Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-01 / 78. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 19^2. április I*, szerda Egy „támadás” színe és fonákja * Levélváltás a munkahelyi békéről tés, esetleg a közfelháborodás tárgyává tenni. Majd így folytatódik a levél: „Azt, hogy e szomorú intézkedés kapcsán milyen tartalmi vagy formai kisebb tévedések történtek — amelyek egyébként még nem igazolódtak —, későbbi vizsgálatok döntik el. Sajnos, ez a döntés mit sem változtat azon a tényen, hogy 43 volt munkatársunk számára nem tudunk munkát adni a jövőben.” Ezután a levélírók hivatkoznak a cikkünkben is megjelentekre, miszerint Blahó aláírásával történt a 70 dolgozó elbocsátásának előzetes bejelentése, s hogy ezután egy nappal már Puhl János főkönyvelőt bízta meg a VT ügyvezető igazgatói teendők ellátásával. Azt is hozzáteszik, hogy Blahó személyiségéből fakadóan mindig elsőszámú vezetői szerepet kívánt betölteni, s „úgy tűnik, ezen ambícióit ezentúl a dolgozók érdekében a Demokratikus Érdekvédelmi Szak- szervezet lobogója alatt kívánja kamatoztatni”. Külön is idézzük a következő bekezdést: „A jelenlegi vezér- igazgató, Verhóczki András és Blahó István körül a cikkben is kiélezett torzsalkodáshoz egyetlen észrevételt kívánunk hozzáfűzni: valóban igaz, hogy Blahó Istvánt 1991 tavaszán Verhóczki András, az akkori Mátravidéki Fémművek vezérigazgatója elbocsátotta, de véleményünk szerint akkor az elbocsátás helyett akár büntetőjogi felelősségre vonást is kezdeményezhetett volna, hiszen Blahó István volt igazgató ténykedése alatt vezetési hiányosságaira egyértelműen visz- szavezethető okok miatt konkrétan közel 20 millió forint anyagi kár és számtalan korábbi piaci partnerünk elvesztése, mint erkölcsi veszteség következett be. Blahó Istvánt a Munkaügyi Bíróság feltehetően pártatlan ítélete mentesítette ugyan a fegyelmi büntetés hatálya alól, de tevékenységének tényleges értékelését végül is a VT-dolgozók közül választott tagjainak döntése adta meg, amely szerint a több pályázó közül nem a volt igazgató, Blahó István került az időközben önállóvá vált füzesabonyi gyár igazgatói székébe”. Véleményük szerint a cikk csak Blahó István információinak adott hitelt, többek között arról is, hogy a gyár veszteséges, piacvesztése tartós. Ezzel szemben arról tájékoztatnak némi büszkeséggel, hogy 1991. évi mérlegük 15 millió forint nyereséget hozott, idén január 1-jétől 30 százalékos alapbéremelést valósíthattak meg. Szerintük ez önmagában cáfolata a Blahó István által elmondottaknak. „A cikk címét tekintve úgy érezzük, valóban megindult bizonyos támadás a munkahelyi béke ellen, de ez a támadás nem belülről, hanem kívülről koordináltan zajlik, és reméljük, hogy a pártatlan sajtó nem válik ezen támadások eszközévé” — írják befejezésül a levélben. S hozzáteszik, hogy a Pikopack VT hivatalos állasfoglalásával a Vasas Szakszervezet és a Munkástanácsjelen lévő vezetői is egyetértettek. Bár levele végén a VT—midőn megbízta saját elnökét, hogy „az eredeti cikknek megfelelően a Hírlap szombati számában jelentesse meg” állásfoglalásukat — nem igényelt kommentárt, mégsem hagyhatók szó nélkül egyes észrevételeik. Bizonnyal a tisztelt VT tagjai nem olvasták, és nem értelmezték kellő alapossággal az eredeti írást. Abban az esetben ugyanis nem utasítanák vissza messzemenően a válaszlevelük elején idézett mondatot a munkahelyi békéről. Az tudniillik a dolgozók érdekeit óvni hivatott egyik szervezet, a Liga választmányának „A munkahelyi béke egyes feltételeiről” című országos állásfoglalásában található, nem pedig az újságíró „magasröptű” gondolata, ahogyan vélik. Ebből következően: országos jelenségről van szó, olyanról, amiért a cikk tulajdonképpen született. Arról, hogy el kell érni: ne lehessen „tartalmi vagy formai kisebb tévedések” révén sem utcára tenni embereket. (Mellesleg érdemes megjegyezni, hogy a gyár vezetése a tiltakozásra kiküldött, s formai szempontból kiigazított újabb értesítéseivel maga is belátta hibáját. Sa bakik igazolódá- sát talán az is hátráltatja, hogy a városi polgármesteri hivatal indította szabálysértési tárgyaláson idézés ellenére sem jelent meg senki a gyártól...) Külön cikk témája lehetne, hogy az érdekvédelmi szervezetek miért nem képesek egységesen fellépni a munka- vállalók érdekében... Azon a panaszon, hogy a volt igazgató mindig vezető akar lenni, mosolyognisem érdemes. Azezt követő sorok viszont a volt igazgató okozta 20 milliós kárról, könnyen megcáfolhatok. Egyrészt a Munkaügyi Bíróság határozatával, mely szerint a füzesabonyi gyárnál kár nem keletkezett. Másrészt a főmérnöki iktatott levelek tanúsága szerint a rejtett hibás alapanyagok miatt egy magyar, egy német és egy osztrák cég összesen 25 millió forintot térített meg árengedmény, illetve kártérítés formájában. Ugyancsak a bíróság állapította meg, hogy „az egyes termékek minőségbiztosítása és minőség-ellenőrzése egy vállalatnál sem az igazgató feladata, az igazgató altalános ellenőrzést végez. E feladat — a gyár akkori szervezeti és működési szabályzata szerint — közvetlenül a főmérnök felügyelete alá tartozott, akinek a felettese pedig a siroki törzsgyár műszaki igazgatója volt”. Az egyoldalúság vádjáról pedig csak annyit: az újságíró mérhetően Blahóénál nagyobb teret szentelt cikkében Verhóczki András véleményének megismerésére. Ő többször is jelezte válaszaiban, hogy kollektív döntésekről van szó. (A cikk szerint is.) S mivel a témával összefüggő dokumentumokon kizárólag a vezérigazgató ur aláírása szerepel, így a kérdések megválaszolása is az ő felelőssége. Felesleges ismétlésekbe nem szerettünk volna bocsátkozni a VT tagjainak háborgatása által... Egy bizonyos: szó sincs a Pikopack elleni kívülről jóvő, összehangolt támadásról! Épp ellenkezőleg, inkább közreműködésről egy lehetséges vészhelyzet elhárításában, aminek tikár — ne adja ég — azok is „áldozataivá” válhatnak, akik ma még biztonságban tudhatják magukat. S újra hangsúlyozzuk, nemcsak a Pikopack. esetében. Az ügy fejleményeire lapunkban még visszatérünk, mi is épp abban a reményben, hogy meggátolható minden támadás a munkahelyi béke ellen. (A szerk.) r Átmenet Március 21-22-i számunkban jelent meg a Támadás a munkahelyi béke ellen? című írásunk. A Pikopack-gyár Vállalati Tanácsa szerkesztőségünkhöz küldött levelében észrevételeket fogalmazott meg, amelyeknek lényegét az alábbiakban közöljük: írják: „Mint a VT tagjai, felelősséget érzünk a gyár életében végbemenő folyamatok és változások iránt, így a cikkben említett elbocsátásokkal kapcsolatban is, amelynek eldöntésében a VT is tevékenyen részt vett. Érzéseink szerint cikkük azon túlmenően, hogy a gyár volt igazgatóját, Blahó Istvánt egy presztízsküzdelem személyes veszteseként tünteti fel, állást is foglal a személye mellett, illetve a népszerűtlen döntéseket is vállaló jelenlegi vezérigazgatóval szemben. Messzemenően visszautasítjuk a cikk utolsó mondatát, mely szerint „Ahol véget ér a törvényesség, ahol eldobható papírrá válik a szerződés, ahol mindenki önkényesen értelmezi kötelezettségeit, ott nő a kiszolgáltatottság, ott veszélyben a munkahelyi és társadalmi béke.” Nem az ebben a mondatban megfogalmazott magasröptű megállapítás ellen van kifogásunk, hanem azért vagyunk kénytelenek visszautasítani, mert ezen megállapítás a cikk egészét tekintve az olvasóban azt az érzetet kelti, miszerint a Pikopack-gyár bűnös vezetői törvénytelen, szerződés- szegő módon emberek tucatjainak elbocsátásával a munkahelyi békén kívül még a társadalom békéjét is veszélyeztetik.” A továbbiakban arról szól a VT levele, hogy múlt év végén maguk is szomorúan, sajnálkozva hozták meg a 70 dolgozó elbocsátását jelentő döntést, és az idei esztendő első két hónapjában a terv szerint ténylegesen elbocsátottak 43 embert. Arra is kitérnek, hogy ez kollektív döntés volt, amit annak idején mindenki tudomásul vett. Természetesnek tartják, hogy az elküldendő munkatársak megnevezésekor azok ezt a tényt igazságtalannak tartották. A VT szerint ezt a természetes érzést igyekszik Blahó István saját jól bevált eddigi módszereivel a figyelemfelkeTA téma ott hevert az utcán lustán, jóllakottan, hogy — megvárva az alkalmas pillanatot — keresztülbuktasson kinyújtott lábán. Ottfelejtett betűk alkották a testét, mely iskolából elszármazott krétaporként vigyorgott rám a falról. FUCK YOU!, majd ötszáz méter séta a történelmi falak között, a csöppnyi barokk csoda utcáin, és FUCKING SIT!, vagy éppen derékszögben kapcsolódó vonalak el nem avulóan szörnyű jelentésű kereszteződése, merthogy a választék csodájával ismerkedő társadalmunkat mindenben ki kell szolgálni, és ez a mohó, kiskorú társadalom mindent felzabál, nem törődik az ízek diszharmóniájával, nem érdekli a képeken éktelenkedő színek esztelen, hányingert keltő kavalkádja, mert egyelőre még nem a milyenség a lényég, nem a minőség, nem ajelentés, hanem a tény, hogy MAR EZ IS VAN. Van graffiti, már tudunk angolul, még ha nem is többet, csak az előbb említett életszagú, nyomdafestéket nem tűrő közhelyeket. Már vannak gondolataink, már meg tudjuk fogalmazni ezeket a gondolatokat, látjuk a bajokat, de valami hányzik, mint ahogy hiányzik a kétméteres kosárlabdázónak az alacsony pincében a kinyújtózkodás, az emelt fejtartás egyszerű, emberi öröme, vagy ahogy hiányzik a kalitkába zárt beszélő hollónak a hűvös, tavaszi szél, a repülés szabadsága. Szabadok vagyunk, beszélhetünk, vitatkozhatunk, de valami még nem tökéletes. „Örülj, hogy van melód, és fogd be a szád!”, a társadalmi piramis, az ingyenkonyhák egytálételei, a munka- közvetítők izzadtságszagú bale- yenesei, az emberi falak áthatol- atatlan világa, a félelem az újtól, a napok egyhangú homokszemei... Suhanó Mercedesek, átmulatott, gondtalan éjszakák, estélyek, fogadások, adományok, felső tízezer, alsó milliók, akik tízezerről álmodnak, demokrácia... „A tartalomhoz a forma” — ez az elv működik, de a rozsdás fogaskerekek között csikorognak a porszemek, vinnyognak a zsír nélküli csapágyak, ám ezen a szörnyű hangzavaron is át lehet hallani a „valami nincs sehol” valóságízű moraját, mert nem a „freedom” és nem a „szabadság”, hanem egy ismeretlen, def- finiálatlan fogalom feszült rá erre az érzésre, amit mi még nem tudunk megnevezni, nem tudjuk meghatározni, mert átmeneti emberek vagyunk, átmeneti kabátot hordunk egy átmeneti korban, miközben lassan már villamosra se telik, pedig hosszú az út Európába, ha egyáltalán oda tartunk... Saufen Attila A bárányok hallgatnak I v J A z ember néha kénytelen rádöbbenni: a fantázia végtelen, s milyen jó, hogy ennyien vagyunk itt a Földön., Mert ami nekünk nem jut eszünkbe, az eszébe jut másnak. Én próbáltam már szörnyű dolgokat elképzelni, de legvadabb ábrándozásaimban, sőt álmaimban sem tévedtem el olyasfajta vidékekre, mint az embernyú- zás vagy a kannibalizmus. Jonathan Demme filmje ugyanis errefelé kalandozik. Dőreség lennepersze most akár részleteket is felvillantani a számtalan borzalomból, egyrészt, mert nincsenek szavak, jelzős kifejezések, amelyekkel megközelítően is ki tudnánk fejezni a nyomasztó jelenetek hangulatát. Másrészt, mert a történet maga még nem minden, azt még nyugodtan tönkrevághatja egy tehetségtelen operatőr vagy egy közepes színész. Ahhoz, hogy egy ilyen forgatókönyvből egy ilyen film szülessen, jóval többre volt szükség, mint néhány kiló piros festék meg egy tucat „hulla”. Nem új fogás — de mindenesetre hatásos —, hogy a horror egyik főszereplője törékeny nő. Jodie Foster kiválasztása ezt annyiban szárnyalja túl, hogy ráadásul „kortalan” arca van — tizenhat évesnek ugyanolyan könnyedén képzelhető, mint harmincháromnak. Szépségében van valami gyermeki, amivel magában hordozza az ártatlanságot. Ebben az összehasonlításban a bűn még inkább kifejezővé válik. Játsszunk el a gondolattal: mi a bűn? Az egyszerűbbik válasz azonnal eszünkbe jut. Nőket ölni, a bőrüket némi puhítás után lenyúzni, méretre szabni, és férfiként magunkra ölteni, az bűn. Ugyanilyen csúnya dolog persze, ha kannibálok vagyunk, embertársaink nyelvét csak úgy kiharapjuk, mi több, meg is esszük. A miértre ezúttal nem kapunk választ, így a saját ítélőképességünkre bízatik, hogy a gyilkosban egy átlagos pszichopatát vagy az „átlag-amerikaiságtól” megcsömörlött másként viselkedőt látjuk. Minden normális ember ezt az előbbit tételezi fel, az a kényelmesebb. Ha ugyanis a környezetből ránk nehezedő nyomáson, mint a másságot kiváltó okon töprengünk el, bizony „vad” következtetésekre kell, hogy jussunk. Onnantól kezdve nem bízhatunk senkiben, még tán saját magunkban sem. Furcsa, de amikor a moziból hazaérkezve a lépcsőház örökké kulcsra zárt ajtaját nyitogattam, az jutott eszembe, hogy ez az emberevő doktor (Anthony Hopkins élvezetes alakítása) nem is annyira rémisztő és utálatos a számomra. A hivatalnok, a magát előtérbe nyomó kisember sokkal inkább az. És ha meggondolom, hogy belőlük van több, akkor talán az se biztos, hogy a bűnözőktől lesz rondább körülöttünk a világ... Doros Judit A film, mint vállalkozás Tavaszi futamok Beethoven és Rachmaninov között Egy évvel ezelőtt számoltunk be egy induló vállalkozásról: videotékát nyitott egy pedagógus, lapunk filmes szakértője, Hernádi Ferenc. Az egri Dobó István Gimnázium igazgatóhelyettese délután, amikor végzett iskolai elfoglaltságaival, beül az északi lakótelepen lévő üzlethelyiségébe, s videokazettákat kölcsönóz. Azért kérdeztük tapasztalatairól, mert szokásaink tükre az a folyamat, amely egy pztendő alatt megváltoztatta munkáját. Milyen szemmel látja ma a videózást s a nézőket a Videotop vezetője? — Tavaly aggodalommal tele nyitottuk tékánkat, mert a pedagógusok — hiszen •társam, Horváth Tamás is tanár — nem született vállalkozók mondja. — Nagy volt a kockázat, mivel már 8-10 hasonló vállalkozás indult Egerben. De voltak elképzeléseink, s ez adott reményt. Az első szemontunk az volt, hogy az ízlést léét fejleszteni. Ez az egy esztendő bebizonyította, hogy valóban így van: az emberekre lehet hatni, ezért nagy a forgalmunk. Úgy jönnek be legtöbben, hogy ajánljon már egy jó filmet. Nagy részük el is hiszi, hogy amit javaslok neki, az elnyerheti a tetszését. — Milyen kínálattal indultak, s most hol tartanak? — Első nekifutásra 120 filmünk volt. Ma már hatszáznál tartunk. Nehéz és szép feladat, hogy mindig újítani kell, de a régi sikerdarabokat is várják tőlünk. Számítanak az általunk közvetített értékekre. Bebizonyosodott számomra, hogy a filmekben a legfőbb vonzerő, a nagy egyéniség, a sztár. — Induláskor arról beszélt, hogy egy ilyen tékának könyvtárszerűen kellene működnie. Sikerülve ezt megvalósítani? — Igen, a polcokon egy-egy műfaj helyezkedik el. Külön sorban kínáljuk a meséket, a vígjátékokat vagy a kalandfilmeket. Szükség van az úgynevezett tucatfilmekre is, de érzésem szerint a magyar piacon mind nagyobb szerepet játszanak a minőségi alkotások. A hazai forgalmazók többségével kapcsolatban vagyunk, mintegy húsz forrásból szerezzük be a kazettákat. Az újdonság varázsán már túl vagyunk, az érdeklődők már nem csupán egy-egy műfajhoz vonzódnak, hanem nagyon tudatosan szelektálnak is. Ezért úgy gazdagítjuk állományunkat, hogy a legjobbakat szerezhessük be. Sok színvonalas, érdekes darab kerül be hozzánk, és bizony az akciófilmek vagy a horrorok közül is sok tükrözi a mai ember felfokozott élettempóját, bizonytalan életérzését. S a közönség már mondjuk Robert de Niro, Mel Gibson vagy Stephen King valamelyik filmjét keresi. — Változó világunkban hogyan alakul át a kölcsönzők ízlése, s hogyan tükröződik ez a mindennapok gyakorlatában? — Égy ev alatt szert tettünk egy százötven filmes „aranytartalékra”, amely a legigényesebb kölcsönzőnek is megfelelhet. Ezen belül is érdekes, hogy miként változnak a szokások. A krimi egyre kevésbé kelendő, lehet, hogy ez a tévé hatása. A sci- fi viszont nagyon vonzó, már a témája alapjan is ezt választják. A mai gyerekek már nem szeretik a meséket. Mintegy negyven rajzfilmünk van, de szinte mind ott porosodik a polcon. — Milyen elképzeléseik vannak a következő időszakra? — Sok híres filmet szeretnénk megszerezni gyári kazettán, jó minőségben. Nagyon fontos, hogy szinkronizáltak legyenek ezek az alkotások, mert a nézők a feliratosokat ki sem viszik. Szeretnénk beszerezni az iskolai kötelező -olvasmányokat filmen, mert gyakran így akarnak a diákok megfelelni kötelezettségeiknek. Rájöttünk, hogy keresik a természetfilmeket, ezekből is több kell. Az igény nagy, mert jószerivel a kölcsönzés dija olcsóbb, mint a mozijegy. Nemegyszer két-három filmet is ki- visznek egyszerre, ezért több látogatónk már két-háromszáz alkotást is megnézett... (gábor) Gábos Judit, az Eszterházy tanárképző főiskola fiatal művésztanára adott hangversenyt az elmúlt hét csütörtökjén a helyőrségi klub dísztermében. A meghirdetett műsor szerint fellépett volna Almássy Erzsébet (ének) is, a tél végi nátharoham azonban ezt a tervet elsöpörte. Ezért a fiatal zongorista alakított ki magának egy ötnegyed órás programot, amelyben két szám Beethovent idézte, a c-moll variációk és az op. 111. a c-moll szonáta, a nagy mesternek 1822-ben írott, mindent összegező vallomása, és megmaradt a tervezett Rachma- ninov-szám, a Változatok egy Corelli-témára. A c-moll variációk hangulatilag is, de a közönség ráhangolá- sa-rávezetése miatt is szerencsés választása volt Gábos Juditnak, hirtelen támadt szükséghelyzetében. A mű szerkezete, a variációk színes felsorakozása, az alkotás metodikája is rokonítja némely részében azzal, ahogyan Beethoven az op. 111-ben, annak második tételében oldja-vi- szi-visszahozza a témát. Mindig is nyugtalanító mozgást idézve- ébresztve a hallgatóban, mintha ez a zenében elbeszélt dráma nem tudna megszűnni, ezt a gyónást, ezt a kitárulkozást nem tudja abbahagyni, leállítani az a szenvedő ember, aki a végső és állandó boldogságra utaló futamokkal fejezi be ezt a sokrétű és csaknem végrendeletszerűen summázó darabot. Igazán azért és attól nyugszik meg, hogy a lélek kínjait kipanaszkodhatta magából. Az egri közönség az előző évben komoly leckét kapott Fellegi Ádámtól Beethoven zongora- szonátáiból. Emlékszünk azokra az elemzéseire, amikben az érett mester záróakkordszerű megszólalását az op. 111-ben áttette a mindennapi próza nyelvére, majd maga is eljátszotta ezt a remekművet. Gábos Judit a fiatalság lendületével, a birtokbavétel magabiztos igényével közelített a darabhoz. Technikai felkészültsége vitathatatlan, interpretációja arra is elegendő alapot nyújt, hogy a hallgatóság közelebb kerüljön a halhatatlan muzsikushoz. Nyilván sokat foglalkozott az első tétellel is, hiszen némely részlet itt is visszaköszön az op. 13-nak, a sonata patetiquenek, mégis az volt az érzésünk, hogy a zongoraművész fiatalos lendülete, optimizmusa enyhített-könnyített a sötét futamokon, azok mélybe rántó hatásán, még azzal is, hogy ezeket a küzdelmes részeket sodró elánnal végigfutamoztatta a zongorán. Jóval derűsebb és ezért egyértelműen hatásosabb feladatnak bizonyult a Rachmaninov-variációk előadása. Ez a mai napig felemás, ünnepelt orosz zeneszerző és amerikai állampolgár ügy nyúlt bármilyen témához, esetünkben a Corelli-anyaghoz is, hogy a nyitó futamok után már a szláv érzésvilágot csilingeli az a hangszerelése-feldolgozása, ahogyan bánik a dallammal, a hangsúlyokkal, egyáltalán a saját gondolatainak, érzéseinek a dallamokra rászerkesztésével megteremti az orosz hangulatot. Itt is halljuk az éneklő oroszokat, véljük hallani a falusi házakban, tereken táncoló parasztok dübörgését, és azt a jókedvet, aminek az orosz operákban annyiszor tapsolunk. Nagy kőhajításnyira van egymástól az op. 111. és a Corelli- feldolgozás Rachmaninovnál. Köztük van a fiatal művésztanár, akinek kitűnő képzettsége és beleélő készsége nyereség az egri zenei élet számára. S csak reménykedhetünk, hogy következő fellépésekor hibátlanabb hangszert kap. (farkas)
