Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-01 / 232. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. október I., csütörtök Október Egy normális este Még nincs tél. A napok azon­ban már rövideknek tűnnek. Ko­rábban sötétedik. Megváltozott az időszámítás is. Már a téli idő­beosztás szerint van reggel és es­te. A ránk boruló sötétben kivi­lágosodik a templomok ablaka. Mintha karácsony éjszakája vol­na. Pedig még majdnem három hónap múlva gyulladnak fel a karácsonyi fények házaink és templomaink ablakaiban. Rövidülő nappalaink után mindig hosszabbak lesznek az esték. Előreveti árnyékát a hosz- szú, hideg tél. Menekülünk a ránk szakadó sötét elől a fényes templomokba, ahol nemcsak a nyári meleg rekedt meg, hanem a lélek melege is sugárzik. A lelki sötét és hideg elől a meleg testvé­ri közösségbe menekülünk, amely októberben a rózsafüzér halk hangjával zsongítja el a lel­ket. Megnyugvást találunk itt. Hatalmi harcok véres tengere tombol körülöttünk, amelynek menekülthulláma rajtunk is át­csap. A menekülők áradata sok­szor nálunk áll meg. A nemzet nemesen helytáll. Nem nézi, ki kopogtat ajtónkon. Minden rá­szorulót befogad, aki a pusztulás réme elől futott hozzánk, hogy megálljon, egy darab kenyeret, egy tányér levest kapjon, avagy továbbmegy, ha mehet. A nem­zet levizsgázott, s jól vizsgázott, kitűnőt szerzett a történelem érettségijén. Aki nálunk megpi­hent, sosem felejti el. Véres habok mossák nemze­tünk szigetének partjait. Ez az ország azonban most is a béke szigete. Ennek jelképe az októ­beri estében fényesen világító templomablak, ahonnan a közös ima megnyugtató zsongása szű­rődik ki. Itt nincs nép-nemzeti és urbánus ellentét. Nincs értelmi­ségi középosztály és fizikai dol­gozó ellentét. Nincs kalapos höl­gyek és kendős asszonyok ellen­téte. Egymás mellett ülnek a pa­dokban, és az ima hangjára és üzenetére figyelnek. „Jó nekünk itt lenni” — jut eszünkbe a bibliai mondás. Jó egymás mellett ülni. Jó nem gon­dolni arra, hogy szomszédunk­nak több a fizetése, divatosabb a ruhája, választékosabb a beszé­de. Jó elfelejteni, hogy meg kell küzdeni elleneinkkel; itt nincse­nek ellenségek, csak testvérek. Jó nem gondolni arra, miből ve­szünk ruhát, tanszert gyermeke­inknek, miből fizetjük a villany- és a gázszámlát. Jó elfeledkezni a régi és új sérelmekről. Itt megpi­henünk. A rózsafüzér halk Üdvözlé- gyei úgy hullanak ajkunkról, mint a hegyi patak csillámló víz- cseppjei. Az sem áll meg, csak fut, és megcsillantja a lenyugvó nap ráhulló sugarát. A patak tiszta vize kezdetben simán, halk csobbanással fut célja felé. A ró­zsafüzér is ilyen vidám csobogás­sal mondja el a megváltás kezde­tének örömteli eseményeit: az angyali köszöntést, Mária láto­f atasát, a Gyermek születését, emutatását es megtalálását. Ör­vendő, vidám események han­golnak arra, hogy tudjunk örül­ni. Vessük le olykor az élet ko­mor álarcát. Csak derűs világné­zet képe nagy dolgokat teremte­ni. Csak neki van ereje, bátorsá­ga új kedvvel, új fantáziával kez­dem. Az angyal Üdvözlégye ezt juttatja eszünkbe. Ez volt a leg­nagyobb kezdet, amely egy má­sik, boldog világból jött. Az Üdvözlegyek csermelye atakká szélesedik, és egy sziklás uktatóhoz ér. Innen zúdul le, millió szemre szakadva, a mély­be. A vidáman csillámló Üdvöz- légyek szikrázó briliánsokká vál­nak, amelyek tündökölnek, és keményebbek az acélnál. Ilyen az áldozat, amely vállalta a Get- szemáni magányát, véres lelki tusáját, az ostort, töviskoronát, keresztet