Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-03-04 / 234. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. október 3-4., szombat-vasárnap Fabulák és rendszerváltás ykii&ti dolgok Konok kakasok Fellázadtak egy nap a tyúkok: — Elég volt a Kakas-diktatúrából! Nem igazság, hogy egy Kakas annyi tyúk felett uralkodik!!! A tyúkok jól helybenhagyták a kakasokat, hogy azok napokig nem bírtak magukhoz térni. A legharciasabb tyúknak akkor már elege volt mindenből. — Csináljuk vissza a rendszer- váltást! Valljuk be, hogy nem sikerült — koppintott csőrével a szónoki emelvény mikrofonjára többször is. — Mi a baj? — kérdezték többen is aggodalmasan, csitítva az ellenzékieskedőt. A harcias tyúk sírva fakadt, s úgy mondta: — A konok kakasok engedetlenségi mozgalmat kezdtek. Nem tojnak. Jánoska, a takarékos Két bogár találkozik. — Huun! Te Poloska vagy?! — Tiltakozom személyességi, pardon, személyiségi jogaim kétségbevonása és megsértése ellen! Én a Szentjánosbogár vagyok. Csak tudod, augusztus elsejétől 24 százalékkal felemelték az áramdijat, és energiatakarékosság miatt most nem világítok...! Csigabiga, gyere ki, följelentettek! Tányércsigáékhoz váratlanul betoppan a Rovarok Gazdasági Rendészete nyomozóosztályának egyik vizsgáló főtisztje, és vagyonuk felől faggatja őket: — Honnan szerezték a házukat?! A házigazda mérgesen az asztalra csapott: — No mit mondtam neked, asszony?! Az a szemtelen és irigy Meztelen Csiga már megint följelentett bennünket! Miért tiltakoznak a disznók? Vonulnak a sertések a vágóhídra. Egyikük egy táblát emel a magasba: „Mi valóságos Húsból vagyunk! A húskészítményekért nem vállalunk felelősséget!!” Szebb a páva, mint a pulyka?! A Páva meg a Pulyka veszekednek. A Páva gúnyolódik: — Szebb a Páva, mint a Pulyka...! Jön kifelé a konyhából kezében egy nagy késsel a gazdasz- szony, és a Pulyka odaveti flegmán a Pávának: — Szebb vagy?! No majd meglátjuk mindjárt, hogy melyikünket választják pecsenyének? Már a Pulyka torkán a kés, s még büszkén odakurjantja a Pávának : — No, te híres, ehhez mit szólsz?! Ugye, megmondtam! Vállalkozás Birka módra... Birka anyuka elviszi a kis Barikát az iskolába, és arra kéri a tanító nénit: — Tanítsa meg a Barikát üvöl- teni! A tanító néni csodálkozik: — Üvölteni? Talán inkább bé- getni... A Birka mama erősen tiltakozik: — Nem, nem! Nem bégetniü Mi már túl vagyunk a privatizáción, és sikeres vállalkozásba akarunk fogni. Szeretném, ha karriert csinálna ez a gyerek. Üvölt- sön májd együtt a farkasokkal...! Szamár ül a bakon — Gyönyörű álmom volt az éjjel — meséli a szamár reggel az istállóban a lónak. — Lassan haladt, döcögött a megrakott szekér a göröngyös úton, az ostor pedig kegyetlenül pattogott... — És ez gyönyörű álom neked? — Hát persze, te szamár ló! Hiszen álmomban én ültem a bakon... Vörösek és feketék A feketehangyák népes küldöttsége felkeresi a hangyászsünt: — Nagy jó uram! — hajlong a delegáció vezetője. — Minket mélységesen bánt, hogy őkegyelmessége nagy kedvvel fogyasztja a vöröshangyákat. Azt óhajtanánk, hogy a rendszerváltásra tekintettel, ezentúl csakis minket, feketehangyákat fogyasszon táplálékul! A hangyászsün csodálkozva nézett rájuk: — Feláldoznátok magatokat?! — Nagy jó uram, nekünk ez igen fontos politikai kérdés! — mondja a feketehangyák szónoka. — Mi be akarjuk bizonyítani a hangyatársadalomnak, hogy a vörösök élvezhetetlenek...! A sakálok szemszögéből Világméretű gondjaikról beszélgetnek az emberek: — Kevés az élelmiszer. Évente százmillió ember hal éhen...!!! — Micsoda bőség!—nyaldossa szája szélét a hiéna és a sakál. Több megbecsülést a kotlónak! A kotló Tyúk kosárnyi tojáson ül, és Jércikének magyaráz: — Tudod, lányom, nálunk az a baj, hogy féljem, a te apád, a Kakas, nagyon prózai alkat. A kotló költőket nem sokra becsüli... Pataky Dezső Csendlámpát gyújtott az este, őszszagú, selymes levegő borul rá lépteimre. Szél fúj, a huzatos, bűvös sötétség vak neszei emlékekkel teli gondolatmorzsákat szórnak elém. Este. Távoli kutyaugatás, a házak világító ablakszemei, a fák zúgása, a lámpák fénykorén túli sötétség mérhetetlen, tágas világa. A víz felől borzongtató köd húzódik felfelé, harangszó röpül el felettem. Békés, őszi hangulat. Öreg nénike a kapuban, kendője szorosra kötve, kíváncsi szemét hosszan érzem magamon. A zúgó neonfények felrajzolják megtöbbszörözött árnyékomat a lábam alatt futó szürke aszfalt síkjára, örökké mozgó, örökké velem tartó, csendes útitárs gyanánt. Odafent felhők kecmereg- nek elő lázas sietséggel a hegyek takarásából, alakjuk élesen feszül rá a csillagokkal teliszórt fekete égre, amíg a selyemsuhogá- sú, zöld szél szét nem szólja őket. A híd alatt csendesen csörgedezik a patak, a nyári, lelkes békemuzsika már csak emlék, valahonnan nagyon halkan zene szól, egy bicikli nyikorgása és üvegcsörgéssel vegyült férfihangok bukdácsolnak át a távolság bizonytalan gátján, de így is csöndesen békés az este. Tudom, a falak mögött indulatok és sérelmek feszítik a gondolatokat, bizonytalanság, félelem és ezernyi más gond ráncolja a homlokokat. A házfalak dühös kézmozdulatokat és felcsattanó szavakat akarnak, a helyzet rárakódik a hétköznapokra, az érzésekre, a kapcsolatokra, meghatározóvá, léthatározóvá válik, nincs megnyugvás, és ezekben a torokszorító, valódi élethelyzetekben valahogy nincs helye az esti séták elgondolkozó, lassan futó hangulatának. . M ég mosolyog a nyár, de a hűvös hajnalok már az ősz üzenetét hozzák. A mátrai kis patak a völgyben éppen úgy csacsog, mint hetekkel ezelőtt, ám az erdőt járók tudják, hogy ezek a hangok már nem a régiek, mint ahogyan a madarak reggeli trillái is újak. Hol van már a tavaszi, a nyári he- jehuja, csupán emlékként maradnak meg bennem a csapongó nászrepülések, és ha szól is a madárdal hajnalban vagy alkonyat- tal, az már nem a korábbi gondtalan ujjongás, inkább reménye kedés vagy panasz. Titkos és árnyékos lett az erdő, a hűvös szél, mintha hárfán játszanak, úgy muzsikál. Rövidebbek a nappalok és éberebbek az éjszakák, felhőtlen estéken a csillagmilliók sziporkáznak az égen. Egy erdei ház udvarán üldögélünk hármasban, bámuljuk a párásra fakuló eget, a felhőket, amelyek az időt viszik el tőlünk lassan mozgó bárkájukon: ki tudja, hová? Olyan érzésem támad, mintha a Mátra némaságában valaki hallgatózna, és árnyak suhannának a szárazra taposott gyalogutakon, majd eltűnnének a bokrok között, a patak irányába, a mély völgybe, ahonnan néhány óra máivá majd elindul felénk a mind hosszabb éjszaka. — Isten veled, nyár! — mondom a tűznek, amely előttem pattog a rőzsének, amelyből parázs lesz, aztán — ha megtette a magáét — hamu. A fejemre hull néhány száraz falevél, amely az ' idei aszály és forró nyár korai áldozata, és amelyek okozzák sejtelmeimet, a mélységes csöndben a halk zizegést. A hely, ahol letanyáztunk, egy öreg erdész birodalma, aki fél évszázadon át éli itt magányos életét. Szikár, nyurga ember, mintha egész életében arra törekedett volna, hogy emberi kicsinységében is megpróbáljon felnőni a maga ültette bükkök, gyertyánok magasságáig. Családja nem volt, így utódaiként csupán a mátrai erdőségek fáit, vadjait, madarait tudja megnevezni: a forrásokat, amelyekből égerfa vályúkon keresztül csordogál a mind kevesebb víz, és amelyeknek a megmentéséért személyes felelősséget vállalt. Gondosan nyírt ősz szakálla, mindig elegáns megjelenése, jóízű, magyaros beszéde sok külföldi és hazai vendég felejthetetlen emlékképe mard. — Oszkár bácsit keressük! — toppan elénk két fiú és két lány, de bemutatás nélkül is felismerik. — A mókusokat szeretnénk megnézni... A mókusok a közelben kerge- tőznek egy hatalmas bükkfa oldalán, aztán a kis mutatványosok pajkosan ugranak át egy szelídgesztenye lombjai közé. Sárga, napégette levelek hullanak a hamvadó parázsra, mint szárnyuk szegett lepkék kószálnak egy rövid ideig a szellők szárnyán, aztán összezsugorodva égnek el a tűzön. — Hány éves vagy, Oszkár? Mint márványlapon a gólya, úgy koppannak a tapintatlan szavak, de őt nem hozzák zavarba. — Hetvenöt. Törpének érzem magam itt, a faóriások alatt, néhány gallyat dobok a szunnyadó parázsra, hogy egy picit fellobbanjon a láng, hanyatt dőlök egy vén, mohás bükkóriás alatt, és hunyorgó szemmel olvasom az oldalán a félig beforrott írást: — Itt jártunk, csókolóztunk, Andi és Zsolt. 1987. Messziről szarvasbőgés hallatszik, elnyújtott bariton a rengetegből, a közeledő ősz csalhatatlan előjele, amelynek hallatára Oszkár magasra emeli szakállas fejét, aztán, hogy nem követi válasz, megnyugszik. — Holnapután érkeznek a vendégeim... A fel-fellobbanó lángban roppannak a száraz gallyak, a bokrok között megszólal az őszi bogár, és lappantyúk húznak el mélyrepülésben a fejünk fölött, jelezve, hogy esteledik, lassan elérkezik az ő idejük, és zavarja őket a fény. Később házigazdánk eltűnik, majd hegedűvel kerül elő, és visszaülve a helyére, muzsikálni kezd. — Mióta hegedülsz? Vállat ránt, álla rásimul a hegedűre, és szótlanul, áhítattal jelzi, hogy nem tudja: a hegedűszó úgy hozzánőtt az életéhez, mint az erdő, a vén Mátra, ahol született és élt. Nem zavarjuk, nem rendelünk nótát, csak hallgatjuk a muzsikaszót, amely megsimogatja a régi emlékeket, életre kelti az elfelejtett múltat, amelyből oly nehéz már kibogozni, hogy mennyi volt belőle az álom és a valóság. Később zsinóros erdészkalapjára fekteti a hegedűt, és az alkalmi hallgatóság tapsát csupán egy fejbólintással köszöni. A csillagos égboltról hirtelen leszakad egy csillag, és hosszú fénycsóvát húzva maga után, rohan a végtelenbe, hogy meghaljon a természet törvénye szerint. — Csillaghullás! Csöndben merengek, és tudatlannak érzem magam, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mi minden láthatót és láthatatlant rejt még magában a végtelen csillagóceán. Később fuvallat, majd szél kerekedik, morcos felhők érkeznek, és eltakarják a csillagokat. Függöny a színpadon? Távoli dörrenések ébresztenek gondolatainkból, égi morajlások, majd cikázó villámok hasítják darabokra az előbb még oly békés, nyugodt égboltot. — Vihar készül! — figyelmeztet ez erdész. A néma erdő a sötétségben is megelevenedik. A szálasban csörtetés támad, gallyak roppannak nehéz testek lábai alatt, és a szarvasrudli sűrűbb és védettebb helyre menekül, baglyok felesel- getnek egymással, róka ugat nem messze a tanyához. — Húzz még egy nótát! — kéri a társam. Megrázza szakállas üstökét, és cikázó villámok fényében indulunk az erdészházba, ahol a vendégei vagyunk. A lámpa fényében hunyorogva ülünk az asztalhoz, és hallgatjuk a mennydörgést, amely meg-meg- rázza az ablakot. — Soha nem bántott a magány? Rám csodálkozik. — Az erdőben én soha nem vagyok egyedül.. Szalay István Farkas András: Orrba, ha szájba... Néha ököllel Vagy könyökölve Orrba, ha szájba Vágta barátját, Mert nem akarta, Hogy beleszólna Bárki az 6 nagy Sorsa-ügyébe — Részegedésig Vitte előre Durva erőszak Minden ügyet és Szemtelenül is Tudta a módját, Kit hogyan is kell Körbehazudni, Pénzzel, esetleg Új befolyással, Vérrel is olykor — Persze titokban Tette, amit tett, Gondosan, óvó, Éji homállyal Fedve a rejtett Célt, amiről csak Ő maga írt le Bent, az agyában Tervet, a tervhez Útmutatást, míg Százszorosan-szent Zsarnoki hévvel Métereket, sőt Centiket is csak Csalva kerített Háta mögé, majd Kínos eredményt Látva, vadabbul Túrta odébb a Túrni-valókat. írta-mutatta, Hány is a szolga, Hogy ki, miért, hol Lenne egészen Elkötelezve Néki. Hihette, Hogy letarolta Száz akadályát Annak, amit bent, Fürge, kegyetlen Gondolatában Csúcsra repített. Hitte, akarta Hinni, hogy ennyi Áldozat is kell Ahhoz, amit csak Ő, a kiváló, Érdemel, és ha Halnak is érte, — Nincs bizonyíték. Már belegázolt Ebbe-amabba, Már a közösség Is kifigyelte, Hogy nem is érett, És nem is ingyen- Cirkusz e játék, És hasadékot Látva a tettek Közti fonatban, Kérni szerette Volna a választ: Itt ki irányít? Itt mi a végcél? És ki a gazda? Hány szöveg él itt? Hol van a vége Ennek a sok-sok Csúcs-utalásnak? Lenne igazság? És ez a rejtett, Rejtekező én, Egy bonyolultan Rossz, keserédes Üzekedésben Lelte halálát. Éjjel az ágyán Fekve, az álmok Rémeivel nem Tudta a harcot Nyerni, se vívni. Szólni akart még Titkairól, de Szíve tövénél Körbeszorított Minden, a sok-sok Lényegeset nem Merte kinyögni, Hátha kihallják, Hány az üresség?! Jobbágy Károly: A meggyalázott szó, a meggyalázott szó időnként hozzám fut sírva melegedni. Bolond, vesztére igazmondó, cserepes számban, lázas nyelvem alatt frissen újjászületni, fehéren, tisztán kiröppenni s érezni, hogy ma hisznek benne, ma még olyan, hogy hisznek benne; mert holnap aztán, ahogy a szédült hullámok messzire sodorják mocskos célok cégtáblájának, piszkos üzletek tolmácsának, ahol népeket adnak-vesznek, hirdetni rózsaszínt veresnek, ahol csak eszköz, festék, buja megunt szenteknek halleluja, holnap már úgyis elmerül. Saufert Attila: amelyet utcára küldtek kurválkodni, dicsérni pénzt és éljenezni hóhért; szidni a jót, a tisztát; butítani, vakságba lökni milliókat és elhitetni, hogy az jó nekik, mi ellenük van... a meggyalázott szó, minek már értelme sincs, a jelentése konokul gyanús; aki hallja, gúnyosan vonja meg a száját s épp az ellentétére gondol, rögtön a másik szóra gondol s megrázkódik, ha írva látja... Testamentum Itt a szobában sötét van Mellém bújik egy Zsoldoshadsereg Ennyi csak Amit rád hagyok A többi csönd És órakattanás A délutáni közöny Felül a felhők tetejére Itt meleg van Kint hideg Egy őszi délután ez az én testamentumom 1988. november 1. Cseh Károly: Világáprilis középkori fantáziajáték Letört a féktelen böjti szelekben éjjel az aranyeső ága s a cella ablakára tapadt táncol a gyertya meztelen lángja odabenn fél a bigott szerzetes mert valahonnan buja asszonyi kacagás szárnyall és ágyéka egyre vadabbul hangyállani kezd-3£-tg ? Az EGRI Centrum Áruház őszi ajánlatai október 5-től!
