Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27-28 / 151. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. június 27—28., szombat—vasárnap Lőrinczy István versei: A lila oroszlán évszakai szemeiben lakik az Ősz sörényében a jéghegyek izmaiban tavasz tombol hangja trópusi fergeteg Dal Báthory Annáról régi udvarházak kövén még felszikrázik rőt hajad szemed erdélyi patakokban s holt várak vetik ágyadat éjszaka fürdöl sápadt Holdak alatt duzzadó melleden vízililiom isteni öled felizzik a nyárban s táncol a csípőd az égi ágyakon Egy hős sírverse százezren megfagytak miattad s sírod felett diadalív neved viselik az utcák indulódra dobban a szív Váncsa István: Tűnés A koldus a Deák téri metróállomáson üldögélt a fal mellett, elmélyült, töprengő arckifejezéssel, a környező világ hiú tülekedéséből mintegy kiszakadva, révült tekintete és szép ősz szakálla az eleai filozófusokhoz tette hasonlatossá. A közeledő rendőröknek ezzel szemben nem volt szép, ősz szakálluk, sem pedig elmélyült, töprengő arckifejezésük, láthatóan igen fiatalok voltak, pozsgásak és ke- vélyek, ahogy ez a közép-európai zsandárok esetében manapság dukál. Odaléptek a koldushoz, és választékos udvariassággal szólították meg, imigyen: — Tűnés. A koldus rájuk emelte a tekintetét, mint Arkhimédész ama római katonára, de kvázi elnézett fölöttük: nem tudni, ezt hogy csinálta, hiszen lenn ült a földön, a szép szál legények meg álltak, mégis olyan benyomást keltett, mintha ő volna magasabban. Rosszul eshetett a nyalka közegeknek, mert kettejük közül a pozsgásabbik méregbe gurulni látszott, e szavakra fakadván: — Nem úgy gondoltam, hogy majd, hanem most. Fogja a cuccát, aztán futólépésben eltakarodik. Értve? Járókelők tucatjai kísérhették figyelemmel az eseményt, valamennyiük kebelét büszkeség dagasztotta, szívmelengető érzés, hogy ily hatékony, tetterős, meg nem alkuvó rendőrség működik a nép keservesen keresett és még annál is keservesebben leadózott forintjaiból. A koldus pedig csakugyan elment. Sajnos azonban föltehető, hogy egy másik, koldulásra ugyancsak alkalmas helyet keresett magának a piszok, s e körülmény kérdések tucatját sor- jáztatja elő. Ha ugyanis a téridő-kontinuumnak abban a tartományában, amelyet a „Deák téri metróállomás” szavakkal jelölünk, koldusok felbukkanása nemkívánatos, akkor vélhető, hogy más, hasonló régiókban éppily kevéssé kívánatos, azaz ott is megjelennek majd a rend éber őrei, hogy a szemérmetlen koldust tovaűzzék. Minthogy pedig ez a teremtmény valószínűleg vonakodik a számunkra adott világegyetemet, vagy akárcsak a székesfővárost elhagyni, továbbá az sem remélhető, hogy koldulás helyett ezentúl bankárként, gyáriparosként vagy földbirtokosként keresi meg a betevőt, bizonyos, hogy a föntebb ábrázolt rendőri intézkedések néma kolduskérdés végleges megoldását (Endlösung) célozzák, csupán a koldusok fluktuációját hivatottak felgyorsítani. Derítsük fel, mily megfontolások állhatnak e bölcs intézkedés hátterében. Példa következik. Londonban, az Oxford Street déli oldalán, valahol a Berwick Street és a Dean Street sarka között létezik egy hajléktalan öregasszony. Évtizedek óta foglalja el ugyanazt a két négyzetmétert a járdán, ott koldul, eszik, alszik, egyszóval ott él. Matematikai értelemben az adott helyen való előfordulásának a valószínűsége 1. (Hacsak tavaly tavasz óta, amikor utoljára láttam, magához nem szólította őt az Úr.) Vizsgáljuk meg azonban, mi volna, ha a londoni bobbyk nem a bűnözőket hajkurásznák, hanem ezen öregasszonyt. Akkor — lévén csaknem szüntelen mozgásban — a téridő-kontinuum bármely pontjára nézve igaz volna, hogy az idős lady előfordulásának valószínűsége az adott ponton a nullához tart, gyakorlati értelemben zérus. Márpedig ami nulla valószínűséggel létezik, az tulajdonképpen nincs is. Az öregasszony problematikája ezzel minden tekintetben kielégítő megoldást nyerne, általánosabb értelemben pedig megfogalmazható, hogy a koldusok entrópiájának növelése (vagy — más szavakkal — rendezettségi állapotuk csökkentése, azaz szüntelen kergetésük) magát a koldulás jelenségkörét számolja fel. Rendőrségünk ily módon emberbaráti küldetést teljesít. Más kérdés, hogy maguk a koldusok, az állam- polgári öntudatnak egy sajnálatosan alacsony fokán leledzvén, nem ismerik föl az őket entrópiafokozó célzattal hessegető rendőrközegek mélyen humánus indíttatását, hanem ezzel szemben pofákat vágnak, és vonakodnak a tőlük joggal elvárható fürgeséget tanúsítani. Pedig van ennek a dolognak egy még szubtilisabb oldala. A koldusok fizikai állaga ugyanis kívánnivalókat hagy maga után, esztétikai — városképi — szempontból is indokolt volna tehát késedelem nélküli felhizlalásuk. A szakirodalomban erről az alábbiak olvashatók: „...a sovány kappant néhány óra alatt miként lehet meghizlalni és a steier kappanhoz hasonlóvá tenni. (..) Egy fiatal, de sovány kappan torkába dió- nyi írós vajat tömünk, azután kergetve, folytonos szaladásra kényszerítjük, csak néha engedve a kap- pannak pihenést, ez eljárást legalább 8-10-szer ismételjük, mikor aztán a kappan már megölhető állapotban lévén, azt fölhasználjuk.” A koldust tehát úgy tehetjük steier kappanhoz hasonlóvá, hogy kergetve, folytonos szaladásra kényszerítjük. Irós vajat ugyan nem tömünk a torkába, de ez a költségvetés jelen állapota mellett nem is várható. Legfeljebb majd kevésbé lesz steier a nyomorult. (Az Élet és Irodalom 1992. június 12-i számából) Kérésztánc I rdatlan nagy tó terül a szem elé, egy óriási vízabrosz, amelyen itt-ott látszanak aprócska szigetek, imbolygó vitorlák. Itt Poroszló, amott Tiszafüred, a vizek újdonsült városa, a nagyobb testvér, amelynek a szomszédságában a már-már kiépített abád- szalóki öböl. Messze Füred felől magas, szürke felhők tornyosulnak, megdörren az ég is, de nyoma sincs igazi égiháborúnak, amely kiparancsolná a vízből a gondtalan fürdőzőket. Fut az autó a gáton egészen a sarudi tájig, ahol egy hasonló, ám mégis új Tisza- vidék tárul a szem elé: még vadabb, ősibb, igézőbb. A tónak ebben az öblében erőlködve bújik ki néhány nádszál a földből, hamarosan az a kevés iszap is kiszárad, amelyet a fel-felcsapódó hullámok ide hordtak. Üresnek tűnik az öböl, és a víz értelmetlen locsogásán kívül csupán a sirályok vijjogása, néhány, fészkén ülő bíbic jajkiáltása hallatszik. Sokunknak, akik régebben is ismertük — minek tagadnám —, idegen ez a poroszlói, sarudi táj. Hajdan nyárasok, ősfüzesek lombosodtak, szűz rétek ontották szekérszámra a selymes szénát, irdatlan, széles legelőkön szilaj gulyák tanyáztak, májusban már érett agancsú, vörös testű őzek riasztottak a rétség rejtett zugaiban. Most tó van mindenfelé, amerre a szem ellát, és csupán a duzzasztott vízből kikandikáló múltat idéző fák, bokrok gallyai hirdetik, hogy az elmúlhatóság- nak is léteznek határai. Ahol ülök, hajdan nádas volt, és ez a nádas most hiányzik a víznek, a halaknak, a madaraknak is, amelyek károgva, vijjogva ráülnek a távolban húzódó kanyargó, fényes csík, az öreg Tisza felé. Ez itt ugyanis nem a Tisza, csupán az ember csinálta vízivilág: a Ti- sza-tó. Új színfolt a térképen, nehezen gyökeret verő valóság az itt élő emberek eszébe, szívébe. A halász kihúzza csónakját, cókmókját szedi elő, cihelődve fog hozzá a főzéshez. — Halászlé? — Lebbencs! Hajdani nagy árvizek emlékeit idézzük, amikor a természet önmaga csinált itt egy időre tavat, de miután levonult az ár, bőséges termést, mesevilágot, buja növényzetet hagyott itt maga után. A petrencék egymást érték, a szénaboglyák, mint katonák, úgy sorakoztak, a krumpli és a kukorica hétszeres termést adott, nem is szólva a halbőségről, amelynek manapság nyoma sincs, hiába a sok-sok víz. — Fél évszada vagyok hivatásos halász! Az volt az apám, a nagyapám is... Loccsan a víz mögöttünk, de csak halkan, mert a hullámok csupán pihenni járnak ide, a távoli öbölbe, nagy néha hoznak a hátukon egy-egy csörgő kacsát, vízityúkot, amelyek kíváncsiságból úsznak erre a sarjadó nádszálak közé. — Jó vagy rossz-e az, amit itt az ember csinált? — birkózom saját gondolataimmal, és odajutok, hogy a legjobb szándékban bizonyára nem volt hiány, a természet azonban még máig sem mondta ki a végső válaszát. Szél támad a parton, szemünkbe csapja a kondér alól a füstöt, a vén halász lebbencsének az illatát az orromba érzem, és hirtelen éhség támad bennem. Az egyik fűzbokor ágai között sárgarigó költ, mozdulatlanul bámul, mert az ő számára ennél semmi fontosabb nincs a világon, mint hogy a fiókák rendben kikeljenek, és hogy tovább éljen a sárgarigócsalád. — Kevés a hal! A halászok szűkszavú emberek, tényeket közölnek, nem szaporítják a szót, nem kertelnek. A tiszai szokásokban járatlan magamfajta ember el sem hinné, hogy ez a beláthatatlan, irdatlan víztenger halban nem bőséget, hanem szegénységet hozott. Ezért ebédelünk lebbencset ma a Tisza-parton... — Miért kevés? — Mert rossz a víz! Tőkés récék húznak el villámrepülésben a fejünk felett, hallgatom, miként pottyan bele a bogrács levébe a tészta, és hogyan lesz a vízből lebbencsleves. — Kevés az „élő” víz. Elmaradt az idén is a tavaszi ár, amely a Kárpátok havát hozta volna a folyóba. Nagy baj ilyenek hallatán, hogy az ember nem lévén halász, sem vízügyi szakember, ezért másra fordítom a szót: — Mikor virágzik a Tisza? Felkapja a fejét, tűnődik, mintha most szeretné kitalálni a választ. — Majd ha a búza hányja a fejét... Belenyugszom a válaszba, és mivel semmivel nem lettem okosabb, arra gondolok, hogy tavaly is itt voltam ilyentájt, de híre- hamva sem volt a tiszavirágnak. Szótlanságomat nem sokáig tűri, úgy tűnik, fontosnak tartja az érthetőbb magyarázatot. — Az is lehet, hogy az idén sem lesz kérésztánc! Itt a Tiszán ugyanis valamikor valóságos kérésztelepek voltak, ahol kikeltek a rovarok, és násztáncukkal elborították a folyót. A duzzasztással megváltozott itt a világ, ingadozik a víz, kiszáradnak a partok, megszűnnek a kérésztanyák, és... Motorcsónak berregését hallom, valahonnan két ismeretlen érkezik, de csak a kezükkel intenek, és elhúznak mellettünk, maguk után hagyva a tarajos hullámokat. — Meddig élnek a kérészek? Leveszi a kondért a szolgafáról, és bajuszát megpödörve mondja: — Ameddig a nóta mondja: egy sem él odáig, míg olvasok százig... Fatányérba kapom a forró, illatos lebbencset, fújjuk, eszegetjük szótlanul, és nézzük a messzi vizet, amelyben állítólag nem érzi jól magát a hal. — Kérészélet, halászélet... — kapom el a szavát, de azért inkább bizakodást érzek benne, mint reménytelen szomorúságot... Szalay István agyalföld tun áfeóu. 19 im «Ml«* mt-jCM*. i9 Müyen less v& űj szövetkezeti mozgalom? A kérdés! $Z■ Ltfbfcs hnrt tette fel Szövetség a TissiWté érdekében Társalogjunk halhatatlanokkal ftfcetc Gyula itdsa VistrmU's obúkíM Olimpiát reményeink Interjú <ir. Hornié iktezs mmisxierrel Alföldiek a labdarúgás éívMUŰábwR Messzi mákat ktez Hdtai Nándor Mindenki polgármestere Nagy Gyifrőt Marosvásárhelyen lloruéágyi Zoltán kereste fel Horváth Gyula komédiás Swaea gennc Seiuivr frortiijrs a m<Stétiről Üj színfolt: a Nagyalföld A közelmúltban Szolnokon új hetilap látott napvilágot, a Nagyalföld. A 15 ezer példányszámban megjelenő újság születése alkalmából tartott sajtótájékoztatón a lap felelős kiadója, Körmendi Csaba ügyvezető igazgató, valamint Büki Attila főmunkatárs arról tájékoztatta a résztvevőket, hogy a hetilap nem a szolnokiaknak és nem is Jász-Nagykun-Szol- nok megyének szól, hanem a Dunától keletre eső országrész szinte valamennyi lakójához. A lap hasábjain igyekeznek ápolni a Nagyalföld szellemi hagyatékát, foglalkoznak a Ti- szatáj, a Kiskunság, a Hortobágy, a Partium gondjaival. A lap hétről hétre feldolgozza a tájegység gazdasági, kulturális, sporttémáit, de szól a család minden egyes tagjához is. A kiadó és szerkesztők bíznak abban, hogy nem csupán tiszavirág-életű lesz az új újság, hanem hosszabb távon is kedvelt olvasmánya lesz a magazin a táj lakóinak. Károlyi Amy: HÁROM DARAB Mindent vagy semmit Szép kis program. Csak felet ne, ne félmegoldást, ne kiegyezést, haladékot. Csak olyan lábat, ami csatangol. Csak középutat ne aranyból. Kártyás Ki egy kártyára teszi életét, veszélyesebb, mint a kalandorok, veszélyesebb, mint az alkohol, és többet merő, mint a drog. Hogy is merhette? Mennyi bizalom, hogy elhagyja az ismert utca-sort s megpróbálja a túlsó oldalon. Évforduló Most lép az év a másik lábnyomába, a lábnyom pontos, megőrizte fagy, a lábnyom üres, mégis benne vagy. És ellenállsz esőnek, sárnak. Nem kocogtál el végképp az üresbe, de itt maradtál nekünk a tüzesbe, az üres nyomból is hangzik az ének. Mit tettem jól és mit nem tettem, emberésszel követhetetlen. Hogy a kardnak útjába álltam, s nem hagytam, hogy árokszélen az Úristen fogja kézen. (Élet és Irodalom, 1992. június 12-i szám)