és halált. Sonnenschein nevét az 1938-as eucharisztikus kongresszus idején már nem le­hetett nyilvánosan kimondani. A dunai körmeneten azonban név­telenül megszólalt, és azt mond­ta: Krisztus szeretete gyöngéd, mint az anyai szeretet, és erős, mint a gyémánt. Az ima patakja megnyugszik. A nap nyugovóra hajlott. Arany sugár világítja meg a felszínt. A patak visszatükrözi a rá hulló fényt. Megnyugodva beszélget­nek a hullámok feltámadásáról, megdicsőüléséről, kiáradó isten- szeretetről, várakozó remény­ségről és boldog beteljesülésről. A patak megérkezett, és békésen simul be a torkolat tavába. Onnan fénylik felénk a Ma­gyarok Nagyasszonyának ünne­pe, két nappal a fekete és véres október 6. után. Sötét gyásznap után fényes vigasztalás ünnepe. Kemény áldozat után ragyog fel el nem múló fénnyel és biztató reménnyel Nagyasszonyunk ar­ca áldó Fiával. Október sötétülő estéin elfe­lejtjük a körülöttünk csapkodó veres hullámokat, a közöttünk kísértő ellentéteket. Van egy hely a hűvösödő ok­tóberi estében, ahol egyet gon­dolunk, egyet szeretünk, és azzal egyek vagyunk. MMós ßäa A Demokratikus Charta szél­sőjobboldal-ellenes tüntetésére mentünk. Volt, aki félt. Félelmét azon­ban nem fokozhatta semmi, amint a budapesti Petőfi térre ér­tünk, láthattuk: a „vadorzók” nem vegyültek el közöttünk. Nem tudni, hol voltak, adná Is­ten, hogy ne is lennének. Hiszen ez a demonstráció éppen ellenük irányult, azazhogy dehogy elle­nük, maradjanak ők ott, ahol vannak — Konrád György mondta —, mi itt nem gyűlölünk senkit. Éppen ezért mosolyogtunk. Nem volt az arcunkon düh, ha­rag, indulat — vigyor volt rajta. Ballagtunk a Petőfi tértől az Ör- szágházig, és viccelődtünk. Úgy, akár a pódiumon Farkasházy Ti­vadar, aki elmesélte a százezer embernek, hogy Selmeczi kollé­gája szemtanúja volt az előző Török József egyháztörténész tollából most jelent meg az a ta­nulmány, amely első ízben fogal­maz hiteles portrét az 1961. ok­tóberében elhunyt kalocsai ér­sekről, a század magyar történel­mének, mondhatjuk, a magyar egyház évtizedekig tartó üldöz­tetésének egyik főszereplőjéről, Mindszenty után és mellett legki­emelkedőbb alakjáról. A szélesebb olvasóközönség­hez címzett és hangolt írás vázla­tosan végigkíséri a főpap életút­ját születésétől, 1887 decembe­rétől, a Moson megyei község, Féltoronytól kezdve. Győrben bencés diák, teológiára a bécsi Pázmáneumba irányítják, és mint jól képzett, tehetséges fia­talember, halad a ranglétrán fel­felé, a legalsóbb fokozaton is időz egy-ket faluban. 1943 máju­sában már kalocsai érsek, azzal a teherrel is, hogy 1945 márciusáig kormányzója marad a korábban általa betöltött szombathelyi püspökségnek is. A történelem már akkor rend­kívüli feladatok megoldására kényszeríti: a visszacsatolt bács­kai rész katolikusai is az ő egyhá­zi főhatósága alá kerülnek. Kü­lönös kérdés a csángók sorsa is, akiket előbb Bácskába, majd on­nan Baranyába telepítenek. 1944 októberében a németek szombati tüntetésnek is, ahol fennhangon ordították: Hankiss, takarodj! Az erőszakos jelszavak közepette kilépett egy férfi a tö­megből, s így szólt Selmeczihez: Csütörtökön többen leszünk. Csütörtökön a Demokratikus Charta szervezte a megmozdu­lást. * Mikor tízezrek hömpölyögtek a korzón — párhuzamosan a Du­nával —, a hegyen gyönyörű fé­nyekben úszott a vár, a Mátyás­templom, s az úton rengeteg kül­földi rendszámú autó várt türel­mesen, hiszen a tömeg miatt so­káig egy centimétert sem halad­hattak előre. A turisták kissé ta­nácstalanul néztek ki a nyugati csodaautók ablakán, többen vi­rágot nyújtottak be a vezetőülés mellett helyet foglaló hölgyek­nek, akik mosolyogtak, de azért nem értettek akkor sem többet. kényszentenék széke elhagyásá­ra, de ő kijelenti, hogy „a pász­tornak a nyáj mellett a helye”. Serédi esztergomi érsek 1945. március 29-én meghal, ekkor a magyar történelmi hagyomány és Róma támogatása a püspöki kar élére állítja. 1945 tavaszán már intézné az égetően sürgős ügyeket, de naplójának tanúsaga szerint az akkori magyar minisz­terek vállvonogatása és kitérő válaszai azt mutatták, hogy min­den hatalom a párt kezében össz­pontosult, s mögötte — mármint a párt mögött — az orosz fegyve­rek állnak. Kilincselt a külügy- ben, a honvédelmi tárcánál, de például a Belügyminisztérium titkárságán még nem is hallottak olyanról, hogy „kalocsai érsek is van a világon”. (A szöveg a fő­pap naplójából vett idézet.) Eb­ből az időből naplóidézet: „A politikusok nem mertek vagy nem akartak beszélni, a győztes nyugati szövetséges hatalmak Közép-Európában semmit sem óhajtottak látni vagy hallani, hi­szen a Jaltában megkötött szer­ződés titokban teljesen kiszol­gáltatta Magyarországot is.” En­nek ellenére ő ment az amerikai követhez, és kért, kért. 1945 szeptemberében a pápához for­dult beszámolójával, leúja a ke­gyetlen állapotokat, azt az elké­Mit kellene nekik mondani röviden, tömören, amúgy „nem­zetközien”, hogy minden ma­gyarázkodás nélkül megértsék, miért ez a nagy felvonulás, mit akarunk itt. — Antifasiszta tüntetés... ta­lán még ez lenne a legfrappán­sabb, és ezt a szóösszetételt bizo­nyára megértenék. De aztán rá­jöttünk, csak növelnénk a ká­oszt, hiszen akkor a külföldiek méltán kaphatnák föl a fejüket, hogyhogy antifasiszta, miért, hát mi van itt...? Akkor belegondoltunk a nemzeti érdekekbe, és a jó érte­lemben vett egyszerűség kedvé­ért nem mondtunk nekik sem­mit. Csak integettünk nekik, és adogattuk szorgalmasan a virá­gokat. Rózsákat, szegfűket, élénk színű gerberákat. pesztő méretű jogtiprást, ami az országban zajlott. A főpapi jellemzéshez tarto­zik az a plasztikus leírás a napló­ból, ahogyan Grősz javaslatara a püspöki kar nyíltan kiállt a táma­dások pergőtüzében álló Mind­szenty mellett, akit 1948 kará­csonyán letartóztattak. Ekkor másodszor kényszerül a kalocsai érsek a püspöki kar élére állni. A hatalmi brutalitás akkor tetőzött, amikor 1950 nyarán 11.538 szer­zetest deportáltak, érzékeltetvén az egyházi vezetéssel: a párt min­den méretű megtorlásra el van szánva, hogy a politikai utasítá­sokat realizálja. így jött létre a sokszoros kényszer hatására az a „megállapodás”, ami mögött az egyik politikus cinikus mondata is világít: „a magyar egyház csak vágónkérdés”. Bizonyara a len­gyel deportálási hullámokra cél­zott. Mindszenty után a Grősz-per is következett, 1951 júniusában. Annak előjátéka, a letartóztatás akár filmtema is lehetne: a hit­ványság, a törvénytelenség egy­velege. Előre megmondták neki, hogy tizenöt évet kap. Maga az érsek nyilatkozott úgy, hogy nem verték — ritka tapintat! —, de ak­kori állapotára igencsak jellemző a tőle szármázó későbbi mondat: „ Van úgy, hogy akkor is boldog mondta napokkal később Csur- ka István az eseményről, s nem tudni: hízelegni akart-e, vagy bí­rálni. Ezt nála sohasem lehet tudni. És valóban: az még nem biztos, hogy szórakoztató, ami­kor csak politikusok beszélnek akármilyen szívhezszólóan is, ennek az estének a sikeréhez kel­lettek a koncertek, a művészek, akik közül egy — a régi LGT-s Somló Tamás — arról énekelt, hogy vajon mi lesz holnap, egyál­talán lesz-e? Nem tudta megmondani sen­ki. Aznap este csak annyi derült ki, hogy a megmozdulás befeje­zése után senki nem vonult már sehová, nem éljenzett és nem fú- jolt senkit, hanem hazaballagott, ahogy normális estéken szokott az ember. Fél tizenegyre már a teret is lemosták, csak az ezernyi gyertya fénye pislákolt még egy kicsit a Parlament körül. (havas-kova) lehet az ember, ha egy tiszta inget kap, pláne, ha gomb is van raj­ta...” 1956 áprilisában meghal Cza- pik egri érsek, a püspöki kar ad­digi elnöke. A katolikus főpapok amnesztiát kérnek Grősz számá­ra, és meg is kapja azt. ’56-ban a prímáshoz hasonló­an, a békés alkotómunkát hirdet­te meg. A konszolidációnak ne­vezett megtorlás idején a túlélés mellett döntött, amikor az állam által erőltetett Opus Pacis-ba a püspökök testületileg léptek be, mert így a hierarchia ellen nem tudták kijátszani a „békészke- dést”. Micsoda kínnal érett ma­gyar szó! És ehhez akkor a ta­pasztalatok, az információk bir­tokában Róma is hozzájárult. A börtönviselt érsek leszámolt az­zal az illúzióval, hogy Nyugatról bármilyen segítség is varható lenne. A jó stílusú tanulmány gondo­lati gerincét tettük az olvasó elé, azzal, hogy kedvet csináljunk egy főpap valós arcának megismeré­séhez. A szegedi A GAPE kiadó hasznos szolgálatot tett a magyar közönségnek, mert a diktatúra által fizetett történészek félinfor­mációi, elhallgatásai, átfestései után egy főpap egyenes gondol­kodása, sziklaszilárd jelleme, je­lentős szerepe kitetszik a jól do­kumentált anyagból. És ilyenkor a recenzens is ábrándozik arról, mi lenne, lehetne, ha végre a szé­les skálájú magyar katolikus saj­tó létrejönne? Farkas András — Ez egy műsoros est volt — Századunk magyar főpapjai Grősz József érsek Moztpremtereh HANG-KÉP Tiszta szándékkal Egyre nagyobb a zűrzavar, a lassan már tűrhetetlen káosz. Nem szűnik az egymásra vicsor­gás, az övön felüli és aluli ütések regimentje. Majdhogy aggkorú emberek acsarkodnak, vagdal- kóznak, megfeledkezve az alap­vető normák betartásáról is. Folyik a kapok-adok játék, s közben senki sem törődik azzal, hogy milliók — a számmegjelölés egyáltalán nem túlzás — egyre kiábrándultabban nézik ezt a gyomorfacsaró komédiát. Azok, akik még nehezebben élnek, azok, akiknek napról napra hat- ványozódnak gondjaik, azok, akik emberi szóra, hamisítatlan humánumra, s természetesen jó­kora szelet kenyérre is áhítoz­nak. Ebben a kellőképp el nem ítél­hető légkörben igazi katarzis­ként hat a jó szándéktól, a tiszta érzéstől vezérelt cselekedet, az olyasfajta újságírói-írói alapál­lás, amelyért méltán tiszteljük Bajor Nagy Ernőt, a kiváló pub­licistát, a mívestollú, az igényes stilisztát. Nemrégen szintén őt emleget­tem, s most mégis nyomatéko- lom az elismerést. Érthető, hi­szen ő nem csatlakozik sehová, nem fújtat egyik szekértáborra sem. Mindössze azt teszi, ami a küldetése, amelyet annyi évti­zeddel ezelőtt vállalt: szolgál mindnyájunkat. Az egyik reggelen hallottam frappáns jegyzetét. A legutóbb amiatt kesergett — tegyük hozzá: indokoltan —, hogy a budapesti Emke nevét Chicagóra változ­tatta az amerikai társtulajdo­nos. Hivatkozott a múltra, a meg­őrzendő hagyományokra, s je­lezte, ez az új titulus bennünk nem éppen szívderítő képzete­ket kelt. Érvelt, magyarázott. Mindig célbatalálóan, konkrét adalé­kokkal bizonyítva nézete helyes­ségét. Olyannyira, hogy egyi­kőnk sem vitatta álláspontját. Sőt: akaratlanul is megfogad­tuk, hogy továbbvisszük ezt a gondolatot, s lehetőségeink sze­rint lakóhelyünkön, illetve ahol megfordulunk, azért kardosko­dunk, hogy ne forduljanak elő ilyen fura és elkerülhető esetek. Ezért érdemes volt szólnia. Nem is felejtjük... Több mint sablon Miért ne dúlna a médiahábo­rú? Miért ne csatáznának a kü­lönböző frontokon állók? Miért törődnének közben azzal, hogy a tévé műsora a mással foglalko­zás, a fontosat félresöprés követ­keztében dögletesen unalmassá, szürkévé, monotonná, igényte­lenné, műrostossá vált. Hadd mardossák egymást, egyszer majd csak rájönnek arra, hogy a kötelességmulasztás vét­keiért kell vezekelniük. Az elnök nem politikailag al­kalmatlan, hanem azért, mert já­tékszerévé vált abban a Szabad­ság téri székházban toborzódott klikkeknek. Ezért aztán nem za­varja, hogy sorjáznak a bárgyú, a sületlen vetélkedőcskék, azok, amelyeket valamilyen formában valamelyik nyugati társcégtől vagy adótól koppintottak. Még­hozzá angyali gátlástalanság­gal. Mikor veszi már végre észre valaki, hogy búfelejtető pirulák­ra lenne szükség, átgondolt, mű­velődést is nyújtó szórakoztatás­ra. A többi etye-petye legyen az álínyencek különfogása, de azt ne reméljék, hogy partnereik trancsírozásával elkápráztatnak minket. Legalább annyit produkálja­nak néha, mint a szeptember 27- én este bemutatott Vörös zóna című francia film alkotógárdája. Ők legalább kreáltak egy épkéz­láb, a valósághoz köthető törté­netet, olyat, amely lelkűnkben rezdül tovább. Ráadásul meg­ajándékoztak mindnyájunkat azzal a fordulatos cselekmény­nyel, amely lebilincselte érdeklő­désünket. S az sem mindegy, hogy ráadásként részesülhet­tünk egyfajta emocionális felfris­sülésben. Hát kérem, illene már efelé mozdulnunk. Már csak azért is, mert az a nem is kis havi fizetés és egyéb jövedelem elsősorban ezért dukálna. Higgyék el, nem a pártbefolyás erején múlik a vá­lasztási siker, hanem azon, hogy ki mutat kiutat, ki fogad meg olyat, amit garantál is, aminek nem szólamok zuhataga a fede­zete. S ez az, ami nem elsősorban et­től a varázsdoboztól függ. Pécsi István Isten veled, király! Egzotikus helyszínen, Borneo szigetén, az őserdőben játszódik a film cselekménye a II. világhá­ború idején. A japánok elől me­nekül Learoyd, a történet hőse. Társait elvesztette, végsőkig ki­merült... Egy fejvadász törzs azonban befogadja, ahol rátalál a békére és a boldogságra. Az an­golok azonban ledobnak egy kü­lönítményt azzal a megbízással, hogy a közeli viaduktot kell meg­semmisíteni. Az akció-dráma akkor éri el tetőpontját, amikor Learoyd elhatározza, feláldozza magát, hogy megmentse a benn­szülötteket. Mick Nolte játssza a film főszerepét, amelyet az egri Uránia mozi mutat be. Omega zsaru Az üvegházhatás által okozott napkitörések sorozatos bomlása az évek során fokozatosan el­pusztította a Föld védő ózonré­tegeit. Ilyen körülmények között vetődik John Travis a kemény, szabadúszó zsaru egy őrült világ­ba, ahol mutáns népség uralko­dik a Földön. Őt és rendőri ala­kulatát arra jelölték ki, hogy fel­ügyelje a halálosan fenyegető bandákat... Egy gyűlöletes kö­zelharcban Travis csapatát meg­semmisítik, és hősünk egyedül száll szembe a kegyetlen ellenfe­lekkel. Rémálom a szörnyűjövőről az Omega zsaru, amelyet az egri Bródy mozi nézői tekinthetnek meg. Jelenet az Isten veled, király! című filmből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom