Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-29 / 230. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. szeptember 29., kedd Látószög Munka nélkül élni...? Egyik nem tűi nagy falunk jegyzője panaszolta a minap, hogy már náluk is nyolcvan a munkanélküli, de a közmunkákra keresett öt embert sem tudta a településről összeszedni, a szomszédos községből kellett a segítséget kiegészíteni. Idézhette volna más is a történetet valamelyik további helységből, mert az eset korántsem páratlan. Lassan talán már tipikus is, hiszen hasonló tapasztalatról nem először hallottam. Többen, sokan ugyanis azt vallják, hogy nem érdemes dolgozni, ha anélkül is kap az ember pénzt, méghozzá alig kevesebbet, mint amikor fél napokat vagy hosszabb időt tölt a munkahelyén. Ha pedig a hiányzó összeg annyira gondot okoz, hát úgy pótolja, hogy ne nagyon, vagy egyáltalán ne kerüljön fáradságába. „ Ügyeskedik ” egy kicsit itt és ott, ewel- awal, meglévő, netalán lopott javaiból piacra dob valamit a kapu alatt vagy a „KGST -n. Becsapja azt, akinek az eszén csak túljárhat. Akinek felmondanak, inkább csak jobb esetben kap a kínálkozó újabb, hasonló álláslehetőségen, s úgyszólván a legkisebb különbségnél lebiggyed az ajka. Noha nagyon is tudja, hogy a munkában sincs két teljesen azonos, egy-egy új helyen a legritkábban biztosíthatják azt, amit e korábbin elért, megkapott. Ha az illető mégis alábbadja, többnyire „fekete”a belépője, hogy adózatlan egyéb jövedelmével vigasztalódhasson, mint az is, aki kimondottan csak „seftel” illegális vállalkozásában. Sajnos elég szép számmal vannak honfitársaink között a kényelmesek, akik ragaszkodnak a megszokotthoz, az elmúlt évtizedekben elfelejtették a törekvést, a küzdelmet, az akár naponkénti próbálkozásokat, erőfeszítéseket. Könnyen beletörődnek új sorsukba, amíg nem látják különösebb kárát ennek. Megelégszenek a kevesebbel, a kevéssel is, ha munka nélkül kapják. Nyugodtan lötyögnek, dehogy gondolnak arra, hogy egyszer a segélynek is vege, utána pedig esetleg már teljességgel elviselhetetlenre fordulhat a sorsuk. S az olykorolykor dolgozgatok, a magukon csak alkalmi bevételekkel lendítgetők is megfeldkeznek az állandó, az igazi elfoglaltság fontosságáról, amit csupán ideig-óráig helyettesíthet a postán kapott pénz s változatos megtoldása. A tanult, szerzett szakma, a hivatás gyakorlása, élménye mindent felülmúl! Mindennél többet ér. Joggal neheztel az idézett jegyző, s mindenki a henyélő, a lötyögő, munkanélkülire, vagy az úton-útfélen „üzletelő” adócsalóra. Érthető, ha még munkanélküli sorstársai közül sem mindegyik szolidáris velük. Hiszen tulajdonképpen az tartja el őket, aki még nem kapott felmondólevelet, s miattuk olyanokra is hull az átok, akik a legkevésbé sem szolgálnak rá. Akik kimondottan méltatlanul kerültek az utcára, s jószándékkal tanulnak, szakmát is váltanak, de újra meg újra hiába kopogtatnak kenyér után. Önhibájukon kívül is nopponma- radnak. Hallani már, hogy rövidíteni akarják a munkanélküli segély időtartamát, az eddiginél szigorúbban iparkodnak ellenőrizni a törvénytelen külön jövedelmeket, adózásra szorítják majd azt is, aki eddig fondorlatosán, sunyin-sandán kikerülte a tisztessétgesebbeket sújtó terheket. Csak arról nem beszélnek — s főleg az emlegetettek —, hogy aki élni akar, annak dolgoznia kell, lehet a becsületen is osztozni. S ha utóbb is, mint előbb, visszaszokhat a munkára, megszeretheti az is, aki számára már kevésbé ismerős, aki hátat fordított neki. Azért, hogy itt vagy ott valaki legalább ezután mindig szükséges legyen, nehezebben tudjuk egymást nélkülözni ahol a fáradozást fizetik egyszer talán majd biztos, gondtalan megélhetést nyújtó pénzzel is. Gyóni Gyula A pesti és vidéki lapok fotósai keresztül-kasul szántották ezt a kis-közösséget, mindenütt kutatták azt a fontosat, amit nekik feladatként az alkotótábor vezetői-irányítói kijelöltek. Itt nem lehetett lazsálni, mindennap szá- monkérték rajtuk, mit és hogyan vettek észre, szűrték-forgatták a teljesítményeket, míg végül is a huszonnyolc fotós munkájából összeállt egy valóban elgondolkodtató képsor. Az egyik az emberorvos napi tevékenységét summázta, a másik az állatorvo(farkas) vagy szociófotókat, vagy minek is nevezzem őket. Ha csak szociográfiának és nem riporteri csúcsteljesítményként értékeljük ezt a tárlatot, akkor is sokat tudunk meg az országról, önmagunkról, jelenünkről: milyen irányban is kellene elindulnunk, hogy végképp napos vidékre juthassunk. A D. Nemzetközi Fotóriporteri Alkotótábor képeiből egész tárlatra való anyagot állítottak össze, és azt — a pesti Vigadó után — Egerben is a közönség elé vitték. Huszonnyolc magyar fotós — valamennyien újságoknál dolgoznak egy kivételével — amerikai rendszerben, amerikaiak által vezetetten vállaltak egy olyan táborozást, amelyben egy települést, Zsámbékot vették riporteri megfigyelés alá. Ki-ki megkapta a maga feladatát, azt a témát, amit ebben a községben lehetett felfedezni. Azt különösebben nem kell magyarázni, hogy ez a pestkörnyéki falu, városközeli település 1945. előtt sváb lakosságúnak számított, 45 után jöttek a kitelepítések, az új lakók, a keveredések, mára a népesség összetétele kaleidoszkóp- szerűen vizsgáztatja, láttatja mindazt, amit a viharos évtizedek itt-ott megfújtak rajta-ben- ne. sét, volt, aki egyik vagy másik műhelybe nézett be többször. Az emberi sorsokat boncolgatták itt és ott, akár a kocsmában, akár az utcaszegleten. Asszonyokhoz kopogtak be, megálltak, ha az utcán olyan figurába botlottak, akit kisebb rosszindulattal ki lehetne nevezni akár a falu bolondjának. „Fellép” itt a színre a borissza is, aki nem szégyenli, hogy felhajtja a magáét rendszeresen a garatra. A Hírlap munkatársa, Szántó György képei tanúsága szerint is részt vett ezen a táborozáson. És hogy eredménnyel, azt a kiállítás élvonalában szereplő fotói is igazolják. „Könnyű „dolga volt, azáltal, hogy egy Párizsban élő, hazalátogató magyar-cigány szobrászművész jutott neki feladatul? Lehet rajta vitatkozni. Azon azonban nem, hogy a művészt alkotói szorgalmában és a gyerekével való meghitt játszadozásban többek között úgy örökítette meg, hogy a fény meg az árnyjáték, a szereplők lelki hancúrozásán túl olyan vonásokat rögzített, amelyek sokáig emlékezetessé teszik ezeket a riporteri cselekvéseket, akció-fotókat Zsámbék — egy csepp a tengerben Fotóriporterek, versenyben Nyomdai őrjárat Éjszakai „lapjárás” Azt, hogy a napilap napközben miképpen készül, jobbára mindenki tudja, itt élünk egymás mellett, nincs takargatnivalónk. Nyurgalábú riporter kora reggel nyakába veszi a megyét, cikáz ide-oda falvak, városok között, forgatja a szemét, mint a... — arra nincs is hasonlat, hogyan forgatja —, jegyzetfüzete egyre telik, majd visszatér a szerkesztőségbe, kávét hörpint, nyújtózkodik, s számítógépbe üti a másnapi szenzációt. „Hát nem nap mint nap ismétlődő csoda ez?” — kérdezte egykoron Karel Capek, s mi erre csak igennel válaszolhatunk, bizony az, bizony csoda, öreg Karéi barátunk, és bizony nap mint nap. De aztán a szerkesztőségben kihúnynak a fények, a takarítónő az utolsó szobát is kiporszívózza, az utolsó csikket is eltünteti a padlóról — mert olykor oda hajítjuk, ebadta verebei —, valaki — én nem tudom, hogy ki, de tényleg — bezárja az ajtót, s úgy reggel ötig csend van, nyugalom, nem ordít senki torkaszakadtá- ból, ami ebben az épületben meglehetősen ritka tünemény. Ilyenkor is készül a lap, csak máshol. Éjszaka, vastag nyomdafalak mögött zajosan dübörögnek a gépek, álmos szemű újságkihordók várják a friss lapot. Azon a bizonyos éjszakán igazándiból tudtunk volna aludni is, de aztán mégsem feküdtünk le, hanem elindultunk megtekinteni, hogyan készül mostanság ez a mi lapunk, ez a Heves megyei Hírlap. — Nem tudnak aludni? — kérdezte a nyomda portása is éjfél előtt negyedórával, s nagyjából erre számít az ember, aki éjjel útrakél, s belép egy hatalmas üzemcsarnokba, amit esetünkben úgy hívnak: egri nyomda. A Nógrád megyei laptárs már majdnem kész, az utolsó darabok jönnek le a gépről, az újságírónál meg a beidegződés jön, ahelyett, hogy elébb szétnézne, inkább lekap egyet gyorsan a lapból, s elolvas néhány oldalt. Aztán visszateszi a „példányt”, melyet vagy húszezer másikkal szépen becsomagolnak, kötegelnek, elindítanak hosszú éjszakai utazásra, végül megfordul, elkezd egy méternél messzebb látni, a papírra vetett betűknél távolabb, végre benyomások is érik az agyát, elsőként az, hogy valami rettentő nagy helyen van, ahol pedig éppen a Heves Megyei Hírlap első száma közeleg felé valami futószalagon. Alapvetően kétféle ember létezik: az egyik még nem járt nyomdában, a másik igen. Az utóbbi csoportba tartozók biztonságával állíthatjuk, hogy igazából csupán az első óra érdekes. A méretek, a gépek, ahogy dolgoznak, ahogy a tiszta fehér papírból mindenféle tekervényes úton végül újság lesz, méghozzá összehajtogatott újság, ahogyan az megszokott; ugyanolyan, mint reggel az újságosnál. S később, ahogy úgymond expediál- ják, kötegelik — aligha látott sok ember ennyi Hírlapot egyszerre —, berakják a kocsiba, s útnak ered előbb fél kettőkor a hatvani „járat”, azután, fél három tájt a füzesabonyi. Közben előfordulnak persze kisebb problémák, vagy kétezer számnál például nem történt meg a szélezés, mint kiderült, „montírhiba” miatt, gép leáll, újra indul, a számláló előtte sem, most sem forog rajta, de ez legyen a legkevesebb. Az már nagyobb baj, hogy a kötegelt Hírlap-példányok nem kerülnek zsákba, melynek okán igencsak könnyen megsérülhetnek a szállítás során, s szintén gond az, hogy mivel a Hírlappal együtt általában négy-öt más újságot is csomagolnak, időben csúszik a dolog, később ér ki a lap faluba, városba, újságosbódéhoz, előfizetőhöz. Az első óra. Mostantól pedig a kínok következnek. Fő ismerte- tőjélek: fel, s alá járkálás, bamba szemekkel bámulás falra, gépre, nyomdászra, idegesség, álmosság. Merthogy felettébb monoton az egész; dam-dam-dam, lap, lap, lap, ritmust meg nem tör semmi, végtelen dam-dam, és lap, lap, akárhányezer másodpercig, folyamatosan. — Nem lehet ebbe beleőrülni? — kérdezzük az egyik nyomdászt, épp állítgat valamit a gépen, hogy nem jól hajtogatott, félresikerült újság ne kerüljön az olvasók kezébe. — Nem — feleli, csavarozás kész, a következő Hírlap tökéletes. Fél háromkor elmegy az utolsó postaautó is, a nyomda újra csendes, az éjszaka kietlen, több mint egy óra is beletelik, mire újra sok embert látunk, karikás szeműeket, kialvatlanokat. Újságokat pakolnak a postán — ők a lapkiosztók. Fél ötre készen vannak, megfelelő stócba került a Szabad Föld, a Hírlap, s a postavonattal befutottak az országos lapok is. Még nem világosodik, amikor a kézbesítők barna táskájukkal nekiindulnak, nemigen szólnak egymáshoz, álmos itt mindenki, ki már, ki pedig még, de a lényeg az, hogy senki nem tud beszélni, csak húzza maga után a kocsit, és átkozza ezt az egész hóbelevan- cot, persze csak magában, nekünk estleg még egy mosolyt is küld. így aztán csakhamar minden előfizetőhöz eljut a lap, kihez hamarabb, kihez később. A nyomdászoknak befejeződik a műszak, elnyomnak egy ásítást hazafelé a buszon, s mire kilenc körül visszatérnek a kézbesítők, a szerkesztőségben is megjelennek a nyurga lábú riporterek közül az első fecskék, még lapozgatják az újságot, gyűrögetik a telefonkönyv szélét, kávét főzetnek a gépírónőkkel, fejükben megany- nyi gondolat cikázik: máma újfent megváltjuk a világot! (Bár nem érdemli meg.) Tíz órakor lapindító értekezlet, s kezdődik minden élőről, ló- tás-futás, szenzáció, számítógépes adatfeldolgozás, nyomda, posta, készbesítő, levélszekrény, reggeli mellé kakaó és újság. Es ebben semmi különös nincsen: ez a természetes. Kovács Attila Rénes Marcell Hatvani öröm Nagy kő eshetett le Harangozó Miklósné szívéről, aki a Kossuth téri általános iskolát igazgatja. Úgy tűnik, hogy utolsó felvonásához érkezett az a rekonstrukciós munka, amelyet csaknem 13 millió forintos beruházás keretében végeztek a különböző szakiparosok, s most már lényegesen kedvezőbb körülmények között folyhat az oktató, nevelő munka. Honnan sikerült ennyi pénzt összekaparni? Az összeg 40 százalékához a központi költségvetésből jutottak, 60 százalékát viszont a városi önkormányzat teremtette elő. Az iskola vezetőinek, tanárainak nincs kifogásuk a kivitelező Hatver Kft. munkája ellen sem. A cég messzemenően igazodott az igényekhez,js minden fejlesztési fázissal határidőre végzett. Mint ismeretes, városi összefogással épült ugyan korábban egy tornaterem az iskola területén, most viszont már két öltöző is szolgálja az ifjúság egészséges fejlődését. Miközben az emeleten a leányok részére egy háztartási ismeretek oktatására alkalmas terem létesült, a fiúk pedig a technikai tudnivalók fejlesztésének megfelelő, jól felszerelt teremhez jutottak. Harangozó Miklósné arról is informált bennünket, hogy a padlástér ugyan egyelőre nyers állapotban maradt, ám ha sikerül még 2 millió forintot összekaparniuk, akkor itt — különösen amennyiben 10 osztályossá alakul a tanintézet — feltétlenül meg kell teremteniük egy napközis szabadidős foglalkoztatót, amellyel együtt már olyan iskolája lesz Hatvannak, ami messzemenően megfelel az új oktatási reformnak, az ezzel összefüggő módszerek gyakorlatának. Különösen javíthatja az intézmény hírét-rangját, amennyiben az eddigi tornaszobából gyógy-testne- velési termet képeznek ki összesen 120 gyermek részére. (moldvay)
