Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18-19 / 169. szám

HÍRLAP, 1992. július 18—19., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Bolgár energetika: „idiotizmus” „Idiotizmusnak” minősítette a bolgár televízió kommentátora mindazt, ami az utóbbi években a bolgár energetika területén tör­tént. A rendkívül kemény hangú kommentár néhány héttel az­után hangzott el, hogy Bulgáriá­ban „kapcsolgatós” módszerrel takarékoskodtak a villanyáram­mal, minden 4 órából 1, majd 2 órára kapcsolták ki az áramot a fogyasztóknál. A bolgár tömegtájékoztatás szerint a drasztikus áramkorláto­zások lassan már minden télhez ugyanúgy hozzátartoznak, mint a hóesés. A „kapcsolgatós” módszer alkalmazását magya­rázták már vízhiánnyal, szénhi­ánnyal, a szovjet olajszállítások csökkenésével, üzemzavarokkal, balesetekkel, a fogyasztás éssze- rűtlenségével, az utóbbi időben pedig még politikai okokkal is. A bolgár energetikát ugyanaz jellemzi, mint a nemzetgazdaság egészét. Súlyos válság, kataszt­rofális gondok. Az energetiká­ban is szétesett a régi rendszer, amely azért úgy-ahogy műkö­dött, helyette pedig még nem alakult ki az új. A bajok a 80-as évek közepétől kezdődtek, ami­kor a Szovjetunió drasztikusan csökkentette Bulgáriába irányu­ló energia- és energiahordozó­exportját. Korábban évi 11-13 millió tonna kőalajat is kapott Szófia Moszkvától, jelenleg évi 5 millió tonnáról is csak nehezen tud megállapodni a két volt szö­vetséges. Úgy tűnik, hogy az 1986-tól hivatalban volt bolgár kormányok nem nagyon hittek a viszonylag olcsó, keleti energia- források kiapadásának lehetősé­gében, illetve abban, hogy egyre nehezebb lesz bolgár áruért energiát, illetve energiahordozó­kat beszerezni külföldről. Mindezek mellett a legna­gyobb gond, hogy egyelőre nincs elfogadott energetikai koncepci­ója Bulgáriának. A 70-es évek végétől erőltetett ütemben fej­lesztették az atomenergetikát, a 80-as évek harmadik harmadá­ban már több mint 40 százalék­kal részesedett az ország egyet­len atomerőműve a villamos­energia termeléséből. Akkor kezdték el a második atomerő­mű építési munkáit, amelyet azonban a lassú rendszerváltozás idején leállítottak. Bulgáriának is megvan a maga Bős-Nagyma­rosa. A belenei „atomerőmű­csonk” sorsa még nem dőlt el, jóllehet, a tavaly novemberben hivatalba lépett, évtizedek óta első nem-kommunista kormány többször is értésre adta Szófiá­ban, hogy Belenében nem építe­nek atomerőművet. Sajtójelentések szerint min­dent összevetve körülbelül 12 ezer megawatt áramtermelő ka­pacitással rendelkezik elvben az ország, azonban ennek csak alig valamivel több mint a fele üzem­képes. A csúcsfogyasztás vala­Csernobil követ­kezményei Növekszik a súlyos betegségek száma A radioizotópokkal fertőzött Csernobil környéki körzetekben élő lakosság körében egyre nö­vekszik a súlyos megbetegedé­sek száma. Erről a tényről szá­molt be a közelmúltban a Gomel városában megrendezett tudo­mányos konferencián Vaszilij Kazakov fehérorosz egészség- ügyi miniszter. A miniszter által nyilvános­ságra hozott adatok szerint a pajzsmirigyrák-megbetegedések a gyermekek körében 1986-ban 1000 emberre vetítve 0,13 száza­lékot tettek ki, az elmúlt eszten­dőben pedig már ennek tizen­hétszeresére emelkedtek. 1981 és 1985 között 7 ilyen esetet mu­tattak ki, míg a „posztcsernobili” korszakban már 45-öt. mivel több mint 7 ezer megawatt, ami azt jelenti, hogy a bolgár energetika a legcsekélyebb tarta- lékforrás nélkül működik már hónapok óta. így a legkisebb üzemzavar is országos méretű problémákat okoz, hiszen a nemzetközi fizetési kötelezettsé­geinek teljesítésére képtelen Bulgária nem tud bármelyik pil­lanatban valutáért energiát im­portálni. A szófiai szaksajtó az energe­tikai válság gyökerei között tartja számon, hogy éveken keresztül elhanyagolták a hőerőművek műszaki fejlesztését, mondván, hogy úgyis elsőbbséget kap az atomenergia. Visszaesett a hazai széntermelés, csökkent a szén­import, a külgazdasági kapcsola­tokban egyre többen szeretné­nek valutát kapni Bulgáriától, Szófia pedig Ausztráliában és Dél-Amerikában is csak bolgár termékeket tud ajánlani energia- hordozóért cserébe. A vízi erő­művek is csak csökkentett kapa­citással dolgozhatnak, mivel ille­tékesek magyarázatai szerint az évek óta tartó alacsony vízho­zam miatt 14-37 százalékos telí- tettségűek a víztározók, energia- termelésre való felhasználásuk következtében májustól nem lenne egy csepp öntözővíz sem a mezőgazdaságban. E gondokat csak tetézi Kozlo- duj híres-hírhedt atomerőműve, amely rendkívül megbízhatatla­nul működik. Kozlodujban 4 da­rab 440 megawattos és 2 darab 1000 megawattos áramtermelő blokk van. Tavaly az erőműben, ahol csak szovjet gyártmányú re­aktorok működnek, a nemzet­közi szabványokban meghatáro­zott hibaszázaléknak több mint a dupláját „sikerült produkálni”. Bulgária nemzetközi tanulmá­nyokra hivatkozva, s nem utolsó sorban nyugati segélyek — pénz­ügyi, műszaki és áramszállítási — reményében leállította az atom­erőmű elsőként megépített két darab 440 megawattos blokkját. Ez hatalmas érvágás volt a „had­ra fogható” hazai termelői kapa­citás egészéhez képest, már ta­valy ősszel arra figyelmezettek az előrelátóbb bolgár napilapok, hogy idén is áramkorlátozások várhatóak. Rendkívül rosszak a tapasztalatok az 1000 megawat­tos blokkokkal. Az elsőként megépített 1000 megawattos (sorszámozása szerint 5.) áram­termelő blokkot 1990-ben 65- szor kellett leállítani üzemzava­rok miatt, 1991 első 5 hónapjá­ban pedig 36-szor. Csernobil óta érthető, hogy a nemzetközi közvélemény rend­kívül érzékenyen reagál a „Tűz a kozloduji atomerőműben” tar­talmú hírekre, tekintet nélkül ar­ra, hogy a tűz csak egy hulladék- tárolóban lobbant fel, távol a re­aktoroktól. Bulgáriában nem mindenki fogadja el például a Nemzetközi Atomenergiaügy­nökség felméréseit és tanulmá­nyait, amelyek alapján Kelet- Európa legveszélyesebb atom­erőművének minősítették Kozlo- dujt. A közelmúltban 60 bolgár tudós nyilatkozatban kérdője­lezte meg e tanulmányok objek­tivitását. A legtöbb nyugati ta­nulmány szerint Kozloduj leg­égetőbb gondja a szakemberhi­ány. Az atomerőművet szovjet szakemberek építették és mű­ködtették egészen 1991 elejéig, majd fizetési gondok miatt sokan távoztak onnan. Tavaly január­ban körülbelül havi 20-30 dol­lárnak megfelelő összeg jelentet­te az átlagfizetést Bulgáriában, míg a Kozlodujban dolgozó szovjet szakemberek havi 4 ezer dollárt kértek. Körülbelül 3 tu­cat szovjet szakember van még Kozlodujban, Bulgária nyugati segítséggel készíti fel szakembe­reit az erőmű üzemeltetésének teljes átvételére. Készültek olyan jelentések, amelyek szerint a legöregebb re­aktorok számára csak a bebeto­nozás jelentheti a jövőt. Az Eu­rópai Közösség ugyanakkor kész segítséget nyújtani ahhoz, hogy ne állítsák le a szovjet gyártmá­nyú reaktorok egyikét se, de je­lentősen korszerűsítsék azokat, elsősorban biztonsági szempon­tokból. Az EK 11 millió ECU-t ajánlott fel erre a célra, s a legfris­sebb hírek szerint ez az összeg akár 27 millió ECU-ra is nőhet, ami lehetővé tenné a 7. reaktor megépítését is. Bulgária már be­jelentette, hogy nem mond le a tavaly leállított két reaktorról, 70-80 millió dollárért korszerű­síti azokat, valószínűleg 3 évre növeli az eredetileg 6 hónapra tervezett felújítási időt. Bulgáriában senki nem kérdő­jelezi már meg, hogy szükség van Kozloduj műszaki megújítására, szükség van a nyugati berende­zésekre és beruházásokra, csak ezek mértékéről folyik a vita. A közvélemény manapság már ar­ról is értesül, ha Kozlodujban a szél becsap egy ablakot, nem rit­kán azonban úgy, hogy ott „újabb rendellenesség” történt. A közelmúltban az egyik bolgár miniszterelnök-helyettes azzal vádolta meg az egyik világhír­ügynökség szófiai tudósítói iro­dáját, hogy fizetett informátoro­kat foglalkoztat Kozlodujban, akik állandóan napirenden tart­ják Kozloduj veszélyének kérdé­sét, ezt pedig a „nemzetközi atomlobby” használja érvként a beruházások, javítások erőlteté­sére. A mélyen megosztott bolgár társadalomban napi politikai kérdésként is felhasználják Koz- lodujt: a régi rend hívei szerint az ország új vezetése itt is bizonyítja hozzá nem értését, míg az új rend vezetői szerint a régi rend hívei „szabotálnak” az erőműben, ez­zel is a kormány lejáratását cé­lozva. Volt olyan szófiai napilap, amely azt sugallta, hogy az erő­műben dolgozó szovjet szakem­bereknek is közük lehet az üzem­zavarokhoz, mert állítólag már­cius 1-jével lejárt a munkaszer­ződésük, de havi 4 ezer dolláros fizetéssel szeretnének eddigi munkahelyükön maradni, s eh­hez érvként használják a meghi­básodások sorozatát. Az energetikai válsággal fog­lalkozó bolgár elemzésekben fel­tűnően hiányzik két adat. Hosz- szabb idő óta senki nem tudja, hogy mennyi a lakossági fo­gyasztás részaránya a teljes ener­giafelhasználásban, s azt sem, hogy a hosszabb idő óta alkalma­zott „3 óra villany — 1 óra sötét­ség” korlátozási rendszerrel mennyi energiát takarítanak meg. Ezek alapján erősödik a gya­nú, hogy a lakossági áramfo­gyasztás drasztikus csökkentésé­nek láthatólag nagy kedvvel al­kalmazott bolgár módszere mö­gött több rejlik, mint az energeti­kai koncepció hiánya. Mindezek fényében érthető, hogy a bolgár televízió híradójá­nak műsorvezetője kijelentette, úgy érzi magát, mint egy „ketrec­be kényszerített kísérleti egér”. A lakosság már hozzászokott (?), hogy gyakorlatilag bárki, bárhol és bármikor kikapcsol­hatja az áramot. Magyarázat mindig van, áram viszont nem. A bolgár energiaszektorban uralkodó zűrzavar egyik „szép példája” volt február utolsó nap­ja, amikor a március 1-3-i há­romnapos ünnep előestéjén a kormány egymondatos tényhír- ben jelentette be: a török uralom alóli felszabadulás évfordulóján megszüntetnek mindenfajta áramkorlátozást. Az intézkedés csak 4 óráig volt életben. Majd visszaállt a „3:l-es rezsim”. Ez­úttal egy trafó meghibásodása miatt állították le az egyik kozlo­duji blokkot. A kormány azon­nal vizsgálatot indított, de senki még csak fel sem vetette, miért korlátozták a lakossági áramfo­gyasztást, amikor a háromnapos ünnep első napján a nemzetgaz­daság egységeinek legnagyobb része nem is dolgozott. (Egyéb­ként is évi 30 százalékkal csök­kent a termelés Bulgáriában, s az áram legnagyobb fogyasztója a bolgár ipar.) A kormány szavahihetőségét kétségbe vonó eset után hírzárla­tot rendeltek el a bolgár energia- szektorban, megtiltották, hogy bárki is nyilatkozzék a sajtóban. Egyedül az a különbizottság tá­jékoztathatja a közvéleményt, amelyet nemrégiben alakítottak meg Bulgáriában. Ezzel összefüggésben jelen­tette meg az egyik szófiai napilap a nap viccét: „a kormány közli, hogy nincs áramkorlátozás mindazoknál, akiknél van áram...” Kuba, avagy akik elmennek... Négyen eltűntek, kettőt elfogtak menekülés köz­ben”; „A kubai férfi visszatért a családjáért”; „A népszerű tévés műsorvezető is disszidált”. Naponta olvashatók ilyen és hasonló címek a flo­ridai sajtóban, s hallhatók a mögöttük rejlő sztorik a Kubába is sugárzó amerikai rádióadók műsoraiban is. Jelezvén: lassan, de megállíthatatlanul folytató­dik az elvándorlás Kubából. Pedig veszélyes vállalkozásba kezdenek, akik úgy döntenek, hogy nekivágnak az amerikai parto­kig vezető mintegy 150 kilométeres tengeri útnak. Tavaly nyár óta, amióta az Egyesült Államok ható­ságai a kérelmek rendkívüli sokaságára hivatkozva felfüggesztették a látogatóvízumok kiadását, a tá­vozni vágyók legtöbbje számára nem maradt más, mint hogy lélekvesztők, összeeszkábált úszóalkal­matosságok hátán, a parti őrség elkerülésére esélyt adó éjszakai sötétben próbálják elhagyni a szigetor­szágot. Csak március első két hetében 61-en értek célba így Florida partjainál. Az illegális kivándor­lók száma tavaly 2173 volt. Arról azonban nincs statisztika, hányán vannak, akik nem érkeznek meg, akik immár soha nem érik el a céljukat, a kicsit könnyebb, szabadabb életet. Legutóbb hat férfi, mindannyian Havanna megyei lakosok, sikertelen útjáról számoltak be — kubai emberi jogi aktivisták Miamiba eljuttatott értesülé­se nyomán — a hírügynökségek. A jelentés szerint négyen a tengerbe vesztek, kettejüket elfogták és börtönbe szállították. (Mióta januárban egy szökési kísérlet felfegyverzett résztvevői négy rendőrt ha­lálra sebeztek a parti őrség tagjai közül, tovább fo­kozták az éberséget a kubai hatóságok, s a polgári védelmi gyakorlatok keretében a lakosságot is igye­keznek bevonni az „ellenforradalmi elemek lelep­lezésébe”.) Mégis, mindig van vállalkozó, sőt, olyan is akad, aki többször is megtette már az utat a két part kö­zött. A Miami Herald egyik közelmúltbeli riportja — az amerikai ízlés szerinti érzelmesség elemeit sem nélkülözve — számol be arról, hogy egy 27 éves fiatalember 1988-ban már partot ért Miamiban, ám hamarosan ugyanazon az úton visszatért Kubába, mert felelősséget érzett otthon maradt állapotos felesége iránt. S március elején egy bárkával újra amerikai földre érkezett, ezúttal már felesége és két kisgyermeke, valamint 19 más menekülő társaságá­ban. A legújabban elmentek egyikét egész Kuba jól is­meri: Hilda Rabilero az egyik legnépszerűbb tejeví- ziós magazinműsor írója és háziasszonya volt. Ő ve­szélytelenebb utat választhatott; a dominikai fővá­rosban kapott néhány hónapos szerződést, s pár napja ott jelentette be, hogy nem tér vissza hazájá­ba. Mint elmondta, otthon azért kellett megválnia műsorától, mert igyekezett ellenállni annak a nyo­másnak, hogy a szórakoztató programot is politikai propaganda-szócsővé változtassák. Ugyanakkor a legmagasabb szintű jóváhagyással történt távozásra is akadt példa az elmúlt napokban Kubában. Két politikai fogoly, aki 1980 óta töltötte harminc éves börtönbüntetését, március 19-én utazhatott Spanyolországba. A disszidálási kísérle­tért elítélt Roberto Calveiro és a lázadás vádjával bebörtönzött Raudel Antonio Rodriguez tavaly decemberben a spanyolországi Galícia tartomány miniszterelnökének, Manuel Fragának a személyes közbenjárására szabadult ki. További 12 — húsz-harminc éves büntetését töl­tő — fogoly számára is kegyelmet kért havannai lá­togatása alkalmával a spanyol politikus. Talán most ők várják a legjobban, hogy elmehessenek... Franciaországi népszaporulat 233 ezer fővel szaporodott természetes úton Franciaország lakossága, a bevándorolt új lako­sok száma pedig 80 ezer fővel múlta felül az eltávozókét. Az el­múlt év végén 57,2 millió lakosa volt az országnak, s ebben az ütemben fejlődve tovább, 2001- ig eléri a hatvan milliót. A francia országos demográ­fiai intézet nemrégiben közzétett adatai szerint a természetes sza­porulat az elmúlt évben valame­lyest csökkent, bár a születések száma csak 3400-zal volt keve­sebb, mint egy évvel korábban, 759 ezer csecsemő látta meg a napvilágot az országban. Figye­lemre méltó viszont, hogy csak­nem minden harmadik gyermek házasságon kívül született, ez je­lentős növekedés a korábbi évekhez képest, 1970-ben még csak nagyjából minden tizedik gyermek volt házasságon kívüli. Á szülő nők termékenységét az intézet 1,77-ben adja meg, vagy­is viszonylag kevés a két, vagy többgyermekes anya. A népsza­porulat azonban természetes úton is biztosítva látszik, mert egyrészt rövidesen új, népesebb korosztályok kerülnek be a po­tenciális anyák közé, másrészt a nők egyre inkább később szül­nek: az első szülések átlagosan 28 éves korra esnek, s egyre több és több a harminc éves életkora után először szülő nő. 1990-ben például a 15 ezret is meghaladta a negyven éven felül szülő nők száma, s ez a tendencia tavaly is megmutatkozott. Minden tize­dik gyermeket nem francia ál­lampolgárságú anya szülte. A statisztika a lakosság foko­zatos elöregedését mutatja. Az ország lakosságának több mint 19 százaléka hatvan éven felüli, s csak húsz százaléka a 15 évnél fiatalabb. A várható életkor to­vább növekedett, a nőknél 81,1, a férfiaknál 73,3 év lett. A be­vándorlók közül a legtöbben a Maghreb országokból érkeztek, őket az ázsiai bevándorlók köve­tik a statisztikában. Európa or­szágaiból tavaly 17 ezerrel töb­ben települtek be Franciaország­ba, mint amennyien visszatértek szülőhazájukba. 37 ezer külföldi nemzetiségű, főként nő és gyermek a család- egyesítési programok keretében érkezett az országba, 15 ezren francia állampolgárok házastár­saként telepedtek le, s csupán 22 ezren érkeztek állandó munkára. Rajtuk kívül 13 ezer menekült kapott letelepedési engedélyt. Egy történelmi kálvária stációi Van-e visszatérés a Volgához? A mai kétmilliós német nép­csoport a legújabb statisztika szerint a volt Szovjetunió mint­egy 100 etnikuma között a 14. helyet foglalja el, és jelenleg első­sorban Kazahsztánban, valamint Szibériában él. 1987-ben 15 ezer, 1988-ban 30 ezer és 1990- ben már 147 ezer volt a Német­országba visszatelepültek száma. Jelcin nemrégiben újságírókkal érzékeltette: e kényes ügyben többszörös nyomás nehezedik rá. Az egyesült Németország anyagi segítséget ajánlott fel, ha segíti a németek (az 1979-es népszámlálás szerint az akkor 1.9 milliós csoport 80 százaléka írta be anyanyelvének a néme­tet!) visszatérését a Volgához. Ez az erem egyik oldala. A másik vi­szont az, hogy Jelcinnek számol­nia kell az erősödő orosz nacio­nalizmus közegében a németek helyére telepített oroszok ke­mény ellenállásával. Ugyanak­kor Bonn jóindulatáért (is) csa­táznia kell Kravcsuk ukrán el­nökkel, aki máris termékeny te­rületeket ajánlott fel országában a Távol-Keletről visszatérni kí­vánó német telepeseknek. Úgy tűnik, hogy egy hosszú történelmi kálvária újabb stáció­ja következhet. A régiek történe­te dióhéjban a következő: 1763. Az anhalti hercegnőből lett Nagy Katalin cárnő ukáza német honfitársai betelepítésé­ről, elsősorban a franciák által akkor fenyegetett Pfalzból és Hessenből. 1768. Már 8000 német család él a Volgánál. I. Sándor idején érkezik a következő hullám, majd a harmadik Volhiniából és él-Németországból, most már nemcsak a Volgához, hanem a Fekete-tenger partjára is. A ne­gyedik hullám a balti németeké, akik a cári birodalom számos ve­zető posztját megszerezték. Sokáig viszonylag háborítatla­nul virulnak a német kolóniák. Az erőszakos „visszaoroszosí- tás” első szakasza a XIX. század­ban kezdődik, és az első világhá­ború idején éri el eddigi tető­pontját. A Kerenszkij-kormány kétmillió németet akar a Balti­kumba telepíteni, de már nincs rá ideje. 1918. A bolsevikok deklarál­ják „a volgai németek kommu­náját”, 1924-ben „a Volga-men- ti németek autonóm köztársasá­gát”. A telepeseket megtizedelni a kolhozosítás rémálma, éhínség pusztít a gazdag Volga-vidéken. A szorgalom ezután is csodát te­remt, némi konszolidáció követ­kezik — az új stációig, a hitleri tá­madásig. 1941. augusztus 28. Sztálin dekrétuma alapján 650 ezer vol­gai németet deportálnak Novo- szibirszk, Omszk, az Altáj térsé­gébe, a kazah pusztákra. Az el­hurcolt népek 1957-es hruscsovi rehabilitációja a németekre nem vonatkozik — őket csak 1964- ben mentik fel „kollektív bűnös­ség” vádja alól. A többi néma csend. Mostanáig. Lesz-e vissza­térés a széljárta sztyeppékról? Lesznek-e újra német kolóniák a hömpölygő Volga mentén? Vagy esetleg másutt (is) a volt Szovjetunió területén? Mosta­nában például egyre több német nemzetiségű FAK-polgár tűnik fel a Balti-tenger partján fekvő orosz Kalinyingrád környékén — amely egy történelmi korszak­kal korábban a Königsberg nevet viselte. Vérszomjas pandamaci Kína óriás pandáinak egyike a szelíd bambuszfogyasztásról át­tért a húsevésre — közölte a saj­tó. A Szecsuán tartomány nyu­gati részében élő gyilkos panda 31 bárányt fogyasztott el azóta, hogy 1991 januárban áttért a faj­tája számára szokatlan kosztra. Megfigyelték, hogy a panda a fejénél ragadja meg karmaival a kiszemelt áldozatot, átharapja az állat torkát, majd jóízűen falato­zik a lábszáraiból és a hátából, miközben játszadozik a fejével. A lakoma végeztével aztán szu­nyókál egyet a juhólban. A lapok nem adnak magyará­zatot az óriás panda szokatlan vi­selkedésére, de megjegyzik, hogy a szakemberek figyelem­mel kísérik a jelenséget. A veszé­lyeztetett állatokból nem egé­szen ezer él jelenleg szabadon Kínában. Egészen más meglepetésben volt része nemrégiben a washing­toni állatkertben a két panda­macinak, Ling-lingnek és Hszing-hszingnek — hat ameri­kai gyermek születésnapi tortá­val ajándékozta meg őket a pan­dadiplomácia huszadik évfordu­lója alkalmából. A két panda­medvét Kína 1972-ben ajándé­kozta az Egyesült Államoknak Richard Nixon elnök történelmi jelentőségű pekingi látogatása után.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom