Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-17 / 220. szám

* 4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. szeptember 17,, csütörtök Cigánytemetés Túrán (Folytatás az 1. oldalról) Iszik ez az ember, mint a gö­dény, tudja róla mindenki. A na­pot a kocsmában kezdi, úgy megy a határba. Két hónapja van engedélye a fegyverre, aztán maris cigányokat ölt. Kérdem én, miért? Azért a két szatyor ro­hadt körtéért?! Hát a gyerekeik­nek vitték volna haza. sok éhes száj maradt utánuk. Árván ma­radtak. Hol itt az igazság? Gyű­lölte az a cigányokat. Mi mindig is kijártunk a határba ezért- azért. Tudja ezt mindenki a falu­ban, de mi ez azokhoz a milliós lopásokhoz képest, amik ebben az országban történnek! Oko­saknak kell most lennünk, nem bántani a magyarokat. Gyászruhás asszony csatlako­zik a beszélgetéshez, a megölt nő rokona, Baranyi Rudolfné: — Hazudik a mezőőr, hazu­dott a tévében is. Nem támadta meg őt senki. Hogy is tehette vol­na Farkas, két reklámszatyorral a kéziben? Elmondták, akik lát­ták, hogy az én rokonom, a Ma­ris, a szivére tette a kezét, úgy kö- nyörgött: „Ne lőj, gyerekeim vannak!” Az az átok meg mellen lőtte, úgy, hogy a sörét elvitte az ujját is, messzire. Az édesanyját kellett volna a tévébe tenni, hadd lássa a világ, mit érez egy anya, aki gyerekét vesztette el! El is vit­te szegény asszonyt a mentő Hat­vanba, be akartak tenni a zárt osztályra, úgy kellett érte menni, engedjék haza. Mondtam neki én is: „Tartsd magad, Marika, nyugodjál meg, neked beteg gye­reked van!” Hazugság az, hogy te őket. De az oláh cigány, az más! Az lop, csal, hazudik, dol­gozni soha nem dolgozott. — Agyon kell lőni valameny- nyit! — csattan közbe egy sötét hang. — Egyszer ki kell mondani már végre, hogy ez így nem me­het tovább. A nyáron szinte min­denkinek meglopták a kertjét. Figyelmeztettek is a cigányokat többször, hogy fejezzék ezt be, de mégse történt semmi. Nem félnek ezek se Istentől, se ember­től. — Én csak annyit mondhatok — kapcsolódik be a körbe egy középkorú férfi —, hogy 280 bo­kor paprikámat tépték ki töves­tül. Azt is tudom, ki tette. Szem­tanúk is vannak. Mégsem mer­tem egy mukkot se szólni. És így vagyunk ezzel mindannyian. Hi­ába vagyunk többségben, fé­lünk, s a rendőrség is tehetetlen. — Az a csősz semmi mást nem tett, csak végre példát statuált. Igaz, nem kellett volna megölni a tolvajokat, de a mezőőr mégis­csak a munkáját végezte. Más tu­lajdonát védte. De tudja, mit mondok? Ezek után nem akad senki, aki elvállalná a csőszséget. Akkor pedig még több lesz a lo­pás. Kérdezzük a felbőszült embe­reket, ki adja a nevét a vélemé­nyéhez. Egymásra néznek, hall­f atnak. Egy férfi végre bemutat­ózik, a többiek válasz helyett el- oldalognak. Az egyedüli bátor is leszegi a fejét, úgy kéri: mégse ír­juk ki a nevét. A mezőőr házának redőnyei lehúzva. Az udvaron járőrkocsi, teli rendőrrel. A bejárat előtt szintén egy URH, hatalmas rendőrkutya, szájkosárral. A porta környékén sehol egy lélek. Nyikos Istvánnéval, a fiatal, ápolt, csinos cigányasszonnyal is messze a háztol találkozunk: — Vasárnap az egész telep tüntetett a faluháza előtt. Csak a gyerekek meg az öregek marad­tak otthon. Békések voltunk, senki nem lett bántva, sértve. Mi csak azt akartuk, jöjjenek ki a ri­porterek a tévétől. Aztán egy magyar ember bekiabált: „Töb­bet kellett volna megölni!” Azt se bántottuk, szépen kivezették a sorból. A rendőrök se avatkoz­tak közbe, pedig körülvettek minket. Mi tudjuk, hogy a Parla­mentben képviselve vagyunk, törődnek velünk. De hogy a XX. században ilyen megtörténjen?! Ebből csak Magyarországon egy nagy fajgyűlölet lesz. Mert van­nak cigányok, akik úgy vallják: halálért halált! A magyar ember meg gyűlöl minket... Á falu határában, a gyümöl­csöshöz vezető dűlőúton a kibo­ntott rohadt