Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-29 / 255. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. október 29., csütörtök Pénzbefektetés és szórakozás Fejezetek a postabélyeg történetéből Október 23-án Oerlioz Te Deuma A tizenkilencedik század ele­jén egész Európában, így Angli­ában is postakocsik gördültek az országutakon. Szállították az embereket és a postazsákokat. Bizony, az utazás nagyon fárad­ságos volt, főleg, ha hosszú utat kellett megtenni. Ahogy a posta­kocsi közeledett valamelyik kije­lölt megállóhelyhez, az utasok már előre örültek, hogy megpi­henhetnek a vendégfogadóban. Az egyik postakocsi utasai kö­zött volt egy fiatal férfi, akinek Rowland Hill volt a neve. Ebben akis vendégfogadóban j ött rá va­lamire, ami örökre hírnevet biz­tosított számára. Legalábbis a bélyeggyűjtők körében. A városkában sok ember várta a postakocsi érkezését. Akkori­ban még ügy volt, hogy amikor a postakocsi megérkezett, és a pol­gármester a leveleket szétosztot­ta a címzettek között, a szállítási dijat utólag kellett kifizetni. Ez az összeg elég magas volt. Gyakran előfordult, hogy a címzett nem fogadta el a levelet a magas díj miatt. Esetünkben, amikor a postakocsi megérke­zett, és az utasok kiszálltak, Hill űr megpillantott egy leánykát, aki türelmetlenül várta a levelek szétosztását. A postamester át­adta a levelet a leánykának, az először elpirult, majd utána ne­vetve visszaadta azt a postames­ternek. Hill úr segíteni akart a kislánynak, és ki is fizette helyet­te a szállítási dijat. A leányka ahelyett, hogy kö­szönetét mondott volna jótevő­jének, dühösen nézett rá. Amaz meglepődött, azonban a kisleány megmagyarázta neki a helyzetet. Elmondotta, hogy a levelet a testvére küldte az ország távoli részéből. Előzőleg a két testvér abban egyezett meg, hogy ha a leányka a levelet nem veszi át, és az visszaérkezik a testvéréhez, akkor az azt jelenti, hogy ő jól van és egészséges. így szállította a posta a tájé­koztatást, minden költség nél­kül, oda és vissza. Hill úr most már átlátta az egész ügyet. Ak­kor pattant ki a nagy gondolat. Az egész postai szállítás egysze­rű, mint a pofon: a szállítási dijat előre kell fizetni a levelek feladó­inak. Elhatározta, hogy megem­líti az angol postahivatalnak, ra­gasszanak a küldeményekre bé­lyeget. Miután visszatért Londonba, rögtön javasolta a brit posta ve­zetőinek, hogy követeljék meg a levelek feladóitól, hogy előre fi­zessenek. A javaslatot el is fo­gadták, és országos versenyt hir­dettek, ki valósítja meg. Három­száz különféle ötlet érkezett, azonban a legnagyobb tetszést Hill aratta, miután ő nemcsak ügyes, hanem okos ember is volt. Bélyegére Viktória királynő arc­képét rajzolta. 1840-ben jelentek meg az első postabélyegek az angol postahi­vatalokban. A fekete színűek az egypfennisek voltak, a kék szí­nűek a kétpfennisek. Egyidejű­leg minden angol postahivatal rendelkezést kapott használa­tukra. Angliát Svédország kö­vette 1843-ban, míg 1847-ben az Észak-amerikai Egyesült Álla­mok. A következő ország 1848- ban Franciaország volt. A vasutak megépítése után természetesen a leveleket már gyorsabban szállították. Először a bélyegeket magánüzemekben készítették. Ekkor látták az álla­mok, hogy ez milyen jövedelme­ző és milyen nagy haszonnal jár, s a bélyegkészítést állami mono­póliummá tették, amelynek mű­vészi értékű módja, ha rézmet­szetről készül. Az egész világon szépségükért és ritkaságukért gyűjtik a bélye­get. Bizony, találunk olyan ritka­ságokat, amelyek az egyes árve­réseken vagyonokért cserélnek gazdát. Mindezek alapján el­mondhatjuk, hogy a gyűjtők leg­többen a jövedelmező befektetés miatt, és nemcsak szórakozásból keresik, kutatják a bélyegeket a katalógusok szerint. Ezen a piacon nincs hossz és bessz, itt az ár évről évre emelke­dik. Fordította: id. Zakar János Az Egri Szimfonikus Zenekar és karmestere, Gémesi Géza vál­lalkozott arra, hogy a köztársa­ság legújabb — mindössze há­roméves ünnepét október 23-án, az ’56-os forradalmat nagysza­bású alkotással, Hector Berlioz Te Deumávaltegye emlékezetes­sé. Aki közelebbről megbarát­kozott már a művel, az követni tudja a zeneszerző elképzeléseit, azt a lelkivilágot, amely a XIX. század közepén, mondhatni, a romantika sűrűjében, az akkori filozófiák harsogásában, szó­noklataiban, jövővárásaiban késztették az arra hivatottakat egy olyan szellemi atmoszféra létrehozására, amely az addigi világképet, főleg Európát fene­kestül fel akarta forgatni, a mély múltba visszatolni a „sötét kö­zépkort”. Volt itt forradalmi töl­tet a földrészen és a levegőben, talán még az égieket is megkísér­tő mértékben igenlés és tagadás, hogy kitessék: nemcsak a barokk XVÍII. század adott újat és egye­temesnek látszót az emberiség­nek, hanem a találmányok, a robbanómotor, előtte a gőzgép és minden egyéb feljogosítani látszott azt feltételezni, hogy a fausti szellem, a fausti szerződés kicsavarja az addigi rendet a he­lyéről. Gondoljunk Liszt fausti tépelődéseire, Wagner széles áradású vallomásaira, vagy ép­pen Berlioznak a Fausttal, mint jellemmel, mint sorssal törődő foglalkozására. És ekkor, látszó­lag teljesen váratlanul és nem is egészen indokoltan Berlioz a kö­zépkori latin énekhez, a Te De- umhoz nyúl, az Istent dicsőítő, megváltó, az Istenhez fohászko­dó szöveghez. Nagy kötöttséget, közösséget a középkori latin áhí­tattal nem vállalt, azt bizonyítja maga a mű. Azért vezettem be ilyen széle­sen ezt a beszámolót, mert mély távolságot érzek a hatások kö­zött, amikor ezt a latin szöveget liturgikus környezetben hallom, és amikor ezt a dinamikus, ezt a minden részében profán zenét fi­gyelem. A nép ajkán az áhítat zsoltárává válik a nagyszerű ének, akár magyarul, akár lati­nul. Itt, Berlioznál szó sincs az alázatos keresztényi lélek lebo­mlásáról. Itt harsog-dübörög minden, mert ez az ember azt akarja, hogy a fölöttünk trónoló Isten vegye észre, hogy mi embe­ri méltóságunkban nehezen vi­seljük el kötöttségeinket. És ha már így megcsap nemegyszer minket ez a történelem — vagy minek nevezzük ezt a siralom- völgyi vándorlást? -, hát akkor ez a Teremtő, aki ott trónol a csilla­gok fölött, és értelmét adja a vi­lágnak, segítsen nekünk, ne en­gedjen minket a végső romlásba hullni. A műnek ezt a hatását a nyolc­vanas évek közepén kaptam, ha jól emlékszem, a rádióban hall­hattam ezt a hangszerelésben, zenei felépítésben nagy létszámú közreműködőt kívánó zenei val­lomást. A szerzői utasítás há­romszáz fős gyerekkarra, osztott felnőttkórusokra gondol, mert az egyes kórusok, kórusrészek felelgetnek egymásnak. A zene­kari megoldás is a berliozi hang­szerelési elgondolásokat, hatás­technikát követi. így állt itt is ösz- sze 450 fős előadói gárda. Há­rom zenekar, hat énekkar, a szó­lista, a Bazilika orgonája olykor együttesen vette össztűz alá fü­lünket, lelkünket, hogy elhites­sék: Berlioz Te Deumot írt, az Is­ten dicséretét. Az énekkarok — karvezetők: Kamp Salamon, Tóth András, Szepesi Györgyné, Vass Márta, Vígh Józsefné, Korepta Katalin — mindent megtettek a sikerért, beénekelték a Bazilikát, tele szívvel fortissimóig emelték a könyörgést. A Honvéd Férfikar, a Kodály Kórus, a Movendo Ka­marakórus, a főiskolások ve­gyeskara és a két általános isko­lai gyerekkar bátran hömpölyög- tette azt a lelki áradást, ami a szerzőtől kitellett. Mukk József tenorja talán líraibb maradt — legalábbis hatásában — a kelleté­nél. Az egri szimfonikusok mel­lett a Bartók Béla Zeneművésze­ti Szakközépiskola Zenekara és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskola Miskolci Tagozatának Ze­nekara vett részt nemes lélekkel ebben a művészi szolgálatban. A Bazilika fontos tényezőként jött számításba, be is váltotta a hozzá fűzött reményeket: befogadta- szétosztotta a hangtömböket, nagyobb torzítás nélkül. Király Csaba ült az orgonánál, s jól tet­te, hogy nem a szentélyben lévő hangszeren csatlakozott a pro­dukcióhoz. Gémesi Géza világosan értel­mezte a romantikus művet. Meg sem kísérelte kihozni a középko­ri himnuszban megírt, Isten irán­ti alázatot a műből, inkább mar­kánsan bogozta-vallotta a meg­szólításokat (Domine) és a non confundart. Ritkán adódik ilyen zenei ese­mény ebben az önmaga belső törvényei szerint és szellemi ko­ordinátái között fejlődni akaró városban, Egerben. A közönség visszaköszönt érdeklődésével er­re a vállalkozásra. A katarzis mé­lyebb hullámverésének elmara­dásáért nem Gémesi Gézát, vagy rokon gondolkodású koncert­mesterét, Radnóti Tibort kell el­marasztalnunk. A mű alkalmi megkísérlése kitűnő szellemi ka­landnak bizonyult. Sokat lehet okulni belőle. Farkas András HANG-KÉP Ötvenhat emléke Tíz esztendővel ezelőtt — hogy ne utazzunk vissza mesz- szebbre az időben — majdhogy főbenjáró bűn lett volna az 1956. október 23-tól november 4-ig terjedő napokat forradalom és szabadságharcnak minősíteni. Ha valaki 1957-ben próbálko­zott volna meg ezzel, akkor fel­iratkozik a kivégzendők listájára. Ezért aztán — mert a milliók nem hősöknek születtek — az or­szág zöme hallgatott, s még ön­magában sem szembesült azzal, aki hajdan volt, a cselekvő részt­vevővel, a fegyveres nemzetőr­rel, azzal, aki nem akarta vissza­adni egykori tulajdonosainak sem a nagybirtokokat, sem a ma­mutüzemeket, azzal, aki demok­ráciát kívánt, s azt, hogy a meg­szálló csapatok távozzanak ha­zánk területéről. Aztán a történelem — ilyesmi­re is ritkán akad példa — szinte csodát produkált. Láthattuk, mi­ként omlik össze kártyavárként egy politikai, gazdasági és ideo­lógiai rendszer, hogyan foszlik semmivé az a szocializmus, amelynek gyakorlatát nem ép­pen a humanizmus jellemezte. Igen, harmadszorra ünnepel­hettünk. Gyorsan tegyük hozzá, hogy úgy szívből, igazán — és ez érthető— az ötvenen túliak, illet­ve az akörüliek. S azt is mondjuk el, hogy a többség keserűen, kissé kiábrán­dultán, némileg nekiszomorodva idézte azokat a távolból felvilla­nó, az ifjúság varázsával is von­zóbbá nemesített pillanatokat. Ezek a százezrek hiányoztak a rendezvényekről. Persze lélek­ben azért mégis ott voltak, s ami­att háboroghattak, hogy annyira hivatalossá, s ezzel összefüggően meglehetősen merevvé, hűvösen szertartásossá formálódtak ezek a programok. Nem úgy a rádiós műsorok, híradások, tudósítások, hiszen ezek — tőlük telhetőén — arra törekedtek, hogy a históriai ese­ménysorozat majd valamennyi meghatározó elemét érzékeltes­sék. S ezért — nem akármilyen érdem — józánságra, higgadt­ságra, indulatzsibbasztásra intet­tek mindnyájunkat. Arra, hogy ne forduljanak elő olyan inci­densek, mint a Parlament előtti, a Kossuth téri, a köztársasági el­nök személyét kétségkívül sértő. Még egyet sugalmaztak, az Ember ellen vétők megkövetési szándékát, hiszen csak az elné­zéskérés nyomán fakadhat az a megbocsátás, amely valamennyi érintettet megtisztíthatja, s a bé­ke energiájával tölti fel... Megrendítő képek Ehhez a gondolatkörhöz kö­tődik egy tévés vetítés is, mégpe­dig az október 22-i. Ekkor a 2-es csatornán mutatták be — sajnos, csak késő este — a Hat év a ka­csaól alatt című dokumentumfil­met. Megrendítő, bár sokak által ismert történet tanúi lehettünk. Megismerkedhettünk azzal az emberrel, aki a biztos haláltól, bitótól tartva, a családja által ké­szített, rémisztőén szűk „bun­kerben” húzódott meg addig, amíg meg nem jelent az amnesz­tiarendelet. Bűnös volt? Még a Kádár-rezsim első idő­szakának vastörvényei szerint sem, de hát a bosszúállók általá­ban fütyülnek a paragrafusokra, szabadjára engedik mértéket nem ismerő revansvágyaikat, al­pári dühüket. Nem remeklés ez a mű, ám ilyen esetben ostobaság művészi jegyeket számon kérni, hiszen a stáb tagjai azt vállalták, hogy megdöbbentik, megrendítik a nézőket. Arra serkentve, hogy ne csak a felszín csacsogását lássa, hanem szálljon mélyebbre, s az onnan jövő üzenetre figyelmez- zen. Vádirat volt ez a mű. Nemcsak a korhoz kötött terror ellen, ha­nem mindenféle diktatórikus próbálkozást megvétózva. Hangsúlyozva az efféle kísérle­tek brutalitását, barbárságát, el­ítélve a jobbra, a szebbre, az örömtelibbre fogantatott polgá­rok igényének semmibevételét, arculcsapását, megtiprását. Ha ezek a veretes felvételso­rok korábban tűnnek fel a képer­nyőn, akkor azok is megsejthet­ték volna a história hagyatékos mondatait, akik harminchat esz­tendővel ezelőtt még nem éltek. Szellemi, lelki épülésükre... Pécsi István Református egyesület alakult Az egri református gyülekezet tagjai már jó ideje igényelték, hogy az istentiszteletek mellett olyan fórumon is találkozhassa­nak, ahol tudományos, szociális, kulturális és a várost érintő kér­désekkel is foglalkozhatnak. A gyülekezet — Kádár Zsolt lel­kész kezdeményezésére — nem­régen a patakparti imaházban megalakította a Károli Gáspár­ról elnevezett egyesületet, mely­nek elnökévé dr. Kiss Bélát, alel- nökévé pedig Réti Árpádot vá­lasztották meg. A névadóról köztudott: nemcsak a hazai re­formátus egyháznak volt kima­gasló egyénisége, de nélküle a magyarnyelvűség, az irodalom is szegényes volna. A közösség tagjai havonta egy alkalommal találkoznak, az első összejövetelt holnap, a reformáció ünnepe al­kalmából délután 5 órakor ren­dezik a tanárképző főiskola „A” épületében, a nyelvészeti tan­szék második emeleti termében. Eszmeiség és kultúra címmel Szabó Dániel, a Tiszán inneni re­formátus egyházkerület főgond­noka tart előádást, közreműköd­nek a Gárdonyi Géza Színház művészei, valamint Fajcsák Atti­la és együttese. Temészetesen minden prog­ramjuk nyitott, ökumenikus, várják a római katolikusokat, az evangélikusokat, a baptistákat és a felekezeteken kívülieket is. A szeretetet, a megértést, a toleran­ciát, az ifjúság nevelését, a protes­táns kulturális és tudományos örökség ápolását tartják legfon­tosabb feladatuknak. Filmpremier Férfias játékok A Vadászat a Vörös Októberre producerének akciójellegű bűn­ügyi története a Férfias játékok. Tom Clancy második regénye, amit megfilmesítettek, és az első, amelyben Harrison Ford alakítja a fősze­repet. A történet kezdetén Ryan otthagyja a CIA-nál betöltött állását. Belefáradt abba, hogy életét a titkosszolgálatnak dolgozva töltötte. Minőségi életet akar élni családjával, és új hivatásában is. Ez az új élet azonban gyökeresen megváltozik, amikor a család angliai nyaralása során véletlen szemtanúként beleavatkozik egy terrorista támadásba, így szétzúzza a csoportnak a politikai hatalom megszerzésére irányu­ló, gondosan kidolgozott tervét. Sőt a merénylet megakadályozása során Ryan megöli az egyik terrorista testvérét. A terroristák ezután is mindent megtesznek azért, hogy elérjék politikai céljaikat, egyikük pedig bátyját akarja megbosszulni. Ryannak vissza kell mennie a CIA-hoz, hogy nyomon kövesse a terroristák hadmozdulatait... Egy átlagos emberről szól a film, akit azonban a körülmények rendkívüli cselekvésre kényszerítenek. A Harrison Ford főszereplé­sével készült filmet az egri Uránia mozi mutatja be. A nagy mű előadói (Fotó: Gál Gábor) A karmester, Gémesi Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom