Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30-05-01 / 102. szám

HÍRLAP, 1992. április 30—május 1., csütörtök—péntek ÜNNEPI MAGAZIN 9 Az asztroszpichológus vallomása: Megmondják a csillagok Kónya Katalin dolgozószobájában A pasaréti lakásban nemcsak szívélyesen, kedvesen fogad, ha­nem meg is jegyzi: — Tudja-e, hogy találkoznunk kellett? Az lepi meg, hogy könnyedén válaszolok: — Természetesen, készültem is rá. — Aztán megindul a parttalan diskurzus. Szinte fékezhetetlen mohósággal igyekszem feltérké­pezni Kónya Katalin asztropszi- chológus műhelytitkait. Közben aztán kiderül, hogy valóban ezernyi közös téma fűz bennün­ket össze. Sok szempontból ha­sonló az érdeklődésünk, ráadá­sul nézeteink is egyeznek, azaz semmi akadálya a háborítatlan szellemi portyáknak. 1. Számomra is ismerős neveket említ. Olyan kiválóságokét, aki­ket mindig nagyra becsültem. — Voltaképpen tizenöt éves korom óta érdekel, izgat ez a kér­déskör. Leveleztem a klasszikus kultúrában jártas, a regényíró­ként is ismert Révai Józseffel, aki szintén hódolt e tudománynak. Persze „beleszerelmesedtem” Baktay Ervinbe is. Nehezen bir­kóztam meg munkáival, ám megérte, hiszen Ariadné-fonalat kínált nekem, s ennek révén ki is jutottam a pillanatnyi látszatla­birintusból. Sokat segített a kör­nyezet is. Nevelőanyám férje Scherbák Viktor különös egyé­nisége is hatott rám. Ez a rendkí­vüli karakter ötvenhat kötetet írt huszonkét esztendő alatt. Tette ezt úgy, hogy ragaszkodott ah­hoz, hogy örökösei csak halála után jelentethetik meg azokat, hiszen ő ezeket a XXI. századnak szánta. Odavezet a polchoz, ahol a művek sorakoznak. Beléjük la­pozok, s megdöbbent újszerűsé­gük, gondolatbőségük. Tiszte­lettel adózom ennek a szerény al­kotónak, akit nem vonzott sem a hírnév, sem a pénz. Csak külde­tését teljesítette, azt, hogy üzent a jövőnek. Méghozzá okulá­sunkra. 2. Utal dr. John Károly profesz- szorra, akinél tanult, s megsze­rezte a képzettségét igazoló okle­velet. — Neki is köszönhetem azt a tájékozottságot, amely megköny- nyíti számomra az eligazodást. Sorsom rendelt arra, hogy az ál­lami gondozottak problémájával foglalkozzam. Közülük a több­ség nem ismeri születésének órá­ját és percét, vagyis a kollegák aligha készítenének részükre ho­roszkópokat. Nos, eljutottam ar­ra a szintre, hogy nekem nem szükségesek ezek az adatok. Megelégszem az évvel, a hónap­pal, és a nappal. Belebonyolódunk a predeszti­náció, az eleve elrendelés útvesz­tőibe, vagyis önfeledten vitat­kozhatunk. ­— Azt vallom, hogy a lényeg­beli dolgok nem tőlünk függe­nek. A legfontosabb személyi­ségjegyeinket, alakunkat, sze*> műnk színét, hajunk típusát nem mi választjuk meg, ezt hozzuk magunkkal. Ugyanígy vagyunk jövőnk eseményeivel, fordulói­val is. Ezek elől nem futhatunk el. Ellentmondók, ám hamaro­san közös nevezőre jutunk. — Igen, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi vár ránk, akkor arra törekedhetünk, hogy a pozi­tív mozzanatokat erősítsük, s a negatívakat háttérbe szorítsuk. Ezzel azonban zárult a kör. 3. Példaként jelzi pedagógiai munkálkodását. — Jó néhány gyermekintéz­ménnyel kooperálok. Tulajdon­képpen precíz karakterrajzot adok a nevelőknek. Ezek bevál­tak, s hozzájárulnak ahhoz, hogy megértőbben kezeljék az iijakat. Ha másért nem, már ezért is megérte búvárkodni. Aztán jöhet a vizsga. Kezdi velem. Jellemképe hibátlan és le­nyűgöző, azaz akár tetszik, akár nem, szembesülnöm kell valódi önmagámmal. Erényeimmel és hibáimmal egyaránt. Észreveszi enyhe bűntudatomat, s megjegy­zi. — Felesleges javulást ígérni. Úgy is megmarad annak, aki volt. Mindjárt jobban éreztem ma­gam. A következő eset: S. A. 1969. június 11. A diagnózis: — Jó képességű, mégis csak azt tanulja meg, ami neki tetszik. Érzelmileg ragaszkodó. Simulé- kony, ugyanakkor kapcsolatte­remtő készsége katasztrofális. Irányítható. Akarata és értelme rendszeresen ütközik. Belső el­lentmondásai magyarázzák egyéniségének kétarcúságát. Kézügyessége átlagon felüli, íráskészsége kiváló. Harminchá­rom és fél éves korára fut be. Végrehajthattam a kontrollt. A siker tökéletes. 4. S még egy sajátos mozzanat. A futorológiámból. Szerinte 59 és fél éves koromban érnek be jóval korábban elvetett „magjaim.” Hazafelé jövet karambol szen­vedő alanya lettem. Félelem mégsem gyötört, mert eszembe jutott a prognózis. Túlélve mindezt, hálás vagyok érte. Akárcsak annyi más „pacien­se.” Pécsi István * A neves szakemberrel május 6-án, szerdán délután 5 órakor találkozhatnak az érdeklődők az Egri Dohánygyár nagytermé­ben. Vele a cikk szerzője készít nyilvános interjút, s ennek kere­tében nem maradnak majd el ezek az egyperces „játékok”se. A hagyományosan ingyenes belépők az egyesületi tagok, illet­ve a gyári dolgozók részére átve­hetők naponta reggel 8-tól este 8-ig a hátsó, a Nagy János utcai portán. Asztaltársaságok A Tízek Társasága emlékének Az asztaltársaságok a XVIII. század végétől a vendéglátóhe­lyek ismert, kedvelt személyisé­geiből verbuválódtak. Sajátos ta­lálkozási rendjük, tiszti karuk, ceremóniáik, az együttlétet is be­folyásoló szokásaik, jelvényeik, okleveleik voltak. Sokszor még szociális, nemritkán amolyan, a mai KST-t megelőző vendéglői spórolási szabályokat is kötöt­tek. Gundel Imre így emlékezik meg róluk „A vendéglátás emlé­kei” című könyvében: „Az asztaltársaságok sok ked­ves szokásáról tudunk. A falon függő hatalmas, tarka fabicska az ősi pallosjog jelképe: a társaság feje a bicskán lógó harang meg­szólaltatásával „ítélte halálra” a békétlenkedést, durva kötődést előidéző, nagyzoló, füllentő ta­gokat, akiknek egy liter bort vagy „rundó” sört kell fizetniük. A „Füllentő Bicska” mellett szo­kás volt, hogy apró csengőkkel ellátott, felfújt marhahólyagot függesztettek az asztal fölé. Ha valaki a vitatkozás hevében hoz­záért, a csengőszóra az asztal feje azonnal rámondta: „Te vagy a hólyag! ” A bírság megfizetésével ismét szent volt a béke. ősrégi já­ték volt a sörösstaféta is. A hosz- szú asztal két oldalán ülők verse­nyeztek, a két végén az indító és a célbíró helyezkedett el. Vezény­szóra az első pár egy kiflit kez­dett enni, arra ivott egy korsó sört, és amikor a korsó az utolsó cseppig kiürült, a mellette ülő harapott a kiflijébe, és így to­vább. A söröscsizmából való ivás régi céhszokás volt: a csizma körbejárt, mindenki húzott belő­le, de aki kiloccsantotta, bírságot fizetett. Mesterfogásnak nevez­ték, amikor valaki a csizmát jobb karjára fektette, és orránál fogva tartotta. A német fogadók ter­metes pincérlányairól Lizinek nevezett 2-3 literes korsók is körbejártak, ki-ki annyi sört ivott belőle, amennyit tudott. Bírságot az utolsó előtti fizetett, az utolsók tehát vagy megitták az egészet, vagy annyit hagytak, hogy a következő ne tudja meg­inni.” A múlt századi asztaltársasá­gok sokszor történelemformáló szerepe mindannyiunk előtt köz­ismert. Gondolunk pl. a Pilvax „Tízek Társaságáéra, a kávé- házbéli „Közvélemény aszta­láéra vagy a politikusok, írók, művészek különböző helyeken egykorvolt törzsasztalaira, talál­kozóhelyeire. Százharminc esztendeje vetet­te papírra Lisznyai Damó Kál­mán (1823-1863) költőjurátus, a „Tízek Társaságáénak tagja az egyik legérdekesebb és alig is­mert asztaltársasági élményét a neves Csiga vendéglőből. (Az említett költő-jurátus közéleti személyiség, táblabíró lett Nóg- rádban, majd a szabadságharc leverése után 2 évig osztrák sor­katonaként tengette életét. Je­lentős művelődéstörténeti meg­figyeléseinek rögzítését korai ha­lála miatt nem folytathatta.) A Csiga a mai pesti Váci utca 38., a Mogürt-székház környé­kén volt népszerű vendéglátó- hely. Az Erzsébet híd építése mi­att bontották el. Emeletes épüle­tén volt a cégér, nevét a sokat emlegetett zöld káposztalevélen sétáló két szép csigáról kapta. Több híres asztaltársasága is volt. Egyik a „Kör”. Szívesen lá­togatta pl. Kazinczy, Vörös­marty, Garay, Vachott Sándor, a színészek közül Megyeri Károly, Egressy Gábor, Lendvay Már­ton. Jókai, Petőfi, Bajza, és Pulszky is sokszor ebédelt, va­csorázott benne, vagy csak a ki­tűnő társaság miatt töltötte ott az idejét. Petőfiék idejében volt a „Csi­gában” egy csárdarész, amelyet Parragh Gábor tett ismertté, lá­togatottá. Az egykori pápai diák, aki Petőfinek nevelőséget szer­zett, a Balaton vidéki borok nagy népszerűsítője volt egykor. Bo­rait pl. bemutatta még a londoni világkiállításon is! A „Csiga” csárdájában tartot­ta összejöveteleit „A kedv res­publikája” nevű asztaltársaság. Tréfásan egymás között ún. bor­országot alapítottak, melynek el­nöke a szamorodni volt. Tiszt­ségviselők a visontai, ménesi, szekszárdi, villányi, egri, budai „polgárok”, míg a köznép a to­kaji, neszmélyi, vályi, jobbágyi, Buda melléki, isztméri, csömöri, bársonyosi, móri, ecsegi és gyön­gyösi elnevezésű körtagokból kerültek ki. (Ma már nem tud­juk, hogy kiket rejtettek e tréfás elnevezések. Bizonyos, hogy előbb-utóbb egyikük-másikuk személyére is fény derül. Mint ahogyan előkerült az is, hogy nem kis rosszallással jegyezték fel akkoriban az asztaltársaság­ról, hogy nem átallották a vallás­ból is tréfát csinálni, nevezvén hi­tüket „anyaboregyház”-nak, templomát pedig „ezeregyjóbo- rok kápolnájáénak.) „A kedv respublikája” asztal- társaságnak is megvoltak a sajá­tos szokásai, kötöttségei, szabá­lyai. Pl. köztük serital fogyasztó­ja nem válhatott taggá. Tréfás rigmusaik közül kettő említést érdemel: Az egyik: „Szerelem, dal, tánc, virág bor nélkül fél boldogság.” És a másik, aminek helyi vo­natkozása is van: „Serkorhelység gyógyítója az egri bor.” Érdemes idéznünk Lisznyai verséből a „Kör” mindennapjait: „Esteienként ide jár munkás, iparos-polgár, a kifáradt napszámos itt enyhül meg s mulat most, úr, szolga itt-ott széjjel ül itt szeszélyes kéjjel, a külön vagy egyszerűbb szobában, s jó mindenütt, a csárda szöge-lika közös hely, respublika. íme, röviden egy múlt századi asztaltársaság érdekes művelő­déstörténeti emléke... Az együtt étkezések, poharaz- gatások múlt századi szertartásai közé tartozott az asztaltársasá­gok körében pl. többek között az ún. bujdosó pohár is. Gömbölyű volt, nem lévén alja, „körömpró­báig” ki kellett hörpinteni. Ha borral tették le, fölborult. Míg e szertartás folyt, „hibázó nótá­kat” kellett mondani. Ha valaki ezt elvétette, vagy netán a poha­rat felborította, a „nótabíró” ál­tal kirótt bírságot állnia kellett. Erre a célra sajátos persely szol­gált. Tartalmának felhasználásáról az asztaltársaság tagjai együtte­sen döntöttek. Az együttlét, a szórakozás, a fehér asztal gasztronómiai kü­lönlegességei mindenütt tréfás vetélkedéseknek, tréfálkozások­nak adtak helyet és lehetőséget. Voltak sajátos használati és egyéb tárgyaik. (Pl. számozott, egyéni ízlés szerint díszített, fel­iratos vagy más jelzésű, saját használatra tartott poharak, ku­pák, hamutartó, kártyatartó stb.) Az asztaltársaságok találkozóin bőven termett az anekdota, a vicc is, és napirenden volt szinte Söröskorsó: a „Paripát Pár­tolók Pártja” asztaltársaság elnöki pohara „Fityisz”: asztaltársasági jelző­eszköz. Ezzel mutatták: „hitel nincs”, „fityiszt a szónoknak”, ennyit ér az elmondott vicc”, stb. kötelezően az ugratás, a kaján­kodás, de a pajzánság is. Az asztaltárasaságok nevei között, mint a „Csiga”, vagy „A kedv respublikájáénál tapasz­taltuk, számos tréfás, érdekes, sőt meghökkentő is előfordul. (’’Csak rogyásig”, Kárörvendő Kandúrok, PPP — Paripát Párto­lók Pártja, stb.) Vidéken éppúgy divatozott asztaltársaságba járni, a helyi különlegességekről is vé­leményt, nemegyszer ítéletet mondani, „téveszmét” cserélni” — ahogyan Karinthy tréfásan megemlékezett róla. Pl. annak idején Móra Ferenc is tagja volt annak az asztaltársaságnak, melynek korábban, szegedi évei alatt Gárdonyi is napi vendége volt. Ók voltak, akik azután az őszirózsás forradalom alatt ma­gukat „magyar császári és királyi köztársaságának nevezték... Állítólag volt az országban „Göre Gábor gondozottyai” ne­vű asztaltársaság is. Ez azonban nem annyira az egri remetéhez, mint inkább kedves alakjaihoz, illetve azok tisztelőihez köthető. Az „ANNA” asztaltársaság perselye Sajnos, eddig bővebbet alig tu­dunk róla... A szertartásos összejövetelek, ebédek, vacsorák, egyéb ünnep­ségek krónikáját, néhol az ott el­hangzott köszöntések emlékét máig idézik többek között Mik­száth, Bródy, Hunyadi, Krúdy művei. A századforduló idejéről fölidézünk két szellemes, akár ma is elmondható asztaltársasági felköszöntőt. Annál is inkább, mert ma már nemcsak a nosztal­gia, hanem az újjáalakuló ipar­testületek is keresik, és ápolni szeretnék haladó hagyományai­kat. így új életre kelnek-kelhet- nek az asztaltársaságok, egykor­volt divatos, szép szokásaikkal együtt... „Korcsmárosra ” Uraim! Igyunk egyszer annak az egészségére is, akiéből iszunk! A jókívánság nem szokott vízzé válni; ha tehát a mi jókívánsá­gunk mégse teljesednék be, ha­nem vízzé válnék, ez elsősorban a mi korcsmárosunkat áztatná pocsékká, mert azt jelentené, hogy a borába vizet kever, vagyis, hogy nála az ember nem annyira elázni, mint inkább megázni szo­kott! De ezt ő, tudom, a világértse hagyná magán száradni! Ne is hagyja! Hiszen az kétségtelen, hogy ő igen jó és tiszta korcsmá- ros, mert mindig szívesen öblöge­ti a torkát, és hogy az ember a bo­ra tisztaságáról, meg nem keresz­telt pogány voltáról meggyőződ­jék, elég őreá nézni, mert ő annyit iszik, hogy ha csakugyan vízzel szaporítaná a borát, már rég el­árasztotta volna őt a vízözön. Él­jen tehát a mi derék korcsmáro- sunk! Velünk együtt sokáig éljen és igyék!” „Szakácsra” Uraim! Az ember az életben, fájdalom, gyakran érzi magát úgy, mintha leforrázták volna. Szívemből kívánom, hogy tisztelt barátunk, a szakácsművészet ér­demes mestere, sohase érezze magát leforrázva, demégcsak le­főzve se! Akármibe kezd, ne ő igya mega levét; a sors pedig bár­mim kedvez is neki, tehát bár­mily szerelmes is lesz bele, sohase sózza el a levesét. Se paprikás ter­mészetű, se felfújt emberekkel ne legyen baja! A szerencse márto- gassa őt a boldogság tejhabjába; a nyelvét semmiféle dolgában se égesse meg; ellenben harapni- és aprítanivalója mindig legyen. Jó kedélye soha meg ne savanyod- jék, s a jólét és megelégedés ne ke­rülgesse őt, mint macska a forró kását, hanem üljön egyenest az asztalához, és egyék vele egy tál­ból cseresznyét! Szóval a gyom­rát soha el ne rontsa; jó ízléssel, vidámsággal forgassa kezében a főzőkanalat, mindenekfölött pe­dig azt a régi közmondást, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”, értelmezze úgy, hogy „aki nem szomjazik, ne is igy ék.” Mint­hogy azonban ennie kell minden embernek, aki élni kíván, egyék ő is mindig jó étvággyal, és hogy ezt jogosan tehesse, szomjazzék is hozzá! Szomjátpedig víg bará­ti körben a bor legjobb fajtájával oltogassa! Sokáig éljen!” , (Dr. D. B.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom