Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30-05-01 / 102. szám

4.

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

HÍRLAP, 1992. április 30.—május 1., csütörtök—péntek

Arcok Egerből

Kalmár Péter

A majfa es a májusi kosár a Felföldön

amennyire az múlhatatlanul szükséges. A tanácsi szisztéma formális és színházi volt szerinte, és bár mint képviselőnek az a véleménye, hogy a mai városi közgyűlés zűrös és kezdetleges állapotban leledzik, de működik, funkcionál, főleg a bizottságok munkáját kell jóra osztályoznia. Tényként emlegeti, hogy a laikus testület és a szakemberekből álló apparátus még nincs megfelelő kölcsönhatásban.

Összefoglalóan a helyi politikáról: a gazdasági korlátok között az önkormányzat a reméltnél szabadabban mozog, most jobb stratégiát nem is nagyon lehetne találni.

Arra a kérdésre, mikor indul be a választási hadjárat, lakonikusan és azonnal adja a választ: az 1990- es választási hadjárat meg sem szűnt. Mindenki érzi, hogy a politikai passzivitást a választókban meg kellene szüntetni. Ezért minden oldalon kutatják, hogyan lehetne megmozdítani, aktívvá tenni az urnáktól távol maradó tömegeket. Mindenki azt szeretné, hogy a társadalom nyilvánuljon meg, valljon színt, mert egyébként fennáll a veszély, hogy a szélsőségek mozgatják meg az indulatokat, az infláció és az egyre dagadó munkanélküliség kialakíthat nosztalgiákat, akár a leváltott rendszer iránt is.

S míg én elsősorban az egyéniség vonásaira, a sors fordulóira lennék tovább is és még sokáig kíváncsi, mert Kalmár Péter nem hétköznapi örökséget hordoz génjeiben, ő kérdéseit szociológiai alapozottsággal sorolja nekem, aki tudom, hogy ő is apa, ezért legelőször is három fia jövőjére gondol. Meg arra, lehet-e egyáltalán megoldást találni akármire itt, Közép-Európában, ezen a huzatos, de nekünk oly becses vidéken? Mert ez a hazánk, életünk foglalata.

Farkas András

Több mint negyedszázaddal ezelőtt, amikor május másodi- kán utam egy Bükk-vidéki falun vezetett keresztül, a már sokszor látott faluképnek egy új, ünnepélyes vonásával találkoztam. Tele volt a falu májfával, az 5-6 méter magas, színes papírszalagokkal díszített fák mindkét oldalon ünnepélyesen kísérték a község főutcáján végighaladó gépkocsit. Voltak házak, amelyek előtt nemcsak egy, hanem több májfa is állt, és meglepő volt ez a látvány azért, mert a modernizálódó falut ismerve, ezt már alig tartottam lehetségesnek. A májfának ez az életerős fennmaradása annyira eltért a szabványostól, annyira nem illett az életmód alakulásának általános menetébe, hogy rákényszerített: ismerjem meg részletesebben is ezt a szokást, amelyet a többivel együtt már rég elhaltnak gondoltam.

Azóta se bántam meg, hogy kikutattam a májfa állításának elmúlt és élő változatait nemcsak egy faluban, hanem az egész Heves megye területén, mert sehol a magyar nyelvterületen nincs alaposabban leírva, és számtalan új, korábban ismeretlen részletet, szokáselemet sikerült így megtalálnom. Nem szólva arról, hogy a májfaállítás annyira mélyen gyökerezik népünk szokásvilágába, hogy még ma is virul, a fiatalok még ma sem mondtak le róla.

Iskolások segítségével megállapíthattam, hogy Felsőtárkány- ban 1965-ben 164 májfát állítottak, s 12 májusi kosarat lehetett megszámolni. A májfa általában szerelmi ajándék, szerető (legény) a szeretőjének viszi. Ritkábban kap menyasszony is, de gyakori a gyermeklányok megajándékozása. Erre szép példákat találtunk az Egertől északra eső terület falvaiban, ahol tíz év alatti fiúk vitték — apjuk segítségével — a májfát, és a kicsiket ettől kezdve „jegyeseknek” tekintették. Általában ez május elsejére, illetve századunk első felében május első szombatjára esett, de sok helyen kétszer is állítottak: május elsején és pünkösdkor. A fát mindig a porta elejére, az utca felől jól láthatóan állították fel, a kapuhoz, kerítéshez, a ház sarkához kötve, vagy

Nálunk.

Alig múlt ötven, 1941-ben született Debrecenben. Apja, dr. Kalmár Lajos gyakorló lelkész, a református püspök titkára, népi származék. Ányja Yulow Katalin, nagypolgári ősök ivadéka. A Yu- lowok Rügen szigetéről jöttek, de lehet, hogy Skóciából; az egyik ős már mérnök a Tisza-szabályozó Vasvári Pál mellett, nagybátyja meg az a Yulow Viktor, aki a debreceni egyetemen irodalomtörténetet oktat, akadémikus, s meghurcolták ’56-ért.

Kalmár Péter tizenegy éves, amikor apja meghal. Az anya Debrecenből lányával és fiaival özvegyen Egerbe kerül a Pedagógiai Főiskolára, testnevelőnek. De génjeiben hozdozza — családi hagyományként is — az irodalom szeretetét.

Kalmár Péter Budapesten, a Kandó Kálmánról elnevezett középiskolában kitűnően érettségizik, de nem veszik fel az egyetemre, ezért két évre az egri Hajtóműgyárba kerül. Itt dolgozik, „kultúrvonalon nyüzsög” — ahogy mondani szokták. Hidy Péterrel együtt, aki mindvégig a népművelésben tevékenykedik, most az Országos Népművelési Intézet igazgatója. Előadnak, műsorokat rendeznek. Felfigyelnek rájuk. Kalmár Péter tagja lesz az Egri Irodalmi Színpadnak, Szívós József csapatának. Itt ismerkedik meg a másik vers- mondóval, Kácsor Margittal, aki ma bírónő, és akit 1964-ben elvesz feleségül. A gyárból ösztöndíjjal kerül a budapesti Műegyetemre, ott 1968-ban gépészmérnöki diplomát szerez, bár jobban szerette volna, ha villamosmérnöki karon végezhetett volna. Munkahelyén még 1971-ig megszolgálja az ösztöndíjat, akkor már „káderként” pörgetik meg — némi gyári KJSZ-titkárság után a városi pártbizottságra gazdaságpolitikai osztályvezetővé léptetik elő. Itt ugyan egy osztály egy emberből áll, de ha a főnök olyan, akit meg lehet szeretni, a munka is élvezetesebb. Egyébként is akkor indult be az új gazdasági mechanizmus, ami — tudtuk — később istenesen „lecsengett”. A „káder átalakul” című játékban új fejezet kezdődött, amikor 1977-ben megválaszttat- ták az egri városi tanács általános elnökhelyettesévé. Itt visszatért a kulturális programok szervezéséhez; a városháza aulájában folyamatosan érkeztek az általa lebonyolított tartalmas képzőműálunk az emberek Európába mennek...

— Nálunk meg dolgozni, reggelenként a boltba, hétvégeken kirándulni. Nézd meg, mennyi kerékpárút van.

Jóska bácsi ötvenhatos magyar, akkor ment el Svájcba. — Disszidens — közölték velem még néhány éve a sorozásomon, amikor a külföldi rokonokról érdeklődtek, de azóta rehabilitálta a Magyar Köztársaság honvédsége is. így aztán Jóska bácsi békésen él ott a német határ mellett, néhány éve nyugdíjba is ment, én meg nyugodtan meglátogathatom, van hozzá útlevelem.

Jóska bácsival több napon keresztül arról beszélgettünk, hogy mi van nálunk. Meg mi van náluk. Hogy mi a különbség.

— Mi volna, mi volna — kérdezheti bátran bárki, s akár még hülyének is nézhet engem meg Jóska bácsit, hogy ilyenekkel foglalkozunk. — Keresnek, mint az állat, tele vannak pénzzel. Mi meg szegények vagyunk. Nem kell erről beszélni.

Mi meg mégis erről beszélgettünk, én egy kicsit hangosabban, mert Jóska bácsi egy cseppet nagyothall, ő meg jóval bölcsebben, ugyanis van köztünk vagy ötven év a javára. Olykor elhallgattunk, büszkén néztünk körbe, hogy nálunk ez jobb, ebből több van, abból kevesebb, kutattuk, hogy ki hallotta.

De nem figyelt a kutya sem, mindössze két magyar beszélgetett.

*

— Nálunk most már mindent meg lehet kapni.

— Nálunk meg minden drága.

Azért én nem vagyok teljesen

vészeti kiállítások anyagai; de ellátta az Agria Játékok titkári feladatát is, sokan emlékezhetnek a várbeli produkciókra, a hangversenyekre a Líceum szabadtéri színpadán, akkor épült több iskola Egerben, de...

1983-ban „választás útján” szerzett pozíciójában sűrűsödni kezdtek a kellemetlenségek. A párt részéről mindenbe beleszóltak, konkrét ügyek konkrét tennivalóit idegen szájíz szerint, sokszor tájékozatlanul vagy har- madlagos szempontok szerint előírták. Ezt a köznyelv kézi vezérlésnek nevezte el. Kalmár Péternek betelt a pohár. Az akkori első titkárnak, Vaskó Mihálynak, aki egyben országgyűlési képviselő is volt (meg még mi minden!), kifejtette elvi álláspontját. Érvei voltak arra hivatott fórumok előtt is, hiszen a ártfőiskolán a szociológiai sza- on végzett, nem a szólamok katedrái előtt; elmondta, hogy a gyakorlat és a tézisek között komoly feszültség észlelhető, tudathasadásos állapot uralkodik. Ma is állítja, hogy akkor igaza volt, mert az éppen érvényben lévő tanácstörvény már tartalmazott olyan önkormányzati elemeket, amiket jobb lett volna akkor is tiszteletben tartani. 1983-ban lemondott a városi tanácsnál, megpályázta az igazgatóságot a megyei tanács Noszva- jon működő oktatási intézményénél, felemásságáról, jelenlegi állapotáról vagy éppen semmi- lyenségéről országos lapoknak is nyilatkozott. A közigazgatás számára kellene itt új szemlélettel felkészíteni a demokrácia tisztviselő karát. Úgy érzi, hogy ebben a kérdésben képlékeny a helyzet. Határozott jogszabályok hiánya miatt elképzelhető, hogy a centralizált hivatalok és az azokban szerepet kapó hivatalnokok képe lebeg a késlekedő kormány szeme előtt. Nem tudni, hogyan hat itt az Antall-Töl- gyessy-paktum. Az átalakulás ideje alatt úgy-ahogy működik az intézmény. Alapítványi pénzekből tanfolyamokat rendeznek. Munkaviszonyában most itt tart. Várja a közszolgálati törvényt, ami kétharmados.

A városi önkormányzat tagja, az MSZP megyei elnöke. Politikusként, állampolgárként is az önkormányzati eszme győzelmét várja. Azt, hogy csak annyira szólhasson bele — mondjuk — az egri ügyekbe a kormányzat,

bizonyos abban, hogy a magyar turista, amikor most a szabadsá- gos időkben nyugati országba téved, nem mutat-e rokon vonásokat három évvel ezelőtti önmagával, amikor is még a vasfüggönyt ugrotta át ilyen alkalmakkor. Megfigyeléseim szerint a magyar turista továbbra is a bevásárlóutca közepén sétál, és magasra emelt orral szimatol. Látszólag könnyű nyomon követni a tevékenységét, de lomhasága váratlanságot rejt, a szemlélő könnyen elbambul, emberünk pedig egy gyors szökelléssel eltűnik a legközelebbi diszkont ajtajában. Az olcsóból vesz tízet, a drágából semmit.

Na, most ez nem csúfolódás, ugyanis nehezen tagadható — sőt nagyon is bizonyítható —, hogy bennem is lappang bizonyos felhalmozási vágy, s ellenállni nehéz.

Jóska bácsinak viszont rossz tapasztalatai lehetnek, ugyanis akárhányszor kirakathoz szö- kelltem, s tekintettem meg a pazar árucikkeket, a nyomomban loholt, s szuggerálta, hogy lehet ezt olcsóbban is, nem minden környék ilyen drága. Nehezen tudtam meggyőzni arról, hogy nem kell nekem egész Schafhau- sen és egész Zürich. Azt hiszem, nem is sikerült, mert egy váratlan pillanatban közös elhatározásból vásároltunk számomra egy fekete zakót, igen remek cikket.

Akkor aztán megnyugodtunk mind a ketten, megvolt az ajándék, vásároltunk, kielégültünk, s

újra normális emberekhez kezdtünk hasonlítani. Jó volt.

*

— Nálunk most már nagyon sok a munkanélküli.

— Nálunk is.

Egyszer meg tüntetni mentünk, kora reggel felkeltünk, s felvonultunk a gyár elé, ahol korábban Jóska bácsi dolgozott. Ott volt az egész helyi szervezett munkásság, ezért ment el Jóska bácsi is, mert amúgy ő szociáldemokrata, rendesen fizeti a tagdíjat.

A gyárról, ahová mentünk, mostanában gyakorta dalolnak a magyar televízió reklámjaiban, most futnak fel mifelénk, ez azonban sokat nem segíthetett rajtuk, mert elbocsátottak egy csomó embert.

Ezért tüntettünk. Volt szónok is, meg transzparens, egész jól éreztem magam.

— A falunak sem lenne jó, ha a gyárnak rosszul menne — magyarázta Jóska bácsi —, mert ők fizetik itt a legtöbb adót. így aztán nálunk nem kell fizetni a vízért sem, meg az önkormányzat ingyen eltemetteti a helyi polgárokat. De azt sem lehet hagyni, hogy a fiatalembereknek ne legyen munkájuk, ne éljenek jól. Nálatok, Magyarországon is az a baj, hogy nincsen szociális gondoskodás, anélkül meg nem megy — terelte politikai síkra a beszélgetést Jóska bácsi, mire én szemtelen unokaöcsként azt válaszoltam, hogy foglalkozzon ő a maguk svájci nyomorúságával, s

attól kezdve elhatároltam magam a demonstrációtól, azt svájci belügynek tekintettem.

Azóta is érdeklődtem telefonon, a cég még nem vett vissza senkit. Na ugye.

*

— Nálunk mindenki iszik. Aki nem, az már nagyon sokat ivott.

— Nálunk kábítószert szívnak, a zürichi tó partján állandóan több száz fiatal fekszik.

Amikor elutaztam, több barátom is óvott a megrázkódtatástól.

— Az egy nyugodt ország, az emberek higgadtak. Mit fogsz te ott csinálni?

Mi tagadás, ettől én is rettegtem. A félelem csak fokozódott a zürichi Banhofstrassén sétálva, ahol minden boltnak egyformán Christian Dior illata volt, minden kirakat arany színben csillogott, minden nő angol stewardess, minden férfi pedig New York-i üzletember volt.

Mosolyogtak a disznók mindannyian.

Na, ilyenkor kell átmenni a folyó túlpartjára, „Budára”, és akkor lehet levegőt szippantani. Ebben a pillanatban az embert — különösen ha ilyen jóképű, mint egy magyar — prostituált szólítja le. (A közeledést elhárítottam, mit képzel a szajha!) Innentől kezdve vidáman lehet sétálni, turkálni fűszerek és rongyok között, guatemalai árusokkal dis- kurálni, indiai boltokban szaglászni.

— Papapapapa — ordítja ki

az udvarra, körüljárható, körültáncolható módon. Este bedobták a legények az udvarra, és reggelre a lány feldíszítette. Mindenképpen került rá egy üveg bor, pálinka, fejkendő, és ritkábban mézeskalács vagy pamutbaba, déligyümölcs, kalács stb.

Ahol elfogadták, a legények — mert mindig többen vitték — a lány szüleinek invitálására bementek a házba, ahol megkínálták őket borral, kaláccsal. Ha elég nagy a lány, akkor tojást is süt nekik, és maga kínálja őket. A kisebb legényeknek pénzt is adtak, 20-40 forintot, és megtömték a zsebüket tojással. Május elsejének reggelén a muzsikusok járták a falut, s ahol májfát láttak, „felköszöntötték”. Alája álltak, zenéltek, esetleg verset is mondtak. A zenészek más faluból is átjöttek erre az alkalomra, onnan, ahol ez nem volt szokás. A háziak a zenészeket is behívták, megkínálták egy pohár borral, és pénzt adtak nekik.

A májfa nem sokáig „maradt állva”, többnyire pünkösdkor ki- döntötték azok a legények, akik állították. Ha valamelyik legény felmászott a fára, és lehozta az üveg bort, az övé lett. Úgy is volt, hogy azé lett a bor, akinek sikerült kidöntenie a fát: a legények először körültáncolták, majd az oldalát bevagdosták fejszével, és úgy igyekeztek kidönteni. Máskor a lány apja leoldozta a kapuról, a lány leszedte róla a díszítményeket, majd az apa eltüzelte a fát. Fontosnak tartották, hogy a lány maga bontsa, a legények nem segíthettek neki.

Régi szokás szerint a kidöntött fa helyére pünkösdkor új májfát állítottak, de 1965-ben ez már elmúlóban volt, mindössze két pünkösdi májfa volt a faluban. Kétszer, tehát május elsejére és pünkösdre, de akkor csak a „biztos szerető” vitt, tehát aki már elkötelezte magát a házasságra.

Az 1930-as években alakult ki májfa helyett a májusi kosár ajándékozása. Neve: virágkosár, kosármájfa, virágmájfa volt. Régebben maguk készítették a legények, később kertésznél vették. Nemcsak legények, hanem gyermekek (hatéves kortól) is vitték, természetesen szüleik közreműködésével. A menyegy úr az egyik kerthelyiségből, s akkof Ttreg lehet nyugodni, kellemesen degenerált itt is a légkör, csak egy kicsit keresni kell.

*

— Nálunk már egyre több a nyugati autó.

— Nálunk is vannak Ladák.

Egyszer úgy hosszabban hazagondoltam, mondhatnám azt is, hogy honvágyam volt, de hát férfiember a búját nem tárja a világnak, így hát nem mondom. Szóval éppen a hosszabb hazagondolás közepén jártam, amikor Jóska bácsi Opel Vectrájával nekitolattam egy zürichi parkolóház falának, röhögött az olasz parkolóőr, rázkódott az egész teste, Luciano Pavarotti meg a kismagnójából üvöltött. Ekkor én egy kicsit megijedtem, mert hát mégis, micsoda dolog, kijövök ide az öreghez, aztán rögtön ripityára töröm a kocsiját.

Ezzel szemben ripityáról szó sem volt, a lökhárítót ugyanis Opeléknál úgy képzik ki, hogy ne a lámpa törjön, ne a karosszéria horpadjon, hanem a lökhárító lökjön, fogja fel az ütést. Nem lett semmi baj.

De ebből nem ez a tanulság. Hanem az, hogy nem kell hazagondolni, nem kell összehasonlítani, nem kell vágyakozni, talán utazni sem kell. Azt kell bámulni, ami az orrunk előtt van, ha meg hátrafelé megyünk, akkor arrafelé kell nézni az utat, mert nekitolatunk a falnak. Zürichben Zürich van, Egerben meg Eger, nem kell összekeverni. Én

asszony rózsaszínű, a kislányok piros kosarat kaptak.

A kisebbik fid anyja kíséretében április 30-án este vitte a kosarat, de a nagyobb fiú, az „ud- valló” késő este, titokban küldte anyja, vagy valamelyik nőrokona révén. Azért titokban, mert féltek a visszautasítástól, nem akartak „kosarat kapni”. Á lány csak később tudta meg, hogy ki küldte, akkor, amikor a legény is elment hozzá. A kosár elfogadása vagy visszautasítása tehát a szülő, ill. a lány anyjának véleményét fejezi ki. A legényt megkínálják, és amikor el akar menni, ajándékot is kap, de az ajándék értéke kifejezi, hogy milyen reményeket fűznek hozzá. Á kosarat elfogadása után, másnap reggel kiteszik az ablakba, hogy minél többen lássák, de a legény személyét titokban tartják, nem árulják el. A májfához hasonlóan, a kosarat is megújították pünkösdkor, de inkább csak jegyesek esetében.

1945 után terjedt el, hogy a kosaras májfa mellé egyéb ajándékot, főleg piros papucsot is adott a legény. Amikor Felsőtár- kány népe elhagyta a népviseletet, a piros papucs felesleggé vált, és helyette inkább értéké' sebb ruhafélét, így kosztümnek való anyagot ajándékozott ashá- zasodni kívánó szerető.

A májfa és a májusi kosár tehát szerelmi ajándék volt, amely kifejezte a kisfiú vagy a legény közeledési szándékát valamelyik lányos család felé. Emelléít a májfának és utódjának, a kosárnak volt még egy funkciójánál, hogy a közösség vagy annak egy csoportja kifejezhesse tiszteletét, megbecsülését a társadalmilag felette álló személyek, szervezetek iránt. Ennek időpontja május elseje volt, és már a múlt század végéről vannak híradások ilyen megnyilvánulásokról.

Ä közösségi májfának két formáját lehet megkülönböztetni. Az egyik az egész falué volt, és a földbirtokos vagy annak képviselője (intéző), a plébános vagy a jegyző számára állították. A másik típus a summásoké volt, és a falutól messze, idegen tájon állították a földbirtokosnak. Az elsőre inkább a megye déli községeiből vannak híradások, de a

egy kicsit összekevertem, még jó, hogy nem lett belőle nagyobb baj.

Na, most egy kicsit ideges lettem, még szerencse, hogy nem ülök egy Opel Vectrában. Biztosan összetörném. De most direkt.

*

— Nálunk ilyenkor már sötét van.

— Nálunk később megy le a nap.

Egy napon aztán megcsókoltam Mária nénit, Jóska bácsitól hosszasan búcsúzkodtam, beültem apám 1300-as Ladájába, és útra keltem haza. (Nem dőlt betűsen haza, nem is nagybetűsen: mindössze hazajöttem, nincsen mögötte semmi. Talán csak az, hogy biztos, ami biztos.) Átkeltem Németországon, Ausztrián, a határokon az egyenruhás emberek csak intettek, mindössze a magyar belépésre kellett háromnegyed órát várnom, de azt meg megértettem, jöttek a törökök, vették valutáért a vízumot.

*

É

jszaka volt, ahogy honi földön autóztam, soha nem látott bazársoron keresztül. Lehetett az út mentén paprikafüzért kapni, szőlőt, barackot, bort, pálinkát, nők is integettek vehemensen — akár Zürichben, de ez már megint párhuzam, most beszéltem le róla mindenkit —, és az egyik faluban meg is lehetett volna pihenni egy kiadós felfrissülés után a Takács Masszázs Hotelben.

Ettem egy pogácsát Hatvan után.

— Nálunk minden oké, a család jól van — mondtam reggel a telefonba Jóska bácsinak, majd átaludtam az első itthoni napot. Thayngen-Eger, 1992. április Kovács Attila