Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-16-17 / 115. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. május 16—17., szombat—vasárnap „Úgy fogják fel Egerben a szeretetszolgálatot, ahogy a szívem vágya...” Szeretetbe csomagolt máltai adományok Nem mindennapi asszony Csilla von Boeselager. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat megala­pítóját valami belső sugárzás ve­szi körül. Amikor Egerbe látoga­tott, betegsége tolókocsiba kény­szerítette. Mégis, szeretetteljes figyelme, viliódzó szelleme miatt rendkívül mozgékonynak tűnt. Aki beszélgetett vele, arra jöhe­tett rá, hogy e a testi korlátok nem is igazán számítanak: a hit és az értelem felülemelkedik ezeken a gátakon. A szeretet­szolgálat frissen alakult csoport­jait látogatta meg, így érkezett a megyeszékhelyre, ahol erőt, len­dületet adott szavaival, szerete- tével. — A máltai segélyszolgála­tok közül egyedül a világon a magyart hívják szeretetszolgá­latnak. Miért választotta az ala­pításkor ezt az elnevezést? — A szolgálatot magánem­berként indítottam el 1987-ben Magyarországon. Abban az esz­tendőben október 23-án jött át az első teherautó a határon. A következő évben már olyan ha­talmas lett az az adománymeny- nyiség, amelyet az országba hoz­tam, hogy nyilvánvalóvá vált: egy szervezetet kell alapítanunk ahhoz, hogy a munka tovább mehessen. Akkoriban nem tud­hattuk még, hogy a jövő miként néz majd ki. Arra gondoltam, ha itt a máltai szolgálatba belép va­laki, akkor annak nem lesz mód­ja, hogy segélyt nyújtson úgy, mint külföldön, a többi nyolc­vankét nemzeti szervezetben. Csak saját magát, a szeretetét tudja elajándékozni. Ezt nyújt­hatja egy szegény magyar, aki egészséges, egy másik szegény magyarnak, aki viszont nem egészséges. Ezért mondtam azt, hogy ennek szeretetszolgálatnak kell lennie. Annak idején már az első vezetőségben is voltak olya­nok, akik nem értették meg, mit is akarok ezzel. Még idén febru­árban is szóvá tették az egyik lap­ban, hogy nevetséges ez a név. De én jobban meg vagyok győ­ződve, mint valaha, hogy ez a lé­nyege mindennek. Nemrég Sze- geríenjártunk, ahol egy jugoszlá­viai menekült azt mondta, hogy a máltai adományok szeretetbe vannak csomagolva. — Amikor korábban hallot­tam beszélni a szegénységről, akkor úgy éreztem: többet tud róla, mint legtöbbünk. Nem pusztán a szűkölködésről szólt, hanem arról, hogyan szakadnak el az élettől, miként romlanak el a lakás műszaki berendezései: életveszélyessé válnak a kon­nektorok, csöpögnek a csa­pok... Hogyan lehet igazából megérteni ezt az állapotot, s megtalálni a segítség megfelelő módját? — Tudja, az érdekes dolog az, hogy az ember érzi ezt a hivatást, s azt mondja: én ezt követem, ezen az úton megyek. Ha már benne van ebben a „hullámban”, akkor a leghihetetlenebb gondo­latok jutnak az eszébe, s mindig új utakat talál, hogy miként lehet segíteni a másik emberen. Jézus azt mondta, hogy szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket. Ha ezt nem is tudjuk megcsinálni, akkor is az a legma­gasabb törvény: szeressétek egy­mást! — Azért is tettem föl az előb­bi kérdést, mert a segélyekről nálunk — s az anyagi javakban gondolkodó társadalmakban általában — különféle csoma­gok, élelmiszerek, ruhaneműk jutnak az emberek eszébe. Az Ön értelmezésében másról is szó van, például arról, hogy meg lehet javítani a csapot, lefürdet­ni egy öregembert... — Szerintem már nemcsak a tárgyiasult segítség jut az embe­rek eszébe, mást is éreznek már. Éppen azt említettem az előbb, hogy úgy fogalmazott a mene­kült: amit tőlünk kapott, az sze­retetbe volt csomagolva. Nemré­giben mutattak be a televízióban a budapesti Benczúr utcai elfek­vőről egy filmet, s ott az hangzott el: az öregeknek az a szép nap az életükben, mikor a máltaiak für­detni mennek. Ez már tényleg nem materiális adomány, hanem a két kezem szeretete. Megtanul­tuk közben, liogy miként kell a szegény öreg testet megfogni, és belehelyezni a fürdőkádba. Ele­inte ehhez nem értettünk, de az­tán sokat tanultunk. Ezért vol­tam hihetetlenül boldog, amikor néhány órát Egerben töltöttem: úgy fogják fel itt a szeretetszolgá­latot, ahogy az az én szívem vá­gya. A saját erejükből, a saját el­gondolásuk szerint elindultak egy úton, mindent saját maguk szereztek be, és a szeretetüket adják tovább. Mindegyik önkén­tesen... — Nagyon sok szegény em­ber él hazánkban, s egyre töb­ben lesznek. Itt, Egerben példá­ul ötszáz rászoruló nevét írták már össze a máltai csoport tag­jai, de lehetőségük csak arra volt, hogy közülük negyvennek juttassanak el húsvétkor csoma­got. Nem vész el a csepp a ten­gerben? — Egészen bizonyosan több embernek is tudunk segíteni. Most küldtem el a miniszterel­nök úrnak a múlt évi beszámoló­mat: több mint kétmilliárd forint értékű adományt küldtem Ma­gyarországra, 344 kamionnyi ér­kezett, s a szeretetszolgálatok hatvanhét városban kapták meg, és osztották szét. Most, hogy az egriek is megalakultak, ők is ré­szesülnek csokoládéból, ruhá­ból, meg mindenből, ami kell. De mi nem szeretünk olyan szol­gálatot elindítani, aminek az az első dolga, hogy Budapestre tele­fonál: küldjenek adományt, amelyet majd ott szétosztanak. Nem erről van szó. Az önkéntes­nek saját magának kell a lehető­séget megtalálni, fölmérni a helyzetet, s megtalálni az utat. De most már az egrieknek is több lehetőségük lesz. — A szavaiból az is kiderült, hogy semmilyen politikai moz­galom mellett sem kötelezi el A SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK AJÁNLATA: Evelyn Marsh: Gyilkosság a Tivoliban Dumas: Athos öregkora Európa virágai Előjegyez tethető: Révai Nagy Lexikona A sport krónikája Magyar művelődéstörténet Brehm: Az állatok világa (18 részes sorozat) Műsoros kazetták, lemezek, CD-k nagy választékban. Boltjainkban vásárlási utalvány is kapható. SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK Eger, Hatvani kapu tér. 8. tel.: 16-998 Érsek u. 2. Csilla Freifrau von Boeselager magát a máltai szolgálat, annál jobban kötődik a hithez. Sőt, talán éppen ez a lényege... — A máltaiak mottója: ”A hit védelme, és a rászorulók istápo- lása. ” így, ebben a sorrendben. Hogy a történetünket is felidéz­zem: úgy alakultunk meg, hogy az európai arisztokraták Jeru­zsálembe mentek zarándoklatra, s a gazdag urak látták a kétségbe­ejtő helyzetet. Olyan állapotok uralkodhattak ott, mint most Calcuttában, ahol Teréz anya a haldoklókat az utcáról szedi fel. A hívő keresztények nem mehet­tek el emellett. így alakult ki a máltai gondolat, hogy ezeket a szegényeket felkaroljuk, és segí­tünk rajtuk. Ez volt az első iga­zán európai mozgalom, mert franciák, németek, olaszok fog­tak össze, így vált az ügy nemze­tek fölöttivé. — Nálunk is elindult ez a mozgalom. A bárónő szerint mi lehet a hasznosabb: a települé­seken a helybeli elitet fogja ösz- sze a máltai szervezet, vagy az, hogy minél szélesebb körben terjedjen el ez a gondolat? — A máltai szolgálat nem elit­ista, semmiféle elitizmus nem le­het a szeretetszolgálatban. Miért máltai valaki? Normálisan azért, mert hallott rólunk, s ez őt meg­fogja, s arra indítja, hogy jelent­kezzen. Tehát az ereje az önkén­tességből származik. Ezért van az, hogy csak öt főállású alkal­mazott dolgozik a szervezetben, s kilencezer önkéntes. Mert, ha valaki valamit a saját akaratából csinál, akkor szárnyakat kap. Különböző tagjaink vannak, akad például teherautó-vezető, autószerelő—hiszen a mentőko­csijainkat, autóinkat valakinek rendbe kell tartani -, de ugyanígy állt közénk önkéntesnek sza­kács, kukta is. Ilyen módon Me­zőkövesden megindult a máltai diabetikus ingyenes konyha: az ott dolgozók is önkéntesek, ép­pen úgy, mint a polgármester vagy a megyei főorvos. Minden­ki lehet a máltai szeretetszolgálat tagja, aki a saját idejéből és ön­magából tud másoknak valamit adni. Ez az egyetlen, s legfonto­sabb dolog. Nem kell sem pénz, sem kiképzés, csak akarni kell segíteni... — Szinte már „történelmi” idő telt el azóta, hogy megalakí­totta a magyar szervezetet. Azóta megváltozott a rendszer, átalakulóban van az egész or­szág. Megváltozhat-e ez az indi­vidualistává formálódott nép? Vagy nem ilyennek lát bennünket? — A magyar nép? De igen, hi­hetetlen individualista... — Akkor ebben egyetértünk. De így befogadja-e a magyar ember a szeretet gondolatát, s képes lesz-e arra, hogy haté­kony erővé váljon ez benne, s másokkal közösen felkarolja a szegényeket és az elesetteket? — Ez a gondolat máris haté­kony erővé vált. Hatvanhét vá­rosban működik már szeretet­szolgálat, és körülbelül harminc településen igyekeznek elindíta­ni. De nem tudunk gyorsabban fejlődni, s hirtelen felvenni a je­lentkezőket, mert nem akarunk hibázni. Ha elsietjük, olyan is máltai lehet, aki csak azért igyek­szik belépni a szervezetbe, mert olyan hatékonyak vagyunk, s olyan nagy a méltósága ennek a szolgálatnak. Az a szép, ha egy kis csapat indul, s lassan gyara­podik. Az egyik ember kérdezi a másiktól, hogy hova jársz te, s a másik meséli, máltai vagyok, s péntek esténként csomagokat ké­szítünk. S akkor a személyes pél­dától kap kedvet. így Győrben már ötszázan vannak. Egerben húsz-huszonöt taggal találkoz­tam. De nem ez az igazán fontos, hanem az, hogy azok legyenek ott, akik ezt a hívást érzik. Azok, akik ezt a krisztusi gondolatot tényleg átélik: amit legszegé­nyebb testvéremnek tettél, azt ne­kem tetted. A mi hitünk szerint, hogyha egy fogyatékossal vagy egy öreggel foglalkozunk, akkor az Úrral találkozunk. Amit ne­kik teszünk, azt az Úr Jézus Krisztusnak tesszük. Ez volt a gondolata azoknak a lovagok­nak is, akik ezer évvel ezelőtt ezt elkezdték. Ők lovakon ültek, mi pedig mentőkocsikban, motori­zált lovagok vagyunk... De mi is úgy kezeljük a beteget, mint ők, akárcsak egy urat..., mint az Urat. — Némi ellentmondást érzek abban, amit mond, mert úgy fo­galmazott, hogy hallatlan indi­vidualista ez a nép, mégis bízik a máltai gondolat elterjedésé­ben. Hogyan fér meg ez a két ér­zés egymás mellett? — Őptimista vagyok. Egy olyan szervezetben, mint a mál­tai, az individualizmus is nagyon célravezető lehet, mert sok új el­képzelést terem, mivel nagyon kreatív. Azt sem szabad elfelejte­ni: ez egy katonai rend, ilyenek a gyökerei. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos ponton bekövetkezhet: a főnök azt mondja, ez parancs, s akkor — bocsánatot kérek — be­fogod a szádat!... Abban a pilla­natban az individualitásnak már be kell fejeződnie. Más szem­pontból is előny lehet ez az alap­állás. Ha én azt mondom: neked át kell vinned egy teherautó ma­gyar Bibliát Romániába, ahol a határőr belédköt, s lerakatja ve­led az összesét, akkor az indivi­duális ember úgy válaszol, hogy oké, lepakolom mindet, s nyu­godtan le is számolja a határőr elé. Ilyenkor aztán többnyire át is engedik a határon. Az individuá­lis — saját magában bízó -, ön­kéntes máltai, akinek kiadnak egy munkát, azt el is végzi azt. — Már beszéltünk arról, mi­lyen stációi vannak a szegény­ségnek, s hogy szeretettel, ado­mányokkal hogyan igyekeznek segíteni. De sokan vannak olya­nok is, akik életkedvüket, célja­ikat is elvesztik. Az idős embe­rek könnyen „kikopnak” az életből, különösen ha nincse­nek hozzátartozóik. Hogyan le­het „visszahozni” őket? — Egy Budapest környéki fa­luban, Pátyon van egy új kezde­ményezésünk. Itt öt család egyenként hét-tíz gyermeket ne­vel, a sajátjaik mellett állami gondozottakat is. Az öt ház mel­lé építünk egy kis öregek ottho­nát. így együtt vannak a „szülők” és a „nagyszülők”, a gyerekek át­járnak a szociális otthonba, s a fiatalságukkal, és a vidámságuk­kal az élet délutánját és estéjét megszépítik, s egyben megtanul­ják a felelősséget az idősebb ge­nerációért, mert megpróbálják őket tisztességesen ellátni. Ez a pátyi koncepció nem „normá­lis”, nem hagyományos. Ha az­tán a család fölnevelt a hét gye­rekből mondjuk ötöt, akkor be­költöznek egy kisebb lakásba, s jön a következő házaspár, akik ismét elkezdik hét-tíz kicsivel. Ezek a családok már készen áll­nak, csak váiják, hogy megépül­jenek a házak. Nehezen fejezzük be a beszélgetést, pedig odakinn már toporognak a kísérők: még újabb városba kell látogatnia, hogy megismerkedjen a most alakult máltai szervezetekkel. A magnó pihen, de a szó nem. Gondjait említi: tavaly több mint kétmilliárd értékű adományt küldött Magyarországra, de most nehézségekbe ütközik a szállítás, mert a Hungarocamionnak 30 millióval tartoznak, s félő, hogy nem indulnak el újabb autók. A költségvetési támogatásként az idén egyenlőre még csak tízmilliót ígértek, ez csak harmada a szállítási tartozásnak. Összeveti ezt azzal, hogy Németországban — ahol az emberek lényegesen jobban élnek, mint nálunk — micsoda szervezete van a máltaiaknak, hány mentőautójuk, milyen felszerelésük. Itt viszont még az adományokat is nehezen hordják szét: ha sok is az önkéntes, az autóba benzin kell, az alkatrész pénzbe kerül, és így tovább... Itt az idő, hogy végképp el kell indulnia. A bárónőt besegítik tolókocsijából az autóba. Tengernyi virágot kapott, pár pillanatig gyönyörködik bennük, majd arra kéri kísérőit, hogy a Szűzanya szobra elé helyezzék csokrait. Gábor László Hogyan is kezdődött? 1987-ben történt, hogy koktélon beszél­gettem Ugrón Imre feleségével. Elmondta, férjét a magyar máltai lovagok németorszá­gi munkaközösségének elnökévé válasz­tották. Én akkor nem voltam tagja a Lo­vagrendnek, bár lehettem volna mint Boe­selager bárónő. Engem azonban soha nem a címek, rangok érdekeltek, hanem mindig a munka. Kérdezem is Ugrón Imrét: — Mit csinál­nak a magyar máltai lovagok Németor­szágban? — Ahogy ezt maga kérdezi, kiérzika vé­leménye a hangjából! De most valóban ké­ne, és lehetne is tenni valamit, főként Ma­gyarországért. Talán megnyílna ott is a le­hetőség olyat tenni, ami nagyon szép és hasznos. Imrét is New Yorkból ismertem meg. Kí­váncsi voltam rá, mit fog mondani, így to­vábbfaggattam: — Hogyan szeretnének segíteni Ma­gyarországon? Elsorolt egy-két dolgot, de én közbevág­tam: — Voltam már Budapesten. Nem tu­dom, hol kéne, hogy fogadnak el bármit is a „gulasch”-kommunizmusban. De hát, ha magának, mint mondja, megvan a listája, küldje azt el nekem! Nemrégiben kértem úgyis valami jó, hasznos munkára való ja­vaslatot a fiatalok számára a MHD-től. Ez volt az a pillanat, amikor szépen csen­desen bekopogott az Úr szívem ajtaján, az­zal a feladattal, melyre azt mondom, hogy a hivatásom. Azt mondom, hogy erre terem­tett engem az Isten. Azt mondom, hogy erre készített fel addigi életemmel. Megismertet­te velem a menekült, a kirekesztett, a sze­gény, a rokkant-beteg státusát, hogy tud­jam, mi van annak a lelkében, s mennyire rászorul az együttérzésből fakadó aktív se­gítségre az, aki ilyen helyzetben él. A cara- casi ferences kolostorban nevelkedve közel került hozzám a nagy koldus, Assisi szegé­nye, Szent Ferenc élete, életműve, életszent­sége. Példaképem lett most, csaknem négy évtizeddel később, mikor rádöbbentem, mennyire nem volt véletlen, hogy legfogé­konyabb gyermekkoromban az őszettemé­ben neveltek. Beszélek magyarul, németül, angolul, spa­nyolul, olaszul, franciául. Kutatóként meg­tanultam a precizitást. Sok emberrel dolgoztam a marketing- szakmában. Jó kapcsolatteremtő képessé­gem, emberismeretem kicsit innen is ered. Szóval felkészített engem a mi Urunk Jézus gondosan. Azután a legjobb időpontban is zörgetett. Hiszen kicsik voltak az én kisleá­nyaim még 1987-ben is. De már nem annyi­ra, hogy állandóan mellettük kelljen len­nem. Tudom, hogy az a munka, amit vég­zek, őket is nemesebb szívű emberekké segít formálni. Ezt a „hasznát” tevékenységem­nek ugyanolyan fontosnak érzem, mint az emberekre vagy (nyugodtan elismételhetem a nem tőlem eredő megfogalmazást:) Kelet- Európa utóbbi kétéves történelmére kifejtett hatását szervezetünknek. Akkor természetesen, amikor Ugrón Imrével beszélgettem, ez még álmunkban sem fordult volna meg az eszünkben. Ok arra gondoltak, hogyy elsősorban gyógyszerekkel segítsenek a magyarorszá­giakon. Akkoriban az egyes embereken, egy-egy beteg meggyógyításában vagy leg­alábbis egyészségügyi ellátásában gondol­koztak. Azután ajánlották fel, hogy évi egymillió dollár értékben életmentő orvos­ságokat küldenek. (A bárónő visszaemlékezése Dobos Marianne A szeretet önkéntesei című kötetéből)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom