Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08-09 / 187. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. augusztus 8—9., szombat—vasárnap

„Sose n

eveztem k a filmet...”

művészétnél

Interjú Jancsó Miklóssal

— Az Agria Filmszemlén — ahová Ont is meghívták egy előadásra — többször is elhangzott, hogy a magyar film eltávolodott a közönségtől, és viszont. Az Ön filmjei mennyire szeretik a nézőket?

— El nem tudom képzelni. Azt hiszem, hogy ezt az úgynevezett „eltérő” filmet ma már nem sokan nézik. Itt nemcsak az én filmjeimről van szó, hanem általában azokról, amiket ma a magyar rendezők csinálnak. Ennek már nincs széles közönsége a világban, mert a világ változott meg. Persze lenne közönség, csak meg kellene őket keresni... De hát ehhez pénz kellene, meg valaki, aki szíwel-lélekkel csinálja. És akkor az ilyesfajta filmeket is el lehetne hinteni a világban. Na nem túl széles rétegnek, de mivel ezek a filmek amúgy se sokba kerülnek, nem is kell, hogy nagy közönségük legyen.

— Törekszik arra, hogy a filmjeit egyáltalán megértsék?

— Nem tudom. A kérdést nem értem. Az én filmjeim nagyon primitívek. Az elbeszélése, a mondanivalója igen egyszerű. Ha nem értik meg,«z bizonyára nemcsak az én hibám. Akik nem értik, valószínűleg nem akarják megérteni. Ennek a „nemakarásnak” pedig az az egyik tényezője, hogy amit ma általában a néző néz, az a televízió. A televízió meg igazából egy lefotogra- fált rádió. Rengeteget számít benne az, amiről beszélnek. Lehet úgy nézni, hogy az ember kimegy a konyhába, megkeni a zsíros kenyeret, s közben hallgatja a tévét. A világ nézőinek nagy részét ez a fajta filmtechnika elrontotta. Egyszer Amerikában megszámoltam, hogy a hetven csatornából, amit fogni tudok, hányon megy úgynevezett „modern” film, szóval amikor két ember egymással beszélget. Ötvenkilencen ilyen ment. Elmek a következménye, hogy amikor egy kicsit látni kellene, gondolkodni, odafigyelni, akkor az emberek egész egyszerűen nem figyelnek oda.

— Ha az Ön kezében lenne a magyar film sorsa, tudná-e azt irányítani, népszerűsíteni ?

— Az én kezemben nem lehetne a magyar film sorsa, ez egyébként is csak egy teória. Olyan mechanizmusokat kéne létrehozni, amelyek önmagukban működnek. De nem tudom, hogy helyre lehetne-e hozni azokat a hibákat, amelyeket az elmúlt két-három évben elrontottak ezzel kapcsolatban.

— A szavaiból úgy tűnik, nincs túl szentimentális viszonyban a magyar filmmel.

— Már hogy nem szeretem őket? Hogy általában nem szeretem a magyar filmet? Lehet. Van egy-két kedvenc mesterem — ezek a régiek —, akiket nagyon szeretek és becsülök. A többieket, a mostaniakat általában kritikusan szemlélem. Ez meg azzal függ össze, hogy a film ma nem bír olyan jelentőséggel, mint ezelőtt 20 vagy 30 évvel, amikor mi kezdtük csinálni. Ma a filmkészítés egyfajta időtöltés, szórakoztatás, sokaknak pénzkeresés. Nem pedig önkifejeződés, vagy művészet. Én egyébként sose neveztem művészetnek a filmet. És kelet-európai jelenségnek tartom, hogy a kollégák nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a filmnek, mint amekkorát kellene. Valami nagy dolognak és nagy művészetnek tartják. Erre szoktam megjegyezni, hogy amit itt mi Európában tudunk, azt már mindenki tudja. A harvardi diákjaim háromnegyed része ugyanilyen technikákkal csinál filmet.

— Furcsa, hogy Jancsó Miklós Amerikában tanítja a filmet. Itthon nincs Önre szükség?

— Én nem tanítok. Valamit tanulok tőlük, egyébként pedig filmet csinálnak, amiben én is részt veszek. Nem tudom, lehet- e ezt a szakmát egyáltalán tanítani, vagy nem. A technikát bizonyára meg lehet tanítani, vagy be lehet gyakorolni. Mielőtt elmentem, többen arra kértek, hogy legyek a főiskola rektora, de nem akartam.

— Tényleg, amikor elment. Kísértetiesen egybeesett a rendszerváltással.

— Véletlen — mondja nevetve. — Nem szívesen mentem el, de épp akkor hívtak. Először is akkor én nagyon optimista voltam, azt hittem, hogy lehet ezt jól csinálni, vagy jobban csinálni, mint ahogyan az sikerült. De én már sokszor hittem ezt az életemben. Úgyhogy valószínűleg egy politikai balek vagyok. Sokan mondják, hogy szerencsém van, amiért elmentem: sok mér- gelődéstől kíméltem meg magam.

— Mennyire érzi ott jól magát?

— Nézze, az egy lakható ország. Ha az ember keveset törődik az őt körülvevő társadalommal, nem foglalkozik politikával, nem veszi észre, hogy ott is van szegénység, méghozzá relatíve elég nagy szegénység, akkor lehet ott élni. Szabad ország. Liberális ország. De nem biztos, hogy sokáig tudnék ott élni.

— Miért?

— Van erről néhány anekdotám. A legutóbbit elmondom. Tavaly, amikor először jöttek hozzám az úgynevezett diákjaim, elénekeltem nekik egy-két amerikai polgárháborús dalt. A 14-ből ketten ismerték.

— A magyar kultúrával menynyire tartja a kapcsolatot?

— Már hogy érti? Az élő magyar kultúrával? Nem tudom, mi az. Olvasok. Újságot már nem nagyon. Irodalmat.

— Gondolom, azt nem sajnálja, hogy kimarad az itthoni politikai hajcihőkből.

— Nem. Azt egyáltalán nem sajnálom.

— Hiányzik Önnek Amerikában valami Magyarországból?

— Jó kérdés... Idézek valakit: szívet cseréljen, aki hazát cserél. Egy bizonyos korban már nem lehet elhagyni egy országot. Legalábbis érzelmileg és kulturálisan nem. Ehhez én már öreg vagyok. Éltem hosszabb ideig külföldön, Itáliában 10 évig, és Franciaországban is sokat. De akkor sem jutott eszembe, hogy kinn maradjak, vagy hogy ne maradjak magyar.

— Térjünk vissza a filmekre. A legutóbbi két filmjében, az Isten hátrafelé megy, és a Kék Duna keringő címűben újfajta technikát használ, kevesebb a vágás, terek átmennek terekbe, képernyők képernyőkbe.

— Ez a technika azért már nem annyira új, hisz a legutolsó négy filmemben már használtam a videót. Nem azért, mert divatos. Hanem azért, mert kevés a pénzünk. Ki kellett találni egykét dolgot, amivel meg lehet duplázni a teret, kitágítani az atmoszférát. És én ilyesmire használtam a videotechnikát. Olyasvalamire, ami nem közvetlenül a videotechnika. Azt sem tudom ugyanis, mi az, hogy videotechnika. Azt tudom, hogy leginkább a reklámokban és a zenei klipekben érvényesül, bár zárójelben megjegyzem, hogy ezeket is általában először filmre csinálják, és csak azután teszik át videóra. Valószínűleg jobban lehet vágni.

— Magyarországon ezt a stílust egyedül még csak Ön csinálja.

— Igen, és azt hiszem, sokan elég furcsának is találják, de az egész mögött az van, hogy így olcsóbb.

— Megmondom őszintén, kicsit csodálkoztam az Isten hátrafelé megy című filmjének befejezésén, amikor is a narrátor az utolsó néhány percben elmondta, hogy kiknek is ajánlják Önök ezt a filmet, mit kell, hogy értsenek belőle. Ilyent régebben nem csinált. Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy ne tűnjön sértésnek, egy kicsit...

— Didaktikus volt.

— Igen.

— Ezt tényleg nem csináltuk régebben. Hernádi Gyula vett rá, hogy ez a szöveg megjelenjen benne. De hát olyan se csináltunk még eddig, hogy mind a ketten meghalunk egy filmben. Akkor mentem el Amerikába, és nagyon úgy nézett ki, hogy hosz- szú ideig nem csinálok több magyar filmet.

— De aztán megcsinálta a Kék Duna keringőt.

— Igen, egy fiatal amerikai producer szerzett rá pénzt. Nem sokat... Ugyanis nem került sokba.

— A hatalom részéről kapott valamiféle megjegyzést ezzel a filmmel kapcsolatban?

— Hát azért ez ma már nem úgy van, mint az előző rendszerben, amikor azt hitték, hogy minden egyes „megmozdulás” őket érinti.

— De azért ez őket érinti.

— Hát, nem tudom. Nem szabad ezt annyira komolyan venni. Ez végül is irónia. Ha érinti őket, csak annyiban, hogy azért a hatalom birtokosai is elgondolkodhatnak azon, hogy mi is az a hatalom.

— Hernádi Gyulát említette az előbb. Úgy tudom, hogy ő tervezi az Egri Csillagok folytatásának megírását. Ha elkészül, megfilmesítik?

— Az egy nagyon drága film lenne. Valószínűleg ő meg fogja írni. Már mesélt róla. Biztos érdekes lesz. Egy olyan modern felfogású folytatás. De amit eddig elolvastam belőle, annak a megfilmesítéséhez nagyon sok pénz kellene.

— Amikor ő elkezd írni, akkor Ön már vele együtt gondolkodik a lehetséges forgatásról

is?

— Nem mindig. Mi együtt szoktuk írni a filmtörténeteket, de előfordul, hogy néha fordítva van. írunk valamit, és ő azt beledolgozza a regényébe.

Doros Judit

Vajon meddig marad ez a nyugalom a gyöngyösoroszi építmény körül?

Szót kell érteni

A HAF — elhalasztva

Van egy betonkolosszus a gyöngyösoroszi hajdani ércbánya területén, ami már sokszor felkavarta a kedélyeket közel és távol egyaránt. Ez a HAF, a használt akkumulátorokat feldolgozó üzem, ha fizikai létrejöttének álljt nem parancsoltak volna a helybéliek. Ebben az ügyben volt már ilyen és olyan gyűlés, hangzottak el higgadt érvek és sistergő indulatokat tartalmazó szavak. Legutóbb a kormány foglalkozott a HAF-fal, ami ugyancsak meglepte az ittenieket. Mert azt vélték kihallani a szavakból, hogy a HAF ügye...!

De hallgassuk meg Szabó Iván ipari és kereskedelmi miniszter szavait gyöngyösorosziban tett látogatása alkalmából.

— Miniszter úr! Milyen cél hozta ebbe a kies faluba?

— Ebbe a kies faluba az vezetett — kezdte a válaszát a miniszter —, hogy itt van egy befejezetlen beruházás, a HAÉ. Ugyanakkor van egy elhagyott bánya és ennek egy meddőhányója, ami a környezetszennyezésnek állandó problémája, megoldatlan kérdés. Itt állunk még egy országos ásványbánya-vállalat privatizációja előtt, és egy olyan elhagyott bányát, aminek csak víz- tisztítási gondjai vannak, senki nem vesz meg azért, hogy költségei legyenek, bevételei pedig nem. Ebből a helyzetből egy hosz- szú távú megoldásra kell jutnunk, amelyben az összes igényt, a helyi környezetvédelmi, a foglalkoztatottsági, a beruházi igényt egy optimumba össze kell hozni. En azt mondom, nem optimumot keresünk, hanem azt a megoldást, amiben országosan is és helyileg is a legkisebb rosszat találjuk meg.

— Milyen remény van ennek a megoldásnak a megtalálására?

— Arra kértem a polgármester-asszonyt, állítsák össze, mi az a problémahalmaz, amire megoldást keresnek. Ha kell hazai, ha kell, nemzetközi szakértőkkel

nézzük meg, mi az, ami ebből reálisan megoldható, s ami pénzügyileg fedezhető. Őszintén remélem, hogy megtaláljuk a megoldást, mert nem lehet hosszú ideig halasztani a kérdéseket.

— A HAF-ról, mint az itteni legnagyobb feszültség forrásáról lehet-e szó egyáltalán úgy, hogy igen is, nem is?

— Lehet, ugyanis nem a HAF az egyedüli probléma. Hozhatja magával azt is, hogy valóban megoldja a helyi meglévő környezetszennyezést. A mai helyzet önmagában veszélyes ugyanis. A polgármester-asszony is elmondta, hogy nem önmagában a HAF veszélyes, mert azt el lehet vinni egy olyan szintre, ami teljesen semleges. De a már meglévő környezetszennyezéssel mit csináljunk? Csak a víztisztítás évente tizenötmillióba kerül. De hogyan oldja ezt meg a költségvetés, amikor a korábbi kormányzat nem akkumulált pénzt a felhagyott bányákra, illetve rekultivációra? A megoldás az lehet, ha van egy olyan termelési lehetőség, amely megoldja a környezetszennyezést. Vagy a költség- vetésre hagyatkozunk, amitől a jó Isten mentsen meg bennünket.

— És ha a község lakói állandóan csak azt mondják: nem és nem?

— Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, az tudomány. A kétszer kettőről nem lehet vitatkozni, hogy az négy. Bár népszavazáson el lehet dönteni, hogy az öt, de attól az nem lesz öt. Tehát először egy korrekt műszaki megoldás kell, ezt ismertetni kell az emberekkel. Ha nem fogadják el, az is egy megoldás. De én teljesen kizártnak tartom, hogy egy valóban független szakértői csoport megállapítását nem fogadják el. Miért tennék? Itt a tudomány áll bizonyos laikusnézetekkel szemben. Indulatokból ugyan el lehet dönteni, hogy egy híd elég erős-e ahhoz, hogy egy szekér átmenjen rajta, de ez nem népszavazás kérdése.

— A helybeli ellenállás ön szerint tudományos érvekkel leszerelhető, vagy politikai kérdés?

— Itt vannak dolgok, amik a korábbi rendszer iránti ellenszenvből fakadnak. De mára egy egészen új helyzet állt elő. A HAF beruházásához a kormányzat a Világbanktól környezetvédelmi támogatást kap. Megemlítem, hogy az országban három olyan beruházás van előkészületben, amelyhez a Világbanktól ilyen támogatást kap a kormányzat, ugyanakkor környezetvédelmi okokból van ellenállás irántuk a lakosságban, ami azt mutatja, hogy a helyzet rendkívül bonyolult.

— Ez nem politikai kérdés csupán?

— Ezek bizonyos reflexek, amiket a lakosság korábban másként élt meg, mert annak idején ezeket nem korrektül intézték.

— Ez a mostani látogatás milyen eredménnyel járt?

— Azzal, hogy megkapjuk a helyi önkormányzattól azt a problémahalmazt, amire világos választ kérnek. Majd tisztázzuk, mi az, ami igazán a probléma gyökere, mi az, ami kétoldalú tárgyalásokon, és mi az, ami külső szakértők segítségével tisztázható. Csak ezután jövünk a lakossághoz, hogy ez és ez bizonyítható.

— Elképzelhető ennek az időpontja?

— Mindenképpen ebben az évben szeretném ezt elintézni. Mert abban dönteni kell, hogy lesz-e pénz itt befejezni a HAF- ot, és az itteni környezeti problémákat megoldani. Országosan kell mérlegelni, hiszen csak a szénbányák bezárási költsége évi

hárommilliárd forintot igényelne.

— Tud arról valami tájékoztatást adni, miniszter úr, hogy a kormányzati ülésen hogyan foglalkoztak a HAF-fal?

— Arról volt szó, hogy most, amikor az érc- és ásványbányák privatizációja elkezdődött, ne zavarjuk bele egy felszámolási eljárásba az országos vállalatot. Tehát felfüggesztettük kormányzati szinten az itteni beruházás hiteltörlesztési és kamatfizetési kötelezettségeit. Ez csak egy halasztó döntés.

— Tehát a kormány nem döntött a HAF sorsáról?

— Nem, nem. Én azért jöttem, hogy ebben az ügyben menjünk el arra a szintre, hogy a döntésig eljussunk. Azt hiszem, most korrektül eljutottunk oda, hogy a problémák tisztázása után ezt a kérdést valahogy nyugvópontra vihessük, ami a lakosság, az ön- kormányzat és a kormány számára is az optimumot jelenti.

— Még ebben az évben eljutnak idáig?

— Igen. Mert ha itt nem tudjuk megoldani a problémákat, akkor máshol kell hozzákezdeni a beruházáshoz. Márpedig nem mindegy, hogy a nemzetgazdaságnak hétszázmilliót kell ráfordítania egy üzem megépítésére, vagy mintegy négy és fél milli- árddal egy új beruházást kelljen indítani. Mert ez utóbbi esetben a savas akkumulátorok országos környezetszennyezése többéves halasztást okozna.

— Köszönjük az információt, miniszter úr!

A polgármester-asszonytól, Tóth Tibornétól megkérdeztük:

— Mit vár ettől a miniszteri látogatástól?

— Azt várom, hogy végül is a lakosság véleménye győzedelmeskedjék. Az igazságnak ki kell derülnie, csak annak a kivárása nehéz...

G. Molnár Ferenc