Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-01 / 154. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. július 1., szerda Különös próbálkozások a régi időkből IJtazás a Holdra... Ha valaki néhány évtizeddel ezelőtt azt mondja, hogy ember utazik a Holdra, megmosolyogják. A technika mai vívmányai ezt most természetessé tették. Erről az utazásról az emberiség már évezredek óta ábrándozott. Az „űrutazásról” a ma emberei azt gondolják, hogy ez a szó csak az űrhajóval lehet kapcsolatban, azaz az utazásnak csak ezt a módját tudjuk elképzelni. Az űrutazás lehetősége már réges-ré- gen foglalkoztatja az embereket... Háromezer évvel ezelőtt a babiloniak már tervet készítettek a Hold elérésére, igaz, ez csak elképzelés maradt. Az emberiségnek birtokában van néhány rajz azokról az „űrhajókról”, amelyekkel az akkori idők emberei elképzelték az utazást. A legtöbb ilyen vázlat azonban ténylegesen csak rajz maradt, mert az elkészített „űrhajókból” csak néhányat tudtak valójában kipróbálni. Mi ösztönözte mégis mindenkor, minden időben az emberiséget újabb és újabb próbálkozásra? Talán a kíváncsiság? Nem valószínű... Ma már világosan látjuk, hogy ennek a 400 ezer kilométeres távolságnak az elérése milyen óriási teljesítményt kíván meg... Az ősi legendák szerint Nagy Sándor, a híres macedóniai hadvezér is megpróbálkozott, illetve kísérletet tett a Holdra való feljutásra. Az ő világrengető terve az alábbi volt. Két griffmadarat (mitológiai állat, félig oroszlán, félig sas) hozzákötözött egy nagyon erős ketrechez, amelyben ő maga állt. A ketrec fölötti óriási rúdra egy levágott bárányt tett, de úgy, hogy a griffmadarak ne tudják azt elérni. Az éhes griffek mindig gyorsabban és gyorsabban repültek felfelé, hogy elérjék a bárányt... Nos, ez a legenda. Úgy gondoljuk, hogy ezeknek a madaraknak igazán csodálatosaknak kellett lenniük, mert mintegy 400 ezer kilométer hosszú úton kellett kitartaniuk — méghozzá hiába... Természetesen az már kétséges, hogy az ókori idők híres hadvezére hogyan rajzolta le a Hold oldalát, mivel a legenda erről már nem beszél. Fennmaradt írás egy másik kísérletről is, mégpedig az 1500-as évekből. Akkor ugyanis a híresnevezetes kínai hadvezér, Van Hu próbálkozott meg azzal, hogy rakéták segítségével kerüljön fel a Holdra. Egy nagy és erős trónszéket készíttetett, és ahhoz 47 rakétát köttetett. Beült a trónszékbe, a kezébe két nagy sárkányt fogott, ugyanis azokkal akarta magát egyensúlyozni. A rakétákat meggyújtották, azonban azok felrobbantak, és a császárt megölték. így tehát a kínai császár rakétakísérlete is kudarcot vallott. Másfél évszázaddal később, 1650-ben Európában, a francia de Bergerac is szerette volna magát híressé tenni, hátha neki sikerül elérnie először a Holdat. Testét egy harmattal teli nagy palackhoz kötöztette oda. Úgy gondolta, hogy amikor a napsugarak elpárologtatják a harmatot, a palackban levő levegő felrepíti őt az ég felé. Persze, ez a kísérlet is kudarcot vallott, azaz az elképzelés hiú ábrándnak bizonyult. A tizennyolcadik században néhány, nagy képzelőerővel megáldott ember mágnes segítségével tett sikertelen kísérletet a Holdra való eljutásra. 1865-ben az akkori idők híres regényírója, Verne Gyula — aki kivételes tehetséggel volt megáldva, és akinek a regényeit ma az egész világon olvassák — írt egy fantasztikus regényt, amelynek címe: Utazás a Holdra. Híres művében leírta, hogy emberek űrhajóval utaztak a Holdra. Ami akkor fantasztikumnak tűnt, mára valósággá vált. Egyvalami egészen biztos. És ez az, hogy Verne Gyulának óriási képzelőereje volt. A regény szerint három ember és két kutya volt az űrhajó utasa. Amikor az egyik kutya elpusztult, kidobták az űrbe. A kutya ott lebegett a repülő űrhajó közelében. Ezt a jelenetet meg is örökítette. Igaz, nem fényképen, csupán rajzon, ám ez is Verne csodálatos fantáziájáról tanúskodik. A fentebb elmondottakból láthatjuk, hogy az elmúlt évezredek során szinte mindig törekedett az ember a Hold elérésére. Igaz, az akkor még nem sikerülhetett. Ennek a nagyszerű célnak az elérése csak a mai kor embere számára adatott meg... (A Praktiko című újságból fordította: id. Zakar János) Gyöngéd mosoly (Lourdes, 1992. Csodát látni Csodát láttam Lourdes-ban: mindenki mosolygott. Az áhítat mellett ez lepett meg legjobban. Történtek ott elismert csodák is. Az első már a látomások idején. Az áhítat légköre, amely körülvett és átitatott bennünket, mindent elfeledtetett. Az arcokon túlvilági fény ragyogott, és mosoly virágzott ki. Az esti körmeneteken csodálatos, áhítatos csend volt, és mindenki mosolyod. Azok is, akiket százával úztak-vontak tolószékben ülve, fekve. Testi erejük fogytán, de lelki erejük tért vissza, és mosolyogtak. Aki bírta, fogta gyertyáját, magasra emelte a tömeggel együtt, amikor felhangzott az Ave. Az énekkarok, a nemzeti nyelvű imára-énekre meghívottak a bazilika alsó szintjének lépcsőin álltak, és mosolyogtak. Boldog volt, aki oda kerülhetett. Mellettem tolószékben ült két svájci kislány, akik minden este elmondtak egy Üdvözlégyet. Tízévesek lehettek, de nem törődtek a tolószékkel, béna lábukkal. Arcukon huncutkás vidámság fénylett. Mosolyogtak az albert- falvi énekes asszonyok, akikkel énekeltük a magyar énekeket, és akik mondhattak két magyar Üdvözlégyet. A körmenetet irányító két világi vezető mosolyogva intett be a koreai, francia, magyar asszonynak, akik gyönyörűen szólóztak. Ok hívták a tizedek előtti elmélkedés bemondóit, olaszt, franciát, németet, angolt is, aki a valamikori gyarmatról jött, és kitűnően bírta az angol nyelvet. Majd felhangzott a Pater Noster, utána pedig az Üd- vözlégyek a világ minden nyelvén. Volt francia énekkar, koreai énekkar, indonéz énekkar, olasz énekkar — és magyar énekkar. Boldognak hirdet minden nemzedék — mondta Mária, és mi hozzátesszük: és minden kor, és minden nyelv. Mindezt mosolyogva irányította a speaker, akinek csak be kellett intenie, és a csoport vagy személy megszólalt, hogy az előttünk hömpölygő, négy nullával számítható közösség áhítatát egységes hangon szólaltassa meg. A körmenet végül a bazilika elé gyűlt. Az égő gyertyák akkor mar erősen alkonyi eget világítottak meg. A papok előrementek, és a püspökük vezetésével áldást adtak, majd minden nemzetből megszólalt valaki, és mosolyogva kívánt jó éjszakát és nyugodt pihenést. Utolsó estén lehettem az énekvezetők között. Szerettem volna megszólalni és elmondani: holnap elmegyünk, de szívünk itt marad. Csak lélekben mondhattam el, mert egy magyar püspök előttem már jó éjszakát kívánt. A speaker mosolyogva hárította el csendes, ajánlkozó mozdulatomat. Madárdal A grotta ma is olyan, mint Bernadette korában. Ott a szobor, amit már ő is látott. Ott van a sarokban a forrás. Ma üveg védi. Vize azonban kívül sok-sok csapból iható. Nagyon finom. A grottánál csak annyi változás történt, hogy állítottak egy modern, szembenéző oltárt, mellette egy kör alakú, többszintes gyertyaégető állványt. Kívül van még egy hely, ahol embemagyságú gyertyák is égnek. Másutt nincsenek gyertyák, amire finom felirat figyelmeztet. A fegyelmezett áhítat nem is állít gyertyákat a tér három, csodálatosan szép szobra elé. Annál több virágot hoznak. A barlangon kívül a Szűz szobra hófehér rózsákkal beültetett kö- rönd közepén áll megkoronázva, körötte fehér rózsaerdő. A kerítés azonban mindig tele van csokrokkal, amiket naponta helyeznek oda. Csütörtökön reggel misézhettünk a grottánál. A forrás most is buzog. A hölgy alakja körül vadrózsa nyílik. A liturgikus szövegeken kívül hang nem hallatszik. Ezen a misén megjelent az illetékes tarbes-i püspök is, és velünk misézett. A csend, az ima, az ének áhítatában megszólalt a bazilika mögötti erdőben egy kis madár, és csengő hangon kapcsolódott be áhítatunkba. A hajdani erdőből megőrizték, amit lehetett. A bazilika szentélye mögött és a mellette kezdődő ke- resztúton ma is erdő van. A Gave élénken csobogó folyását is erdő kíséri. A franciák mindent meghagytak az eredeti állapotban. Szinte várjuk, mikor jelenik meg Bernadette sietős léptekkel, kezében gyertyával. Megvan a helye. A grotta előtt két hely is meg van jelölve, ahol térdelt a jelenések idején. Az utolsó jelenéskor, július 16-án már csak a Gave jobb oldalára mehetett el, mert a barlang deszkafallal volt elkerítve. Az egyház óvatos volt. A világi hatoság pedig agnosztikus. Bernadette azonban látta az „Akero”-t, akiről már tudta, hogy nem egy hölgy, nem egy „Az”, hanem Szűz Mária. Ez a találkozás búcsúzás volt. Bernadette tudta, hogy többé nem jön vissza. Már nem mondtak egymásnak semmit, csak a szívek beszéltek. Nem tudjuk, mit érmájus 26—31.) zett Bernadette. A látomás eltűntével összeesett. Mély bevérzéssel írja Franz Werfel: „Nem úgy szakadt el, mint aki elhagy valakit, hanem mint akit elenged valaki...” Finom mosoly Van egy márványszobor az Esplanade-on kívül, amely művészien ábrázolja Bernadette-et a látomás alatt. Arcán visszatükröződik, amit lát és hall. Nagyon szomorú volt, amikor háromszor is hallotta: Pénitence... Egyébként boldogan mosolygott, mert a hölgy is mosolygót. Különösen akkor, amikor Bernadette megkérdezte: Kisasszony, legyen szíves megmondani a nevét. Háromszor is feltette a kérdést. Végül elhangzott a felelet: Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás. Bernadette nem fogta fel a szavak értelmét. Futásnak eredt, és mint a gyerek, akit a boltba küldenek, egész úton ismételte a szavakat, hogy hűségesen mondja el Peyramaíe plébánosnak, kinek ma utca hordozza nevét. Bernadette-et azonban ridegen fogadta, csalónak tartotta. A név azonban szíven ütötte, és este már azt írta püspökének: Ez a láng semmiképpen sem tudta kitalálni ezt a nevet. A hölgy mosolya ma is ott bujkál minden zarándok arcán. Ott van a csendben, amire a táblák figyelmeztetnek, ám fölöslegesen, mert a hely atmoszférája úgyis csendre hangol. Ma is ott lebeg a mosoly varázsa, átjár és boldogít. Sokan megcsókolják azt a helyet, ahol Bernadette térdelt. Láttam néger férfit, aki térden állva imádkozta a rózsafüzért, aztán leborult, és megcsókolta a földet. A színes zarándokok befogadják Massabielle sugárzását. A bazilika lépcsőin mellettem állt egy fiatal koreai lány. Meghatva láttám, hogy Ave-ra emeli fel mindkét kezet, egyikben gyertya, másikban rózsafüzér volt. És arcán üdvözült mosoly. Szinte lebegett, mint egy angyal. Ők tudnak imádkozni, és átélni a természet- felettit. Hányán kértek — angolok, írek, franciák —, hogy áldjam meg kegytárgyaikat! És mosolyogtak. Nem volt tolongás. A körmeneten egyik nemzet követte a másikat. Vitték táblájukat, és imádkoztak: Írország, Köln, Essen, Wales, olasz egyházmegye és Magyarország, Egri Egyházmegye. Ki tudná mind felsorolni?! Akár bábeli nyelvzavar is lehetett volna. De nem volt! Egyek voltunk az áhítatban, az emlékezésben, a mosolygó, testvéri szeretetben. A forrás Az is fakadt, és folyik ma is. A szellemi forrás, Mária megjelenése Bernadette látomásán és lelkén jut el hozzánk. Olyan gyermek volt, ipint korának többi kislánya. Kivéve, hogy nem járhatott iskolába, és még nem volt elsőáldozó. Ennek a család pillanatnyi szorult helyzete volt az oka. De tisztelte a Szűzanyát, és imádkozta a rózsafüzért. Tehetséges, becsületes, játékos, francia kislány volt. A hiányokat Lourdes-ban és Nevers-ben pótoltatták vele. Éles francia szelleme megnyilatkozott frappáns válaszaiban. A látomások idején így nyilatkozott: „Nem akarom önökkel elhitetni, amit láttam, csak az a feladatom, hogy elmondjam.” Bernadette nem volt mesterségesen kitenyésztett kis szen- tecske, sem ünnepelt látnok. A kegyelem meghagyta karakterét. Élesen látott, és bátrán kimondta véleményét. Kínosan érintette, amikor az iskolában és a zárdában beszélnie kellett a látomásokról. A zárdában igyekezett eltűnni, hogy kikerülje a kíváncsiskodókat. Hallottam, hogy egy áj- tatos öreg pap megkérdezte: ugye, kedves nővérem, nagyon szép volt a Szűzanya? Bernadette elhallgattatta: szebb, mint maga... Amikor Nevers-be akarták vinni, először kitért azzal, hogy nem akar elválni szüleitől és testvéreitől, akiket nagyon szeretett. Végül maga is belátta, hogy jobb, ha elmegy. Kikötötte, hogy szüleit meglátogathassa. Ugyanakkor megkérdezte, lehet-e ott ugrókötéllel játszani. Nevers-ben az üdülés óráiban ő volt a tréfacsináló. Egyszer átdobta fapapucsát a tiltott kertbe, és elküldte érte társát, nemcsak a papucsért, hanem hogy epret is hozzon. Bő szoknyáját úgy teregette, mint a krinolint viselő nagyúri kisasszonyok. Játszott... O fogadta egyszer a kórházban Lourdes egyik részeges öregemberét, aki véresen, sárosán került a kórházba. Bernadette rendbe hozta, megcsókolta, és így szólt hozzá: most aztán nem szabad annyit pityókáim. Mindezek egy életvidám, egészséges lelkű bakfis jellemvonásai és egy teremtő francia szellem megnyilatkozásai. Derűjét, szikrázó szellemének replikáit mindvégig megőrizte. Hajlamos volt arra, hogy visszamosolyogjon az égre. Lourdes-ban kissé kinyílt az ég. Aki ott jár, annak most is kinyílik, csak tudni kell az égi mosolyt viszonozni. Miklós Béla Oroszország ház v ) Nekem mindig kéjes öröm látni, hogyan festik le az amerikai filmek az amerikai színészeikkel és látványtervezőikkel az orosz miliőt. Ahogyan igyekeznek minél egyszerűbb és silányabb környezetet teremteni, ahogyan létrehozzák az „orosz arcot” — legtöbbször tömött bajusszal és Lenin-sapkával. Sajnos, még egyetlen olyan amerikai filmet sem láttam, amelyben a kívánt hatás különösebben szembetűnő hiba nélkül létrejött volna. Az Oroszország ház súrolja a lécet. Igazából két intelligens színész, Michelle Pfeiffer és Sean Connery kellett hozzá, akik valamiféle eredendő érzékenységgel közelítik meg az eljátszandó típusokat. Kettejük közül a Kátyát alakító francia színésznőnek volt nehezebb dolga, hisz Connery angol maradt, a szerepe szerint. Divat nálunk — és talán máshol is — az orosz nőket vastag rúzzsal és pacsulifelhőkkel körülvenni, és ez is egyfajta általánosítás, amelyben elvésznek a valódi figurák. Pfeiffer szép, amennyire csak egy igazi asszony szép lehet, orosz, lengyel, ázsiai, mindegy. És itt van mindennek a kulcsa. Hogy hiteles figurát nem lehet varázsolni némi előítéletből, némi nacionalizmusból és némi felületes emberábrázolásból. De ez még mind kevés lett volna, ha nincs Matvej apó. Matvei apó egy teljesen jelentéktelen mellékszereplő, Kátya gyermekeinek nagybátyja, bár ez nem derül ki, lehet, hogy csak egyjósá- gos szomszéd, megmaradt barát. Két mondatot ha mond a filmben, mégis neki köszönhető, hogy nem egy újabb giccsparádé született az amerikai-szovjet különbözőségről és megegyezésről, vagy a két hatalom fegyverkezésének, elhárításának megannyi leleményéről. (A győztes persze, mindig az adott film készítőinek hazája...) Matvej apó nélkül ugyanis arról szólt volna a történet, hogy a glasznoszty után bizony a nagy barátság mögött még mindig kibuknak az érdekek: pénz, hatalom, ideológia, és ugyanúgy működnek a poloskák a szállodában, s a szuperállamok totális bizalmatlansággal figyelik tovább egymás megnyilvánulásait. A határokat és előítéleteket, sőt még a CIA-t és a KGB-t is legyőzi a szerelem. Hej, hogy egy egyszerű londoni író és egy egyszerű moszkvai lány hogyan jár túl az elhárítás furmányos agyú emberein, hogyan kerül szembe maga az amerikai—vagy angol — hatalom saját fiának hősiességével... el tudom képzelni, ahogy az ottani mozikból büszke hazafiak kígyóznak elő, hogy lám-lám, azért a kisemberek leleménye, s hogy barmikor bárkivel megtörténhet, hogy egy szempillantás alatt nagy ember lehet. De szerencsére Matvej bácsi kiegyensúlyozza ezt a magasztosságot. Azóta is ott dörmög valahol Lisszabonban, az új hazában, ahová Kátyát és gyerekeit elkísérte. Vodkát iszik vagy tequillát, konyakot vagy pezsgőt, és mosolyogva szemléli a körülötte zajló eseményeket, hogy jól van, gyerekek, csináljátok csak... Doros Judit Kutyák, macskák és társaik Egy kicsi mozgás... Aki nem szeretne mindennap azonos időben sétálni menni, az ne vállaljon kutyát — tartja a hétköznapi gondolkodás. Valójában egy kutya mozgásigénye temperamentumától, még inkább fajtájától függ. Vannak fajták, amelyek kévés mozgást igenyelnek. Égy tény: az embernek életszükséglete a friss levegőn való mozgás, és azt a kutyát sem tenyésztették még ki, amelynek a négy fal adta élettér elegendő. Sok, kis testű fajta tartozik a nem sportos emberek számára is a szóba jöhetők közé. De vigyázat: a kicsik sem mind megfelelőek, mint például a Welsh corgi, a törpetacskó, a kis terrierfélék. Ezeknek — bár csak 20-25 cm magasak — életeleme a rendszeres napi futás. Számításon kívül kell hagyni a verseny- és vadászkutyákat — ha kis termetűek is —, bisz sok mozgást, futást igényelnek... A kicsik közül a legnagyobb a sheltie, a fajtát gyakran hívják törpe skót juhász kutyának. Valójában azonban egészen különálló fajta, ám ideális lakáskutya, kevés futással is beéri. Sajnos, kevéssé divatos manapság a törpe spicc és a mopsz. A törpe spicc standardja 22 cm-es maximális magasságot ír elő, ám az ez alatti méretek megengedettek. A spicc nemcsak vonzó megjelenésű, de okos, kellemes társaságot jelentő kutya. Élénksége minden naggyal felveszi a versenyt. A jobb társaságok szalonjainak régen kedvelt figurája volt a mopsz. Ezt szépsége, testi ereje és rettenthetetlensege indokolta. Persze, ha túletetik és túlkényeztetik, hamar komikussá válhat, mi több, kimegy a divatból a fajta! Ennek ellenére történelmi múlttal rendelkezik a mopsz. Napóleon férfiasságát például — így tartja a fáma — egy mopsz tette kétségessé Jozefin ágyában. Elisabeth Taylor és a windsori hercegnő ma is mopszot tart. Ideális lakáskutyáról van szó. A kicsik és még kisebbek zöme az egzotikusok között található. Egyes fajták ezek közül már Kö- zép-Európában is elterjedtek... A pekingi palotapincsi a legrégibb fajták közül való, amelyet annak idején a pekingi palota őrzésére tenyésztettek ki. A mindössze 15-20 cm magas pekingi kifejezett elutasítást mutat a hosz- szú sétákkal szemben, miközben előszeretettel vonzódik a selyempárnákhoz. A máltai mint „masnis kutya” ismeretes. Ezt a fajtát már az időszámítás előtti első században ismerték a Római Birodalomban. Copfocskáját a feje tetején rögzítik, hogy különösen érzékeny szemét a gyulladástól megóvjak. A csivavát Mexikóból eredő fajtának tekintjük, a kutyák között ez a lepkesúly képviselője. Törékeny megjelenése ellenére nagyon ellenálló, mindenféle klímát jól visel. A kicsik és a kis mozgásigénynek listája valójában egész könyvet tölthetne meg, ezért érdemes az érdeklődőnek a fajtaismertető irodalmat áttekinteni, illetve az általában évente kétszer (ősszel és tavasszal) rendezett nagy nemzetközi kutyakiállításokat Budapesten meglátogatni, vagy a fajtaklubokkal a kapcsolatot felvenni. Hiszen a körültekintően kiválasztott, lelki alkatunkhoz jól illő kutya valóban családtaggá válhat, es igazi társunk lesz egy egész életre szólóan.
