Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-11 / 266. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. november 11., szerda Kedves Olvasóink! Reméljük, már megbarátkoztak a szerdánként jelentkező összeállításunkkal, amelyben emberi arcokat villantunk fel közelről; sorsukról, életükről, vágyaikról, munkájukról beszélnek riportalanyaink. E hasábokon már találkozhattak olyan ismerősökkel is, akiket éppen Önök ajánlottak figyelmünkbe. Nos, továbbra is várjuk leveleiket, telefonhívásaikat: kiket szeretnének látni a lapban, kikről olvasnának szívesen, hiszen városban csakúgy, mint kis falvakban, élnek köztiszteletben álló emberek, olyanok, akik érdemesek, érdekesek a bemutatásra. Keressenek meg bennünket továbbra is ötleteikkel, javaslataikkal: kinek az életét, munkáját, jellemét tartják figyelemre méltónak. Azt is szívesen vesszük, ha él Önökben a kényszer, hogy meséljenek saját örömükről, bajaikról — általában életükről. S nem tartjuk kizártnak, hogy akad olyan kedves Olvasónk, aki veszi a fáradságot, s maga ír nekünk életének egy-egy érdekes epizódjáról — akár tanulságképp is. Vagy esetleg vágyat érez arra, hogy megossza velünk gondolatait munkájával, terveivel kapcsolatban, netán közölje véleményét a világról. Várjuk tehát hívásaikat szerkesztőségi telefonszámunkon, vagy címünkre írt leveleiket. Forduljanak bizalommal munkatársunkhoz, Mikes Mártához. „A legdemokratikusabb intézményben dolgozom” Derűs, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti Dávidné Szalai Edit, a Lőrinci Városi Könyvtár igazgatója. Miközben magáról és munkájáról beszél, a nyílt, kedves jellem titka is kibontakozik lassanként. — 1952-ben érettségiztem Hatvanban. Ez volt az utolsó nyolcosztályos gimnázium, kiváló tanárokkal. A következő állomás Eger, Pedagógiai Főiskola. Az ötvenes évek közepén kerültünk a féijemmel Lőrincibe, ahol lakást kaptunk. Akkor úgy éreztem, hogy a balsorsom hozott ide. De bármilyen nehéz volt is a kezdet, a munkám sok mindenért kárpótolt. Pedig akkoriban a könyvtár egy aprócska, hitetlen magánházban kapott helyet. Szegényes könyvállomány, kevés olvasó, alkalmatlan helyiség. Ez jellemezte az akkori viszonyokat, mégis az ebben az épületben eltöltött néhány évben történtek a legfontosabb dolgok. Ekkor ismerkedtem meg az itteni emberekkel, ekkor tanultam könyvtárosnak, s ekkor dolgoztam talán a legtöbbet. ’69-ben költözhettünk át a jelenlegi könyvtárba, ahol sokkal kedvezőbb feltételek mellett folytathattam a munkát. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor hazacipeltem a szükséges anyagokat, és még éjszaka is a katalógus összeállításával foglalkoztam. Akkor még egyedül. Később, a hetvenes évek végétől egymást követték a mellém rendelt munkatársak. Nem tűrtem a hanyagságot, magasra állítottam a mércét. Mondták is többször, ha nem változtatok ezen a szemléleten, nem marad meg mellettem senki. Én viszont nem engedhettem. Pedig a fizetésem gyalázatosán alacsony volt. Sokszor hazudtam, ha megkérdezték, mennyit keresek. — A lőrinci könyvtár abban különbözik a hasonló adottságú intézményektől, hogy itt jó néhány klub, szakkör működik, méghozzá szépszámú tagsággal. Ez ma is igaz, amikor egyre több helyen inkább az érdektelenség a jellemző. Hogy sikerült megtartani a könyvtár vonzerejét? — Az igényeket ismerve, egyszerre kezdtem szervezni sok mindent. Az óvodásoknak, kisiskolásoknak előkészítő foglal\: % i * \ i.W kozásokat, az anyukáknak ismeretterjesztő előadásokat. Nagyon büszke vagyok az olvasó nők és a nyugdíjasok klubjára. Ezek hosszú évek óta működnek, sok állandó taggal. Rengeteg közös élményben volt részünk, számos előadó fordult meg nálunk, és sok szép kiránduláson vettünk részt együtt. Ezeknek az embereknek köszönhetem, hogy itt a könyvtárban nincs sikertelen rendezvény. Rendszerint megtelik a terem, ha valamilyen programot kínálunk. — Időközben a könyvállomány is szépen gyarapodott... — Ez így igaz, de emellett gazdag a hanglemeztárunk, és a település gazdáinak jóvoltából kapott videóhoz is egyre több értékes filmet tudunk vásárolni. Szeretem a munkámat, és rengeteg sikerélményem volt az elmúlt évek során. Állítom, hogy a könyvtárnál nincs demokratikusabb intézmény. Az is nagy dolog, hogy senki nem akart beleszólni abba, amit csináltam. A legnagyobb örömöm azonban mégiscsak az, amikor az egykori első tagok behozzák a kisbabáikat, és azt mondják: Editke néni! Hamarosan új tagja lesz a könyvtárnak. — Még egy kérdés: ma sok közművelődési intézmény vezetője panaszkodik arra, hogy megfizethetetlenek az előadók, s így a közönség sem jön be a rendezvényekre. Itt Lőrinciben ez a jelek szerint nem probléma. Hogy sikerült áthidaln i ezt a gondot? — A nálunk megfordult előadók zömével szinte baráti viszonyban vagyunk. Ők sokszor szívesen vállalkoznak ingyen is egy-egy találkozóra. Ez az egyik magyarázat. A másik, ami talán ennél is fontosabb, hogy a közönséget nem lehet egyik percről a másikra megnyerni. Különösen manapság nem, amikor az emberek egyre befeléfordulób- bak a napi gondok miatt. Számomra a legnehezebb feladatnak valamikor a különböző érdeklődésű emberek „összehozása” számított. Ehhez évek kellenek. Ha ma kezdeném, nem tudom, sikerülne-e becsalogatni a hallgatóságot. És még valami: ebben a könyvtárban a mai napig nincs tagsági díj, s igyekszünk a rendezvényeket is úgy szervezni, hogy arra ne kelljen belépőt fizetni. Ebben támogat az önkormányzat, és megpróbálunk mi is innen-onnan bevételre szert tenni. Ilyen például a terembérleti díj. A legfrissebb élményem pedig, hogy sikerült egy reform- életmód-klubot megalakítani, amely becsalogatja az embereket. B. K. Ha jók voltunk... Fél évszázada vagy talán régebben mélyítették ezt a kutat? Nem tudja valójában ez a kalotaszegi néni sem, aki naponta elbiceg az immár láncaitól is megszabadított tekerőkerék és kútkáva mellett. Ez a kút már semmire sem jó — mondja kissé reszkető hangján, legfeljebb a nagyállatoknak merhetnénk belőle gazos, kissé eliszaposodott vizet. Ha lennének állatok!... De elárvult itt minden, hisz ahol nincs gazda, mit sem ér, elgazosodott, elnéptelenedett az udvar. Ez a kép az emberi tehetetlenség jelképe is lehetne. Adtak földet Erdélyben is, már persze annak, aki jól helyezkedett... De mivel is művelhetné meg az ember? Sokan állatokat is elkötöttek a közösből, de ő csak egyedülálló asz- szony, neki az sem jutott. Igaz, így takarmányra, istállóra sincs gondja... De Erzsók néni mégis kedvesen, igaz, egy kis nosztalgiával néz a semmivé lett kerekes kútra: benne, illetve maradványaiban látja fiatalsága reménységgel teli éveit: ügyes kezű, azóta elszenderült egykori férje művét. Most a vizet a szomszédból hordja remegő kezével, rogyadozó lábával. Ha nehezen is, de a kenyér és a leves, és néha a puliszka kijut majd minden napra, olykor egy kis füstölt csonttal is megtetézve... Szemüveggel még olvasni is tud. Milyen jó! Néha a Biblia megsárgult lapjairól nyer egy kis reménységet és bizakodást. Hinni egy más, egy jobb és tisztább világban. Abban a távoli világban, ahová a lélek majd örökre eltávozik... Mert azt mondja: nem kell félni tőle... Ha jók voltunk, hajót tettünk eföldi életben. O. Gy. Színésznő Erdélyből A művészet a legegyszerűbb és a legbonyolultabb dolog a világon. Nagyon sok kel! hozzá, és nagyon kevés. Ezt így gondolom. A színésznő egyik este meghal, és feltámad a színpadon. Talán nincs közelebb hozzánk senki, mint ő, hiszen amit játszik, az velünk is megtörténhetne, tehát a helyébe képzeljük magunkat, azonosulunk vele. Másnap meg nagyon távol van tőlünk, civilben van, külön személyiség, nem merjük megszólítani. Tegnap még ő mi voltunk, ma már ő az egyedüli, olyan mint más, de mégsem olyan, mert többet tud nálunk az életről, vagy legalábbis azt, amit tud, meg tudja mutatni és értetni velünk. Kivételes lény tehát: pap a színház szentélyében. Miért is lenne köze a civil életéhez? A marosvásárhelyi színház két este játszott Egerben. Az elsőn, a Száz év magány előadásán Farkas Ibolya marosvásárhelyi színésznő volt az előadás főszereplője, az asszony, aki megélte száz év szenvedését. Másnap ott ült a széksorokban (s habár már számtalanszor látta a Sütő-darabot), feszült várakozással. Figyelte a kollégáit, köztük a férjét, Lohinszky Lórándot, aki az Alomkommandóban játszott főszerepet. Olyasmit tettem, ami nem szokásom. Megszólítottam. Fontosnak éreztem, hogy megmondjam, egy kézfogással megköszönjem, hogy maradandó élménnyel ajándékozott meg bennünket. Tudom, hogy ha hazamegy, nem éri utol könnyen a magyarországi sajtó, csak a lelkesült tekintetekre emlékezik, és az összeveredő tenyerekre. Elmondtam aztán, hogy érkezésük estéjén láttam a marosvásárhelyi színház öreg buszát az országúton Miskolc felől előttünk köhögve, kaptatva Eger felé. Amivel ezúttal tizennégy órát rázódtak — reagált a megjegyzésre nevetve. (Mintha ez mindenütt a világon hozzá is tartozna a színészmesterséghez). A két társulat barátsága, a magyar- országi vendégjátékok megmu- tatkozási lehetőségeket is adnak a marosvásárhelyi színészeknek. Ez valóban nagyon jó. Mint ahogy az is, hogy láthatta Törő- csik Marit ugyanebben a szerepben, amit most előttünk ő alakított, igaz, egészen más felfogású előadásban. A sokéves elzártság után hasznos a kitekintés, hogy közvetlenül is van alkalmuk tanulni egymástól, fölmérni, mit ér az a munka, amit a határon túl végeznek. Szóba került: láttuk-e egy éve, hogy a Lohinszky Lóránd- dal, s vele portréműsort készített a Stúdió. Élő adásban ment, este kilenc után. Igazán zavarban voltam, mióta a Magyar Televízió két csatornáján más helyre kerültek a műsorok, elvétem az időpontokat. A tanítványairól is beszélt, akikkel egy pódiumon játszik a darabban, s az egyikük különösen tehetséges, mélyebb alkat, a másik ösztönös. Büszke rájuk. A marosvásárhelyi színművészeim — ahol ő is tanít — mostanában gyakran megfordulnak vendégtanárok innen Magyarországról. Ez segíti a szakmai tájékozódást. — Úgy látom, a társulat minden tagja véresen komolyan fogja föl a hivatását — mondom, keresve a pontos kifejezést. — Ezt másként nem is érdemes csinálni — feleli. Kétszer tíz perc (az előadás szünetében) nem sok idő a beszélgetésre. Aztán menniük kell másnap Budapestre, s a fellépések után haza. Kár... Tudnunk kell, hogy az országhatáron túl is vannak jelentős művészek. S nem az ő hibájuk, hogy mi kevéssé ismerhetjük őket. (jámbor) „Behívták” a mamát is... R egina nénit 75 éves korában kitüntették. Amikor értesítették a bensőséges eseményről — „...lelkem rajta”, mondja —, nemigen értette az okát, de főként azt nem, hogy mi köze az egészhez éppen a honvédelmi miniszternek, meg a katonáknak. Mert tőlük jött a szép üzenet... És tőlük kapta a díszes oklevelet is, amely aztán fellebben- tette a „katonai titkok” fátylát, íme: „...hálánkatésköszönetün- ket fejezzük ki önnek, hogy gyermekeit szeretetben és tisztességben kötelességtudó, hazáját szerető, hűséggel szolgáló férfiakká nevelte. ” Nyolc gyermeket hozott a világra Kelemen Józsefné, miután egy mikófalvai legény kedvéért ’38-ban elhagyta szülőfaluját, a szomszédos Bükkszentmártont. Nehéz időket éltek át férjével, első két gyermekük elvesztését soha nem feledhették, még ha vigaszt is találtak a többiekben — sóhajtja el. — Végül is hat fiúval áldott meg bennünket a jó Isten... Ők, A hat katonafiú után hála, valamennyien jó egészségnek örvendtek, úgy is cseperedtek fel. Ahogy erővel bírtuk, taníttattuk őket, szakmát szereztek, sor- ra-rendre katonáskodtak, majd szép csendben mind családot alapított... Rövidre fogná az élettörténetet — „...nincs abban semmi különös, nem tűntünk mi ki a falubeliek közül sose” —, de hát mégiscsak itt van az az oklevél. Annak előzménye van... — Hát, igen... — bólint rá. — A katonaság. Kijutott abból jó is, rossz is. Az uram, Isten nyugosztalja, megjárta a második háborút. Neki rossz sora lett, az utolsó két évben vitték el, három gyerekkel hagyott itthon. A fogság után, ’46-ban került haza, tavaszon... Mélyen élt még bennük a világégés katonasorsának emléke, amikor — „...hogy elröppentek az évek”, gondolkodik el — sor alá került az első fiuk, Árpád. — Jaj, lelkem, nagyon messzire került... — ingatja őszes fejét —, Nagykanizsára vitték. Emlékszem, még ki sem tanulta az asztalosságot, amikor behívták, onnan jött haza letenni az utolsó vizsgákat... Végtére is jó sora volt, nyugtatgatott bennünket a leveleiben, mert többnyire csak azok fordultak, meg a csomagok mentek. Akkoriban jó, ha nyolcszor itthon járt a két év alatt. Árpádot József követte — „...ő már közelebb volt, Békéscsabán szolgált” —, majd szinte minden második évben egy-egy „újonc” hagyta el az Arany János utcai szülőházat. Miklós — aki őrmesterként szerelt le — ismét csak az ország másik végében katonáskodott, határőr volt Sopronban. Aztán — hogy kedvezzen is egy kicsit a sors — a következő fiú, Ede a közeibe került: Egerben szolgált, igaz, egy időre elvezényelték Pécsre is. Tibornak ismét a Dunántúl „jutott”, az ő behívója Zalaegerszegre szólt, a legkisebbnek, a szintén őrmesterként leszerelt Bélának viszont Verpelétre. — Azt meg már nem is tartottam észben — mondja a mama —, hogy később, tartalékosként kit hová vetett asors. Mert mindig volt itthon katonazsák, nem győztem rakosgatni őket, hogy bele ne fészkeljen az egér... Hál’ Istennek, mára már sorban leadták valamennyien. így alakult hát — fiain keresztül — Regina néni közvetlen kapcsolata a honvédséggel. Ami ezután jött, az már inkább gyermekei családját érintette: tizenegy unokája közül három fiú. A „kis” Árpiés a „kis” Mikimét letöltötte a katonaidejét, Józsi unokája pedig — „...látja, csak nem múlt el nyomtalanul az a sok katonáskodás”, mondja — most másodéves az egri katonai gimnáziumban. Eddig jutunk a családfával, amikor csendesen megjegyzi: — Van ám egy dédunokám is, amost hatéves Dávid... Hát, amilyen eleven és egészséges, biztos, hogy nem marad ki ő sem a sorból. Ha még megérem, őt is azzal bocsátom majd útnak, mint a többieket, hogy,, vigyázz magadra, kisfiam...” Szilvás István „Most már az unokáim vannak soron...” — mondja Regina néni