körtekupac, mellet­te egy szakadt kabát. A még min­dig látható vérnyomokat nézvén megborzongunk. Az első gyil­kosság helyszíne... Szemtanú kí­sérőnk majd háromszáz métert vezet a bozótosban, be az erdő­be. Ezen a csapáson üldözte a mezőőr a második áldozatot. Az eldobott műanyag kesztyűk jel­zik, hogy itt már elvégezték a vizsgálatot a helyszínelő nyomo­zók. A fegyverszakértok, az igazságügyi orvosszakértők bi­zonyítják majd be, hogyan is tör­tént a tragédia. Egyelőre azon­ban mi korántsem vagyunk meg­győződve arról: igazat mondott Vaíjú, amikor azt állította, mind a kétszer véletlenül sült el gyilkos fegyvere. Egy kupac rohadt körtéért itt ölték meg az első áldozatot Jó háromszáz méterre, az erdő sűrűjé­ben érte a ha­lálos lövés a negyvenéves asszonyt mi bosszút állunk, nem gyűlöljük a magyarokat. Alig hangzik el a mondat, vér- fagyasztó közjáték következik. Egy túrái férfi nemtetszését nyil­vánítja, miért a cigányokat kér­dezzük. Biciklis asszonyság csat­lakozik hozzá, aki fennhangon adj a tudtunkra: lábon kellett vol­na csak lőni őket, nem agyon. El­szabadul erre a pokol. Makula kocsijába ugrik, pillanatok alatt indít, s rálép a gázpedálra. Kis hí­ján elüti a beszélgetésbe avatko- zókat, csak a reflexeknek kö­szönhető, hogy az incidensnek nincs sérültje. Á magyar ember a boltba menekül, a gyászruhás ci­gányasszony üvöltve utána: „Üsd agyon, üsd agyon!” Csak a járőrkocsi feltűnésének köszön­hető, hogy a látszatnyugalom vé­gül is helyreáll. Ezalatt a falu központjában lévő piactéren a másik kollégánk köré gyűlnek a magyar emberek: — Itt kérem, valakinek az az érdeke, hogy mesterségesen szít­sák a hangulatot ezzel az üggyel kapcsolatban. Nincs itt semmi feszültség. A magyarok és a cigá­nyok itt Túrán példásan megfér­tek egymás mellett évszázado­kon keresztül. Évekkel ezelőtt ide jártak a tévétől forgatni, hogy az itteni dolgos cigányokat pél­daként mutassák be a világnak, hogy lám: így is lehet. A baj ott kezdődött, amikor ide települtek az oláh cigányok. Mert a muzsi­kus cigány és az oláh cigány kö­zött ég és föld a különbség. Á ze­nészek nem ártottak soha a légy­nek se, a falu befogadta és szeret­így lőtték meg Jenőt A túrái cigány soron... A szép házak, a tiszta, rendezett porták láttán nem isjgondolnánk, nol já­runk. A feltúrt utcán gázvezeté­ket építenek, legalább negyven itt lakó egyengeti el a földet. Most hozzak haza a holtakat, s régi szokás szerint — mielőtt ki­viszik őket a halottasházba — né­hány percre megáll a kocsi a gyá­szoló ház előtt. Vakító fehér in- ges férfiak, kimosdatott gyere­kek, ünneplőbe öltözött asszo­nyok. A cigánytelep apraja- nagyja virrasztásra készül. Ma lesz a temetés. Rumungrók és oláh cigányok két áldozatot si­ratnak el ma. Farkasék szomszédjában is felkészültek a végső búcsúztatás­ra. Szénási Gáborné tisztára si­kálta az egész házat, végigvezet a szobákon: — Nem kell nekünk gyilkolni, ölni, hogy megéljünk. Maguk is láthatják. Azt akarjuk, tudja meg a világ, mi is emberek vagyunk. Amióta itt élnek a cigányok, nem volt bajunk senkivel. Ez a Vaíjú ide nősült be Túrára, tudta róla mindenki, hogy iszik, hogy őrült. A férj, Szénási Gábor hozzá­teszi: — Sajnos, egy kalap alatt va­f yunk az oláh cigányokkal. Min- et, zenészeket, már úgy kellene nézni, mint egy magyar embert. Az apám megbecsült az egész fa­luban, nemcsak itt a telepen. Né­metben is kinn volt zenélni. Az életben még nem verekedtünk, a túrái parasztnép együtt mulat a kocsmában velünk. Rendesen eljárok én is dolgozni, soha egy pofont nem adtam, de nem is kaptam. Az apám se, aki már hatvanegyedik évét tapossa. Huszonnyolc éves fiát vesztet­te el az apa Szomorú az öregember, Szé­nási József: — Szerdán nincs temetés a fa­luban. Csütörtök lesz a napja. Beszélünk a polgármesterrel, hogy csukássá be az összes kocs­mát a faluban. Arra senki ne gondoljon, hogy itt valami hábo­rúskodás, verekedés, gyűlölkö­dés lesz. Éltemetjük az áldozato­kat, amúgy tisztességgel, cigány­szokás szerint. Vérbosszúra se készül senki. De azt írják meg, mégiscsak felháborító, amit itt csinálnak a rendőrök. Ha ezt meg nem szüntetik, akkor lesz a baj. Mert ők provokálják. Felin­dult ember a magyarok közt is van, nemcsak köztünk. Hát ne ellenőrizzék állandóan a cigá­nyokat. Éjjel is itt járkálnak a te­lepen, körülvesznek minket, halljuk mi az autó zúgását. Elég nagy a mi fájdalmunk, nem kell, hogy még rendőrök is őrizzenek. Meg tudjuk mi szépen rendezni a temetést, és vállaljuk is a felelős­séget a rendért. Csakhogy aztán mi lesz? Mert jönnek ide cigá­nyok a temetésre az ország min­den részéből. Hatvanból, Sza­bolcsból, még messzebbről is. Hogy aztán ők fájdalmukban, in­dulatukban mit tesznek? Érre kell nekünk vigyázni. Halljuk mi is a hangokat. Sokan mondják, ha cigány lett volna a gyilkos, agyonveijük. Életért életet — so­kan így vallják ezt. De miért fél­tik tőlünk a gyilkos családját? Miért menekítették el őket? Hi­szen a családja bűntelen. Megla­kol maid ő a törvény előtt, nem kell nekünk bosszút állni, bírás­kodni. Szomorú nap van ma Túrán. A cigányság eltemeti az áldoza­tokat. De temetik-e az indulato­kat? Barta Katalin Mikes Márta Perl Márton Üj filmek kavalkádja HANG-KÉP Higgadt hangon Nincs, és sajnos egyelőre nem is lesz nyugalom. Forrósodnak az indulatok, durvul a szó- és az írásbeli megnyilatkozás szinte valamennyi formája. Mintha a közélet és a sajtó berkeiben észre sem vennék, hogy azok a megint elfelejtett milliók békére sóvá­rognak. Lassan már jobban, mint bármikor. Hallgatom a kedd reggeli Krónikát. Nem vé­letlenül, hiszen ez mindennapos programom. Érthető, hiszen az itt tevékenykedő kollégák szinte valamennyien arra törekednek, hogy lelkiismeretesen, tárgyila­gosan tudósítsanak a különböző történésekről, eseményekről. Ez akkor is igaz, ha olykor — szeren­csére nagyon ritkán — mégis ki­világlik a mondatok közül a sze­mélyes szándék, az esetleges gondolati kötődés, a pártos szimpátia. Ez azonban egyáltalán nem zavaró, hiszen nem vagyunk au­tomaták, ész és érzelem nélküli számítógépek, s Krisztusnak sem születtünk. Ezeket az esetleges mellék- zöngéket egyébként is közömbö­sítik a beépített blokkok. Ezen a napon például Bajor Nagy Ernő publicisztikája lopta be magát a szívembe. Nem azért, mert a szerzőt személyesen ismerem, hanem amiatt, hogy írásait min­dig is a mértéktartás, a bizonyító erejű adatokra építés jellemezte. Mintha szemben ülne velünk, és — jó értelemben — mesélne. Ez esetben arról szólt, hogy a vi­lágkiállításra készülő főváros sok mindent kap majd. Ez kétségkí­vül örvendetes, de még idejében felhívta a figyelmet arra, hogy meglehetősen elhanyagolt ez a csodaszép metropolis. Égyes ke­rületek „lerongyolódtak”, s még az Andrássy úti pompázatos kül­sejű palotákba belepve is meg kell döbbennünk az ott látható állapotok, az elhanyagoltság szá­mos tünete kapcsán. Nos, ő azt emlegette, hogy nem mindegy, mit tapasztalnak majd azok a külhoniak, akik 1996-ban hozzánk látogatnak. Aki sokszor járt már ebben az épületdzsungelban, aligha vonja kétségbe intését, javaslatait. Va­lószínűleg az illetékesek is töp­rengenek majd ezen. Másként fogalmazva: hasz­nálni akart. Célját elérte. Nem acsarkodva, csattogva, fújtatva, mérges nyilakat repítve, hanem a legmegnyerőbb módon: higgad­tan, óva azokat a holnapokat, amelyeket mindnyájan szeret­nénk harmonikusabbá, kiegyen- súlyozattabbá, szebbé formálni. De jó lenne, ha mind több zsurnaliszta sorakozna föl mögé. Félúton Mostanság . a humoristák se nagyon találják fel magukat. El­indultak az egyik partról, de nem értek át még a másikra. Valahol ott a jelképes örvények között vergődnek, vágyva a csendesebb vizeket. Ez jutott eszembe, amikor szeptember 7-én este a Koltai- kabarét néztem az egyes csator­nán. A méltán népszerű színészt nem kell bemutatni, hiszen adottságaival az elmúlt esztendő során számos alkalommal szem­besülhettünk. Derűs perceket szerzett nekünk, amikor Illeté­kes elvtársként csipkedte a visz- szásságokat. Úgy kacagtatott, hogy közben azért okultunk is. Észrevéve nemcsak a többiek, hanem a saját hibáinkat is. Ez alkalommal — közönség előtt — új-régiként próbálta megközelíteni az általa már nem is egyszer meghódított csúcso­kat. Ä szándékot nem vitatjuk, az igyekezetei elismerjük, mégis megrekedt a félúton. Poénjai sehogy sem sültek el, ezért aztán aláhúzódtak üresjá­ratai, amelyek később unalmat szültek. Ha csak néhány percre is. Honnan e zsákutca? Erre ő válaszolhatna a leghite­lesebben, mi csak sejtjük azt, hogy ott benn a lélekben még nem tisztázódtak a dolgok, nem kristályosodott ki a honnan hová elképzelése, nem rázódott helyre az az etikai rend, amely nélkül egyetlen vérbeli nevettető sem boldogul. Elkeserednie persze nem kell, hiszen úton vagyunk valameny- nyien, de úgy, hogy közben kísért a múlt, perelünk nézeteinkkel, abban reménykedve, hogy meg­leljük a labirintusból kivezető Ariadne-fonalat. Ehhez persze türelem szüksé­geltetik, némi bölcs iróniával dú­sítva, s ha az arányok tökélete­sednek, akkor nem lesz semmi baj azzal az ötvözettel. Se nála, se nálunk... Pécsi István Bugsy Hollywood az álmok városa. Varázsos hatása alól nem tudják kivonni magukat a sztárok, de a kétes figurák sem. A ’20-as évek végén játszódik a film cselekmé­nye. Bugsy (Warren Beatty) ek­kor kap megbízást a korszak két leghatalmasabb bűnpápájától, hogy átvegye a szervezett bűnö­zés irányítását a nyugati parton. Hiába óvják társai, hogy a hírnév ártalmas a számára, ő nem hall­gat rájuk. Hamarosan jobb sajtó­val büszkélkedhet, mint akárme­lyik filmsztár vagy politikus. Bugsy egyúttal álmodozó ember, akinek minden célja egy sivatagi játékkaszinó megvalósítása. Éle­te kockáztatásával felépítteti si­vatagi palotáját, amely néhány kilométerre fekszik egy poros kisvárostól, Las Vegastól... A kétszeres Oscar-dijas filmet az egri Katedrái Stúdió nézői te­kinthetik meg. Vad orchideák 2. A film középpontjában egy 17 éves lány története áll. Édesapja a kábítószer rabja, ezért a meg­szerzett sohasem elég a számára. Egy este titokban lefekszik apja barátjával, hogy pénzt szerezzen. Ham (az apja) amikor megtudja, hogy lánya milyen áldozatot ho­zott azért, hogy a heroint meg tudja vásárolni, öngyilkos lesz. Blue megismerkedik egy luxus­bordély vezetőjével, ahol ugyan­az a sors vár rá, mint a többi lány­ra. A házban találkozik egy fia­talemberrel, akit őszintén meg­szeret. A film lényegében „a sze­relem mindent legyőz” gondola­tot realizálja. Lehet akármilyen Blue előélete, a két fiatal egy­mást így is elfogadja... A Vad orchideák 2-nek egyébként semmi köze sincs a hí­res-hírhedt Vad orchideák 1-hez. Az erotikus filmet az egri Uránia mozi mutatja be. Ásó, kapa, nagykaland Egy új forgalmazó, a Guilde, kellemes humorú, könnyed víg­játékot jelentetett meg. Sean, a film fiatal hőse első pillantásra beleszeret Chrisbe, egy gyönyö­rű lányba, akit rögtön meg is ment. Ä lányt lenyűgözi a fiú bá­torsága, kedvessége, és öt hét múlva össze is házasodnak. Chrisról azonban kiderül, hogy titkosügynök, amiről a fiatal férj­nek fogalma sincs. A fiatalasz- szony ki akar szállni, de még egy utolsó feladatot kap a főnökétől. Sean, a félj áldott jó természet ugyan, de végül magyarázatot követel... A nagyszerű poénokkal tele­tűzdelt vígjátékot az egri Uránia nézői tekinthetik meg. Ásó, Kapa, Nagykaland. / ■»"* «•*. ...........v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom