Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20-21 / 145. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. június 20-21., szombat-vasárnap Pekingi kacsa helyett hamburger Osztrák sajtópiac új konkurencia Orvosi praktikák és divatok Azóta van orvos, amióta beteg ember — Papok, katonák, borbélyok is praktizáltak — Az orvosi köpenyek története Áprilistól rikkancsok ezrei ki­abálják Ausztria-szerte az új lap­címet: a Täglich Alles azonban már az első lapszám megjelenése előtt is hatalmas feltűnést keltett. Pontosabban pánikot a bulvár­sajtó tulajdonosai körében. Az új lapot a sikeres sajtómág­nás Kurt Falk, a Die Ganze Wo­che című, igen népszerű hetilap egyedüli tulajdonosa — a Kro­nen Zeitung korábbi résztulaj­donosa — adja ki, és elsősorban a Kurier és a Neue Kronen Zei­tung lát benne konkurenciát. A lapnak sok előnye van a két említett bulvárlappal szemben. Mivel Fáik birtokában van jelen­leg Ausztria legkorszerűbb nyomdája, a napilapot is ugyan­olyan kiváló nyomdatechnikával képes előállítani, mint a Die Ganze Wochet. Fényes papír, re­mek színek biztosítják a tetszetős küllemet. További előny, hogy mindezt igen alacsony költséggel: Fáik nyomdájában csakis saját termé­ket állít elő, ami más besorolást biztosít, nyomdai kiadásai lénye­gesen alacsonyabbak, mint a Ku­rieré és a Neue Kronen Zeitun­gé. Ugyanez vonatkozik a szer­kesztőség létszámára és költsé­geire: Fáik összesen évi 50 millió schilling kiadással működteti a szerkesztőséget (ugyanez a Kuri- emál 200 millió, a Neue Kronen Zeitungnál 300 millió). Meg­gyorsít minden, a lappal kapcso­latos döntést, hogy Fáik egyedüli tulajdonos, valamint a kiadó és gyakorlatilag a főszerkesztő is egyszemélyben. Mindez hatéko­nyabb irányítást tesz lehetővé. Részben ezekből a tényezőkből következik a másik két bulvár­lapra nézve a legnagyobb ve­szély: a 40 oldalas tabloid lapért Fáik 3 Schillinge! kér — szemben a másik kettő 8-8 schillinges árá­val, s eleve két esztendőre min­den körülmények között bizto­sítja ezt az árat. Mivel Ausztriá­ban nemcsak kartelltörvény, ha­nem dömpingtörvény sincs, ezt korlátozás nélkül meg is teheti. U tött-kopott sportszatyor- ját senki máséval nem le­het összetéveszteni, mint aho­gyan az elnyűhetetlen szarvasbőr kabátkáját, horgolt svájci sapká­ját is ismeri az egész város. Legtöbben csupán látásból is­merik, soha nem beszéltek vele, mások hírből, hallomásból tud­nak róla, ám mindenkinek hiá­nyozna, ha hosszabb ideig nem pillantaná meg, nem találkozná­nak vele az utcán. Azok közé tar­tozik, akiknek megadatott az egészséges, hosszú, tevékeny élet, és azon kevesek közé, akik­nek a mások öröme, boldogsága ad éltető erőt, életcélt. Irma néni nyugalmazott kö­zépiskolai tanár, a félje hajdan jó nevű ügyvéd volt, most egyedül él, gyermekei, közeli rokonai nincsenek. A sétányon hoz össze minket a véletlen, amikor meg­pillant, megáll, széttárja a karját, és magához ölel. — Maga rossz ember! Hát sza­bad engem elkerülni? Nem szabadulok addig, amíg ki nem tűzzük a vizit idejét, ami­kor kedvünkre kibeszélgethetjük magunkat. Rövid csöngetésre már nyílik is az ajtó, ragyogó arc­cal, boldogan fogad, szinte röp- dös, mint a szállni tanuló madár­ka, végignéz, mustrálgat, majd karon kap, és bevezet a hajdan szép időket látott, tágas, nagy la­kásba. — Most szépen leül, én pedig - már hozom is a finom, habos ká­vét... Nem tudom, ki hogyan van vele, de az ilyen ódivatú, tágas la­kásokban mindig elfog valami­lyen különös érzés, bármennyire otthonosak is, muzeális érzése­ket keltenek bennem, és vissza­visznek a múltba. Valószínűleg a bútorok, a képek, de a levegő mássága is adja ezt a különös ér­zést, amelybe — mint fészkébe a madár — beleillik a tulajdonos. Tekintetemmel végigsimogatom a tágas, egykori szalont, a fali­órát, amelynek sétálója méltóság- teljes pontossággal méri az időt. Mindamellett vannak ténye­zők, amelyek a Täglich Alles el­len szólnak. Elsősorban az, hogy a kiváló nyomdatechnika nem ad lehetőséget a gyors változtatá­sokra, ezért, míg a Kurier és a Neue Kronen Zeitung állandóan új és új mutációkat hoz ki, még­pedig késő délutántól egészen hajnalig, addig a Täglich Alles csak reggelre kerül az utcára, s egyetlen változatban. Ezen belül is viszonylag kevés lesz a negy­ven oldalból a hír-információ — az egész kül- és belpolitika, meg­lehetősen nagy betűkkel, képek­kel két dupla oldalt tesz ki, a töb­bit keresztrejtvény, receptek, ho­roszkóp, napi és hetenként egy­szer heti tévéműsor, számtalan színes történet, s Fáik reményei szerint minél előbb sok hirdetés. Hátrányt jelent még az új lapnak a két másik bejáratottsága, a rég­óta ismert cún, az olvasottság: a Kurierből Ausztriában naponta 300 ezer példány fogy — 25 szá­zalékra van előfizető, csaknem egymillió az olvasók száma. A Neue Kronen Zeitungból 900 ezer példányt adnak el, 2,7 mil­lióan olvassák, 45 százalékos az előfizetői tábor. Mindkét régeb­bi lapnak kitűnő a terjesztése, emellett nemcsak Bécsben, ha­nem más tartományokban is nyomják, és kitűnően terítik az egész országban. A legnagyobb veszély, hogy ha az új lap olvasókat csábít át, esik a két régi példányszáma, s ezáltal csökkenhet a hirdetések meny- nyisége, ami már egészen csekély arányú visszaesésnél is a most nyereséges lapokat veszteséges­sé teheti. Bár a Die Presse és a Der Standard semmiképpen nem fog olvasókat veszíteni, a hirdetők átpártolhatnak tőlük is, ami ugyancsak katasztrofális le­het a két nagy napilap számára. A hirdetési piac amúgyis ked­vezőtlenül alakul: az ORF tarifa- emelése 1,2 milliárd schilling többletköltséget jelent a hirde­tőknek, s Gerd Bacher, a televí­zió intendánsa már tárgyal a rek­— Tessék! Itt a finom kávé, és bár én magam ritkán kávézom, meglepem magam egy fél csészé­vel... A kávé aromás párája fölött — mintha ködbe néznénk — für­késszük egymás arcát, meg sem mondhatom, hogy a letűnt ifjú­ságot idézzük-e, vagy a múló év­tizedek ráncai között keresgé­lünk. — Miből tartja fel ezt a nagy lakást? Régi ismerősök között nem tűnhet sértésnek az effajta kér­dés, sőt, helyén való tudakoló­zásnak számít. Papírt, ceruzát vesz elő, és mintha a boltban kel­lene számolnia, olyan precízen, pontosan veti össze a bevételeit a kiadásaival. — A nyugdíjam tízezer! Az is­kolába vissza nem kéredzked- tem, mert ugyan ki lenne az a hib­bant iskolaigazgató, aki nem a kínálkozó fiatalsághoz ragasz­kodik, így aztán úgy és ott hasz­nosítom magam, ahol lehet. Tud­ja, gyűlölöm a nyomort, a sze­génységet, és nem tudnám elvi­selni, hogy ne járassak újságot, ne vásároljak meg nagy néha egy-egy könyvet, sőt, s azt, hogy ha úgy adódik, egyik-másik öreg barátnőmmel be ne ugorjak a lámidő megnöveléséről. Emel­lett várható a kereskedelmi rá­diózás beindulása is, márpedig ezek a műsorok további hirdetési megrendeléseket szipkáznak el a lapoktól. A Täglich Alles kiadója még az Austria Presse Agentur szá­mára is tartogatott meglepetést: Fáik szakított a hírügynökséggel, amelyben 9 millió schillinggel volt részvényes, mondván, hogy a lap meglesz a szolgáltatás nél­kül is. Paradox módon az APA számára ez esetben a konkuren­cia nem más mint az a televízió, amely az egyik legnagyobb rész­vényese: a Täglich Alles — csak­úgy, mint eddig már két másik napilap, a Neue Kronen Zeitung és a Tiroler Zeitung — a Teletext hírszolgálatából kíván megélni. Ezenkívül az APA telefonos hírszolgálatot is működtet — olyan lapok számára, amelyek­nek nem égetően szükséges a percre kész hírszolgáltatás. A Teletext írásbeli felhasználására vonatkozó rendelet 12 óra hosz- szat védi a híreket, s mivel a lap úgyis este készül és csak reggel van az utcán, ezt játszva betartja. Az ORF illetékes intendánsa igen sajnálatosnak nevezte a dol­got, és hozzáfűzte: a Teletext a nagyközönségnek szól, aligha te­hetnek bármit is Fáik ellen. Az APA számára az ügy új helyzetet teremt: csökkenti fon­tosságát, mint hírforrásét. Ez ar­ra készteti a hírügynökséget, hogy tovább építse a különleges tájékoztatás hálózatát — tőzsdei információk, stb. A jelenlegi 50 százalékról ezek aránya 70 százalékra növe­kedhetne (a Reuternél ez az arány már 95 százalék). A konkurencia veszedelmes­nek tartja Fáik megjelenését a napilappiacon, ám azt is tudja, hogy nem lehet vele egyezkedni, felesleges részvételi, avagy be- szállási lehetőséget kínálni neki a két jólmenő bulvárlapba Falkot nem a nyereség vágya, hanem a siker hajtja. kedvenc cukrászdámba egy ha­bos tortára... Kihörpintem a kávém utolsó cseppjét, hunyorgó tekintetem a szíve közepéig ér, lenyűgöz nyílt kitárulkozásával, önmaga való­ságával. — Ma is akadnak gazdag, jó­módú emberek! Egy másik tízest tesznek a nyugdíjam mellé, és én a fél napot — miután a két gyerek hazajön az iskolából — náluk töl­töm. Családtagnak tekintenek, el­fogadnak a gyerekek is, foglalko­zom velük, segítek a házifelada­taik megoldásában, ellenőrzőm a tanulásukat, a kislányt zongo­rázni tanítom, de kezelem a ka­zánt, sőt, időnként répát dobok a nyutaknak is... „ Irma néni drága — mondják —, ugye bevásárol­na... ?” Persze, hogy megteszem, hiszen ők annyira elfoglalt embe­rek, hogy gyakran úgyszólván napokig sem látják egymást. Mi­ért csodálkozik? Manapság ez egy gyakori életforma, sokan még jóval kevesebb haszonért — a gazdagodás reményében is —is megteszik, nem még ők, akiknek már befutott a szerencse. Tűnődő hallgatásom további beszédre készteti. — Ne ijedjen meg, nem va­gyok cseléd! Sőt! Miután nekem nincs családom, megszabadíta­Nemrégiben a McDonald’s, Amerika és a kapitalizmus egyik jelképe megnyitotta legnagyobb éttermét Pekingben a kínai kor­mány áldásával. A 2500 négy­zetméteren elhelyezkedő étte­rem a város centrumában, a fes­tői Tienanmen tér közelében ka­pott helyet. — A kormány nagy segítséget nyújtott — mondta az AFP francia hírügynökség tudó­sítójának Ti Csang, az új McDo­nald^ igazgatója. — Meg akarják mutatni, hogy Kína kapui kinyíl­nak. A McDonald’s, amely min­den 13 és fél órában nyit egy új éttermet valahol a világban, nyolc év óta próbálta Pekingben is megvetni a lábát. A késedelem oka főként az volt, hogy meg kel­lett találni a helyi szállítókat és a nyersanyagot. Az ételek és az italok 95 százalékát ugyanis he­lyi termékekből készítik. A vál­lalat szándéklevelet írt alá arról, hogy Sanghajban és Kantonban is éttermet kíván nyitni. Évente egymilliárd vendégre számíta­nak Kínában. — Az országban az életszínvo­nal emelkedett, az étkezés min­dig fontos szerepet játszott és örülnek, ha valami új létesül — jegyezte meg az igazgató. — At­tól nem tartunk, hogy kevés lesz a vendég. Csupán az kérdéses, hogy mennyit fogyasztanak majd — fűzte hozzá. Három nappal a megnyitás előtt egyébként még nem állapí­tották meg sem a Big Mac, sem a sült krumpli árát. Igyekeztek a legalacsonyabb árakat megszabni, de egy tipikus étkezés így is lega­lább 10-16 jüanba (1,8-3 dollár­ba) kerül. Amikor McDonald’s személyzetet keresett, az 1000 állásra 30 ezren jelentkeztek. Mellesleg a vállalat meghívta a pekingi „előkelőségeket” egy bemutatóra. — Sohasem láttam még ilyen lelkesedést — állítja Ti Csang. — A vezetők családostól jöttek, és nagy örömmel fogyasz­tották a hamburgert, a sült krumplit és a Coca-Colát, s egy pillanatig sem gondoltak a pe­kingi kacsára... nak a kényszerű magányosság kínzó gyötrelmeitől, és miután — Istennek hála —jó az egészségem is, még külön hasznot is húzok ebből az együttélésből. — Ők pedig tízezerért meg­nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy a gyermekek megbízható kezekben vannak... — Ne legyen ennyire szigorú! Bár tulajdonképpen igaza van, hiszen alig találkoznak a gyer­mekeikkel, még az ellenőrzőjü­ket is én írom alá, eljárok a szülői értekezletekre, és hogy el ne fe­lejtsem, időnként felveszem a te­lefont is, és gondosan feljegyzek minden üzenetet... — Ennyire egyszerű lenne? Talán a kérdésemen kell gon­dolkodnia, mert váratlanul eszé­bejut, hogy van itthon finom bo­ra is, és csupán az alkalmat várta, hogy egy kedves vendéget meg­kínálhasson. Ólomkristály bo­roskészletet tesz az asztalra, a vit­rinen lévő porcelánjait most fi­gyelem meg csak igazán. — Miért, talán jobb lenne ha ezeket — férjem, szüleim drága emlékeit — adnám el, és elaggott nyugdíjasként beülnék a nafta- linszagú szalonomba aszalódni, vagy albérlőket tartanék, akik át­koznának a pedantériám és a ri­golyáim miatt? —Tulajdonképpen önmagának beszél, illetve mindkettőnknek szól a feltett kérdés, megtoldva azzal, hogy a több rossz megol­dás közül ez a legkevésbé kedve­zőtlen, sőt, néha még időt kitöl­tőén szórakoztató is. A termé­szetes nyilván az lenne, ha egy nyugalmazott tanárnő kényel­mesen meg tudna élni a nyugdí­jából és nem kényszerülne pót­megoldásokra... — Tudja, az életformánkkal magam sem vagyok elégedett! Sem az övékével, sem a magamé­val, de az átmeneti időszakot — amely számomra máraz élet vége — mégsem akarom nyomorban eltölteni. Úgyhogy az enyém af­féle szemenszedett boldogság... Szalay István Amióta ember él a Földön, azóta létezik betegség is. Az a tö­rekvés pedig, hogy a beteget meg kell gyógyítani — azaz az orvos­lás — szintén természetes, embe­ri megnyilvánulás. A földkerek­ség eldugott zugaiban ma is él­nek népek, primitív népcsopor­tok, akik élő példát nyújtanak ar­ra vonatkozóan, hogy évezre­dekkel ezelőtt hogyan, miként és kik végezték a gyógyítás művele­tét. Nem érdektelen hát egy ke­veset kalandoznunk az orvoslás, a gyógyítás világában. Már csak azért sem, mert ez a témakör szá­mos érdekességgel, furcsasággal szolgálhat valamennyiünk szá­mára... Közismert, hogy a ráolvasás­sal, a különböző hókuszpóku­szokkal gyógyítók, az e célra ki­választott személyek „mágikus” erejüket az ősi vallások, hitek, hi­edelmek, babonák világából me­rítették, és gyakorlatuknak alig­ha volt köze a tudományokhoz, hacsak annyiban nem, hogy a különböző kuruzslások velejáró­iként felhasznált tűznek, füst­nek, füveknek lehetett valami­lyen nem tudatosult gyógyere- jük. Később az „orvosokat” meg­különböztetett tiszteletben ré­szesítették, és bizonyos előírások kötelezték őket bizonyos rend­szabályok betartására; így a régi indiaiak megkövetelték orvosa­iktól, hogy rövidre nyírják a ha­jukat, és hogy a külsejük mindig kifogástalan legyen. Ugyanitt a rövidre nyírott körmű orvosok­nak illatosított ruhákat, botot, il­letve napernyőt kellett hordani­uk. Az első civilizált népeknél fő­leg a papok végezték az orvosi teendőket, de kisebb helységek­ben megjárta, hogy csupán ko­vács, illetve borbély szakmája le­gyen az illetőnek. A babilóniai papok hosszú talárt, az egyipto­miak egyszerű fehér, vagy csíkos ruhát hordtak, amint azt a kora­beli képek, szobrok elárulják az utókornak. Több olyan emlék­műről tudunk, amely azt ábrá­zolja, hogy az orvos éppen gyó­gyít: ördögöt űz, eltávolítja a be­teg testéből az ártó szellemet, vagyis a gyógyítás mágikus fajtá­ival ejti ámulatba a közönségét. Olvashatunk róla, hogy a régi szíriai orvosoknak, illetve a pa­poknak vörös színű ruhában kel­lett járniuk, mert így írta elő a törvény, sőt, a törvény még olyan részletekre is kiterjedt, hogy az orvosi ruházat különbözzön ugyan a hétköznapi emberek vi­seletéitől, ugyanakkor ne függ­jön a divattól, ám legyen prakti­kus oly vonatkozásban is, hogy az ujja szabadon maradjon; a ke­zek akadályoztatása nélkül mo­zoghassanak benne. Augusztus császár idejében az orvosok katonák voltak, és ma­guk is olyan ruhákat viseltek, mint a bajtársaik, már voltak or­vosi eszközeik: kések, különle­ges ollók, feszítővasak és egye­bek, amelyekkel netán kisebb műtéteket, foghúzásokat is el le­hetett végezniük. Mindezekből kiderült, hogy ha az orvoslás nem egyedüli fog­lalkozása is volt a gyógyító em­bernek, de annak gyakorlása közben kötelező volt számára az orvosi ruha viselése. A kifejezetten különleges or­vosi köpeny megjelenése már a középkorhoz fűződik, amikor az emberek között kialakult a kasztrendszer, az egymást közöt­ti rétegződés, és az orvosi hivatás is mind jelentősebbé, fejlettebbé vált. Az első jellegzetes orvosi kö­penyt a XIII. századból reánk maradt műemlékekből és kóde­xekből ismerhettük meg, bár még ezek a ruhák is különböztek egymástól. Volt orvos, aki szűk öltönyt hordott, volt, aki bővet, de akadt olyan is, aki mindig ta­lárt viselt és alatta egyszerű pol­gári ruhát, ismét mások csak csuklyás kabátban jelentek meg a világ színe előtt. A Párizsi Orvosi Egyetem 1350-ben kiadott törvényei sze­rint az orvosok öltözete legyen „cappa rotanda honesta, prop­ria” azaz finom és halvány rózsa­színű ruha, de az előkelőségeket megillető gyűrűkről és ékszerek­ről sem feledkezhettek meg. Az orvosok öltözetének to­vábbi alakulását egészen a rene­szánszig az orvosi könyvek képe­in, vagy a holland festőművészek i festményein kísérhetjük tovább figyelemmel. A szenvedő embe­riség jótevőinek ruhái mind ké­nyelmesebbekké váltak, több­nyire bíborvörös színük volt, a nyakrészt hermelin szőrzet bon­totta, és minden ujjúkra értékes, drágaköves gyűrűt húztak. Kiváltképpen az orvosi egye­temeken fordítottak különös gondot a szemkápráztató megje­lenésre, így is kihangsúlyozva e szakma különleges fontosságát. A tanultabb orvosok fényesebb öltözetet hordtak, mint a kevés­bé művelt szaktársaik, sőt, még az orvostanhallgatók ruhái is kü­lönböztek aszerint, hogy hánya­dik szemesztert végezték. Mi tagadás, valóságos „flanc” hódított az orvosi viseletek te­kintetében, némelyik bizony — tetőtől-talpig — egy vagyont ért. Ez különösen a nevezetes mont- pellier-i egyetemen volt szembe­tűnő. Itt az orvosnövendékek bő ujjú, piros színű öltözetet hord­tak, amelynek széles gallérja volt. Ezt a ruhát — a doktorrá avatás után — piros selyemből készült talár és doktori kalap vál­totta fel. Rabelais francia írót — aki doktor is volt — ilyen ruhá­zatban láthatjuk a képen. Manapság ez az öltözet nevet­ségesen díszesnek, maskarásnak tűnik, ám erre vonatkozóan a magyarázatot éppen a fent emlí­tett író adta meg: fontos, hogy a betegek már az orvos megjelené­sének a pillanatában elkápráz­tassanak és feltámadjon bennük a varázslatos hit, hogy ha már egy ilyen ember jön hozzá, az min­den bizonnyal meg is gyógyítja... A XVII. században a dokto­rok öltözete mindinkább a tudó­sokéhoz kezd hasonlítani, vagyis divatot váltott. Később a XVIII. században a doktorok parókát viseltek, kalapjukat pedig a ke­zükben tartották, ruhájuk térdig ért, a szegélyeket és a kézelőt díszes csipke övezte. Minden bi­zonnyal állíthatjuk, hogy kevés olyan szakma van, amelyiknek a viselete annyit változott volna az évszázadok folyamán, mint ép­pen a doktoroké. Nos, így sora­kozott be a divat a gyógyítás szol­gálatába... A tudomány fejlődésével las­san megváltozott az orvosok munkájáról és feladatáról vallott nézet is, komoly tartalmat kapott az orvosi hivatás, egyes kiemel­kedő tehetségek a gyógyítás kü­lönböző ágazataiban tényleges szaktekintélyre tettek szert, így nem a ruha tette az orvost, még kevésbé a pompás fellépés és megjelenés. Mindezek ellenére az orvosi divat nem tűnt el, csu­pán egyszerűbbé, praktikusabbá vált és formálódott. A XIX. században Joseph Lis­ter, az antiszeptikus sebészet megalapítója, de egyben az új or­vosiöltöny atyja is volt. Ó szánta rá magát először, hogy műtét előtt levesse magáról a kabátot, és kötényt kössön maga elé. Bi­zony, a világon először Angliá­ban teijedt el elsőként a „fehér” orvosi köpeny, amelyet az orvo­sok e században már kötelezően viseltek. De még mindig el kellett telnie néhány évtizednek, hogy a mű­tőben az orvosok steril sapkát, gumikesztyűt, maszkot viselje­nek, belátva, hogy nem a divat, sokkal inkább a fertőzés veszé­lyének a megakadályozása a fon­tos mind az orvos, mind a beteg számára... Szemenszedett boldogság

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom