Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20-21 / 145. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. június 20—21., szombat—vasárnap „Ez a színház már nem születőben van” Évad végi számvetés Gáli László igazgató-főrendezővel Mai magyar szerző is bemutatkozott tavaly az egri színpadon: Sultz Sándor ”...És a hősök hazatérnek'’ című darabja jelenünk­ről szólt Szigorúan lelassított vonatok Végre abbahagyhatta a munkát apám. Dolgozott nyugdíjasként is, tavaly aztán betöltötte a hetvene­diket, azt mondta, most már pihen, elég neki a kert meg az unokák, és utazgatni fog. Évtizedek óta be­tervezett múzeumokat, szép tájakat szeretne látni, hál istennek, az egészsége bírja, ideje több van, mint eddig, és még a vonatjegy se kerül pénzbe. Igaz, ezt a tényt kicsit szégyellősen viselte. Amikor — már a születésnapi családi ünnepség után — beállított hozzánk, kétnapos látogatása végén kísértem a vo­nathoz. Most is el voltunk késve, mint ilyenkor leg­többször — kevés két nap a történtek „kibeszélge­tésére”. Loholva az állomásra, izgatottan kétszer is megkérdeztem tőle: és a jegyet már megvetted? Először mosolygott, nem szólt, aztán meg rám hagyta: meg hát. Csak amikor felült a szerelvényre, villant az eszembe. Hiszen hát nem is kell neki je­gyet váltania. Mindezt csak azért mondom, mert lassan három hete őrizgetek egy telefax-üzenetet az asztalomon. A papíron foglaltakat már leközölte az újság, szigo­rúan tárgyszerűen, talán helyhiány miatt még rövi­debben is. Pedig nem hagy nyugodni azóta, ami le van benne írva. Csak nem tudtam, nem tudom, hogy fogjak hozzá. Mi közöm az egészhez? Le- gyinthetnék. Ritkán járok vonattal, ha mégis, min­dig megdöbbent és megvisel: fél Magyarország vándorol vasúttal hétről hétre. Munkátlanok vidé­kekről a fővárosba. Diákok az ország másik végé­ből: onnan ide, innen oda. Nyáron kalandvágyó belföldiek, gyanútlan (vagy megszorult) külföldi­ek! Ezt a tárgyszerű értesítést a MÁV miskolci üzemfőnökségétől kaptuk. Menetrendi változtatá­sokról szól, a sűrű sorok között ilyen mondatokkal: „Az 1992-es évben jelentősen csökkent a vasúti pá­lya fenntartására, felújítására fordítható összeg, ezért május 31-től a Kisterenye — Kál-Kápolna út­vonalon 50 km/h-ról 40 km/h-ra, a Mátramind­szent — Homokterenye útszakaszon 40 km/h-ról 20 km/h-ra kell a pályasebességet csökkenteni.” A továbbiakban magyarázatként hozzáfűzik, hogy fél órával nő a menetidő, de ennek megfelelő­en a menetrendet átdolgozzák. Csemegézhetnék még a közleményből. Például azt a passzust, amelyben kifejtik, hogy néhány bel­földi járat megszűnik, helyettük a nemzetközi vo­natokat vehetjük igénybe. A továbbiakban ezt ír­ják: „A vonatok, szerelvények nagysága a csökke­nő utazási igényekhez lett igazítva, de — sajnos — a csúcsidőszakban jelentkező nagyobb igények ese­tén a szerelvények bővítésére — az előbbi okok mi­att — nincs lehetőség, ezért előfordulhat zsúfolt­ság”. Forgatom a papírlapot. A mondatok mögött megbúvik egy leheletnyi mentegetőzés is, meg némi könyörgés: „Korlátozott lehetőségei miatt a MÁV törekszik az igények lehető legjobb kielégítésére. Az erőfeszítések mellett nem nélkülözhető az uta­sok türelme, megértése.” Teljesen meg vagyok zavarva. Tudom, hogy a vasútnál sokan szinte éhbérért és „szerelemből” dolgoznak. Kire haragudjak? Kit hibáztassak? Eddig se tehettem, mert ez embargós téma volt. A rendre megírt „vasutas” cikkek, glosszák soha nem láttak napvilágot, azaz nyomdafestéket. Most meg itt van a lerobbant vasút: válságágazat. Ók sem tehetnek semmit. Legfeljebb sztrájkolnak, meg őszintén bevallanak mindent. Várni kell az átalakulásra, talán majd jobb lesz a közlekedés öt, tíz, húsz év múlva! Addig zsúfoltság, lassú, koszos utazás. Ez jutott nekünk, ez jutott apámnak. A hetven év mellé az ingyenjegy meg a remény, hogy talán nyolcvanévesen majd fele idő alatt eljut oda, ahová egész életében szeretett vol­na... Jámbor Ildikó „A baj társaimért teszem...” A miértre végül is azt válaszol­Egy évadzáró társulati ülés szo­katlan hangulatú. A színházba járó ember nehezen ismeri fel a sokszor látott arcokat, mert Hamlet, Prospero vagy Pinok- kió ilyenkor rövidnadrágban, könnyű nyári ruhában ül a né­zőtéren. Ilyenkor kötelező a számvetés, amelyet némi fe­szültséggel hallgatnak a színé­szek, mert már elhangzanak a következő év elképzelései is, s megtudják: kire milyen szerep vár. Az ország legtöbb színhá­zában pesszimista elemzés hangzott el. Egerben, a Gárdo­nyi Géza Színházban viszont más volt az alaphang. Ezért er­ről kérdeztük először Gáli Lász­ló igazgató-főrendezőt. — Volt időszak, amikor én is keservesebb hangot ütöttem meg egy gyötrelmesebb évad után — válaszolja. — Úgy érzem, a társu­lat másfél éve egy új színházépí­tő, konstruktív légkörben dolgo­zik. Az igazgató sok mindent kérhet a társulattól, többféle esz­közzel próbálhatja meg összete­relni, összefogni őket, de ez a szí­nészek akarata nélkül nem me­het. Sorsfordulónak tekintem A padlás munkafolyamatát, ami­kor az együttes úgy döntött: elég volt a belső vitákból, foglalkoz­zunk azzal, ami a dolgunk. Azzal viszont nagyon erőteljesen, min­den tehetségünkkel. Azt hiszem, az előadások színvonalán, a kiér- leltségén ez tükröződik is. Ter­mészetesen sok kisebb-nagyobb belső konfliktussal, nehézséggel nézünk szembe. De egy olyan társulat dolgozik együtt, amelyik tudja, mit akar, s merre akar menni. Úgy látom, megvan a re­mény arra, hogy az elkövetke­zendő évadokban erre tovább építsünk. Ez egy fiatal társulat, az átlagos életkor 35 év. Az or­szágban talán ez a legfiatalabb gárda. Hatalmas erő, lendület van bennük. Sokféle műfajt kí­vánnak játszani, például zenés darabokat, de stílus- és művészi útkereséseket is. Azért sem pa­naszkodunk, mert egy konszoli­dált, nem bőséges — éppen csak a matematikailag szükséges és elegendő — költségvetési kere­tek között dolgozunk. Az előző évadban 17 százalékos leépítés következett be. Az egész költ­ségvetés tarthatatlan volt, fenn­állt a veszély: működésképtelen­né válhat a színház. Az állam a költségvetés 60 százalékát bizto­sítja, s végül — nem vita nélkül — egy kialkudott, korrekt költség- vetést Kaptunk. — Most egy kis számvetést vé­geztünk. Ebben a kis megyében öt év alatt mintegy 600 ezer néző látogatott el hozzánk. Aki jára­tos ezekben a berkekben, az tud­ja: ez kiugróan magas szám. Azt is hozzá kell tennem, hogy még mindig nem épült fel a színház, még mindig hiányoznak bizo­nyos szekciók, hiányzik az ének­kar, a tánckar, a zenekar, nincse­nek raktárak, stúdiótermek. Leg­érzékenyebben pedig az érint bennünket, hogy már két nyáron át nélkülözzük az Agria-játéko- kat. — Ezek szerint ebben a vál­tozó, súlyos válságokkal küsz­ködő világban nyugvópontra is lehet találni. Ez nemcsak a szín­háziak számára lehet fontos ta­nulság, de a nézők és a külvilág számára is. Hogyan sikerült ezt az állapotot kialakítani? — Minden emberi közösség­nek — ha valamüyen feladatot együtt vállal — egy értékrendet kell kialakítania. Nem kiszolgál­ni kell egy művésznek a közönsé­gét, hanem szolgálni, meg kell felelni a várakozásnak, de igé­nyeket is kell teremteni. Ehhez az adja meg a bátorságot, hogy kialakítunk magunkban egy szi­lárd világképet. A rendszerváltás olyan változásokat jelent, ame­lyekre nem sokan gondoltak eb­ben a hazában. Mégis, bizonyos alapvető értékek nem kérdője- lezhetőek meg. Nekünk az alap­vető, humánus értékrendet kell — A belső nyugalom, a ren­dezettség nagyon fontos, de a gyorsan változó társadalomban könnyen megkérdőjeleződhet egy-egy jól működő közösség léte is. — A mi világunkban is „fel- horgadnak” olyan elképzelések, amelyek megkérdőjelezhetik lé­tünket. Legtöbbször nem gya­korló szakemberektől jön a gon­dolat. Ugyanis néhányan kap­nak arra rátekintést, hogy egy ilyen intézmény fenntartása mi­lyen költséges. S akkor kiötlik, hogy szüntessék meg a társulato­kat, adják bérbe az épületeket. Ezzel kapcsolatban itt, Egerben nagyon komoly tapasztalataink vannak. Ma már teljesen világos, hogy társulatok nélkül nem lehet biztosítani a megfelelő előadás­számot. Sőt, egy befogadott elő­adás árából legalább kettőt lehet létrehozni saját csapattal. Ez csak a pénzügyi oldala a dolog­nak, de valóságos színházi kultú­rát csak saját együttessel lehet lét­rehozni. Egy művészeti intéz­ménynek meg kell fogalmaznia saját arculatát, a legfontosabb kérdés az, hogy legyen műhely. Olyan emberek közössége, akik érzik azt, hogy itt dolgoznak. Mi minden erőnkkel arra törek­szünk, hogy Magyarországon, Európában, ebben a civilizáció­ban érvényes művészetet hoz­zunk létre. Mégis a döntő az, hogy ebből a mi közönségünk mit fog fel. Olyan színházat sze­retnék, amely itt érvényes. Ez nem jelent provincionalizmust, mert ha az volna, akkoramegyé­ben élő350 ezer embert isprovin- cionálisnak kellene tartani. Mi­közben az országban a látoga­tottság 20-30-40 százalékkal esett vissza, addig a Gárdonyi Géza Színházban a belső és kül­ső bajok ellenére a nézőszám emelkedett. Nem olcsó szóra­koztatással, hanem Shakespeare- rel, Ödön von Horváthtal vagy éppen Móricz Zsigmonddal ér­tük ezt el. — Ez meggyőzően hangzik, bár létezik egy olyan vélekedés a helyi kultúra értékeivel kap­csolatban — legyen az színház, vagy akár az újság —, hogy itt, helyben csak silány teremhet. Lehet-e valaki próféta a saját hazájában? — Törekedni kell rá. Ha igé­nyességből fakad a kritika, és nem ellendrukkerségből vagy' Ha az bírálja a lapot, aki olvassa — az jó. De ha úgy szidja, hogy nem olvassa, azzal nincs mit kez­deni. Találkoztam olyan ember­rel, aki vádolta a színházat, de megéreztem a szavai mögött, hogy nincs alapja, hiszen nem lá­tott előadásunkat, vagy három év alatt nézett meg egyet. S visz- szakérdeztem: nem elhamarko­dott-e a véleménye. Az évi tíz-ti- zenkét bemutatóból nézzen meg hatot-nyolcat, s aztán térjünk vissza erre. A „meg nem gondolt gondolat” igen ártalmas, de nem hiszem, hogy az ilyen vélemé­nyeket mi ki tudnánk kerülni. De ha a színházban évi 120 ezer né­ző fordul meg, s találkozom olya­nokkal, akik többször is megnéz­nek egy-egy premiert, akkor azt mondom: tessék bírálni bennün­ket, igényeket támasztani. Ha megvan a szilárd értékrendünk, neki tudjuk a hátunkat vetni a falnak, megküzdünk az igazsá­gunkért. Fontos, hogy érezzük: nem támadnak bennünket hát­ba. — A számok, az adatok be­szédesek. De akkor találja meg ez a város és ez a régió önmagát, ha az itt élő emberek képesek arra is, hogy nyíltan elfogadja­nak bizonyos értékeket. Az em­lített, felületes ítéleteken túljut- hat-e a színház? — A következő évad műsor­tervét összeállítottuk. Megkér­dezte tőlem ennek kapcsán egy rádióriporter, hogy miért szere­pel az elképzelések között túl sok vígjáték. Kértem, hogy figyeljen egy kicsit jobban oda: ezek 90 százaléka tragikomédia. Korunk igazi színházi műfaja ez, mert az értékválságról beszél. Nézzünk körbe a világban. Elég, ha egy parlamenti közvetítést figye­lünk, ahol sok komédiába illő dolgot tapasztalhatunk, de hajói belegondolunk, akkor sírni le­hetne. A mi együttesünknek — a külső vélemények is ezt tükrözik — sok erénye van. Sok a tehetsé­ges színművész, megütik az or­szágos mércét ilyen szempont­ból. Az előadások is ezt mutat­ják, meg a tavaszi szerződési láz­nál is sok ajánlatot kapnak a tag­jaink. Erőteljes művészi szemé­lyiségekkel rendelkezünk, s min­denféle színházi műfajt — az opera és a balett kivételével — játszani tudunk. Ez a színház már nem születőben van, hanem megszületett, már működő, s az Egy újságíró nem írhatja meg, hogy a nagymamája nem kapott gyógyszert a gyógyszertárban, vagy összerúgta a port a körzeti megbízottal. Nem etikus. Viszont, ha nincs nagyma­mám, talán sohasem ismerem meg Oroszy Lászlót, azt a bűbá­jos, bár időnként lobbanékony bácsit, urat, úriembert, akihez néhány nappal ezelőtt volt sze­rencsém. A nagyapám hadifo­goly volt — a nagymamámnak tehát most jelentkeznie lehetett valamiféle kártérítésért, nyug­díj-kiegészítésért. „Laci bácsi­hoz kell menni” — igazítottak el az egri polgármesteri hivatalban, és én elmentem egyszer, kétszer, háromszor, s mindannyiszor odébbálltam. Sokan voltak... Hívom négy óra után, hátha... Legalább egy kényelmesebb idő­pontot ajánljon. „Jöjjön most, ha siet, megvárom...” — hallom a te­lefon végén a szelíd hangot. Tud­tam, hogy négyig van fogadóórá­ja, köszöntem hát szépen a ked­vességet, és rohantam. — Ej, de türelmetlen — csó­válja a fejét, amikor belépek. Nyögök valamit, hogy fiatal­ság, meg munka, vagy valami ha­sonlót, ám akkor már a kezében a megkopott, zöld katonakönyv. Lapozgatja, elöl a nagyapám ké­pe, sovány, beesett arc, de azért a fejét felszegi, vállait szélesebbre igazítja, fotózáskori ösztön ez, vagy valami mélyebb dac, már nem tudom meg. — Szégyellje magát, hogy nem hamarabb jött, már két éve járna nyugdíj-kiegészítés a nagy­mamának — hallom az asztal túl­só feléről a hangos morfondíro- zást. Kezd érdekelni ez az ember. Itt ül egy hivatalban, de nem an­nak az alkalmazottja. Feláldozza a szabadidejének egy részét, Ma­gyar Közlönyöket lapozgat, tör­vényeket böngész, mindezért egy fillért se fogad el, ha valaki ajándékot hoz neki, azt elutasítja — engem meg itt ledorongol, még jó, hogy nem a nagymamám jött, már rég megsértődött volna. — Miért tetszik ezt a munkát csinálni? — kérdezem, amikor egy kicsit megenyhül már a leve­gő. Elmagyarázta, mit kell besze­rezni, kiszámolta, mennyi pénz jár, megint letorkoll, amikor azt mondom, hogy „azt gondoltam, kevesebb...”. — Tudja, mit szenvedett a nagy­cipjo Oroszországban ? Remény­— Azokért a bajtársaimért csinálom, akik velem együtt in­ternálótáborban vagy hadifog­ságban voltak. Tudom, mi volt ott. Mindent megérdemelnek. Amit most ez az állam ad, nem fedezheti vagy kárpótolhatja a hajdani hadifoglyokat. És még így is vannak, akik keresztbe akarnak tenni — tudatlanságból vagy rosszindulatból. A múltkor bejött hozzám egy falusi néni, a férje százszázalékos hadirokkant volt, már nem él. Azt mondta ne­ki a jegyző, hogy akkor kap kár­pótlást, ha bizonyítani tudja a halál és a rokkantság közötti ösz- szefüggést. Ez vérlázító. El se ol­vasták a jogszabályt. 75 százalé­kos rokkantsági szint fölött, ha valakit elüt az autó vagy öngyil­kos lesz, akkor is jár az özvegyé­nek a kárpótlás. — Hogyan lett ilyen tájékozott jogi ügyekben? — Hajdan jogász szerettem volna lenni, de közbeszólt az élet. Az érdeklődésem viszont megmaradt, igaz, valamikor ille­tékmegállapítóként dolgoztam, ahhoz is kellett némi törvényis­meret. Most meg nyugdíjas va­gyok, olvasgatom a közlönyöket, vannak barátaim, akik felhívják a figyelmemet az új rendeletekre. Először csak az Egerben élőknek segítettem, most már az egész megyéből, sőt más me­gyékből is megkeresnek. — Hányán jönnek ide napon­ta? — Harmincán, negyvenen. Hálával tartozom az egri polgár- mesteri hivatalnak azért, aho­gyan ezt az ügyet kezelik. Ringel- hann György, amikor megtudta, hogy ingyen csinálom, azt mond­ta, próbál nekem tiszteletdíj at in­tézni. Megkértem, hogy ne te­gye. Azért is köszönet jár, hogy fizetik a telefon- és postaköltsé­geket, és ideadták ezt a helyisé­get, ahol fogadhatom az ügyfele­ket. — Egyáltalán, hogyan tetszett ide kerülni? — Annak idején, 1989-ben, mikor nyugdíj-kiegészítés járt a volt hadifoglyoknak, elintéztem a magam dolgát. Kijártam az utat... aztán úgy gondoltam, le­gyen könnyebb másoknak. Egyébként tagja vagyok a Szov­jetunióban volt magyar Politikai Foglyok és Kényszermunkások Érdekvédelmi Szövetségének — mi azt tűztük a zászlónkra, hogy minden eszközzel segítjük a haj­dani bajtársak kárpótlását. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk értük... egymásért. Doros Judit J A SIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK ajánlata: Révai Nagy Lexikona 10. kötet, Heather Graham: A viking asszonya, Colleen McCullough: Tim, Silva: Agykontroll mesterfokon, Előjegyeztethető: A sport krónikája Révai Nagy Lexikona Brehm: Az állatok világa Jókai-sorozat SIPOTÉKA KÖNYVESBŐL TOK Eger, Hatvani kapu tér 8. tel.: 16-998 Érsek u. 2. (volt Marx K. u.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom