Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-30-31 / 127. szám

HÍRLAP, 1992. május 30—31., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Azok a hosszú tűk... Dr. Li segített: És megszólalt a néma... Ü lök az éppen formáló­dó egri, Vécsey-völgy úti rendelőben, s figye­lem dr. Li Fan-yit, ezt a rendkívül megnyerő kínai orvos­nőt, aki sorsának alakulásáról, sajátos gyógymódjáról beszél. Olyannyira leköt, hogy fe­ledem a tolmácsolás nehézségeit. Bár azt is meg kell adni, hogy ezt a szerepkört betöltő unokaöcs- cse, a megyeszékhelyen Csocso- kéní szólított — így könnyebb ki­ejteni nevét — pingpongedző szimpatikus karakter, s mindent megtesz azért, hogy létrejöjjön az együttgondolkodást szülő lég­kör. Mintha nem is létezne az a sok ezer kilométernyi távolság, amely elválasztja a két népet egymástól. Felelevenedik előt­tem az az ókori birodalom, amely­ben már akkor felfedezték az emberi test titkait, amikor erre­felé Európában nem éppen a szellem világolt. Amott az ava­tottak, a felkészültek nemcsak kitűnően diagnosztizáltak, ha­nem az akupunktúra révén a gyógyszereket mellőzve vará­zsolták vissza az egészséget. Bizony, mifelénk majd negy­ven évig erről nem illett beszélni, s az ősök ismereteinek propagá­lóit sarlatánoknak titulálták. S még jó, ha nem mentek tovább a szigorban. A nagy társadalmi kataklizma elsöpörte a tilalomfákat is. Ezért nem véletlen, hogy most ebben a majdani rendelőben jegyzetelhe­tek, bemutatva azt, aki a szolgá­lat tiszteletre méltó útját válasz­totta. — Harminc esztendeje ennek. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy kidolgozzam a sok szempontból egyedülálló, az idegdúcokra ha­tó kezelést, s annak számos, min­denekelőtt általam gyakorolt változatát. Kár elmélyülni a szakmai rész­letekben, ennél izgalmasabb az eredményeket feltérképezni. íme egy a magyarországi sike­rek listájából! — Már a barokk városban hoztak hozzám egy pácienst, aki korábban agyvérzést kapott. Mozgásképtelen lett, s meg is né­A kezelés kételkedni kell. Készséggel vál­laltam ezt a szerepkört. Ő meg a „vizsgáztatást”. Soroltam panaszaimat. Kivá­laszthattam közülük egyet, s az­tán irány a fehér lepedővel fe­dett, a kórháztisztaságot sugalló sezlon, s kezdődhetett az akció. Mi tagadás, megrettentem az iszonyatosan hosszú tűktől. Ju­tott belőlük vagy tíz. Közben a doktornő boszorkányos ügyes­séggel forgatta azokat. Végül, amolyan masszőr- csontkovácsként lazította az iz­mokat. Megkönnyebbültem. Ám mindjárt közölte: — Legalább két-három alka­lommal még jelentkeznie kell. Vállaltam. Megérte... Pécsi István A külhonból ide települt szak­emberrel — a Hevesi Napló és az Egri Egészség- és Környezet­védő Egyesület szervezésében — ismerkedhetnek meg az érdeklő­dők június 3-án, szerdán délután 5 órától az Egri Dohánygyár kul­túrtermében. Ekkor a riport szerzője, lapunk olvasószerkesz­tője készít vele nyilvános ripor­tot. Ennek keretében a vendég gyakorlati ízelítőt is ad műhelye titkaiból. Az egyesületi tagoknak és a gyári dolgozóknak a hagyomá­nyosan ingyenes belépők a ren­dezvény kezdetéig — szombat és vasárnap kivételével — na­ponta reggel 6-tól este 6 óráig ve­hetők át az üzem dr. Nagy János utca felől megközelíthető portá­ján. A mindig mo­solygós dok­tornő (Fotó: Szántó György) múlt. Mindenki lemondott róla, s ide mint végső állomásra érke­zett. Nem tartottam reményte­lennek az esetet, hiszen odahaza jó néhány ilyennel szembesül­tem. Gyorsan bekövetkezett az, ami egyáltalán nem csoda. Leg­feljebb az illető lepődött meg, s a vele lévők örvendeztek, ugyanis hamarosan használta végtagjait, s meg is szólalt. Mindjárt megjegyzi, a félreér­tés elkerülése végett: — Nincs ebben semmi rendkí­vüli, én nem csinálok mást, mint kamatoztatom azt a tudást, ame­lyet messzi eleink hagyományoz­tak ránk. Megtanultam, elsajátí­tottam ezt, s a jó értelemben vett rutin hozzásegített ahhoz, hogy rögvest eligazodjam, mindjárt segíthessek. Lehetetlen felsorolni azokat a betegségeket, amelyektől meg­szabadulhatnak azok, akik itt kopogtatnak. Csak néhányat említek: a krónikus és makacs fejfájást, az álmatlanságot, az ar- cidegbénulást, a légcsőhurutot, az ischemiás szívbajt, az asztmát, a koronaér-problémákat, a gyo­mor- és nyombélfekélyt, az isi­ászt, a prosztata-, az agyhártya­gyulladást, a lumbágót, a hát­bántalmakat. A kör ezzel nem zárult, erről bárki meggyőződhet. A zsurnalisztának azonban Különleges tárgyak a kereskedelemben és vendéglátásban Asztali almahámozó A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum ta­valy ünnepelte alapítása negyed- százados jubileumát. Egyedüli a világon az ilyen jellegű tudomá­nyos intézet: felkutatja, megőrzi és bemutatja a vendéglátóipar, a kereskedelem és idegenforgalom történetét, különleges tárgyait és dokumentumait. Állandó kiállí­tásait a budai várban (I., Fortuna u. 4.) nagyszámú hazai és külföl­di érdeklődő keresi fel. Nemcsak a kiállításain, hanem gyűjtemé­nyeiben is sok olyan szakmai és művelődéstörténeti különleges tárgy és dokumentum található, melyek közül pl. egyiket-mási- kat csak irodalmi olvasmányél­ményeinkből ismerjük. Van olyan is, amiről nem is nagyon hallottunk. Nem is beszélve azokról, amelyek azt is megérde­melnék, hogy újra vásárolhatók, használhatok legyenek, akár műtárgymásolatként. (Különle­ges ajándék és praktikus haszná­lati tárgy az ilyen egyaránt.) A vendéglátószakmák fejlő­dése, az elegáns szálló- és étke­zőhelyek igényé, a törzsvendég­gé válás, a gurmandokról való gondoskodás új, érdekes szo­kást, tárgyat és készséget állított a vendégellátás szolgálatába. Azok az igényesek különleges kívánságait is kielégítették. Segí­tették a pincérek munkáját is. Fi­gyelmességet jelentettek kicsi­nek, nagynak egyaránt. Voltak pl. különféle gyümöl­csös és süteményes evőeszkö­zök. Villák a csiga, az osztriga, a szendvics és a fűszeres savanyú­ság, a „mixed pickles” elfogyasz­tásához. Készült és használtak halas, kaviáros, a dinnyéhez használatos eszközöket, fogókat a spárgához és a jégkockához, stb. Volt pl. olyan, a lapos fogó­hoz hasonló asztali készség, ami a tányéron a rágós húst aprította, rosttalanította, az idősebb, hiá­nyos fogú vendégek étkezésének könnyítésére... „Asztali patiká”-nak nevezik a különféle fűszerfélék és ízesí­tők tartóját (ecetet, olajat, mus­tárt, ízesítő mártásokat, papri­kát, sót, borsot tartottak benne. Kiskanállal adagolták.) Volt olyan kis fémfoyó, amit két végén beleszúrva a főtt kuko­ricába, azt szalvéta vagy más egyéb segítség nélkül szájhoz le­hetett vele emelni. Asztalra került olyan kézi préselő, amivel a szele­telt citrom levét kis üvegcsébe vagy közvetlenül az ételbe lehe­tett csöpögtetni. Volt citromlé- csöpögteto, mézadagoló is. Rangos szállodák, előkelő vendéglők, exkluzív éttermek igen ritka felszerelési tárgya volt az asztalra rögzíthető kézi alma­hámozó. A századforduló táján amerikai találmány, de német gyári készítmény. Különleges al­kalmakra, jeles vendégeknek kedveskedtek vele. Inkább ritka­ságával és érdekességével hódí­tott. A kisebb-nagyobb almához állítható fogórésze és a szintén szabályozható hámozó kése tö­kéletes és főleg esztétikus, gyors héjtalanítást végzett. (Sok öreg incérrel beszéltem. Amikor lubjuk egyik összejövetelén be­mutattam, élénk érdeklődéssel vizsgálták működés közben. Hallottak róla, tanulták, de látni egyikük sem látott még soha.) Sörözőkben a korsók, kriguk, stucnik mellett pl. nemritkán ún. sörcsizma is szolgált ivókészsé­gül. Volt, ahol üvegből, volt, ahol égetett cserépből. Aki nem is­merte a belőle való fogyasztás fortélyát, az arcába ömlött az ár­palé java. A különlegesen nagy (1 literes, 1,5 literes vagy ettől nagyobb) söröskorsót tréfásan Lizi néven emlegették. Bajor, német vagy osztrák helyekről származó szokás Gambrinus ita­lát ilyen nagy adagban fogyaszta­ni, és ezeket Lizinek becezett fel­szolgálólányoktól kézbe kapni. A stucnik alá söralátéteket rak­tak. (Ezeket váltotta fel a parafá­ból, majd dekliből a napjainkban is használt alátét. (Különleges példány egy olyan, század védi „óramutatos” alátét, amelyen az elfogyasztott stucnik számát le­hetett ellenőrizni. Bíztak a pin­cérek a vendég becsületében, vagy nem bíztak a jó memóriájá­ördögfejes oldalú pohárban kí­nálni. Az elszállásolás története egy­idős az emberiséggel. A szerve­zett idegenforgalom és a keres­kedelem fejlődése folyamatosan és fokozatosan modernizálta, igényesebbre változtatta a szál­lást, étkezést és pihenést nyújtó szolgáltatásokat. Az egyszerű beszállókból fogadók lettek, majd szállodák és a nemzetközi igényt is kielégítő hotelkombiná­tok nyíltak. Á vendéglők, étter­mek, sörözők berendezésükkel, szolgáltatásaikkal, különleges­ségeikkel is vonzottak új vendé­geket. A fogadókban, amikor még nem volt vezetékes víz és villany, a mosdóállványra tálat és vizes­kancsót, az ágy végébe vödröt, az ágy alá éjjeliedényt is készítet­tek! Kapott a vendég csizmájá­hoz csizmahúzót, a párnái közé ágymelegítőt, fogai ápolásához szépén megmunkált fogmosó­poharat (melynek pohártartója egyben köpőcsészéül is szolgált.) Természetesen kapott fogkefe­tartót, jó házi főzésű szappant, sőt előkelőbb helyeken spiritusz- szál melegíthető bajusz- vagy hajsütővasat. Ilyen helyeken a szobákban a női vendégekre gondolva volt toalettasztalka és tükör, sőt elektromos hevítéssel párologtató szobaillatosítót is tettek már a századforduló idejé­ben...) A kávéházakban lehetett bili- árdozni, kártyázni, dominózni, olvasni a legkülönfélébb napila­pokat és folyóiratokat. Külön rí­tusa volt a kávézásnak: pl. egyes helyeken friss vidéki tejszínnel kínálták. Másutt dicsekvő hirde­tésből tudjuk, hogy mindennap friss pörkölésű kávéból főzték a szellem italát. Különleges étele­ket és italokat tartottak. A törzs­vendégeknek volt hitele — az irodalmi kávéházak (New York, Central, Japán, Belvárosi stb.) fi­zetőpincérei történetek, adomák hősei. Sokszor segítették ki a megszorult vendégeiket. Előkelőbb kávéházi helyeken lehetőséget kapott a vendég arra is, hogy asztalán — korábban borszesszel hevítve, később elektromos árammal — maga pörkölje meg a kávéházban használt 5-6 féle minőségű nyers kávéból az akkor kiválasztott adagját. S ha akarta, asztali kávé­főzőt is hoztak, hadd „önkiszol­gálhassa” magát. (S estik saját magát szidhatta, na a gépén „szilvalé” készült...) Kávéházakban és trafikokban általánosan megtalálható volt az asztalra rögzített szivarvágó. (A szivar mindkét végét levágtak, hogy a rendes szeletelést bizto­sítsák.) A vendégnek nem kellett késsel, ollóval, foggal, vagy e cél­ra készített vágóalkalmatosság­gal stb. bíbelődnie. Sőt, azzal sem terhelte a memóriáját, hogy a zsebébe tette-e vágóalkalma­tosságát, vagy sem... A szatócsboltokban, majd ké­sőbb a vegyeskereskedésekben az ecetet, olajat, élesztőt, mus­tárt nem kimérve, hanem ada­golva — ehhez egyszerű szerke­zetet használva — vásárolták. A cukort süvegcukor formájában, a sót tömbsóként tartották. Az utóbbit pl. sóbunkóval verték szét darabokra. Ez a magyaráza­ta, hogy régi szakácskönyveink­ben gyakran nem súlyban adták meg pl. az élesztő mennyiségét, hanem árával. Az 1-3 krajcár ára élesztő megfelelt a 3-4 személy adagjának szánt recept elkészíté­séhez. Dr. Draveczky Balázs Asztali diótörő gyj lyi A vendég asztalára, keze ügyébe tettek pl. mandula-, mo- oró- és diótörőt. Ezek néme­lyike érdekes, nemritkán meg­hökkentő formájával úgy „tit­kolta hivatalos” funkcióját, hogy önmagában is látványosságot je­lentett az asztalon. Van pl. olyan mogyorótörő, amelyik morzejel- ado billentyűt formál. Egy másik leginkább a régi villamosok jel- zocsengő-nyomójára emlékez­tet. Különlegesség pl. a kutya formájú diótörő is. (Az asztali örömök és a gasztronómia törté­netének különlegességeit, érté­keit ábrázoló es megbecsülő Krúdy Gyula egyik legkedve­sebb tárgya volt, családja ajándé­kaként került múzeumba.) A mai, a korszerű vendéglátás is hasznosíthatná, és háziasszo­nyok „fegyvertárába” is bekerül­hetne a pecsenyelé-osztó edény. Igényes vendéglők asztalán a sült mellett találta a vendég. Egyik csövén a zaft zsírtalan, míg a má­sikon a koleszterinszintümcet ve­szélyeztető, tartalmasabb levet az étkező saját maga csorgathat­ta tányérjára. ban? Ma már alig lehet kideríte­ni. Azt viszont igen, hogy csak a nyolcadik adagig becsülték a vendég befogadóképességét... Sörözőkben, de főleg kávéhá­zakban használták a máig közis­mert gyufás hamutartókat, a fe- dős virslitartót, a körözöttestá- lat. Az italokhoz voltak mok- kás-, feketés-, kapucineres-, te­áscsészék, az égetett szeszekhez kisebb és nagyobb, sokszor egye­di poharak. A krampampulit — ami jellegzetes rumos, vaníliás, fűszeres, vörösborral és égetett cukorral is ízesített igen kedvelt ital volt — ilyen egyedi készség­ből kínálták. (Érdekesség, hogy a krampampulit Németország­ban kis üvegekben, gyógynövé­nyekből fűszerezve ma is árusít­ják. Meggyújtva helyezték asz­talra.) Az irodalmi alkotásokban — így Jókai is — az ördög italá­nak nevezték. Mások úgy írták le, hogy mértéktelenül fogyaszt­va ördöggé változtatja az embert. Bródy, Mikszáth, Krúdy művei­ben gyakran előfordul. Talán ezeknek figyelembevételével vállalkoztak hoálló üvegből és

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom