Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-25-26 / 175. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1992. július 25—26., szombat—vasárnap

Kultiírniajor”

„Jött a traktor...”

„Idős, beteg ember már a tata, béke kellene neki, meg egy csepp hely, ahol nyugodtan maradhat, mégis bántják.” Berki Mihály lánya panaszkodik ekképpen a szerkesztőségi szobában. Néhány nappal később felkerestük azt a helyet, ahol nincs nyugta egy öregembernek.

Erzsébet tér, 5 kilométerre Kápolnától. Egy tanya.

— Akkor kerültem ide, 22 éves koromban, amikor még Pukk Andor volt a felügyelő, és Károlyié a birtok — meséli Berki bácsi, aki ma már 78 éves. — Pukk után jött Ozbach, aztán még vagy öten, amíg a füzesabonyi gazdaságé lett a major. Régen ezt Magyar Korona Uradalomnak hívták, egészen lement Detk alá, odáig, ahol van az a stuffer, ami megy ki a hármasra. Szolgáltam én az Erzsébet téren, meg a Nagytarnócán is, onnan mentem tényleges katonának.

— Nem volt az olyan rossz, a nép is más volt valahogy, mint mostanság. Én nem ijedtem meg abban a rendszerben sem, a váltáskor se, meg most az újabb váltáskor sem. Akkor — szóval a legrégebben — a gazdatisztek néha ellátogattak ide, elbeszélgettek velem. Örült az embernek a lelke, hogy a felettese szólt hozzá.

Aztán, minden átmenet nélkül Berki bácsi hangja siránkozásra fordul.

— Ebbe is belement, itt a követ ráhányta a kukoricára, összetörte. A traktor végigment a krumplin. Persze a traktoros gyerek nem tehet róla, ő parancsba kapta, hogy pusztítsa el a veteményt.

— Kiről tetszik beszélni?

— Hát a Bencsikről. Övé most a major. Megvette a gazdaságtól. Amikor idejött, de nagyon ígérte: „Berki bácsi nyugodtan élhet itt élete végéig...” Most meg nincs egy nap nyugodalmunk, a másik családot, a Jóskáékat már elűzte, most én vagyok soron, meg a lányom. Hogy mehetnék én másik lakásba, mikor itt szoktam meg. Itt élek több mint ötven esztendeje. De ügy látszik, nincs rám szükség, én nem vagyok az ő embere. Kikapcsolta a villanyt meg a vizet. Itt vagyunk a legnagyobb nyár közepén, és pangott vizet kell inni. Petróval világítunk, meg gyertyával.

— Nem próbáltak megegyezni?

— Én fizettem volna lakbért, de ő semmi papírt nem csinált. Most meg 50 ezer forintot akar elkérni tőlem. Hát hol csináltam én ennyi adósságot egy év alatt? Ajánlott a gazdaság Szikszón egy másik házat, de az olyan, hogy ott nem lehet lakni. Én úgy gondolom, hogy Bencsik velem együtt vette meg a tanyát, a föld lehet, hogy az övé, de abban a házban én lakom, meg különben is megígérte, hogy maradhatok.

— Nem ígértem semmit Berki bácsinak — mondja enyhe indulattal a hangjában Bencsik Imre. Neki üzenetet hagytam a tanyán, másképpen aligha tudtam volna elérni: sokszor van úton. — Én ezt a tanyát szabályosan megvettem a Füzesabonyi Állami Gazdaságtól, tehermentesen. A tehermentességben benne van az is, hogy Berki bácsi nélkül. Más kérdés, hogy a bácsinak van egy szerződése az abonyiakkal, és ebben benne foglaltatik, hogy élete végéig kap egy szolgálati lakást. De az nincs benne, hogy az Erzsébet-majori lakás lesz az. Sokáig jóindulatú voltam, december 31-ig kellett volna kiköltözniük, de vártam tavaszig. Most már látom, hogy mire megy ki a játék.

— Mire?

— A lánya leköltözött hozzá Budapestről, hétvégeken itt az egész retyeputty. Közben, gondolom, kiadja a házát, hát persze hogy könnyebb így vidéken gondtalanul élni. Szóval az egész arra megy ki, hogy Berki bácsi lánya tulajdonjogot szerezzen. A gazdasággal is úgy akart szerződést kötni, hogy egy külön pontba vegyék bele őt is.

— A bácsi fizetne Önnek lakbért is...

— Nekem ne fizessen. Tűnjön el onnan. Amúgy régebben jó viszonyban voltunk, és Berki bácsinak úgy látom, már meg is lenne az affinitása, hogy elmegy, csak a lánya nem hagyja. Nekem másrészt annyi közöm van hozzájuk, mint magának. De tudja mit? Nem is baj, ha megúja az újságban, hátha lesz, aki megsajnálja, és befogadja őket. Az én idegességemnek is vége szakadna. Nagyon haragszom rájuk. Nem azért vettem meg ezt a major 7 és fél millióforintért, hogy most egy öregemberrel veszekedjek. Terveim vannak vele. Át akarom építeni. Miért várja el tőlem bárki is, hogy eltartsam, fizessem a villanyszámláját, a vizet. Tényleg kikapcsoltam a vizet. Tudja, mit csináltak? Éjszaka visszakapcsolták, és egész éjjel a kertet locsolták. Most kénytelen vagyok még azt is őriztetni.

— Mik a tervei a majorral?

— Amolyan kulturális centrumot szeretnék ide, diszkóval, panzióval, esetleg kamionparkolóval. Épp a Bérlő bácsi szolgálati lakása helyén lenne a parkoló...

*

Berki Mihályiéi. Azt mondja, az egyik fiú lökdöste, veszekedtek, veszélyben érzi a biztonságát. Valaki a kapuról is leverte a lakatot. „ Úgy látszik, nincs maradásom, el kell innen mennem, pedig nagyon szerettem volna itt maradni” — mondja.

A lánya az ő nevében pereskedik. Feltételei, hogy ne háborgassák őket, és a veteményben okozott kárt is térítsék meg. Az új tulajdonos dühös. Az állami gazdaság dolga lett volna, hogy tavaly decemberig tisztázza a helyzetet, a gond most mégis az ő nyakába szakadt. Átkozza a jóindulatát — ha nem vár a kiköltöztetéssel tavaszig, már megoldódott volna a problémája.

A jog szövevényes. A gazdaság jogtanácsosa így vázolja a helyzetet:

— Az új tulajdonossal — a privatizáció után — úgy állapodtunk meg, hogy 1991. decemberig megoldjuk Berki bácsi helyzetét. Felajánlottunk neki egy hasonló adottságú, lakott településtől távol eső szolgálati lakást, körülbelül annyi lakbérrel, mint amit eddig is fizetett. Szerintem hajlott volna rá, hogy elfogadja, de a lánya közbeszólt. Most az a helyzet, hogy a kettőnk között lévő jogviszony tavaly decemberben megszűnt, Berki Mihály januártól Bencsik Imrével áll jogviszonyban. Mi pedig kénytelenek vagyunk az új tulajdonos ezzel kapcsolatos kárát megtéríteni.

— Mi van, ha Bencsik bepereli a gazdaságot az elveszett haszna miatt?

— Megtehetné... Egyelőre vele korrekt a viszonyunk, azt ő is látja, hogy nem mi tehetünk a bonyodalmakról. Az elveszett üzleti hasznát — ha mégis rajtunk keresné — bírósági úton hajthatná be a gazdaságon.

— Jó pár év múlva...

— Igen, ezek hosszadalmas perek szoktak lenni. Ezért lenne jó, ha megegyeznének. Mi továbbra is fenntartunk egy üres szolgálati lakást a bácsi számára.

— Ön hogyan látja: érthető érzelmi okok, vagy tényleg valamiféle haszonszerzés motiválja a makacs ragaszkodást ehhez a tanyához?

— Nézze, néhány dolgot én is csak „közvetve” tudok, azt például, hogy Berki bácsi lányának Budapesten van egy lakása, s hogy csak az utóbbi pár évben látogatja az apját, s költözött le hozzá. Ha sikerülne elintéznie, hogy valamilyen úton-módon „bérlőtársként” szerepeljen egy szerződésben, akkor mint egyenes ági leszármazott, rá ruházó- dik a szolgálati lakás használatának joga. A mai törvénykezés szerint erre nemigen van módja, de az új lakástörvényt még nem ismerjük. Mindenképpen furcsállni való azonban, hogy nem lehet velük megfelelő módon megegyezni, semmiféle kompromisszumot nem hajlandók kötni...

*

A riport megírása után telefonált Bencsik Imre: Berkiék elköltöztek a tanyáról. Egyelőre egy rokonukhoz...

Doros Judit

J

\

ASIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK ajánlata:

Az emberiség krónikája (új, bővített kiadás) Testkontroll szakácskönyv Szobanövények

Rich Sky: Freddie Mercury élete John Knittel: Jean Michel Pat Booth: Malibu

ELŐJEGYEZTETHETŐ: Jókai-sorozat A sport krónikája Brehm: Az állatok világa Larousse Enciklopédia Minden kedves vásárlónkat szeretettel várjuk az ANTIKVÁRIUMBAN is! SIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK Eger, Hatvani kapu tér 8. tel.: 16-998 Érsek u. 2. (volt Marx K. u.) SIPOTEKA ANTIKVÁRIUM Eger, Bajcsy-Zs. u. 2.

V

jf

A láma Taron

Hogy az emberfia miképpen lesz dalai láma, az talán csak az első hallásra tűnik bonyolultnak. Tudnivaló, hogy a buddhisták csak a test halálát ismerik: a lélekét, a szellemét nem, s amikor ez elhagyja az elaggott porhüvelyt, akkor újat kap magának, olyat, amilyet az előző életében kiérdemelt. Ha például mostani életünkben agyoncsapunk egy legyet — a buddhizmus tiltja a legapróbb állat megölését is —, könnyen előfordulhat, hogy következő életünkben magunk is legyek leszünk, s mászkálhatunk a falon.

Nem úgy a dalai láma. Az ő szelleme az előző életében is a dalai lámáévolt, a mostani tizennegyedik láma tehát az előző tizenhárom reinkarnációja.

Honnan lehet ezt tudni?

Onnan, hogy amikor az előző egyházfő teste elhagyta a lelkét, „lámapótlásról” kellett gondoskodni. Az ezzel megbízott szerzetes fejében pedig egy idő után megjelent néhány betű, s egy kicsi falusi házikó. A néhány betűt megfelelő sorrendben összerakva egy település nevét kapták, s akkor már nem volt más hátra, mint hogy megkeressék ott azt a házat. Ä gondot mindössze az okozta, hogy ott három apró gyerek is lakott. De természetesen ezt a gordiuszi csomót is átvágták, eléjük tettek néhány tárgyat, s akkor az egyikük — egy háromesztendős fiúcska — felkiáltott: „enyém!”, s kiválogatott egyet-kettőt, pontosan azokat, amelyek az előző dalai lámáé voltak.

Ő ma Őszentsége Tendzin Gyaco, a XIV. dalai láma, aki nem Tibetben — mint elei —, hanem kényszerű, önként vállalt száműzetésben, Indiában él.

Néha neki sem könnyű.

Szerdán délután például megérkezett egy Nógrád megyei falucska — Tar — határába, hogy ott egy buddhista emlékhelyet — sztúpát— avasson fel, s megemlékezzen Körösi Csorna Sándorról.

— Mi nem készülünk semmivel — mondta két órával az esemény előtt Besze Lajos polgár- mester, akkor még a kezében szorongatva piros nyakkendőjét —, az önkormányzati hivatalba nem jön el...

— Nem is szerették volna?

— Ez nem a mi rendezvényünk, a láma nem a falu vendége, hanem a buddhistáké. Ott

lesz egy fogadás, amelyikre engem is meghívtak.

Tar egyébként katolikus falu, csak hát ott a határában a hatalmas rét, és a hírek szerint Buddha követői itt kaptak a legolcsóbban telket. Ki is írták: „Magánterület”. Hát, úgy is tűnt, ugyanis három óra előtt, amikor megjött a láma, nem lehetett elmondani, hogy óriási tömeg zarándokolt volna Tarra, amit nem lehetett csodaként értékelni, hiszen elképesztően meleg volt, s a réten egy talpalatnyi helyen sem volt árnyék.

— Ott a válladon egy méhecske — közölte velem egy testőr néhány méterre a lámától, kezét egy pillanatra sem véve ki a zakója alól, én szorongattam a fényképezőgépet, farkasszemet néztünk: igazi párbajállapot, mindkettőnk kezében ott a „fegyver”. Lesöpörtem a méhecskét.

— Ha már így megismerkedtünk, van valami igazolványod? — firtatta, s aztán előkerült a passzus, kéz ki zakó mögül, én is enyhébben fogtam a gépet, de azért nem lettünk barátok: — Menj egy-két méterrel hátrább.

A lámát pedig elnyelte az állófogadás, a bélszínek, a lazacok, a svéd gombák, jeges dzsúszok asztala. Bár ő maga nem evett

semmit, bölcsen mosolygott szakadatlanul, a szüntelenül faló állami vezetőket fehér szalagokkal ajándékozta meg, kisgyerekeket simogatott, fotósoknak integeT tett.

— Kicsit balra, kicsit balra, menjen már arrébb, plíz! — üvöltött az egy fotóriporter a lámával, aki ebből annyit értett, mintha a kollégának tibetiül gajdolt volna valaki, ám mivel a neves szaktárs széles gesztusokkal mutatta is neki, hogy mit kell csinálnia Őszentségének, így másnap viszont is láthatta magát egyik legnagyobb országos napilapunk címlapján.

— Testőrök, gyerünk — kiabált egy lófarkas, bajuszos, teljesen fekete ruhás ember, füléből vezeték lógott, orrnyergén kötelező Ray Ben napszemüveg. Ő maga pedig nagyot taszított a lámán, aki időnként megállt, integetett, kezeken simított végig, és akkor is mosolygott, amikor kapott egy újabb lökést a „gorillától”, s így csakhamar a sztúpa előtt találta magát.

— Menjenek már onnan a francba, mi is látni akarunk... — tüntettek a kordonon kívül rekedtek, mert a dalai lámát bizony körülvette vagy kétszáz fotós, újságíró, meg „Különösen Fontos Ember”, akik kiváltságosak voltak, mivel a kordonon belül szinte teljesen szabadon sétálhattak, s éppen ezért a kintiek számára meglehetősen antipati- kusnak tűntek. Mindez akkor sem változott, amikor a sajtó végre kivonult a képből.

— Milyen jó, hogy öt világvallás van — fejtette ki közben a láma, aki tibetiül beszélt, s szavait először angolra, majd magyarra fordították —, mert így mindenkit ki lehet elégíteni, és semmi szükség arra, hogy bármely vallás bármely országban állami legyen...

Az állami vezetők ezalatt semmiféle vallást nem kívántak kisajátítani, jeges italok beszerzésén fáradoztak, s törekvésüket hál’ isten’ siker koronázta.

— Hungarocellből van biztos. Holnap lebontják — közölte egy helybéli a feleségével, a sztúpára mutatva, mert a dalai láma éppen arról beszélt. Elmondta, hogy az egy ősi tibeti építmény, s ilyet kellene felépítenie mindenkinek magában is, mert ez a bölcsességre és az együttérzésre épül. Ahol ilyet építenek, arra az országra rövidesen boldogság vár.

— Mindnyájan magunk mesterei vagyunk — mondta végezetül, s az állami vezetők visszatették a poharat, a nézők ájuldoztak a melegtől, a helybéli még egyszer leszögezte, hogy a sztúpa hungarocell, most már biztos, a fotósok üvöltöttek, hogy balra, balra, a lófarkas pedig betuszkolta Őszentségét, a dalai lámát az autóba, ahol a vendég integetett és mosolygott, állandóan mosolygott...

Kép és szöveg: Kovács Attila