Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-29-30 / 204. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. augusztus 29—30., szombat—vasárnap The beat goes on? Nem, nem megy tovább... Hová lett az angol rock, a birodalmat vesztett Nagy-Britannia egyik fő zászlóvivője a hatvanashetvenes években? Ezen kesereg mostanában a londoni zenekritikus szakma színe-java. A szaklapok közül a legfrissebb Q és a Rock Compact Disc címlapjáról egyaránt Jimi Hendrix vicsorog az olvasóra, amint épp egy gitárt marcangol szét. A Vox amiapján Morrissey egy ódon képe látható egykori Smiths-beli partnerével, Johnny Marr-rel. Morrissey fintorog mindentudón a New Musical Express címlapjáról is. A Smiths öt éve feloszlott, Jimi Hendrix 22 éve halott. De a szerkesztők tudják, mit csinálnak: ezek a rég letűnt sztárok még mindig biztos tétek. Hendrix lemezeiből évente négymilliót vásárolnak ma is, főképp a tinik, és a Smiths — emléke — ma is a legnépszerűbb rockbanda a brit szigeteken. Hol van az új Beatles, hol van az új Rolling Stones? — tette föl a panaszos kérdést például a The Daily Telegraph szakkritikusa, Tony Parsons. A brit rockzene nem volt ilyen mélyponton az ötvenes évek óta — mondják a szakemberek. Akkor Elvis Presley-t majmolta, Tommy Steele képében vigyorgott szívdöglesztőn, és Cliff Richard pomá- dés hajzata alól harsogott semmitmondón. A hatvanas évekkel viszont beköszöntött az aranykor. Zenei manna bömbölt a tranzisztoros rádiókból: a Beatles, a Rolling Stones, a Kinks, a Who, a Traffic, David Bowie, a Roxie Music, a Free, a Led Zeppelin, a Queen, a Sex Pistols, a Clash, Ian Dury, végül a Smiths. A brit rockot a hatvanas években a Beatles, a hetvenes években a Sex Pistols, a nyolcvanas években a Smiths lendítette új magaslatokra. De most nem ígérkezik semmiféle reneszánsz — írják a kritikusok. A közönséghez eljutó rock mai nagy nevei, a Guns’ N Roses-tól kezdve végig, nagyrészt amerikaiak, s még a brit szigetek legnépszerűbb együttese, a U2 is olyan írekből áll, akik 1976-ban kezdtek. Az új brit rock visszavonult a külvárosok csehóiba, a szakmunkásképzők klubjaiba, és színvonala nem ígér kitörést, nevei egy szűk körön kívül ismeretlenek. A kritikusok szerint mindez azért van, mert a számítógépes játékaikat magányosan csavargató, Nintendóba és Game Boy-ba feledkezett, pénzügyi karrierre vágyó új tininemzedék elidegenedett tagjainak már semmit sem mond a rock kollektív lázadásélménye. Éppen ezért a leghíresebb brit együttesek, amilyen a Pet Shop Boys, a Simply Red, a Right Said Fred nem rockkal, hanem szintetizátorokkal, agytalan popzenével és tompító tánczenével lépnek a piacra. A rock többé nem az életstílus központja, mint a hatvanas vagy a hetvenes években. Valaha elmondta, milyen fiatalnak lenni a nyugati világban. Most már csak egy megunt játékszer a sok közül az elkényeztetett gyerekek polcán — vélte a már idézett Tony Parsons. A -rí n Ír jl jl » mM 4fli Km. beszéli enek franciául J Hogyan a „vademberek”? A brazíliai Mato Grosso indiánjai — Az őserdők népe nem primitív — Hajdani nagy kultúrák emlékeit őrzik Tatár történelem A Tatár Köztársaság jelenlegi területe a Volga és a Káma találkozásánál, 68.000 négyzetkilométernyi területével alig valamivel kisebb, mint Ausztria, s mindössze négy és fél millióan lakják. A lakosságnak csak a fele tatár, a másik fele pedig orosz (1,4 millió), csuvas, mordvén, udmurt és ukrán. A tatárok a szunita iszlám vallást követik. A Nagy Mongol Birodalom Aranyhordájának széthullása után egymástól független kánsá- gok alakultak Kazanyban, Aszt- rahanyban és a Krímben. IV. Iván cár („Rettegett Iván”) 1522-ben elfoglalta a tatárok hazáját, és a „Kazanyi Birodalmat” Oroszországhoz csatolták. Hiába tanúsítottak elkeseredett ellenállást a tatárok, földjükről történő elűzésüket és erőszakos eloroszosításukat nem tudták feltartóztatni, s az egészen a XX. századig eltartott. A tatárok mai írott nyelve, amely a török nyelvek északnyugati csoportjához tartozik, a XIX. században fejlődött ki. A külön e nyelv számára megreformált arab ábécét 1927-ben a latin írással váltották fel, és 1939- ben Sztálin elrendelte a cirill írás használatát. 1992 április elején Kazany és Moszkva képviselői tárgyalások után jegyzőkönyvet írtak alá arról, hogy az orosz és a tatár nyelv egyaránt használható a köztársaságban. Tervbe vették továbbá közös gazdasági térség létrehozását is. A szovjet uralom idején a Tatár Autonóm Köztársaságban olyan gazdasági potenciál épült ki, amelyről most Oroszország nem akar lemondani. Különösen jelentősnek tartják az autógyártó ipart, amelynek korszerűsítése iránt a General Motors érdeklődik. De jelentősek az olaj- és földgázipari, a vegyipari, a fafeldolgozo-ipari, az építőanyag-ipari es a textilipari^Berendezések, és a széntüzelésű, illetve a vízi erőművek is. Tatárország már gazdasági kapcsolatokat létesített sok országgal, köztük Ausztriával, Magyar- országgal, Törökországgal, az USA-val, Kanadával és Japánnal. Az Oroszországgal kezdett gazdasági tárgyalások még nem fejeződtek be. 1944-ben Sztálin Közép-Ázsiába és szibériai munkatáborokba vitette a Krím- félsziget tatár lakosságát. Napjainkban ismét 170 ezer tatár él a félszigeten, amelyet Oroszország és Ukrajna egyaránt magának követel. így kérdéses: nem csupán illúzio-e az 1921-ben alapított autonóm köztársaságnak a tatárok által követelt visszaállítáR ekkenő hőség van mindenütt. Boldogok azok, akik strandolnak, a hegyekben túráznak, de itt, a kőrengetegben, a tízemeletes betonóriások között elviselhetetlen az élet. Magdiik a nyolcadikon laknak, ahonnan „lenézik” az egész utcát, ezt az egész cafrangos világot, még a levegő is szabadabban jár, mint lejjebb, legfeljebb ha a lift bedöglik, akkor van ciki. Gyeden van otthon a kicsivel, Karcsi, a félje egy kft.-nél melózik látástól vakulásig, hajnalban megy, aztán egész nap nem látja. — Jó légy!— kiált vissza most is az ajtóból, és Magdi hallja, amint csapódik a lift, miközben felsír a gyerek, a telefon is csöng. — Berger lakás? — Téves! — csapja le az asz- szony a kagylót, mert titokban azt reméli, hogy hátha felhívja valaki, akivel egy csöppet dum- csizni lehet, beszélgetni, szóba állni, és nem mindig az a dög rádió, magnó, gyereksírás... Szó ami szó, nem így képzelte el az életét, a fiatalasszonyságát; siváran, a férjével alig találkozva — és főleg pénztelenül. Ó, micsoda ígéretek, biztatások voltak, és főleg csodálatos szerelmeskedések Karcsival, aki házasságuk első két évében maga volt a lobbanó tűz. Most, a második gyerek után hirtelen kifújt minden: a szerelem, a pénz, a boldogság. Akad a házban ugyan egy-két kismama, akikkel megértik egymást, akiknek oda lehet adni egy-két órára a gyereket, amíg a boltot megjárja, de az egyik rákapott az ivásra, a másiknak egy stabil palija van, és figyelni kell, hogy kijöjjön a lépés. — Rohadt, unalmas élet! — sóhajt fel Magdi, és örömmel látja, hogy elaludt a gyerek, mintál„A Francia Köztársaság nyelve a francia” — hangzik egy törvénycikk, amelyet nemrégiben iktattak be az alkotmányba. Miért kellett ezt az alaptörvénybe iktatni, hiszen ez természetesnek tűnik. Vezető francia értelmiségieket azonban annyira aggasztja az angol nyelv beépülése Victor Hugo és Jean-Paul Sartre országába, hogy szükségesnek látták törvényes védelmi vonalat húzni az anyanyelv köré. — Több angol szó van forgalomban Párizsban, mint ameny- nyi német volt a náci megszállás idején — nyilatkozta Michel Serres filozófus a Reuter brit hírügynökség munkatársának. Turisták milliói, az amerikai és a japán technológia, amerikai filmek és televíziós sorozatok segítik az angol nyelv invázióját a mindennapi élet területén. Megszegve a tilalmat, egy nagy műszaki üzlethálózat csutalában mindig délelőtt tíz óra tájban. A vízcsap jut az eszébe, a már öt napja csöpögő vízcsap, amelyet pedig mostanában gyakran ellenőriz a vödörmellű ház- mesterné... — Csináltassanak vízórát! Könnyű ezt mondani! De hogy miből, azt nem súgja meg senki, Karcsi pedig olyan fáradt, amikor hazajön, hogy a feleségére sem jut ideje, nemhogy a vízcsapra. — Felhívok egy szerelőt! Csoda történik. A szerelő ráér, indul is azonnal, éppen arra vezet az útja, így még a kiszállási díj elengedését is ígéri. Magdi fentről figyel, mert nyitva az ajtó, a kaputelefon is rossz, nem akarja, hogy a szerelő a csöngetésével felverje a picit. Fél óra sem telik el, nagy, otromba táskával megjelenik egy magas, olaszos külsejű fiatalember, éppenhogy köszön, és máris csörren a táska, előkerülnek a szerszámok. — Főzzek egy kávét? — Sose fáradjon! — néz föl a férfi ülőhelyzetből, és egyetlen tekintetével megállapítja, hogy a nő nagyjából az ő zsánere, és el tudna vele képzelni akár itt is egy ennél hűvösebb napot... pán angol nyelvű használati utasítást ad számítógépein. Kéretik a „la hot line”-t felhívni, ha valaki nem érti a szöveget. A legnagyobb áruházak is angol nyelven hirdetnek a nyári idényben, hogy így csalogassák a külföldi turistákat. Egy száz százalékig francia tulajdonban levő légitársaság, a Transport Aerien Interregional átkeresztelte magát TAT-European Airlines névre. A francia tudósok gyakran angol nyelven publikálnak, és Franciaországban rendezett orvosi konferenciák hivatalos nyelve is az angol. A munkanélküliek „un job” után néznek. A La Manche csatornán működő legnagyobb francia komptársaságot „Britanny Ferries”-nek hívják. — Az angol nyelv túl gyors terjedése szörnyűséges — panaszkodik Jean Dutourd író, a tekintélyes Francia Akadémia tagja. Magdi főzi a kávét, és a jóképű fiatalember láttán mocorogni kezd benne a kisördög. Hirtelen meg nem mondaná, hogy Karcsival mikor voltak együtt, hogy mikor ölelte, csókolta meg a férje úgy igazán, istenigazábol, a régi szerelemmel... Forró vágyakozás járta át a testét, noha effélét már többször is érzett, de szereti Karcsit, meg aztán sem a hely, sem az alkalom nem jött kapóra úgjr, mint ez most itt, ezzel a szerelővel... — Egy darab szigetelőszalag ha akadna! — kiabál a fürdőszobából, és Magdi máris viszi, lábát a férfi hátához nyomja, a karjával érinti a hollófekete, göndör hajat. — Magának nagyon jó haja van! A szerelő felsandít, rámosolyog a nőre, látja a szemében a vágyakozó tüzet, azt is tudja, hogy a keze máris indulhatna a szoknyája alá, s nem lenne semmilyen ellenkezés... — Szabad a szigetelőt! Magdi nyújtja a fekete gombolyagot, hallja a kávéfőzőt, furcsa érzések keverednek benne, az, hogy most, ebben a pillanatban hajlandó lenne megcsalni a férjét, szörnyűségnek tűnik, A kormány már korábban bizottságokat létesített a francia nyelv védelmére, és tanulmányok készítését finanszírozta. Debray, Mitterrand elnök volt tanácsadója azonban erélyesebb tetteket követelt. Tagja a Groupe du Manifeste nevű csoportnak, amely a legkülönbözőbb pártokhoz tartozó neves értelmiségiekből áll. E csoport első sikere volt a francia nyelvről szóló cikkelynek az alkotmányba történt beiktatása. A cikkelyt a képviselőház és a szenátus együttes ülésén hagyták jóvá, azon az ülésen, amelyen kimondták Franciaország csatlakozását az Európai Közösségek maastrichi egyezményéhez. Konzervatív politikusok szerint ez a törvényszakasz megvédi majd a francia nyelvet akkor is, ha az EK később valamiféle közös nyelv használatát határozná el. ugyanakkor a vére diktál és parancsol. A kávét az asztal mellett, a konyhában isszák. — Finom!— mondja halkan a férfi, és megsimogatja az asszony csupasz karját. — Szép a bőre. — Magának pedig a haja! Magdi nem tudja, hogyan kerül a szerelő mellé, azt sem, hogy ki kezdte a csókot, a vad ölelkezést, de azt igen, hogy ég, lángol a teste. A férfi váratlanul feláll, odébbtolja a kávéscsészét, és elindul, hogy összeszedje a cuccait. Az asszony néz, bámul utána, érzi, hogy történt valami, azt is, hogy a csóknak nem lesz folytatása, eszmélni kezd, és gondolkodni, aztán az asztalra borul, és zokog. Hallja, hogy a fürdőszobában a férfi csörög a szerszámokkal, pakol, kidobja az ajtó elé a táskáját, majd meglátja Magdit. — Mi történt? A fejét rázza, nyeldesi a köny- nyeit, és a szerelmes vágyakozásába most már szégyenérzés, megalázottság keveredik. „Nem kellek neki!” Összeszedi magát, zsebkendőt kotor elő, a konyhai csap alá tartja a tenyerét, abból vesz vizet, amivel végigtörli az arcát, majd félig sírva kérdezi. — Mennyit fizetek? A szerelő beletúr kócos hajába, szemben áll az asszonnyal, nézi, bámulja, már-már magához ölelné, vinné be a szobába, sajnálja a vágyakozó száját, a szemét... — Ha elmegy, beleköpök a tükörbe! — zokogja Magdi, és ölelésre nyújtja a karját. — Nem lehet! Karesz a barátom. így aztán fizetnie sem kell semmiért... Szalay István Gyakran hallunk vagy gyermekeinknek mesélünk arról, hogy a Föld bizonyos vidékein még ma is élnek vademberek, akik behúzódnak az őserdőkbe, és ha más élelmük nincs, úgy egymást eszik meg, vagyis emberevők. Általában Dél-Ameriká- ban, a trópusokon, a mérhetetlen őserdőkben képzeljük ezeket a „vadembereket”, akik primitív, szinte állati sorban élnek, és alig tudnak valamit a külvilágról, arról nem is szólva, hogy életmódjuk, kultúrájuk elmaradott, úgyszólván szóra sem méltó. Ha találóan fejeznénk ki az említetteket, akkor talán ezt kellene mondanunk: mesebeszéd! Az Önök kedvéért átböngésztünk néhány új keletű útleírást, sőt tanulmányt is, amelyek ezeknek az úgynevezett „vadembereknek” az életéről szólnak. Kiderül, hogy ezek az emberek nem „vadak”, létezik kultúrájuk, sőt egy nagyon régi ottani kultúra maradványait őrzik romjaikban, életvitelükben, szokásaikban. Ezúttal az Orinoco menti őserdő indiánjaival ismerkedünk Boglár Lajos könyve alapján, de említjük Bíró Lajost is, aki életének nagy részét í//-Guí/ieaí»an kutatással töltötte, ahol — amikor ő ott járt — még kőbaltát használtak a bennszülöttek. Személyes tapasztalatai alapján fogadhatjuk a világnak szóló üzenetet, hogy bár köztünk, „fehérek” és közöttük, „feketék” között óriási a különbség, nem tekinthetőek „vadaknak”, mivel szokásaik, vallásaik, erkölcseik elevenen élnek, körükben beszélhetünk társadalmi, sőt bizonyos értelemben politikai életről is. — Az én pápuáim derék és tisztességes emberek! — úja róluk egy helyen Bíró Lajos. Minden bizonnyal sokakat megtéveszt ezeknek az embereknek a mi fogalmainkhoz képest nagyon is szegényes eszközkészlete, amely természetesen az őserdei viszonyokhoz alkalmazkodik, de nem primitív. Bajos ugyanis primitívnek nevezni egy olyan mérgezett hegyű nyilat, amellyel pontosan el lehet találni a vadat, amely néhány száz méter futás után a méregtől össze- roskad. A körülmények tehát döntőek: ugyan minek is lennének a nagy házak, amikor a trópusokon folyton nagy a hőség és magas a páratartalom, és a kéznél lévő pálmalevél adja a legnagyobb húst? Tény az is, hogy ezek az őslakók még korábbi őseik magas kultúráját őrzik romvárosok, kőszobrok, agyagcserepek formájában. Ezt írja Boglár Lajos: „Meggyőződésem, hogy a trópusi őserdők jelenlegi indiánjai hajdan az Andok és vidékén létrejöttinka, valamint a kolumbiai csibcsao kultúrák hatókörében élnek, és a folyók partjain kis kulturális szigetekké zsugorodtak.” Feltételezhető tehát, hogy az elődök városaiban és falvaiban jól szervezett gazdaságok voltak, és a termékfeleslegeiket kereskedelem útján értékesítették, hogy először a hódító indiánok, majd a hódító spanyolok elől kellett menekülniük, s így szétszóródtak a tájon. Az általunk emlegetett primitív „vadak” tehát az ő szórványaik, az elődök kései utódai, akik már legföljebb az emlékeit őrizhetik nagy őseik dicsőségének. A szerzők arról számolnak be, hogy az érkező idegeneket a bennszülöttek eleinte bizalmatlan tartózkodással fogadják, ám később, amikor békés szándékaikban nem kételkednek, és kapnak némi csecsebecsét, meg is barátkoznak velük. Az egyik expedíció hatalmas sátrat készíttetett velük, és ebben ők művészek. íme a beszámoló: „Felettünk remekül konstruált gerendázat, a kunyhóban több tűzhely van, de a füst senkit nem zavar. A négy főoszlopra kötött gerendasoron vannak a raktárak, hátikosarak, maniókaprések, edények, függőágyak. Bámulatos konstrukció, masszivitás, egyetlen szög nélkül, olyan erős háncskötelekkel, hogy azokkal még a legerősebb vihar sem bír. A pálmalevelek biztos védelmet nyújtanak a gyakran zuhogó eső ellen.” Bíró Lajos egyik csereberéjét írja le, amit egy pápua faluban bonyolít le, és amely jellemző lehet az oda kerülő fehér vendégek, illetve a feketék magatartására. „Egy tamil fiúcskával átmentem a szomszédos szigetre galambokat lőni, hogy ebédre pecsenyénk legyen. A lövöldözésre a közeli faluból még három pápua gyerek érkezett, akiket ebédkor jól tartottam rizzsel és galambhússal. Egyszer csak a falu felől ordítozás, közeledő kiabálás hallatszik, mire az egyik fiú kézzel-lábbal magyarázza, hogy fussak el, mert én vagyok a cél. A támadók — férfiak — nyilakkal, pajzsokkal, dárdákkal érkeznek. Tisztes távolban megálltak, én pedig gyér tamiltudásommal rájuk kiabáltam: ha jössz, lelőlek! A percek folyamán ötvenhatvan tamil legény szállt hadba dobpergések közepette, majd amikor nyilaikat próbálgatták, egyet a levegőbe lőttem. Erre néhány fegyvertelen öreg feltartott kézzel közeledett. A mellettem álló fiú közölte velem, hogy ezek a „követek”. Egyezkedni akarnak! A vége az lett, hogy én kaptam néhány nyilat, dárdát, egy valódi kőkorszakbeli, igazán muzeális értékű kardot, ők pedig két font dohányt és néhány, asz- szonyoknak való színes pántlikát. Szent volt a béke, és megengedték, hogy máskor is az ő falujuk tulajdonát képező erdőben vadászhassak galambokra...” A leírások szerint az őserdei faluk szétszórt „ házikókból” állnak, körülöttük ültetvények vannak a letarolt erdők helyén. Ha mással nem, kókuszdióval bőven el vannak látva. A férfiak többnyire távol vannak a falutól, vadásznak, gyűjtögetnek, de a terhet a földekről mindig az asszonyok cipelik a fejükön, a hátukon, miközben a felfegyverzett férfiak kísérik őket. „Jártam egy olyan apró szigeten, ahol állítólag még most sem vetik meg az emberhúst! A faluban először az asszonyokkal próbáltam szót érteni magánszótáram segítségével, amin ők tele szájjal nevettek, de a férfiak lassan — felfegyverkezve — előszállingóztak; borzas hajukban díszfésűvel, gyöngy- és csigadíszekkel a nyakukban, karjukon kagylóból fonott karkötőkkel. Nyilván csereberélni akartak, de én ösztönösen lekaptam a puskámat a vállamról, mire szétrebbentek, mint a verebek...” Hosszú évek alatt derítette ki Bírd, hogy ezeknél a népeknél a kannibalizmusnak olyan jelentősége van, mint mondjuk a vérbosszúnak. Lehet-e egy-két eset miatt egy népet emberevőnek nevezni? Gazdag a hit- és hiedelemviláguk, szilárd erkölcsi szokásaik meglepték az utazókat, és legtöbbjüknek az a véleménye, hogy ezek az emberek rendkívül becsületesek, emberségesek, könnyen békíthetőek, ugyanakkor védelmezik jogaikat, íratlan törvényeiket. Regényt írhatna bizonyára valamennyi utazó azokról a gyógymódokról, orvosságokról, amelyeket az őserdők népei alkalmaznak. Halottaikat közel a házaikhoz temetik el, melléjük kedves harci eszközeiket és ételeiket is. Szigorú 1 rend uralkodik pl. a tamilok házasságában, megkérik, majd megvásárolják a menyasszonyt, és mivel itt legnagyobb érték a disznó, azzal fizetnek. Bíró így fejezi be egyik mondatát, amelyet a pápuákról írt, akik között évtizedekig lakott, és akinek pápua felesége is volt: „A keresztény társadalomnak nem fog szégyenére válni, ha ezekben a szegény pápuákban, a csendes-óceáni szigetlakokban nem vadembert lát, hanem az emberi fejlődés őskorának csodálatosan visszamaradt, tiszteletet érdemlő társadalmát... \ ¥ FA Centrum Áruház ajánlata:
