Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-02 / 155. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. július 2., csütörtök Eger, július 6—9. Országos anyanyelv-oktatási napok Az ország magyartanárainak immár hagyományos szakmai ta­nácskozása a kétévenként meg­rendezett anyanyelv-oktatási konferencia. Már legutóbb is — 1990 júliusában — Eger adott helyet ennek a négynapos össze­jövetelnek. A tanácskozás teljes anyaga megjelent Az anyanyelv értékrendje és az iskola című kö­tetben, a Magyar Nyelvtudomá­nyi Társaság kiadásában (Buda­pest, 1990.) 1992. július 6. és 9. között ke­rül sor a legérdeklődőbb ma­gyartanárok újabb tudományos tanácskozására, szintén Eger­ben, az Eszterházy Károly Ta­nárképző Főiskolán. A konfe­rencia „gazdája” a tanárképző főiskola magyar nyelvészeti tan­széke; rendezői: a Magyar Nyelvtudományi Társaság és az A Magvető — a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támo­gatásával — az idén is kiadta azt a válogatást — Szép versek címmel —, amely eddig évenként mint­egy tükröt tartott a versírók és a versolvasók tábora elé — kik is vannak többen? —, azzal a szán­dékkal, ugyan nézzenek bele: ilyen is ma a magyar líra, ennyit tud felmutatni az a szellemiség, amely ma a magyar nyelvvel, ez­zel a nekünk oly drága szókincs­csel ezt a játékot, ezt az ered­ményt, ezt a korról és magunkról szóló jelzetet képes felmutatni. Talán eligazításul, talán azért is, hogy nyom maradjon arról, kik és milyen lelkesedéssel — itt a lé­lek valódi energiáira gondolunk — szerepeltek ebben a történel­mi szeletben, amikor minden a korszakváltó elmozdulásban szenved. A kötetet Keszthelyi Rezső— maga is poéta — és Székely Sz. Magdolna állította össze, amely az összes tipográfiai rekvizitu- mokkal együtt kevesebb kétszáz oldalnál. Utólag sem irigylendő feladatot vállaltak, jó szándéku­kon nem múlt, nem múlhatott a siker. Ha egyáltalán manapság versek okábol lehet, illik és sza­bad sikerről beszélni. Csak sta­tisztikai adat, de nem lényegte­len: 1990-ben Alföldi Jenő még száz szerzőt hozott össze ebbe az antológiába, 1991-ben harma­dával csökkent ez a létszám. Na és a versek mennyisége is jócs­kán apadt. Csak a pénz-, a tőke­hiány az oka? Anyanyelvápolók Szövetsége. Mintegy kétszázötvenen jelen­tették be részvételüket az ország minden részéből; sőt Erdélyből, Szlovákiából, meg az úgyneve­zett Kis-Jugoszláviából (Újvi­dékről) is jön néhány magyarta­nár. Itt lesz a Magyar Televízió Álljunk meg egy szóra! című adásaiból jól ismert Grétsy Lász­ló nyelvész is. A mostani anyanyelv-oktatási napok központi témája: A szö­veg szerkesztése, kidolgozása, megértése és megszólaltatása. Július 6-án (hétfőn) 14 órakor lesz a tanárképző főiskolán a ta­nácskozás megnyitó ülése. Ek­kor mond beszédet Adrásfalvy Bertalan művelődési és közokta­tási miniszter, s ekkor hangzik el Benkő Loránd akadémikus és Bánffy György színművész elő­Az előszót író Orbán Ottó Cyrano legújabb orrmonológja- kent adja elő gondolatait — a kö­tet egyik leg óbb írása — arról, mit jelent költőnek lenni. Ez a kérdés a versírót és versolvasót Csokonai óta egyébként izgatja, ma talán még jobban, mint a múlt század vegén vagy a két vi­lágháború között, netán a dikta­túra időszakában. Orbán Ottó fi­lozofikusan — ott a legtömörebb —, majd sötét iróniával, nagy meséléssel, posztmodernül, a hangütés, a tartalom és az egyé­niség kérdéseire rátapintva, értő ujjakkal, majd romantikusan, reálisan, a nemzeti azonosságtu­dat szempontjából, szakmailag — itt megint jó logikai sort fektet le —, himnikusan is, háromszo­ros hangbicsaklást lekottázva, az Úr hangján, s végül a tömeg­kommunikációén eltöprengi, hogy ezt a kötetet nem lehet és nem illik egyetlen alapállásból szemlélni, mert akkor gyatra végkövetkeztetésekre, esetleg indulatos megjegyzésekre fanya­lodunk. Mintha azt sugallná, hogy vegyük úgy ezt az egészet, mármint a kötetet, mint egy ka­leidoszkópot, amibe különféle apróságokat beledobáltak, for­gassuk lassan vagy gyorsan, aho­gyan a kedvünk tartja, és meg­születik az élmény. Amely ilyen vagy olyan lesz, ismételhető, mert vers, ahányszor újraolvas­suk, mindig mást és mast dajkál ki belőlünk, mert a szöveget két­szer ugyanúgy, ugyanabban a hangulatunkban nem idézhetjük meg. adása. (Az utóbbinak a címe: A versmondás hatása az anyanyelvi kultúra fejlődésére). A négy nap plenáris ülésein összesen harminchét előadásra kerül sor. Közülük — hogy csak néhányat említsünk a címe sze­rint — minden bizonnyal nagy érdeklődésre tarthatnak számot a következők: A szövegtani ku­tatások eredményeinek alkal­mazhatósága az anyanyelvi ne­velésben (Békési Imre szegedi főiskolai tanár előadása), A reto­rika történetének tanulságai a mai iskola számára (Adamuc Ta­más, Budapest), Helyesírásunk rendszerének szerepe a szöveg igényes kidolgozásában (Keszler Borbála, Budapest), Irodalmi és szakmai szövegek kezelésmódja a középfokú iskolákban (Jeleníts István, Budapest, Piarista Gim­názium), Az iskolai nyelvművelő Nézem a költőfotókat, az ar­cokat, alattuk a szövegeket, ke­resem a képekben az óhatatlan teátralitáson túl azt az azonossá­got, amely a lélek tükrét és a be­lőle kiolvashatót megnyugtatóan közli velem. Ha az orrmonológ­nál maradok, Cyrano feszítő gőgjénél és adottságánál, elfoga­dom, hogy ennek a kötetnek így kellett összeállnia, mert a szer­kesztők és a „lélek mérnökei” pontosan kimérték, hogy se több, se kevesebb ide most nem kell. Ki tudja...? Vannak itt jó írások, senkinek az őszinteségeben — versben, ha az valóban vers, nem lehet ha­zudni — nincs okunk kételkedni. De ha már megragadunk a tarta­lom és a forma elpusztíthatatla- nul aktuális kérdésénél, le kell ír­nunk: csak ennyiféle tartalom és ennyiféle forma létezik ma a ma­gyar lírában? Meg csak ennyi a hra manapság? Az újságok szer­kesztőségeiben csak arra ügyel­nek, mikor és milyen terjedelem­ben, kitől és miért is adjunk kéz­iratot, ha adunk, de az elsősor­ban a lap szellemét szolgálja, ezt a zsurnalizmust, amivel amúgy is tele vagyunk tömve. Poétikai fo­galmak jutnak eszünkbe, az al­kotói fegyelemnek a logikai, ér­zelmi, hangulati rendje — no, meg az az emberi méltóság, amelyről évtizedek óta sokszor megfeledkezünk. Hol vannak már Weöres Sándor, Illyés Gyu­la, Kálnoky László sokkötésű hangzatai, az a formai és tartalmi elegancia—jó ez a szó arra, ami­mozgalmak jelentősége, formái (Herczegi Károly, Budapest). Plenáris ülések és szekcióülé­sek váltják egymást a konferen­cia négy napjan. Néhány plenáris ülés vegén is lesz vita, máskor pedig a plenáris üléseket követő szekcióüléseken nyitnak vitát a különféle témákról. Az iskolatí­pusok szerint három külön szek­ció fog működni: 1. általános is­kolai, 2. szakmunkásképző isko­lai, 3. szakközépiskolai és gim­náziumi szekció. Arra is mód nyílik a konferen­cián, hogy az itt résztvevő taná­rok találkozhassanak a nyelvé­szeti folyóiratok (a Magyar Nyelvőr, az Édes Anyanyelvűnk és az újraindult Magyartanítás) szerkesztőivel. Elmondhatják nekik kérdéseiket, észrevételei­ket, javaslataikat. Dr. Pásztor Emil re gondolunk? —, amellyel kö­zölték legbensőbb érzéseiket, gondjaikat. Tovább már vissza se merünk lapozni az elődökre, hogy kitessék, mire gondolunk. Itt-ott még elhangzik egy-egy va­lódi vers is, a legtöbb az élet piaci köntösét, ha úgy tetszik, közna- i, szürke és piszkos csuháját ordja, olykor fölényesen, há- nyavetin, ahogyan egy-egy napi­lap, egy-egy hetilap, netán folyó­irat ügyeletes hatalmassága áten­gedi a kezén a kéziratokat. A meghökkentés dramaturgiája — nevezhetnénk hatásvadászatnak is — irányítja nemegyszer a tol­lat, az írógépet: talán felmentést is lehet adni, hiszen a megszállot­tak, a megátalkodottak a megél­hetésért, a szellemi egzisztenciá­ért írnak, dolgoznak. A „szép”, mint jelző, régen el­kopott, azaz itt sem értékjelölő kategória! Megszokásból oda­dobják ezt a minősítést, pedig ezeknek a verseknek a nagy ré­sze — ha a forma, a tartalom összhangját kérjük számon — nem szép. Vagy ne is ezt mond­juk, inkább azt: nem maradan­dó. Pedig a versnek egyik fő tu­lajdonsága a csiszoltsag, hogy az idők változása — és semmi más használat — testét szét ne mor­zsolhassa. Tudom, megrónak majd ün­neprontó mondataimért; de ha mar teljes áron megvettem ezt a nekem is szánt portékát, annyi jogom van, hogy az össznépi já­ték — a versírás az! —, a líra érde­kében szentségtörően szólhas­sak. A szépség érdekében... Farkas András Sovány kötet—hét szűk esztendő? Vesztünkbe szaladunk? Már-már isteni csodától várja a román nép sorsajobbra fordulását, az erősen lehanyatlott gazdasag stabilizálását, esetleg némi fellendü­lését. A fentről várt csoda pedig egyre késik. Pedig némi javulás az egész nép, és így a magyarok sorsának javulását is eredményezheti. A román vezetés nagy reményekkel tekint a Nyugat felé, sőt a távolabbi Amerikai Egyesült Államokra is, hiszen amennyiben ez az óceánon túli szuperhatalom biztosítaná a legnagyobb kereskedelmi kedvez­mény elvét (amelyről annak idején hatalmi mámorában maga Ceau- sescu mondott le), akkor ez talán segítene valamit az országon, hiszen több százmillió dollár megszerzése vagy elvesztése múlik ezen. Őszintén megmondom: mai, nyomorult helyzetünkben az itteni magyarság is örülne annak, ha a Nyugat, beleértve az Egyesült Álla­mokat is, nagyobb figyelmet fordítana reánk. Igen ám, de az Egyesült Államok a demokratikus fejlődés bizonyos nyilvánvaló jeleitől és fé­nyeitől teszi függővé a segítség- és a kedvezményadást. Márpedig — őszinte sajnálatunkra — minálunk a demokratikus kibontakozás egy­re késik. Igaz, hogy a parlamenti és az államelnöki választások idő­pontját (julius 26-a) már ki is tűzték, de furcsamód, még mielőtt a mostani parlament és a szenátus teljes egészében pontot tett volna a választási törvényre. Ami a demokratikus elvek szempontjából egy kicsit furcsa. Most, amikor e sorokat írom, bizony veszélybe került a fenti időpont, s lehet, hogy — végül — csak ősszel választhatunk. Ez azonban még nem minden! Az ország demokratikus fejlődésé­hez még sok minden hozzátartozna. így például a kisebbségek, első­sorban a magyar etnikum helyzete. Áz a korlátozott demokrácia, amelynek körülményei között — a legújabb népszámlálási adatok szerint — valamivel több mint 1,6 millióra tehető magyar él, mindin­kább felkelti a teljes demokráciát elváró külföld, különösen pedig az Egyesült Államok figyelmét. Ez a figyelem reményt adhat szamunkra kisebbségi jogaink tiszteletben tartását illetően, azzal a feltétellel, hogy a többségi, román politika is ráébred végre arra, hogy az ameri­kai segítség szorosan kapcsolódik az általános emberi jogok és a ki­sebbség jogainak biztosításához, betartásához. S hogy az amerikai törvényhozás egy részének hangulatát érzékeltessem, hadd álljon itt néhány vélemény: „A Romániában tapasztalható rendkívüli intole­rancia csakis a tudatlanság állapotában lehetséges. Szabad és tisztes­séges demokráciára van szükség, hogy az emberek, beleértve a ma­gyar kisebbséget, eltávolíthassák a kisebbségellenes, gyűlölködő in- toleranciát a kormányból.” (Christopher Cox szenátor). Továbbá: meg kell érteni, hogy „mindaddig, amíg nem foglalkoznak az ember­jogi kérdésekkel, amíg nem kezdenek el megteremteni egy olyan helyzetet, amelyben a Romániában élő különböző etnikumok béké­ben és egyenlőségben élhetnek, az Egyesült Államok még csak nem is foglalkozik a Romániával való kereskedelem liberalizációjával. (Chester Atkins szenátor). Igen tanulságos a következő vélemény is: „A gazdasági és a diplomáciai viszony az Egyesült Államokkal attól függ, hogy Romániában de facto és de jure lesz-e civilizált társada­lom, és megvalósul-e az emberi jogok tiszteletben tartása, vagy sem. Ebben a kérdésben nagyon keménynek kell lennünk... Szerintem S éldául a kolozsvári polgármester hatalmas bokszütést mér egész .ománia szeme alá, es kockáztatja nemcsak a legnagyobb kereske­delmi kedvezmény elvét, hanem sok minden mást is, amikor mi itt, a kongresszusban tevékenységét elemezzük.” (Chistopher H. Smith). Nagyon jól pontosították a következő meghatározásokat: „Elsősor­ban a magyarság jogainak tiszteletben tartása kell, hogy megterem­jen. Másodsorban a Bolyai Egyetem működését kell megengedni... A kétnyelvű táblákat Kolozsváron vissza kell tenni. Hihetetlen, hogy az új polgármester nem engedi meg ezt egy olyan városban, amelynek jó része magyar. A 200 éves magyar színház magyar nyelvű plakátjait is betiltotta. Ezt nem fogjuk megengedni!” (Tom Lantos képviselő). Tudnunk kell, hogy ezek a vélemények erősen latba esnek majd akkor, amikor az amerikai kongresszusnak rövid időn belül meg kel­lene adnia Romániának a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. Számolni kell természetesen ezekkel teljesen ellentétes vélemények­kel is. Mi, erdélyi magyarok, örülnénk, ha valahogy úgy alakulna a helyzet, hogy az amerikai törvényhozásnak ne kelljen elutasítania Románia kérését, hiszen itt élünk, a gazdasági fellendülés minket is jótékonyan érintene, de szerintünk ehhez Románia jelenlegi vezeté­sének is nagyot kell lépnie: nem elég kérni, a cserében megkívánt fel­tételeket teljesíteni is kell. A baj viszont az, hogy a román politikusok elég nagy részének súlyos stádiumban lévő ultranacionalista kórtü­nete van, s a „hazafias’’ elvakultság olyan nagy, hogy nyíltan veszé­lyezteti az ország, az egész nép jövőjét. Be lenne kötve a szemük sze­gényeknek? O sancta simplicitas! — kiáltaná Húsz János, szegény, ha még élne. Okos György HANG-KÉP Ügyeskedők Hallgatom a Vasárnapi Újság legutóbbi adását. Különösképp Csurka István jegyzete lep meg. Mindenekelőtt a tényei döbbe­netesek. Ezúttal — s ez minden­képpen írása rangját emelte — elhagyta gonddal megfogalma­zott kinyilatkoztatásait, nem szólt sajátos irányvonaláról. An­nál inkább ostorozta viszont azt az erkölcsi mocsarat, amelyben társadalmunk fuldoklik. No nem általánosságban, ha­nem egy riasztó, de nagyon jel­lemző példát említve. Hiteles adatokkal világosította meg a VICO Kft., illetve Rt. „tündök­letes” pályafutását, s azt a priva­tizációs fertőt, amely valameny- nyiünket undorít. Ez a valaha 1,5 millió forintos tőkével induló cég különböző mahinációk révén odáig „fejlő­dött”, hogy meg óhajtotta vásá­rolni azt az Athenaeum Nyom­dát, amelyet egykor több mint 3 milliárd forintra értékeltek. Igen ám, de ők az új árat fizették vol­na, vagyis hatszázmilliót, azt a summát, amelyet a nagyvonalú illetékesek megállapítottak. Majdnem győztek, ám valaki­nek eszébe jutott, hogy informá­lódjék. Ekkor kiderült, hogy az az amerikai cég, amely hozta vol­na a tőkét, nem is létezik. A meg­jelölt helyen egy Karib-tengeri sziget terül el. Eddig értettem egyet a publi­cistával, utána viszont — mások­kal együtt — kérdeztem. Mi a magyarázata annak, hogy a kor­mányzó koalíció mindeddig semmit nem tett az efféle szélhá­mosok, harácsolok, hazardőrök megfékezésére, felelősségre vo­nására, netántán megbüntetésé­re? Ez az eset ugyanis nem egye­di, hiszen nap mint nap szembe­sülünk hasonlóakkal, s tapasz­taljuk azt is, hogy az ilyen akciók kárvallottjai azok a százak, ez­rek, akiket a nyereséges bulik után az utcára parancsolnak. Hol vannak az ellenőrző szer­vek? Miért hiányoznak a gátat emelő törvények? Annyiféle ál­hivatal létezik, hogy lehet az, hogy épp ezekre az égetően szükséges apparátusokra nem futotta abból a pénztárcából, amelyet a mi adóink töltenek meg, amelyből — mint az Állami Számvevőszék legutóbbi vizsgá­lata jelzi — a minisztériumok milliárdokat pazaroltak el. Jöjjön hát az S.O.S., hozzáté­ve azt: talán még nem késő... Reménytelen helyzet Zajlanak a rádiós, illetve a té­vés alkalmassági procedúrák. Persze nem szakmai téren. S ez az, ami nagybaj. A Szabadság té­ri székház még mindig főnöke, Hankiss Elemér— s ebben nincs semmi túlzás —, milliók szimpá­tiáját nyerte el. Érthető, hiszen az Országgyűlés kulturális bizottsá­ga nem éppen fair játékba invi­tálta. Vesztesként rajtolt, s mégis diadalmaskodott, ugyanis érvei­vel senki sem törődött. Mindez ki is derült a meghallgatásról ké­szített kétrészes filmből. Akkor is, ha a pillanatnyi hatalom olda­láról számosán reklamáltak. Az elszomorító az, hogy köz­ben senki sem gondol arra, hogy az elmúlt két év alatt a műsorok színvonala — átszervezés ide vagy oda —, katasztrofálisan zu­hant. Eluralkodott az egyhangú­ság, a silányság, felmagasztosult a bóvli, a kommersz, s majdhogy lesöpörték a pályáról a megfel­lebbezhetetlen értékeket. Ez az igazi hiba, ezt kellett volna emle­getni, s akkor mindenki igeneit volna. Lesújtó, hogy ezt csak a kívül­állók nehezményezik, azok, akik fizetik a magas kéthavi dijat, akik rákényszerültek arra, hogy — valamirevalóbb híján — „meg­vegyék” az HBO ajánlatát, a mo- zicsatoma már most is műrostos kínálatát. Meg kellett alkudnunk ezzel a reménytelen helyzettel is, mégis azt várnánk, hogy az üzletgazdák mérjék már fel a terepet, szem­besüljenek azzal, hogy kis né­pünk több mint ezeresztendős kultúrát örökölt, s a bajok elle­nére is azon munkálkodik, hogy megsokszorozza. Ezért vétek fércművekkel le­kezelni azokat, akik kincsekre szomjúhoznak. Méghozzá szerte a honban... Pécsi István Az Uránia mozi műsorán Kaland minden mennyiségben Szabad préda Az időátlépés gyakran szere­pel vonzerőként a filmekben. A cselekmény 1991-ben kezdődik, egy fiatalember halálával. 18 év elteltével azonban hősünk meg­lepő helyzetbe kerül. 2009-ben fejvadászok, bérgyilkosok és egyéb dögkeselyűk rajzanak vá­rosszerte, hogy becserkésszék ál­dozataikat. Három híres egyéni­ség alakítja a film főszerepeit. Emilio Estevez (Charlie Sheen testvére, Martin Sheen fia) a fia­talember, akinek a testébe más egyéniségét akarják beépíteni. Mick Jagger, a Rolling Stones frontembere újabb filmszerepé­ben a fejvadászok vezetőjét jele­níti meg. Nagy szerepe van a tör­ténetben Anthony Hopkinsnak, az idei év sztárjának, aki a „Bárá­nyok...’’-ban elnyerte a legjobb férfialakításért járó Oscart. Az izgalmas sci-fit az Uránia mozi mutatja be. Superman I. A képregény jellegzetesen amerikai műfaj. A gyorsolvasást szolgálja, és — természetesen — a film sem tudott megmenekülni ettől. Több mint egy évtizede vi­lágsiker lett a Superman, ame­lyet a Batman, a Pókember és más képregény-megfilmesítések követtek. Nagy-nagy késéssel ugyan, de a kiindulópontot je­lentő Superman eljutott a ma­gyar mozikba is. A Mokép ha­vonta mutatja majd be a sorozat egyes részeit. Amikor a Crypton bolygót veszély fenyegeti, egy új­szülöttet a Földre küldenek, ahol béke honol. Földi neve Clark Kent lesz, szakmája pedig újság­író. Hihetetlen adottságaival ka­tasztrófákat hárít el, életeket ment meg, s szembeszáll a go­nosszal. A mesés történet fősze­repét Christopher Reeve alakítja olyan partnerekkel, mint Marion Brando és Gene Hackman. A fil­met az Uránia mozi nézői tekint­hetik meg. Szabad préda

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom