Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-02 / 79. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. április 2., csütörtök A főváros kulturális sikere A Budapesti Tavaszi Fesztivál _ A. Trauner: It^n/íttV Az ügyvéd I llsl IHI dolgozószobá­_ " ja (A vád ta­plllülídtCi "filinw" Ma már benne van a köztudat­ban, ma már bizonyosan lehet számítani a külföldi turisták egy jelentős rétegére, ma már egé­szen biztos, hogy sikeres ötlet volt — egy jó évtizeddel ezelőtt — megteremteni a Budapesti Ta­vaszi Fesztivált. Nemcsak az ide­f enforgalmi siker, a felfokozott ulturalis légkör, a tévéközvetí­tések megsokasodása jelzi, hogy elfogadtak ezt a rendezvényt a hazaiak is, hanem az a tény, hogy Budapest után Szentendre, Szombathelyéi Gödöllő, Debre­cen, Kecskemét és Kaposvár is felzárkózott a fesztiválvárosok közé. (Vajon Eger miért nem?) Rangja van tehat ennek a bő két hétnek, amely az idén március 15-től 29-ig tartott. Az idén a legnagyobb szenzá­ciót a Kortárs Balettművészeti 7a/a/fcozőjelentette. (Ebből még Egeréi Gyöngyös is kivette a ré­szét, hiszen vendégül láthattuk a Pécsi Balettet.) Végre — lega­lább egy évben egyszer — rangjá­nak megfelelő helyre kerül ez a művészeti ág. Az Operaház ba­lettkarának, a pécsi, győri és sze­gedi együtteseknek a folyamatos jelenlete a hazai művészeti élet­ben talán feloldja azt a sok évti­zedes rivalizálást, amit korábban tapasztalhattunk. Több külföldi társulatot is meghívtak az idei ta­vaszon, így az Angol Nemzeti Balettet, s a Paul Taylor együttest az USA-ból. Ezek között is az egyik legkiemelkedőbb élmény volt a Lyoni Opera Balettegyüt­tesének vendégjátéka. A feszti­vál derekán (március 20-án) lép­tek fel a Vígszínház pódiumán, soknyelvű, zsúfolt ház előtt. A tízéves társulat — hírnevének megfelelően — eredeti koreográ­fiákkal rukkolt elő, s vagy a vá­lasztott zenei anyag, vagy a szer­kesztési bravúr, vagy a balettben szokatlan agresszivitás tette von­zóvá etűdjeit. Négy darabot hoz­tak, s mindegyik valamiféle uni­kummal bírt. „Kisugárzások” rímmel egy francia zeneszerző, Poulenc muzsikájának mozgás­beli interpretációját adták elő hallatlan beleérzéssel és techni­kai kifinomultsággal. A klasszi­us balett zenére érzékenyen rea­gáló felmutatása volt ez (Niels Christi koreográfiája). Feszült­séggel teli, merész és lenyűgöző darab volt a Steptext, egy nő és három férfi kapcsolatáról (Willi­am Forsythe). Az előzőeknél több szót is érdemelne az albán származású Angelin Preljocaj táncjátéka, amelynek a „Fehér könnyek” címet adta. Bach, Pur­cell és Balbastre zenéjére egy döbbenetes, ellenpontokra építő koreográfiát készített, a barokk korabeli mozgáselemeket állítva szembe a maival. A felemás jel­mezekben „játszó” táncosok (féloldalt korhű barokk, félol­dalt lecsupaszított, mai stilizált ruhákban) a zenében, térben is a múlt-jelen szembenállását és fo­lyamatosságát idézték. A poszt- modem építészet produkál ilyes­mit, de van rá példa az irodalom­ban is. Számomra táncban ez ed­dig alig elképzelhető lett volna. A „Love songs” című etűd (Wil­liam Forsythe) a nemek harcáról szólt, agresszíven és meggyőző­en, „jazz-slágerekre” Aretha Franklin és Dionne Warwick da­laira. A tavaszifesztiválbővcXkedett képzőművészeti csemegékben is. Külön programfüzetet adtak ki a Galériák programjáról, s eb­ben (örvendetesen szeleskörűen s gondosan szerkesztve) nem­csak a „fesztiválvárosok” kínála­tát közlik, hanem országos „étla­pot” adnak. Alexander Trauner (azaz: Trauner Sándor) Vigadó Galéria- beli életmű-kiállítása volt az egyik legrangosabb ese­mény. Ezeket a képeket — túlzás nélkül állítható — világszerte, s Magyarországon is szinte min­denki ismeri, anélkül, hogy tud­na róla. Trauner Sándor ugyanis díszletterveket készített filmek­hez — „A vád tanúja”, az „Irma, te édes”, a „Sherlock Holmes magánélete”, hogy csak a nálunk legismertebbeket említsem —, képi világuk meghatározója Tra- unervolt. Róla dióhéjban annyit illik tudni, hogy Budapesten járt Képzőművészeti Főiskolára. Csók István hallgatójaként kö­zös órákat hallgatott Kepes Györggyel, Korniss Dezsővel, Vajda Lajossal. Fiatal festőként mar több kiállításon szerepelt. Megismerkedett Kassák Lajos­sal, s rajzai Door aláírással a Munka című folyóiratban jelen­tek meg. „Amikor elhagytam Budapestet, választanom kel­lett.”— nyilatkozta később. „Öt egykori évfolyamtársammal in­dultunk útnak. Azt mondtam, én Párizsba megyek, ők viszont a Bauhaussal akartak megismer­kedni”. A gazdag életmű nagy része Franciaországhoz köti, de dolgozott Angliában, az USA- ban. A Caesar-díj többszörös tu­lajdonosa. Tavaly az Oscarnak megfelelő Felix-aíjat kapta. Ké­peit az élményi hitelesség, érze­lemgazdagság, a színek, formák látvanyteremtő ereje jellemzi. Szerencsére a fesztivál gazdag zenei programjaiból a kívülma- radottak is kaptak ízelítőt, az MTV közvetített jó néhányat. A sokoldalúságra jellemző, hogy a kínálat valamennyi zenei műfajt felölelte, s számos kiegészítő ze­netörténeti előadással, kiállítás­sal szolgált. A színházi bemutatók közül egyet volt alkalmam látni. A Radnóti Színházban egy eddig nálunk kevéssé ismert drámaíró, Carl Sternheim( 1878-1942) né­met expresszionista darabját vet­ték elő „A bugyogó” címmel. Polgári vígjáték ez is — a Radnóti úgy látszik, ezt a profilt válasz­totta, most már sorozatban — nagyon szórakoztató, és úgy lát­szik, nagyon korszerű. Lam, a rendszerváltás nálunk ilyen kö­vetkezményekkel is jár. Új pol­gári réteg van kialakulóban, s akad némi megfelelés e típus öt­ven év előtti változatával. A da­rab a nyárspolgárt figurázza ki, szellemesen. Az előadás igen jó: Jordán Tamás rendezte, s Gás­pár Sándoraz egyik főszereplője. íme, néhány örömteli pillanat a Budapesti Tavaszi Fesztiválból, amely az idén már valódi volt, ünnepi hangulattal, jól előkészít­ve, megfelelő propagandaanyag­gal, kivételes kulturális élmé­nyekkel gazdagon. .Jámbor Ildikó HANG-KÉP Kisemmizettek Műidig mellőzöttek voltak, holott — lehetőségeikhez mérten — folyvást ők teremtették az ér­tékeket. Kint a földeken, a gyá­rakban, az üzemcsarnokokban, a bányák mélyén. Jó négy évtize­den át azzal ámították őket, hogy a hatalom birtokosai, holott sem­mi közük nem volt hozzá. Rájuk hivatkoztak, nevükben fogal­maztak szólamokat, nekik ígér­tek fűt-fát. Eleinte reméltek, persze aztán később rádöbben­tek, hogy csak az lesz a jussuk, amiért adottságaikat végletekig kiaknázva megküzdenek. Ter­mészetesen a nyolcórás műsza­kok után, nem ismerve önkímé­letet, fáradtságot. Nem csele­kedhettek másként, mert azok­ban a havi borítékokban kis ösz- szegek szerénykedtek. Gyarapí­tották hát, hogy viszonylag szép házak nőjenek községeinkben városainkban szinte gomba módra. Bizonyítván nem az úgy­nevezett szocializmus maga- sabbrendűségét, hanem a névte­len milliók szorgalmát, fénylő igyekezetét. Aztán jött az új éra, amelyet kívántak, akartak, s rá voksolva tagadták azt a hazug- ságözönt, amellyel kábították valamennyiüket. Sajnos, hama­rosan észrevették, hogy korai volt az ujjongás, a szívből fakadó eufória, mert a volt uralkodóré­teg nem kis része átvonult a gaz­daságba, s ott űzi mindmáig kis­ded, de igen jövedelmező játéka­it. Azt a pénzt csalva ki zsebük­ből, amelyet ők produkáltak, azt a vagyont csencselve el tőlük, amelyért ők seny védték. Csoda-e, ha fojtogatja mind­nyájukat a kiszolgáltatottság, a mellőzöttség egyre hatványozó­dó érzete. Érthetően kiábrándul­tak, tanácstalanok, védtelenek, s ráadásul nem kis százalékuk már munkanélküli is. Nem lelnek Ariadné-fonalat, nem is kínálja nekik senki. Seb­zett kis hazánk álvitáktól zajlik, de arra a pillanatnyilag fent lé­vők között senki sem gondol, hogy gátat szabjon a harácsolók- nak, a milliókkal üzérkedőknek, a privatizációs sikerlovagoknak. Számos műsor érintette ezt a témakört, de — s ez talán nem véletlen — egyikük se mélyen- szántóan. Talán az a vidéki törté­net rázott meg leginkább, amely­nek kárvallottjai amiatt kesereg­tek, hogy a dörzsölt téeszelnök és haveri köre ravaszdi előrelá­tással, időben oszlatta fel a közös gazdaságot, hogy rögvest szak­szövetkezetei formáljon a módo­sak számára, s fillérekért megvá­sárolja az e csoport által csődbe juttatott közös gazdaság gépeit és egyéb eszközeit. A hoppon- maradtaknak így aztán nem jut semmi. Bárhol kopogtatnak, se­hol sem kínálnak gyógyírt. Jel­lemző és dühítő sztori. Célszerű lenne már a Parlamentnek és a kormánynak akcióba kezdeni, s igen gyorsan ellenőrző, kézzel­fogható hatáskörű szerveket lé­tesíteni, mert az elvesztett bizal­mat különben nem szerzik visz- sza. Sem most, sem két esztendő múlva. A választásokkor. Fals emlékezés Gyerekként hallgattam azt a rádióközvetítés-sorozatot, amely a Mindszenty-per mene­téről tudósított. Alig tízeszten­dősen is tudtam — lehet, hogy származásom, neveltetésem is közrejátszott ebben —, hogy ezt a főpapot aljas módon tartóztat­ták le, s hamis vádak alapján ítél­ték el. Az 1990-es fordulat után másokkal együtt örültem rehabi­litációjának, hiszen ezáltal Justi­tia diadalmaskodott. Megértem azokat is, akik születésének szá­zadik évfordulója alkalmából emlékműsorral tisztelegtek ér­demei előtt. A március 29-én ve­tített Az édesanya című produk­ció mégis elkeserített. Bemutat­tak egy olyan művet, amely több szempontból csalódást okozott. A mozaikdarabok nem illesz­kedtek egymáshoz, az egész munka az összedobottság han­gulatával riasztotta a nézőket. Elégedetlenségünket csak fo­kozta, hogy ezt a blokkot akkor adták, amikor az emberek szóra­kozni, kikapcsolódni vágynak. A megszívlelendő tanulságot azért emlegetjük, hogy később ne forduljanak elő efféle bakik. Mi akadályozta azt, hogy egy ép­kézláb filmet formáljanak a bí­boros életéből, pályájának tragi­kus állomásaiból? Ezzel bármi­kor szembesülnénk, s a katarzis, a léleképítő megtisztulás sem hi­ányozna. így viszont csak füstölgünk, legfeljebb abban bízva, hogy ilyen és ehhez hasonló fiaskók­kal többé nem találkozunk. Azon az utálva is szeretett kép­ernyőn... Pécsi István Bemutató az egri Gárdonyi Géza Színházban: Mesél a bécsi erdő Törpék dáridója és tragédiája Ezeket a jegyeseket az Isten sem egymásnak teremtette: Oszkár (Pálfi Zoltán) és Marianne (Román Judit) Talán nem is lehet kitalálni egyszerűbb történetet, mint Ödön von Horváth „Mesél a bé­csi erdő” című darabja. Mégis zavarba ejtő ez az alkotás, mivel a XX. század „eltömegesedésé­nek” időszakában megmutatja az egyéni tragédiát. Láthatóvá teszi a polgári kulisszák mögött a gyilkos kisszerűséget, az önzést, a küátástalan sivárságot. Ezért kötéltáncot jár az a társulat, amely e népszínjáték bemutatá­sára vállalkozik. Feneketlen mélység fölött imbolyog, de nem magasabban, mint egy asztal lap­ja. Az arányok csalókák: törpék dáridóznak és hullanak alá. Az egri Gárdonyi Géza Szín­házban a marosvásárhelyi ren­dező, Kincses Elemér állította színre ezt a darabot. Európának ebből a csücskéből nézve még kí­vánatos, rokonszenves a kispol­gári lét is, mert mi mélyebbről igyekszünk fölkapaszkodni. Ne­hezen lehet ezert gúnyt űzni olyasmivel, mint egy tömött hen­tesbolt, amely hazánkban még aránylag friss vívmány, tőlünk keletebbre pedig a vágyak neto­vábbja. Valószínűleg ezért formálta mesésre a rendező, s Kastner Pé­ter díszlettervező a környezetet: a vásári komédiák stilizáltságá- val ábrázolták a boltokat, ahol a disznófej kirívóan papírmasé. A szereplők is ilyen valószínűtle­nek, a rövidke időre eljegyzett pár alkati ellentéte a legszembe­ötlőbb: a nyakigláb Oszkár (Pál­fi Zoltán) és a törékeny, babasze­rű Marianne (Román Judit) az első pillantásra is kiáltóan külön­bözik egymástól. De más szerep­lők esetében is eltér a figura, s amit mondanak róla: példul Va­leria, a trafikosnő (Saárossy Kin­ga) nem kiaszott vénasszony, ha­nem vonzó és fiatalos, a Kapi­tány (M. Horváth József) nem délceg hadfi, hanem pohos öreg­úr. Folytathatnánk a sort tovább, de talán fölösleges is, mert eny- nyiből is kitetszhet, hogy a ren­dező tudatosan választott más­ként és másként. Már ezzel is ér­zékeltette azt, hogy ebben a világ­ban minden másként van, mint ahogy mondják, a szó csupán ar­ra való, hogy elfedje a gondolatot és a szándékot. Ebben a „csalimesében” az húzza a rövidebbet, aki megpró­bál őszintén élni. Marianne gyer­meket hoz arra a világra, amely alapvetően életellenes. Ezért pusztulnia kell a nő tiszta érzése­inek éppúgy, mint az ártatlan kis­dednek. Ezért válik tragédiává ez az ár­tatlannak induló történet, amely a mesei logika szerint csak jóra fordulhatna ebben a mézecska- lács-birodalomban. De éppen abban különbözik a mesetői, hogy itt nem optimista a végki­csengés. A darabhoz illő, találó közhellyel: a jók elnyerik méltó büntetésüket. Ennek a könnye­den brutális közegnek a megte­remtésére vállalkozott Kincses Elemér irányításával a társulat, s céljukat következetesen el is érik. Az első felvonás még csak a felszínt karcolja, hogy a máso­dikban megsejtsük azt a szörnyű véget, amcly a harmadikban kö­vetkezik be. így teremtik meg azt az ívet, amely kilátástalan hely­zethez vezet, amelyben az anyát a gyásza sem illeti meg. Még fáj­dalmát, gyermekéért ontott köny- nyeit is elrabolják tőle. Az egri társulat tagjait nem kis erőpróba elé állította a különös darab sajátos értelmezése. Mert ezt a bécsi erdői ízig-vérig az egri színpadon kelet-európai szem­mel látjuk, már nem a „szocialis­ta embertípus” felsőbbsége felől, hanem az ínségben vagy félín­ségben élők kenyér és emberség iránti vágyával ábrázolják. Mert ha a brutalitás, a kisszerűség kö­rülöttünk létezik is, a kispolgári lét többi rekvizítuma csak távoli cél. Ezt a nézőpontot a legtöbb színész jól jeleníti meg. Fésűs Ta­más „Alfrédje” nem hódító egyéniség, maximum nyughatat­lan vére es tisztaság iránti vágya avatja csábítóvá. Fésűs eszközei újra gazdagodtak, kellő iróniát tud lopni alakításába. Anyja sze­repében Losonczy Ariel teljes természetességgel éli meg a nő csapzott, mégis konok egyénisé­gét. Csak néha lobban felíázadá- sa, hogy ilyenkor érzékeljük: nem vált erkölcsi hullává, csupán tetszhalott ebben az embertelen környezetben. Pálfi Zoltán „Oszkárként” nem sokkal hoz többet, mint régebbi szerepei­ben, de tőle most ez is elég. Kü­lönleges belső és külső adottsá­gai miatt válik erőteljessé szerep­formálása. „Valériaként” Saá­rossy Kinga kizökkent eddigi sablonjaiból. Póztalanul játssza az öregedő, de még vonzó, egye­dülálló asszonyt, akit csak magá­nya hajt bele a különböző ketes kalandokba. Román Judit „Ma­rianne” szerepében légiesen könnyű, szinte nem is értjük, hogy miért viszi a vágya szere­lembe, hiszen oly törékeny, oly csöpp ez a lány. Szokatlan és ér­dekes Csendes László „Tündér­királya” is, mert férfigőgje és ere­je egy csöpp bababolt keretei kö­zé szorult, csak féktelen mulato­zásokban tör elő. Érdekes most színészként figyelni Dezsényi Pétert, aki nemrégiben rendező­ként mutatkozott be. Nagy ka­maszként láttatja „Erichet , aki csak bohókásan fasisztoid. Szin­tén különleges Ribár Éva sze­replése, aki hátborzongatóan áb­rázolja a nagymama brutális ma- jomszeretetét. Kár lenne valamiféle lajstro­mot készíteni, elég, ha csak né­hány kiemelkedő mozzanatot ra­gadunk ki. Kincses Elemér ren­dezésében minden és mindenki a helyére került, hogy ebben a sa­játos panoptikumban a közös célt szolgálja. Az ötvenes évek híres munkája volt az a vaskos kötet, amelynek ez volt a címe: „Hogyan lett az ember óriás?” A Kincses-féle „Mesél a bécsi er­dőnek” olyan alcímet adhatnánk ennek mintájára: „Hogyan lett az ember törpe?” S mivel még csak a kispolgári lét előszobájá­ban vagyunk, s még a kilincset sem érjük fel, figyelmeztetése idejekorán jött. Gábor László Az egri mozik műsorán Addams Family A gálád család Kedves, morbid marhaság ez a film. Nagyszerű szórakozás azok számára, akiknek jó humorérzé­kük van. Nem túlozza el a ször­nyűségeket, mindig marad egy kiskapu, hogy belássuk, ez csak játék. Valami más ez, mint ami­hez szokva vagyunk. Egyszerűen kifigurázza a vámpírokról, szatí- rokról, pszichopatákról, démo­nokról, kísértetekről szóló „ko­moly” filmeket. Olyan film A gá­lád család, amin hangosan lehet röhögni, de csak akkor, ha tud­juk, hogy a látottakból semmit nem szabad komolyan venni... Bálra készül a címadó család... Míg a papa gyakorlásképpen táncol, az alagsorban a nagyi új vállfára akasztja a nagypapát, a leányunoka ellenőrzi, működő­képes-e kedvenc villamosszé­ke... Közben Fester bácsi is mint­ha valami apró csínyre készülőd­ne, kezében a láncfűrésszel... Végül is laza másfél óra a film, kitűnő színészi alakításokkal, rengeteg remek trükkel, ötlettel fűszerezve. A rendhagyó törté­netet az egri Uránia nézői tekint­hetik meg. Salon Kitty Berlin, 1939. A hitleri Német­ország örömmámorban tombol, kitört a háború: Lengyelország az első könnyű préda. A Gesta- o azonban előrelátó, megala- ítja a WW2 titkosszolgálati cso­portot, hogy ellenőrizhesse a dip­lomatákat... Berlin népszerű pi­roslámpás házában, a Kitty Sa­lonban titkos lehallgatásokat folytat, és a személyzetet is speci­álisan kiképzett — próbára tett — honleányokkal cseréli fel. Az erotikus film főszerepeit világ­sztárok alakítják: Ingrid Thulin, Helmut Berger. A Salon Kittyt az egri Uránia mozi mutatja be.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom