futurista elképzelés közül, amelyeket japán vállalatok hirdettek meg. A Taisei-vál- lalat egy kúp formájú, 480 méter magas épületet emelne, az Obayashi cég egy nyolcszögletes, 150 emeletes, 600 méter magas felhőkarcolót építene. A Kajima részvénytársaság nem kevesebbet tervez, mint egy 200 emeletes, 800 méter magas épületet. A gyakori földrengések ellenére a japán építészek véleménye megegyezik abban, hogy lehetséges Japánban ezer méter magas felhőkarcolót építeni. A piramis vagy kúp alakú épületek háromszor biztosabbak a henger vagy téglalap alakúaknái, magyarázta Koyoshi Kaneda, a kyotói műszaki egyetem profesz- szora. Hozzátette: meg lehet oldani egy másik kényes problémát is. A szél ereje ugyanis egy ezer méter magas épület felső részén háromszorosa a föld felszínén észlelhetőnek. Ami a földrengésveszélyt illeti, a Mitsui konszern mérnökei szerint az egyik megoldás az, hogy az épület tetején hatalmas víztartályt helyeznek el, s ezáltal a felhőkarcoló felső része akkor is mozdulatlan marad, ha a közepe meghajlik. Máig persze, egyik gigantikus terv megvalósítása sem jutott túl az elképzelésen. A legmagasabb felhőkarcoló jelenleg Yokohamában épül. 296 méter magas lesz, 53 méterrel magasabb, mint az új tokiói városháza, amely 243 méterre emelkedik a földfelszín fölé. — A helyi önkormányzatok még haboznak — jegyezte meg Naoe —, főleg a költségek miatt, és azért, mert bizonyos körzetekben törvényileg korlátozták az épületek magasságát. Mégis bízom a jövőben, már csak azért is, mert úgy vélem, az önkormányzatok érdeke, hogy minél több új befektetőt vonzzanak körzetükbe. A háború utáni német történelemben nem volt még kancellár, akinek politikai bukását oly gyakran megjósolták volna, mint a most 62 éves Helmut Kohlét. A háború utáni hatodik kancellár azonban eddig minden vihart átvészelt, és nemrégiben ünnepelte kancellárságának tizedik évfordulóját. Ennél hosszabb időt eddig csak Konrad Adenauer töltött el abban a székben — 14 évet. Kohl a legfiatalabb (nyugatnémet kancellárként foglalta el a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatott Helmut Schmidt helyét, s sokan „átmeneti megoldásnak” tartották, mondván, hogy a Rajna-vidék- pfalzi politikus, képzettségére nézve történész, nem nőtt fel a feladathoz. Kohl kancellárságának tíz éve azonban — talán az idei évet leszámítva — a töretlen gazdasági konjunktúra évtizede Nyugat- Németországban, s ha már végképp le is írták, segítségére sietett a történelmi szerencse. A termetes kormányfő, saját szavai szerint, már azzal is elégedett lenne, ha a történelemtankönyvek valamelyik lábjegyzetében megemlítenék a nevét. A második országegyesítő német kancellárral azonban már most is vaskos biográfiák foglalkoznak: míg a nagy előd, Bismarck „vérrel és vassal” egyesítette a múlt század második felében a német kisállamokat, Kohl békésen és Németország minden szomszédjának egyetértését elnyerve hajtotta végre a történelmi megbízatást. Igaz, támaszkodhatott nagy elődök aprómunkájára. Konrad Adenauer, „a stratéga” a nyugati szövetségi rendszeren belül szerzett bizalmi tőkét az NSZK-nak, Willy Brandt, „a víziókkal teli” pedig Keleten. Volt egy Mihail Gorbacsov is, aki olyan felismerésre jutott, hogy az új világcivilizációs rend kialakítását a német megosztottság felszámolásával kell kezdeni. S voltak a keletnémet százezrek, akik 1989 nyarán és őszén „a lábukkal szavaztak”, hagyták el százezrével az NDK-t azzal a jelszóval, hogy „mi megyünk a márkához, ha az nem jön hozzánk”. Kohl ugyan nem „szellemi iránytű”, ám kiváló taktikai érzékkel ismeri fel, hogy egy adott pillanatban mit kell tenni. így cselekedett 1989-1990-ben, a németek számára sorsdöntő évben, s amikor a többiek még óvatosan arról értekeztek, hogy a berlini fal megnyitása „csak viszontlátást, s nem újraegyesülést jelent”, Kohl tízpontos tervet teijesztett elő Németország újraegyesítésére. Igaz, eleinte a kancellár is úgy képzelte el, hogy az újraegyesüléshez csak a két német állam konföderációján át vezet az út, ám amikor a falnyitás utáni első kelet-németországi látogatásakor a drezdai Frauenkirche romjainál meglátta a szövetségi zászlót lengetők tízezreit, kiadta a jelszót: teljes gőzzel előre. Csaknem egy évvel később a berlini Reichstagnál már a német újraegyesülést ünnepelték. A The New York Times akkoriban azt írta róla, hogy „csillag született”. Nem tudni, hogy ez a csillag állócsillag lesz-e, avagy az 1989-90-es csúcsról immár lefelé vezet az útja. Kohl ismét bajban van. Egyelőre nem mutatkozik jele annak, hogy beválna két évvel ezelőtt tett kijelentése: „Három-öt év múlva Kelet-Né- metország virágzó országrésszé válik”. A német egységgel összefüggő problémák halmozódnak, a lakosság radikalizálódik, a jövővel kapcsolatos aggodalmak erősödnek. Az újságok ismét „a kancellár alkonyáról” cikkeznek. Kohl azonban nem kishitű, meg akarja dönteni Adenauer rekordját. Vajon mi lesz az újabb csoda, amely 1994-ben is megtartja őt a kancellári székben? Buszok helyett biciklik... A havannai utcaképhez ma elmaradhatatlanul hozzá tartozó népes tömörülések két csoportba oszthatók: vagy a piacok, illetve még meglévő kevés számú gyorsbüfék egyikébe érkezett áru, s azért állnak sorba az emberek, vagy buszra várnak. Ám ez utóbbiak napról napra többen vannak, s várakozásuk egyre reménytelenebb. Immár a kubai tömegtájékoztatás is súlyos válságot emleget: a főváros hetilapjának egyik számában megjelent helyzetkép szerint nincs közeli esély az összeomlófélben lévő városi közlekedés javítására. Havanna személyszállítási igényének kielégítése legkevesebb napi 12 ezer járatot feltételez, ezzel szemben a járatszám már nem éri el a kilencezret sem. Az 1600 tagú — döntően kubai összeszerelésű magyar Ikarusokból álló — autóbuszparkból naponta 650-700-at tudnak elindítani, mert a hibák elhárításához nincs alkatrész, hiányzik a gumiabroncs, az akkumulátor. S a forgalomba állított járművekről is átlagosan napi 300 alkalommal kell leszállítani az utasokat; ez azt jelenti tehát, hogy csaknem minden második busz menet közben felmondja a szolgálatot. (Az Ikarus cég egyébként — annak ellenére, hogy változatlanul 80 millió rubelnyi kielégítetlen követelése maradt a korábbi termelési együttműködésből — erre az évre is megtette ajánlatát pótalkatrészek szállítására, ám értesülések szerint a kubai partner devizahiány miatt nem, vagy csak minimális mértékben vásárol a rendkívül elnyűtt buszok újraélesztéséhez elengedhetetlenül szükséges részegységekből.) A járatszámok száraz adatai azonban nem képesek érzékeltetni mindazt, amit a tömegközlekedés csődje okoz: a 34-35 fokos trópusi melegben emberek százai várakoznak egy-egy megállóban néha két, két és fél órán keresztül a buszra, amelyre többségük akkor sem fér fel, ha végre megérkezik. A lépcsőn fürtökben lógó havannai utcagyerekek virtusa mára meglett emberek kényszerű sportjává vált: az ajtóknál, az ütközőbe, vagy az üveg nélküli ablakokba kapaszkodva, nap mint nap teszik kockára az életüket. S amiről a kubai újságok nem írnak: mekkora közvetett kárt okoz a közlekedési csődhelyzet azzal, hogy emberek tömegei csak többórás késéssel jutnak el a munkahelyükre. Ha egyáltalán eljutnak, mert ma Havannában általában elégséges indok a hiányzásra, hogy nem jött a busz... Az illetékesek egyelőre csupán egyfajta megoldást kínálnak a nehézségekre: a bicikliket. Az idézett fővárosi hetilap rosszallóan állapítja meg, hogy a havannaiak tulajdonában lévő 600 ezer kerékpárból csak minden harmadikat használja rendszeresen a tulajdonosa. Mások szerint viszont már így is túl sok fut a két- kerekűekből; a legváratlanabb pillanatokban előbukkanó, a belső sávot elfoglaló, a legelemibb szabályokra is fittyet hányó kerékpárosok az autóvezetők rémei. Nyilvános statisztikák ugyan nincsenek, de becslések szerint a halálos balesetek túlnyomó többségének a közlekedési ismeretek és gyakorlat nélkül biciklire ültetett fiatalok az okozói, és egyben az áldozatai. Miközben új elővárosi vonatjáratokkal, pótkocsis buszok beállításával, és a vidéken már elterjedt személyszállító teherautók alkalmazásával igyekeznek enyhíteni a gondokon, a városi vezetők a napokban bejelentették azt is: az év második felében az üzemanyaghiány is kényszerpihenőre küldheti a még működőképes autóbuszok egy részét. A helyzet tehát várhatóan tovább romlik, a megállókban várakozók sora tovább növekszik.
