Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-09 / 135. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 9., kedd Látószög Szívek, szerepek Himnuszunkat szívre tett kézzel nemcsak énekelni, ha­nem hallgatni is megragadó — s látványos. Kétségkívül jól mutatott labdarúgó válogatottunk is, amikor így mutatkozott közönsége előtt. Bizonyára nem minden néző gondolt arra, hogy ez a csapat ilyen előzmények után esetleg ki is kaphat. A gyanútlan szurkolónak őszinte megelepetés, teljesen váratlan hidegzuhany az Izland tói végül is elszenvedett 2:1-es vereség. Mint utóbb a sajtó kommentálta is: valósággal megalázó. A szívre tett kéz ugyanis sokunk számára jelent még vala­mit. Egyféle — vagy éppenséggel a legnagyobb — fogadal­mat, esküt. Igen komoly elhatározás van a mozdulat mögött. Kétség nem férhet a legjobb, a legnemesebb szándékhoz, állí­táshoz. Hisznek még benne a keményebb ítélet előtt is, elfo­gadja, aki törvényt ül. Holmi teátráhs alakításra a legkevésbé sem gondolna az ember, akkor sem, ha vitathatatlanul színpadias, pózos is. Va­lahogy másképpen szoktuk meg, többet, igazabbat tudunk, hisszük róla. A szív, s a kéz is többnyire a felnőttes, a férfias bi­zonyságtétel eszköze. Inkább csak gyermekkorban játszunk velük, utóbb eszünkbe sem igen jut ilyesmi. A világért sem akarom szerencsétlen focicsapatunkat el­marasztalni, bántani, s a legkevésbé is feltételezni róla, hogy szándékosan hazudott ország-világ előtt. Hiszen korántsem csak nemzeti tizenegyünk iparkodik napjainkban puszta ala­kítással megnyerni honfitársait, hány, de hány ember szerepel még ilyen-olyan „mezben” az élet legkülönfélébb területein ahelyett, hogy a megtévesztő játék helyett önmagát adná sok­kal inkább vart értékesebb teljesítményével! Alakít a politi­kus, a hon- és a városatya, zengzetes szavakkal tölti meg az üléstermet vagy éppen a folyosói csöndet, hogy legalább így felhívja magára a figyelmet. Fontoskodva tetszeleg friss szere­pében az új vállalkozó, buzgón próbálja elhitetni partnerei, szűkebb és tágabb ismeretségi körében, hogy valóságos üzlet­ember. A legdivatosabb holmikba bújik az újgazdag, elegáns kocsit tart, partit ad, hogy nagyobb hitele legyen. Jóllehet, a semmitmondásban is megrendült, kifakadó, a hangoskodó politikusról nem egyszer látjuk, tudjuk, hogy külsőség, amit újra meg újra művel, a legkevésbé sem eredeti, egyéni — hanem nagyon — is csak hatáskeltő utánzat. Ismer­jük a próbálkozó befektetőt jobban is, mint hinné. Bármeny­nyire iparkodik, nem tudja elfeledtetni elemi gyarlóságait, gyönge tanulmányi eredményeit, mindeddig hiányolt külö­nösebb képességeit, ambícióit. S nehéz mosoly, kacagás nél­kül megállnunk a nagysága botladozó, ügyetlen lépéseit a he­gyes sarkú körömcipőben, meg a hosszú estélyiben, vagy amikor a ház durva kezű ura kínlódik a késsel, villával. Mégis csinálják, szédítgetik velük környezetüket nap-nap után. Jobb, sokkal jobb lenne, ha abbahagyná ez is, az is az ér­téktelen szemfényvesztést, ki-ki az eddigninél többet adna a szívére, senki sem akarna más lenni, mint ami, csak több. Mert ha több valaki, mint volt, s így inkább hasznára van a ki­sebb és nagyobb közösségnek is, az mindenkinek tényleg nyeremény. Méghozzá akkora, hogy a fütty helyett tapsot ér­demel mindenütt. A focipályán és kívüle... Gyóni Gyula Tennessee Williams: A vágy villamosa A kassai Thália Színház vendégjátéka A kassai Thália Színház nagy­sikerű előadása azt igényli, hogy a méltatást a végén kezdjük. Mi­után legördült a függöny, az értő, lelkes, egri közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a szín­vonalas produkciót. A feszített tempójú játékban elfáradt színé­szek arcán szemmel láthatóan tükröződött az elérzékenyülés, az őszinte meghatottság. Tennessee Williams, az ameri­kai dráma egyik legeredetibb te­hetsége, miként századunk több neves drámaírója is, a lírát, tra­gédiát és komédiát mesterien egybeolvasztó, groteszkkel meg­színező, újszerű dramaturgiát te­remtő csehovi művészet hatás- és bűvkörében érlelődött színpa­di szerzővé. A kassai Thália Színház igényes előadásában ép­pen azt a williamsi drámát élvez­hettük, amely írójának a negyve­nes évek végén meghozta a világ­hírnevet. A vágy villamosa ízig- vérig amerikai sztorit tálal fel, de napjainkban, szinte bárhol a vi­lágon lejátszódhat hasonló tragi­kus történet. A dráma közép­pontjában Blanche, a talajt- és állástvesztett, neuraszténiás, be­tegesen hazudós, végletesen bol­dogtalan szépasszony áll. Telje­sen magára maradva, egyre szer- telenebbül töltve magába az italt, megpróbál illúziókat hazudni élete szennye köré, hogy — akár erőszakkal is — megszépítse a maga számára a kegyetlen, rideg realitást. Utolsó mentsvára hú­ga, Stella szegényes lakása, ahol még egyszer tetszeleghet ked­venc szerepében, s beleszédülhet a szépség, a tisztaság és a hódítás vízióiba, de félszeg, jólelkű imá­dója, Mitch is undorral elfordul tőle, mikor botrányos előéletéről értesül. Az álom és valóság, ke­gyetlen kettősségében vergődő elképesztő vágyálmokat kergető Blanche-tól mindenki szabadul­ni akar. Szerelmük és újszülött gyermekük érdekében Stella és félje Stanley úgy döntenek, hogy Blanche-t elmegyógyintézetbe vitetik. A vágy villamosában az élet színe és fonákja fura-bizarr módon elegyedik, miközben tra­gikus mélységgel tárulnak fel az emberi viszonyok és érzések tor­zulásai, végzetes útvesztői. Blan­che és a hozzá hasonlók remény­telen, eszeveszett álmodozásai, beteges makacssággal kergetett illúziói csak bukáshoz vezethet­nek egyúttal a könyörtelen világ áldozatává is válnak. Tennessee Williams drámájá­nak koncentrált jelenetépítése, „félrehalló” dialógusai, amelyek sokszor monológokba sűrűsöd­nek nehéz, de szép feladat elé ál­lították a kassai színház művé­szeit. A sok igényes alakítás kö­zül is kiemelkedett Kövesdi Sza­bó Mária Blanche-a, aki az esze­veszettjátékaiba beleőrült, több­re hivatott szerencsétlen, bukott asszonyt sokszínűén és árnyaltan ábrázolta. A vonzóan mutatós, tehetséges színésznő remekül játszott a hangjával, s arcának minden rezdülésével — az elom­ló, édeskés boldogság fényétől a görcsös, ideges rángásig —, szé­les skálán mutatta meg a tragikus sorsú hősnő attitűdjét. Méltó tár­sai voltak a feszes játékban Dósa Zsuzsa és Pólós Árpád. Az előb­bi Stella szerepében nyújtott él­vezetes alakítást, az utóbbi a dur­ván férfias, de titkon érzelmes Stanley figuráját elevenítette meg átütő erővel. Bocsánszky Attila, főiskolai hallgató Mitch-je kidolgozott szép teljesítmény volt. A kisebb, villanásnyi szerepeket megfor­máló színészek jól megadták a nagyhatású, kitűnően felépített dráma sajátságos levegőjét. A nagy műgonddal színpadra állított, igényes előadás Beke Sándor nevéhez fűződik. Az in- venciózus rendező művészi el­képzelései megvalósításához nagyban hozzájárultak Hascak Jozef praktikus, kifejező díszle­tei és Kládekova Viera atmoszfé­rát teremtő jelmezei. Hekli József Parlamenti kezdeményezés Képviselők a család védelmére A Parlamentben megalakult az úgyneve­zett „család-csoport”. Az egyelőre tizenhat tagot számláló — ám, máris hetven körüli to­vábbi érdeklődőt számon tartó — közösség szóvivője dr. Lukács Tamásiéit. E minőségé­ben nyilatkozott elhatározásukról, céljaik­ról, — Egy alapvetően teljesítményorientált társadalomban a piacgazdaságra történő át­térésnek áldozatai vannak. Különösképpen ki vannak téve ennek a veszélynek azok a csoportok, amelyek érdekeiket kevésbé tud­ják „artikulálni”, amelyeknek az érdekérvé­nyesítési rendszere nem épülhetett ki megfe­lelő módon — fejtette ki elöljáróban szűkebb hazánk képviselője. — Mennyiben szorul ma védelemre, istá- polásra a család? — Jogrendszerünk csak elvben hirdette a család elsőbbségét. Gyakorlatilag a jogalko­tás és különösképpen a joggyakorlat nem védte meg a családokat, sok esetben csak a felbomló családokkal foglalkozott. A család- védelem a gyermek- és az ifjúságvédelem pre­ventív eszköze lehetne. Hiánya nemcsak fel­színre hozta, de ki is élezi az ez irányú problé­mákat. A közteherviselés és a társadalmi ter­hek igazságosabb elosztása is szükségessé te­szi azt, hogy a jogalkotás nagyobb figyelmet fordítson a család egységének és anyagi lét­alapjainak a megteremtésére. — Mit tehet ezért a „család-csoport”? — Mindannyiunknak szól az az üzenet, amelyet nem is olyan régen a Központi Sta­tisztikai Hivatal tett közzé: amennyiben nem változik a helyzetünk, 2000-ben már nem tudjuk biztosítani a nyugdíjasok ellátását. S ami még szomorúbb adat: 2040-ben már csak nyolcmillióan lehetünk. Tehát, a nem­zet és a társadalom iránti felelősségünk által vezérelve, a szabadon válaszott magyar Par­lamentben ezért megalakítottuk a „család­csoportot”. A számos képviselő között ott van például dr. Surján László, valamint dr. Kupa Mihály is. Törekvésünk, hogy — mi­után hatpárti csoportosulásról van szó — a konszenzust keresve, a pártérdekeken felül­emelkedve képviseljük és érvényesítsük azo­kat az érdekeket, amelyek révén a család újra elfoglalja méltó helyét a magyar jogrendben. (szilvás) Lourdes mai csodája (111/1.) Asszonyi életek Veronika-kendője A látomás barlangjánál, a grottánál Sokmillióan látogatnak el évente a franciországi Lourdes- ba, a Boldogasszony legjelentő­sebb kegyhelyére. Nyolcvan év után újra hivatalos magyar za­rándoklat indulhatott oda, hogy sok-sok magyar katolikus hívő gyermekkori álma megvalósul­hasson, s találkozhassanak a je­lenések barlangjával, megláthas­sák a sziklákat, amelyeknél tér­depelt Bernadette, ez az egysze­rű és szegény francia kislány. Amilyen közel van a lélekhez Lourdes, olyan nagy a térbeli tá­volság. Az Egerből induló kü­lönvonat két és félezer kilométe­ren át robogott, szebbnél szebb tájakon át. Ha a test szívesen meg is pihenne a hófödte csúcsok közt, vagy a Földközi-tenger partvidékén, a szellem a „grottá- hoz”, a csodálatos barlanghoz kívánkozik. Ha nem is adatik meg neki a kegyelem, hogy színről színre ta­lálkozhasson a természetfölötti­vel, felfedezheti annak lenyoma­tát. Ugyanúgy, ahogy 1858. feb- ruáijától Bernadette környezete is a kislány elragadtatottságán át érezhette a „Hölgy”, azaz Szűz Mária jelenlétét. Ma is éltető je­lenlévő a csoda, mert megnyilvá­nul azokban, akik végigjáiják ezt a zarándoklatot. Tükröződik az emberek arcán, mozdulatain, vi­selkedésén. Amikor alkalmam nyílt nyomon követni ezt az utat, Lourdes mai csodáját kerestem: az embert, aki találkozik Isten­nel, s rajta keresztül felebarátjá­val. Beszélgetéseim többnyire véletlenszerűek voltak, mégis felcsillant valami bennük a titok­ból. Kürthy Andrásné, Hajdúszo­boszló: — Régi vágyam volt, hogy útra keljek. Nagyon hiszek abban, hogy az Isten és Szűz Má­ria csak segíthet. Emberi gyarló­ságokkal bukdácsolunk, s az em­berekre sajnos nem nagyon szá­míthatunk. Nem azt mondom, hogy mindenki rossz, de általá­ban önzőek az emberek. Nem le­het panaszkodni, kérni, örülni, mert nem értik meg. Boldog, aki ilyen helyre eljut. Molnár Mihályné, Ecséd: — Egyszerűen nem lehet elmesélni ezt a gyönyörűséget. Viszünk a Szűzanyának egy szép emléket, ő is ad nekünk. Gallusz Bertalanná, Gyön­gyös: — Minden kívánságom az volt, hogy ide eljöjjek. Gyermek­korom óta minden év február 11- étől, Bernadette első látomásá­nak évfordulójától imádkozunk 18 napon át két-két órát. Harmos Ferencné, Gyöngyös: — Nagyon kértük a Szűzanyát, hogy láthassuk ezt a helyet a va­lóságban is, addig semmi bajunk ne legyen, míg el nem jövünk ide, aztán meg is halhatunk. Nagyon kéijük a Szűzanyát, segítse meg a magyarokat, ne legyen annyi rossz ember, mert tűrhetetlen, ami van. Kovács Illésné, Lőrinci: — Azt kívánom, adjon békét a Szűzanya az egész világnak. Azóta készülök erre az útra, mióta az eszemet tu­dom. Bernadette szegény kislány volt, nem is nagyon okos, ügyes, mégis őt választotta a Szűzanya. Nem a gazdagokhoz, meg a na­gyon okosakhoz látogat, hanem a szegényekhez, meg az egyszerű emberekhez. Özv. LudányiJánosné, Ecséd: — Hetvennyolc esztendős va­gyok. Azelőtt sokat jártunk bú­csúba, Mátraverebélyre egy év­ben négyszer is. Gyalog men­tünk, s vissza is úgy jöttünk. Sok ezer nép volt ott, s boldogok vol­tunk, boldogabbak, mint a mai­ak. Most úgy tanították a fiatalo­kat, hogy a fejükből kivették a kötőféket, s mennek a világba, mint a nyáj pásztor nélkül. Kere­sik a világ javait, és elbuknak, mire meg kéne találni, végük van. Nincs szeretet, nincs békes­ség, egy hét a házasság, és men­nek tovább. Szegényesen éltünk, de gazdagok voltunk, mert hit­tünk. A hitben feltaláltam min­dent, úgy éreztem, én vagyok Magyarország királynéja. Most azt kérem a Szűzanyától, hogy a vezetőinket megvilágítsa a Szentlélek Isten jó úton haladja­nak. Ma az emberek gyűlölik egymást, falun is csak a gyűlölet van. Annak idején nem volt így, mentünk a litániára, végigdalol­tuk a határt, olyan boldogok vol­tunk, hogy mentünk a templom­ba. Ott lehet ma is békét találni, mert az emberek között nincs. Akinek százezre van a bankban, panaszkodik, hogy nincs pénze. Én meg biztatom őket, hogy majd adok nekik a nyugdijam­ból... Pálinkás András, Miskolc: — 1945. áprilisában estünk fogság­ba, s elvittek bennünket Német­országon keresztül egészen Dél- Franciaországba. Az öt centis porból is felvettem a kenyérhé­jat, lefújtam róla a koszt, és meg­ettem. Csupa csont és bőr vol­tunk. Marseilles-nél volt a tábor, de semmit nem láttunk a város­ból. Arról nem is álmodhattunk, hogy Lourdes-ba eljutunk. Kü­lönös érzés most vonattal végig­menni családostól ezen az úton. Egy Szűzanya szoborra emlék­szem egy hegyfokon, meg egy négerre, akitől nagyon tartot­tunk, de jóságosán viselkedett velünk, akik nála is nyomorul­tabbak voltunk. Özv. Rohánczy Gyuláné, Eger: — A gyerekek felajánlot­ták, hogy anyukám, ne gondol­kozz, hanem gyere el. Szeretet- ből jöttünk, leróni a hálát azért az életért, amit megélhettünk. Dr. Kelemen Józsefné, Eger: — Minket így tanítottak, így ne­veltek. Míg a fiatalságot meg nem fogják arra, hogy tisztelet­tudó, dolgos, istenszerető le­gyen, addig nem jut előbbre az ország. Most nem lehet kimenni az utcára, mert kirabolják az em­bert. Hitnek lenni kell. Én min­dig dolgoztam, s mindig hittem, s meg is maradtam ebben. Bóta Bernátné, Eger: — Van­nak másfajta fiatalok is. A Vá­rosmajorban is összegyűltek vagy kétszázan, és segítik az er­délyieket. Az én unokám is köz­tük van, húszéves korában tért meg. Egy másik unonkám Deb­recenben van férjnél, s azon spe­kulál, hogy majd hittanra íratja be a dédunokámat. A félje refor­mátus, ő meg katolikus, s tőlem kérdezi: „Mami, melyik vallásra adjam a kicsit?” „Édes kislá­nyom — válaszoltam én — refor­mátusként könnyebb élni, kato­likusként könyebb meghalni.” Szépen kell beszélni mindenki­vel, soha nem felejtem el, amit az egyik atya mondott: „Egy kanál mezzel többet érek el, mint egy hordó ecettel.” Most azért jöttem el, mert már nagyanyám szavára gyermekkoromban vágytam Lo- urdes-ba, s mi is végeztük a lour- des-i ájtatosságot. Dér Lászlóné, Eger: — Régi vágyam volt, hogy eljöjjek. Na­gyon fiatalon lettem özvegy, két gyermeket neveltem. Nem volt könnyű. A férjem 1953-ban halt meg, még nem kellett volna neki, de sokat szenvedett. Hadifog­ságban volt, maid pártellenesse- ge miatt elítélték. Utána jöttek a gondok, az elhelyezkedesi ne­hézségek. Olyan csendben él­tünk, hogy a világért se tűnjön fel, hogy egyáltalán vagyunk. Ahogy meghalt az uram, abban a pillanatban a Szűzanya oltalma alá helyeztem magamat és a csa­ládomat, a két gyermeket. Azt kértem, hogy engedje meg: csak addig éljek amíg szükségük van rám. Ez az áhítat nem hagyott el, mindig velem volt. Nagyon sokat éreztem, hogy ő most segített va­lamit megoldani. Olyan kilátás­talan volt néha, például amikor a kisebbik gyerekem ment volna egyetemre, tíz forint sem volt a háznál. Aztán mégis valahogy minden elrendeződött... Többnyire asszonyok érkez­tek Lourdes-ba. Olyan magyar nők, akik életük Veronika-ken­dőjén ott hordozzák történel­münk minden fájdalmát. Elin­dultak Magyarország városaiból és falvaiból, hogy a belső és külső szétszóratottságban egymásra találva közösen kérjék a Szűz­anya közbenjárását és Isten se­gítségét. Olyan asszonyok zarán­dokoltak a massabielle-i bar­langhoz, akik törékeny vállukon hordozták a haza sorsát, özve­gyen maradva nevelték gyerme­keiket, vagy külföldre kenysze- riUvepróbáíták a magyar szót át­örökíteni. (Folytatjuk) Gábor László Szabadtéri szobor­kiállítás Hírt adtunk már lapunkban arról, hogy június utolsó hetében rendezik meg a hatvani expót, amely a település és környéke üzemeinek, vállalkozásainak produktumait hivatott bemutat­ni. Megtisztelik szereplésükkel, látogatásukkal ezt a demonstrá­ciót a külhoni testvérvárosok is. A holland Maassluis küldöttség­gel képviselteti magát, a székely- földi Hidivásárhelyről pedig csaknem tucatnyi ipartelep küldi el mintakollekcióját Hatvanba. Jelen lesz a szemlén a város kultúrája, művelődésügyének több intézménye is, egy-egy sajá­tos programmal. Legújabb hí­rünk ennek kapcsán a Hatvani Galéria szerepléséről tudósít. Eszerint az expónyitás napján szabadtéri szoborkiállítással lép porondra a több mint két évtize­de működő közművelődési haj­lék, s ezen a kortárs magyar plasztika tucatnyi jeles képvise­lője mutatja be kőből faragott, bronzba öntött nagyobb méretű alkotásait a szépen gondozott galériakertben. Igaz, itt már áll Borsos Miklós Petőfi-büsztje, valamint Kirch- mayer Károly Kodály-portréja, de a tágas kertben még mindig akad bőven hely, hogy Somogyi József, Návai Sándor, Kiss Ist­ván, Szabó Iván, vagy éppen a hatvani születésű Nagy Mária és társai is bemutatkozzanak az idelátogató hazai és külföldi ven­dégeknek, érdeklődőknek. A galéria szabadtéri szoborkiállítá­sa az expóval egy napon, azaz jú­nius 26-án nyílik meg. De nem csupán öt napon át, hanem to­vábbi négy hétig szolgálja a ne­mes ügyet, az ide betérők látás­kultúrájának, jó ízlésének fej­lesztését, gazdagodását.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom