Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-27 / 176. szám
HÍRLAP, 1992. július 27., hétfő PÉTERVÁSÁRA ÉS KÖRZETE 5. Magángaléria Szilvásváradon A közelmúltban új kiállítás nyílt Szilvásváradon: Debreczeni Zsó- ka és Pelcz Zoltán helyi keramikusművészek házuk kertjében szoborparkot rendeztek be, műtermükben pedig többek között kerámiákat, textil faliképeket, grafikákat láthatnak az érdeklődők. A magángalériában pillanatnyilag tizennégy művész alkotásai váiják a közönséget, köztük a házigazdák képünkön látható szobra is. Szennyvízhálózat Bélapátfalván Pillanatnyilag is munkálkodnak a kivitelezők Bélapátfalván a szennyvízvezeték lefektetésén, s ezt az arrafelé utazók elsősorban arról vehetik észre, hogy útlezárás, jelzőlámpás forgalom- irányítás várja őket a településen. A többmilliós beruházást tavaly kezdte a helyi önkormányzat, s a tervek szerint 1993-ban fejeződnek majd be a munkálatok, melyeket több részletben végeznek. A szennyvízhálózat költségeit részben az elnyert cél- támogatásból, részben önkormányzati pénzből fedezik, ugyanakkor a bélapátfalviak is fizettek családonként 13 ezer forint hozzájárulást. Munkanélküliek Szentdomonkoson A munkanélküliség szempontjából Pétervására és környéke semmivel sincs jobb helyzetben, mint mondjuk Borsod- Abaúj-Zemplén megye. Szentdomonkoson például az országos átlag kétszeresét is meghaladja a munkanélküliek száma, mely tény pedig elsősorban a borsodnádasdi lemezgyár problémáinak köszönhető. A helyi önkormányzat a körjegyzőség központjával, Tarnalelesszel, pontosabban az ottani képviselő-testülettel együtt azon igyekszik, hogy különböző pályázati pénzek segítségével mihamarabb javítsanak a helyzeten, segítsenek a foglalkoztatási gondokon. Szénégetők Ivádon Az ivádi környezetvédők régóta panaszkodnak amiatt, hogy szénégetők tevékenykednek a község melletti területen. Bejelentéseik nyomán az illetékes hatóság még az egykori községi tanácsot kötelezte arra, hogy intézkedjen, hagyják abba mielőbb a környezetet szennyező tevékenységet. Nos, mint megtudtuk, azóta sem történt változás, az önkormányzat nem tett lépéseket az ügyben, a boksák ma is vígan füstölnek Ivád határában. Új iskola Egerbaktán A hónap végén műszaki átadás Amint arról már többször beszámoltunk, új általános iskolát építenek Egerbaktán. A modern, minden igényt kielégítő oktatási intézmény — melynek alapkövét Andrásfalvy Bertalan kulturális miniszter helyezte el — a régi iskola mellett kap helyet. A többmilliós beruházással kapcsolatosan azonban mostanában sok a bizonytalanság, elsősorban az anyagi hátteret illetően: tudósításunk születésének időpontjában például még nem lehetett tudni, hogy milyen döntést hoztak a legutóbbi kormányülésen, támogatja-e a kormány az eger- baktai iskolaépítést, avagy sem. Erre vélhetően rövidesen fény derül, a következő körzeti oldalon természetesen tájékoztatjuk is az eredményről olvasóinkat. Annyi azonban már most biztos, hogy a hónap végén, július 30-án délelőtt lezajlik Egerbaktán az új iskola műszaki átadása és átvétele. Palóc nap Bodonyban Néhány mondat a falu történetéről Hagyományt kívánnak teremteni Bodonyban akkor, amikor augusztus 8-án első ízben rendezik meg a palóc napot. Ezen az eseményen bemutatkoznak a környék iparosai, népművészei, hagyományőrző egyesületei. Meghívták a szomszédos községek képviselőit is, akikkel délután a helyi horgásztó partján találkoznak a bodonyiak, hogy közös pikniken vegyenek részt. A falu történetét régóta kutatja a Bodonyban született újságíró, Kovács András, aki lapunk számára is vázolta röviden a település históriáját: „A honfoglalást követően Bo- donyt az Aba nemzetség birtokolta, s ebből az időből származik a falu neve is. A hagyomány szerint egy Bodon nevű ifjú egy közelben élő úr lányát szerette. Az apa ellenezte a kapcsolatot, és megölette Bodont, akit szüleinek családi birtokán temettek el. Ezt a helyet ma is „Kisbodonber- ki” néven ismerik. Ott, a Mátra északi oldalán, egy dombokkal, erdővel koszorúzott völgyben két patak mentén terül el ma is Bodony. Ez a földrajzi adottság kiválóan alkalmassá tette a helyet, hogy ott egy település épüljön ki. A községnek már a XII. században temploma épült, s az ma is ugyanazon a helyen áll, bár azóta többször átépítették, felújították. Bodonynak az elmúlt évszázadokban kiterjedt kapcsolata volt a környékbeli községekkel, egészen Salgótarjánig. Egy időben mezővárosként központi szerepkörrel is rendelkeztek. A XIX. században viszont a vasút és a közutak építése elkerülte a falut, s ez fékezte a fejlődést. Volt viszont előnye is ennek: a bezártság konzerválta az évszázadok során kialakult szokásokat, magatartást, öltözködést, tánc- és dalkultúrát, amely egészen a XX. század derekáig jellemezte a bodony lakat. Az ötvenes években a városiasodás jelenségei háttérbe szorították ezeket, de sok családban tovább élt a hagyománytisztelet. Az utóbbi másfél évszázad során elemi csapások, járványok, kivándorlási hullámok sújtották a falut, ezeket azonban kiheverték. 1945-ben azonban valósággal kettévált a lakosság. Hozzávetőlegesen 230 család a Fejér megyei Besnyőn talált új otthonra, ahová magukkal vitték az ősi kultúrát. A két község között máig mindennapos a kapcsolat, a besnyőiek a palóc napra is ellátogatnak majd. Az egykor palóc központként ismert nagy település most alig ezer lakossal rendelkezik. A megfogyatkozott lakosság azonban egyáltalán nem csökkenő lelkesedéssel őrzi az ősi kultúra emlékeit, elevenítik fel azokat, és szeretettel várják vendégeiket.” Nulla egységjármű naponta A román útikönyv megelevenedése Aki felettébb gyakran és meglehetősen figyelmesen olvassa a „Románia” című útikönyvet, annak az utazónak könnyen megütheti a szemét egy mondat, amely úgy ötvenhárom oldalanként visz- szatér: az országban az utak helyenként súvadáso- sak. Na már most: hogy mi az a súvadás, azt meg annak van alkalma kiválóan tapasztalni, aki dacolva száz veszéllyel, elutazik mondjuk Hargita megyéig, példának okáért esetleg Gyergyószentmik- lósig. Az több mint négyszáz kilométer román területen, s ebből háromszáz súvadásos. Aczsa időnként olyat zökken a jobb sorsra érdemes gépjármű, hogy az utas nyelvét harapja, fejét plafonba veri, otthonról hozott kávéja a termoszból a nadrágra freccsen. Ez a súvadás. De nem kell ilyen messzire menni. Ha lenne útikönyv — de nincs, ez csak amolyan hírlapírói túlzó feltételezés —, amely bemutatná az Egerszólát és a Tarnaszentmária közötti vidéket — bokrait, virágait, állatvilágát stb. —, akkor, amikor a krónikás az út leírásához érkezne, azt kellene papírra vetnie: helyenként súvadásos. Ne kerteljünk, az Isten szerelmére, mondjuk ki: olyan kátyús, hogy nem lehet két méteren keresztül sem olvasni azt a rohadt újságot, mert minduntalan kirepülünk vele együtt a szélvédőn. Megkérdeztük Kovács Gábort, az Egri Közúti Igazgatóság osztályvezető főmérnökét: lesz-e változás? — Nem — ez volt a válasz lényege, de azért ide írjuk hosszabban is. Azt mondta a főmérnök, hogy a forgalmi viszonyok csak a kátyúzást teszik szükség- szerűvé, ráadásul többre úgysem futja a rendelkezésre álló útjavítási pénzből. Nemrégiben is kátyúztak, de elkelne legközelebb is hasonló akció. Ez az út azonban néhány társával egyetemben „nagyon alsórendű út”, mivel mindössze — a főmérnök szép szavával — nulla egységjármű per napi forgalmat tud felmuíatni... — Az mi? — kérdeztük, mert abban azért bíztunk, nem azt jelenti, hogy nem jár arra senki, mert hát mi is ott szeltük át a mezőt, ráadásul jöttek is szembe, alig tudtuk kikerülni egymást. Végül is megtudtuk: ez azt jelenti, hogy naponta ötszáznál kevesebb jármű halad erre, menetrendszerinti busz nincsen, a forgalom rendkívül alacsony. S ilyen utakra nincs pénz...! Értjük. Verpelét felé viszont remek az út, s alig néhány kilométerrel hosszabb. Tessék arra kerülni! ínyenceknek viszont Szólát é s Szent mari között néhány kilométernyi súvadás, szinte ingyen. Kovács Attila Összefonódások Mátraderecskén ? (Folytatás az 1. oldalról) Ezzel így van az a néhány helybéli srác is, akiket Duleba János invitálására megkérdezünk a dologról. Ahogy elmondják, nagyon sokszor zárva van a csarnok, ha akarnának, sem tudnának ott sportolni. Duleba Jánoshoz hasonlóan vélekedik a helyzetről Hornyik- né, akit, mint fentebb írtuk, annak idején ideiglenesen megbíztak a sportcsarnok vezetésével. Ezen megbízási szerződés Hor- nyikné szerint máig érvényes, miután azt vissza nem vonták, s azt sem közölte senki, hogy megszűnt volna. Közben ifj. Forgó kinevezése megtörtént, s Hor- nyiknénak még csak meg sem köszönték addigi tevékenységét. Ezt ő érthetően fájlalja, félje, a körzeti megbízott pedig egyenesen „alattomos, szemét munkának” tartja az egészet. — Népi kezdeményezést indítottam a faluban a tornacsarnok vezetői posztjáért — veszi vissza a szót Duleba János. — Körülbelül százharminc aláírást gyűjtöttem össze, de a képviselő-testület lesöpörte az asztalról, engem pedig meg sem hívtak arra az ön- kormányzati ülésre, amelyiken erről volt szó. — Mit tervez mindezek után? — Én már nem tudok mit csinálni. Nem akarom én kirúgatni Forgót, hanem azt szeretném, hogy pályázatot írjanak ki a csarnokra. De az is ugyanolyan jó lenne, ha a község szavazhatna arról, hogy ki legyen a vezető. A derecskéi sportcsarnok vezetője számított arra, hogy alkalomadtán támadások kereszttüzébe kerül. Azon viszont csodálkozik, hogy éppen most került elő a dolog, s értetlenségének okául az szolgál, hogy idestova egy éve tölti be az állást, tehát adódott volna bőven lehetőség őt szidni már korábban is. — Nagy tévedés a kinevezésemet a téeszelnök személyével ösz- szehozni — hangsúlyozza ifj. Forgó János. — Az történt, hogy a polgármesteri hivatalban felajánlották: ha elvállalom a kieső helyen álló felnőtt focicsapat edzői posztját, akkor lehetek egyúttal a sportcsarnok vezetője. Tehát össze volt kapcsolva a kettő. Egyébként azt gondolom, hogy amennyiben pályázatot ír ki az önkormányzat, akkor is ugyanígy kifogásolnák néhá- nyan a személyemet, hiszen ha esetleg én nyerek, lehetne azt mondani: direkt nekem írták ki a pályázatot. Én mellesleg régebben Egerben voltam az ifjúsági csapat edzője és utánpótlás-szak- ágvezető, nem volt egy rossz hely, ezért aztán most nem tudom, milyen alapon állíthatná akárki is, hogy „zsíros állást” szereztem magamnak itt Mátra- derecskén, az apám és az állítólagos összefonódások révén. De a lényegre térve: az a feladatom, hogy egyre jobban, nyereségesebben működjön a derecskéi sportcsarnok. Ha valakinek a munkámmal van konkrét baja, állok elébe, beszéljük meg, hogy lenne a jobb. — Többen panaszolták, a helyieknek nehezebb bejutniuk a csarnokba egy kis testmozgásra, mint egy évvel ezelőtt... — Heti rend szerint tartunk nyitva, s hetente háromszor két óra a tömegsporté. Ugyanakkor az, aki előre szól, vagyis bejelenti az igényét, abban az időpontban is minden további nélkül jöhet. Olyan azonban sehol a világon nincs, hogy éjjel-nappal nyitva legyen egy ilyen létesítmény, s bárki bármikor csak úgy bemenjen. Mátraderecske önkormányzata a múlt hónap végén megtartott ülésén tárgyalt a Duleba János által benyújtott népi kezdeményezésről. Megvitatták, és — ahogy az egykori edző mondta — valóban elutasították. Egyrészt annak okán, mert a polgármester a sportcsarnok-vezetői munkakör betöltésével kapcsolatban hatáskörét nem lépte túl, törvényt nem sértett. Másrészt pedig azért, mert ifj. Forgó János a feladatát az eddigiekben jól látta el — a focicsapat dobogós helyen végzett, s számos népszerű, NB I-es együttes járt a községi sportcsarnokban táborozni —, így a testület nem látta indokoltnak a pályáztatást. Mindazonáltal volt olyan képviselő, aki szerint az aláírók közül nem mindenki tudta, hogy mit ír alá, s volt, aki azt állította: az aláírók nem a falu érdekét nézték. A határozat ellen még a közismert derecskéi kritikusok — ne legyen titok, a helyi szabad demokratákra gondoltunk — sem emeltek szót. Rénes Marcell Német katonasírok Ivádon Az átállt ház kisfiúja felnőtt A falu utolsó házának pincéjében délelőtt tíz órakor még a német katona borotválkozott, s akkor már hallatszottak a lövések Pétervására felől. Nem volt mit tenni: iszkolni kellett, nem akarták, hogy az oroszok bárkit is itt éljenek. Ugyanabban a pincében délutánra már berendezkedett a Vörös Hadsereg — rádió- állomást létesítettek. A ház átállt. Persze, nem árulásból, hiszen melyik i vádit kérdezték meg akkor, befogadja-e a német vagy a szovjet katonát? A kérdés természetesen költői: egyiket sem. — A mi udvarunkban volt a németek kovácsműhelye — emlékezik Ivády Béla, aki akkoriban még nem volt tízéves, s aki abban az utolsó házban lakik a mai napig is. — Jó viszonyban voltunk velük, nem bántottak senkit. Aztán, amikor jöttek az oroszok, s végül néhányukat utolérték, s a határban összecsaptak, mind a két fél katonái közül elestek néhányan. Az oroszokat rendben eltemették az ivádi és a pétervásári temetőkben, a németeket viszont csak ott helyszínen, s a sírhantot gedélyezték. kinn, a Aztán elvonultak az oroszok sem en- is, Ivád „felszabadult”, s néhányan sokáig nem felejtették el azt a három német katonát. Egy er- dőkövesdihölgy például még nagyon sokáig hozott virágot a sírA keresztet mindig visszaállították jukra, amelyeket a falubeliek kereszttel jelöltek meg. — Sokszor eltúrták a hantokat, a kereszteket, főként az ötvenes évek vége felé — folytatja Ivády Béla —, de másnapra mindig felállította valaki. Végül nyolc-tíz éve egy ismeretlen kéz vaskeresztet állított oda, az van ott most is. Főként a pásztorok gondozták, ők vették pártfogásukba a sírokat. Magyarországon mostanáig viszonylag kevés német katonasírról tudni. Heves megyében pedig szinte ez az egyetlen. Éppen ezért Ivády Béla — aki önkormányzati képviselő is a faluban — azt szeretné, ha egy tábla is őrizné az emlékét a három katonának, s a snjaikat is egy kicsit jobban rendbe hoznák a mostani állapotnál. Ebből a célból a közeljövőben a német nagykövetséget kívánja felkeresni, s arról is meg kívánja győzni az önkormányzatot, hogy erre a célra szorítsanak ki egy kis pénzt. Addig pedig: a pásztorok tovább gondozzák a sírt... (kova)
