Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-14 / 89. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. április 14., kedd Látószög Kerékre, magyar? Néhány hete, hogy Budapesten ismét nemzetközi kiállí­táson és vásáron propagálták a rendezők az utazás gyönyörű­ségeit. Ha pedig sikerül, valamivel szerényebb formában, de szintén külföldiek társaságában, Eger külön is biztatott volna a világjárásra. A megszokott környezetből ugyanis — ki ta­gadná? —jó dolog legalább néha kimozdulni rövidebb, hosz- szabb időre. Nem mindennapi élmény kerékre kapni, s neki­vágni az ismeretlennek, vagy éppenséggel az ismerősebb tájat is újra felkeresni. A távolabbi kirándulásokra egyfolytában biztatnak a hirdetések is, úgyszólván aki nem akarja észrevenni, csak an­nak marad hallatlan, például, hogy a közeli helyekre, Cseh­szlovákiába, Lengyelországba, Romániába 30-40 százalékos kedvezménnyel is vonatozhat a látogató, ha a kedve történe­tesen arrafelé csábítja. S emlegethetnénk még mást. Kétségkívül egyféle látványos demonstráció, ha a világ­nak ezen vagy azon a részén megjelenik a magyar turista, nem túlságosan sok honfitársunk, de legalább néhányuk akár a legelőkelőbb idegenforgalmi paradicsomokban is mutogatja magát. Önmagáért beszél a jelenlétünk itt is, ott is. Mindjárt többek, nagyobbak vagyunk. Persze — jut eszébe mindezekről az embernek —, az sem mondana keveset rólunk, ha előbb vagy utóbb végre ki-ki leg­alább ezt az országot bejárhatná kedvére. Ez is, az is különö­sebb anyagi megterhelés nélkül utazgathatna, pihengethetne idehaza, ahol él, dolgozik, a kenyerét keresi. Ha nem is lenne túlságosan gyakran úton, néha azért feltétlenül nekivághatna szép hazánk valamelyik tájának az éves „nagy szabadsága” idején pedig akár szállodázhatna a kiválasztott helyen. Két­csillagos hotelben, hogy előkelőbbre már ne is gondoljon. Mivel ennyi neki — nekünk is járna. Itthon azonban nem segítik olyan kedvezménnyel az utazást, mintha a magyar kül­földre készül. Igen drága a busz és a vonat, a saját személygép­kocsi használata is sokba kerül már most. A kilátásba helye­zett újabb benzináremelés, s a kötelező biztosítási díj további 30-50 százalékkal történő felsrófolása után — hamarosan — még többe. Nem beszélve arról, hogy súly- és garázsadót fizet az autós, s célszerű, ha a cascót is megköti. Aztán, ha szak- szervezeti beutaló haján csupán egy-egy tisztességesebb, nem túlságosan előkelő üdülőt választana is készpénzért, a szemé­lyenként fizetett napi ezer forint körüli díj sem nagyon csalo­gatja. Sőt, az egyszerűbbnek kikiáltott falusi turizmus kínála­ta is álom marad a nagy többség számára. Egyszóval jóval reálisabb lenne, ha magyaljaink belföldi utazgatásával próbálnának az irodák többet foglalkozni, még inkább pedig legelőször ehhez teremtene az ország kellőfelté­teleket állampolgárainak. Biztos, hogy vannak égetőbb gondjaink is napjainkban, de akkor sem lehet hátat fordítani a hazaiak nagyon természetes igényeinek. Az önfeledtebb moz­gás, pihenés is hozzátartozik az életünkhöz, közérzetünket ja­vítja, a cselekvéshez ad erőt, hitet. S nem kevés ez, ha meg­van. Netalán pedig a hozzánk látogató tehetősebb külföldi is látja úton, útfélen. Gyóni Gyula ÁSZ-jelentés a műemlékvédelemről Hol vár állott, most kőhalom... „Hazánkban a védett műem­lék épületek száma több mint tíz­ezer. Ezek felújítására, állagának megóvására az elmúlt öt evben hárommilliárd forintot fordított az állam. S bár ez az összeg lé­nyegesen kisebb, mint amennyit a tényleges munkálatok igényel­nének, ésszerűbb felhasználással sokkal jobb eredményeket lehe­tett volna felmutatni’^— írják az Állami Számvevőszék most el­készült jelentésében. Mint Bihary Zsigmondfőcso­portfőnöktől megtudtuk, nem javult az ország műemlékeinek állapota az elmúlt 10-15 évben. Ezen a tényen az sem változtat, hogy néhány épületet, épület­együttest kiemelkedő színvona­lon állítottak helyre. Nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó a győri belváros, a pécsvá- radi és az esztergomi kastély, il­letve a kőszegi, a magyarpolányi és a hollókői polgárnázegyüttes. Sok helyen akadályozta a re­konstrukciós munkákat a tulaj­donjog tisztázatlansága. Számos esetben a kezelői jog erősebbnek bizonyult a tulajdonosinál, ez odavezetett, hogy a kezelők f yakran helyrehozhatatlan káro- at okoztak, mivel nem a műem­lékvédelmi szempontoknak megfelelően hasznosították a rá­juk bízott épületeket. Átalakí­tották, átfestették, vagy egysze­rűen csak magára hagytak. Ez lett a sorsa például a patyodi Ma- darassy-kúriának, a szakszent- mártoni-honokpusztai gazdasá­gi épületegyüttesnek, a mohorai Zichy-Vay-kastélynak és a gyön- ki Magyari-Kossa háznak. Eze­ket az épületeket ma már nem, vagy csak igen nagy költséggel lehetne helyreállítani. A jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy ugyanakkor a tuljdonosi terhe­ket veszélyes lenne egyedül az önkormányzatokra hárítani, ugyanis a műemlékvédelem igen magas költségeit nem tudnák fe­dezni. Ezért körültekintően meg kell vizsgálni, mely épületek ma­radhatnak önkormányzati hatás­körben, s melyek kerülhetnek ál­lami, illetve magánkézbe. Az ÁSZ javasolja, hogy a kormány­zat mielőbb alakítsa ki műem­lékvédelmi koncepcióját, s ter­jessze a Parlament elé az erről szóló törvényt. A számvevőszéki vizsgálat súlyos hiányosságokat fedezett fel az Országos Műem­lékvédelmi Felügyelet működé­sében. Az állami szintre kizáró­lag ezen az intézményen keresz­tül finanszírozta a hazai műem­lékvédelmet. Ehhez képest a fel­ügyelőség kirívó gazdálkodási, számviteli, nyilvántartási vétsé­geket követett el. Az állami pén­zek hatékony felhasználását pénzügyi és szakmai terveknek kellett volna biztosítaniuk, ezek a tervek azonban el sem készül­tek, vagy évről évre megalapo­zatlan, minden koncepciót nél­külöző írásokként láttak napvi­lágot. Az eredmény: ma már megállapíthatatlan, hogy egy- egy létesítményre összesen meny­nyi pénzt fordítottak. A tervek előzetes kiértékelése, illetve a munkafolyamatok ellenőrzése rendszerint elmaradt. Ez azért következhetett be, mert az OMF felügyeletét ellátó tárcák az évek során állandóan változtak: hol az Építésügyi és Városfejlesztés-, hol a Művelődési-, hol a Közle­kedési és Hírközlési Minisztéri­umhoz tartozott. Jelenleg a Kör­nyezetvédelmi és Területfejlesz- tesi Minisztérium a felügyeleti szerve. A viszonylag kevés pénzt sem mindig ott fektették be, ahol arra a legnagyobb szükség lett volna. Például a bajnai kastély és a maj- ki remeteseg tetőjavítására 10 éve nem kerülhet sor, addig Iska- szentgyörgyön, Szanyon, Sopo- gyán, Ö-Ebergényben, Uj- Ebergényben aíszitőmunkála- tokra is tellett. A műemlékvéde­lem hatékonyságát tovább ron­totta, hogy gyakran évekig elhú­zódott egy-egy rekonstrukció. A fehérvárcsurgói Károlyi-kastély­ban 1985-ben kezdtek hozzá te­tőfelújításhoz, s azóta sem sike­rült befejezni csupán félbe hagy­ták. Ugyanez tapasztalható az ís- kaszentgyörgyi Pappenheim- és a boconadi kastélynál, valamint a szerencsi- és a hollókői várnál is. Az ÁSZ megküldte jelentését az illetékes minisztériumnak. A miniszter intézkedett az OMF szervezeti átalakításáról, s febru­ár végén új vezetőt állítot az in­tézmény élére. (FEB) Erdélyi levelek A Kalota partján Ősi kalotasze­gi templom Kos Károly grafikája nyo­mán Kalotaszentkirály. Csodálatos „fészek”. A múló idő homályába vesző, régi gyermekkori emlékek fűznek ehhez az erdélyi faluhoz. Nevéről, talán ennyit: a Kalota előnevet azért viseli, mert itt fo­lyik át a hasonnevű patak, amely elválasztja a történelmileg két fa­lunak számító, de teljesen egybe­olvadt Szentkirályt és Zentelkét. A patak, amely az irodalomba is bevonult, a Sebes-Körösbe tor­kollik, hogy azután valahol Ma­gyarország területén a Tiszával ölelkezzék össze. A Szentkirály utónév — úgy tudni — első kirá­lyunkhoz, Istvánhoz kapcsoló­dik. Még a falu későbbi eredetű, lefordított román elnevezésében is benne van a szent és a király, mert így hívják: Sincraiu. Nem ebben a szép és csodála­tos jellemű embereket tömörítő faluban láttam meg a napvilágot, mégis szülőfalumnak tekintem, hiszen elődeim, nagyszüleimet is ideszámítva, szentkirályiak. Sok, szép kalandos vakációs emlék köt ide. Annak idején, a harmin­cas évek vége felé vasárnapon­ként azzal szórakoztam, hogy néztem, bámultam a templomba igyekvő és oda ünnepélyesen, színpompás helyi öltözetben be­vonuló embereket, akik, kezük­ben az imakönyvvel, vitték be lelkűk örömét és szomorúságát, gondjaikat, bajaikat Isten házá­nak ősi falai közé, és később — láttam — megkönnyebbülten, lelkileg erősebben tértek onnan haza gazdagabb, szegényebb ott­honaikba. Gyönyörű és fennsé- ges „vonulás” volt ez. Életemben azóta sem láttam szebb női vise­letét, mint ebben a Bánffyhu- nyadmelleti faluban. A leányok, ráadásul sokszáz gyöngyből és csillogó aranyló kis korongokból kirakott pártát viseltek. Büsz­kén, felemelt fővel! Mosolyuk olyan volt, mint az örök optimiz­mus, beszédük zamatosán szép, magyar! Nem, nem az irodalmi nyelv, hanem annak egy olyan változata, ahogyan két-három évszázaddal korábban is beszél­hettek egymással a környékbeli emberek. Néztem és csodáltam a refor­mátus templomból a Kalota híd- ján át hazaigyekvő, istenfélő, a munkában örömüket lelő és na­gyon becsületes embereket. Ké­sőbb, gimnazista koromban az­után megismerkedtem Ady End- re verseivel, s micsoda büszkeség vett erőt rajtam, amikor megtud­tam, hogy a nagy költőnek nem csak Párizshoz, Pesthez, Ér- mindszenthez, Váradhoz és Csú­csához volt köze, de ehhez a völgybe zárt, havasalji ősi ma­gyar faluhoz is. 1914-et írtak, s kellemes júniusi melegben Csú­csáról Boncza Bertával átmen­tek Kalotaszentkirályra, a közös rokonok, Visky József ék látoga­tására. S itt egy kis finom borocs­ka mellett Ady megkéri Bertus- ka kezét, s Csinszka olyan, mint­ha hirtelen az égi boldogságba emelkedne. Aztán ebéd után a Kalota partján Viskyék kertjé­ben egy ma is meglévő hatalmas és sűrű lombozatú fa alatt az ugyancsak boldogságban úszó költő megírja egyik igen szép versét: ”Pompás magyarok, templomból jövet / Mentek át a Kalota folyón / Sa hidat fényben majdnem fölemelte / Az ölelőjú­niusi nap. / Mennyi szín, mennyi kedves / És tarkaságban annyi nyugalom... Csönd, június van a szívemben, / Átvonult templomi népség / Belém költözött áhítata /Se percben a Kalota partján / Biztosság, nyár, szépség és nyu­galom.” Később Sándor László- néhoz írott levelében Ady be­vallja: „...Valóban gyönyörű va­sárnap délután volt az, amikor az inkriminált vers megszületett. Kalotaszentkirályon, rokonok­nál, a Kalota partján, kertben, s mellettem egy egyszerű an­gyal...” A „pompás magyarok” temp­lomból jövet azóta is vonulnak a dombon és a köztudatban még él a költő emléke. Az idősebbek okítgatják a fiatalabbakat: „Nézd, ott, azt a fát... Ady lomb­jai alatt érte meg élete egyik leg­boldogabb napját...” Kalotaszentkirály sohasem adta meg magát. Lett légyen bár­milyen is a sors, lett légyen akár­milyen fekete is a kenyér, sava­nyú, ecetes a bor, reménytelen és kilátástalan a holnap, hitét erősí­tette a templom és — kis megsza­kításokkal — az iskola. Amikor a kommunizmus betért ebbe a kis faluba is, amikor kihúzták mind- annyiuk lába alól a talajt, az éle­tet adó földet, amikor elhajtották fejősteheneiket és bivalyaikat, igáslovaikat, elvitték szekerei­ket, ekevasaikat, vetőgépeiket, láttam jaj veszékelő asszonyokat, szemüket törülgető, kezüket tör­delő, lehorgasztott fejű férfiakat. Azt hittem akkor, hogy meghalt egy, talán ezer éves falu, kipusz­tul egy évszázadok óta összeku- porgatott civilizáció, egy közös­ség, amely oly sok jeles embert adott az országnak. De... a túlé­lés ereje erősebb volt a pusztítás, a lelki béklyó démonánál: Kalo­taszentkirály él, és újra remény­kedik. Sőt, évtizedes kiesés után ismét magyar ember ült be a pol­gármesteri székbe. Felcsillantak a szemek, kivirágzik az oly soká­ig sötétségbe burkolódzott re­mény. Újra megtanulnak élni, gazdálkodni, hinni az emberek, kisimulnak a ráncok, amelyeket a hosszú megaláztatás évei vés­tek a tisztán megőrzött homlo­kokra. Kalotaszentkirály Kalotaszeg szíve. S e sorok írója büszke arra, hogy ősei sírhantjai itt dombo­rulnak. S mivel az idők folyamán sokan mesterségesnek vélték oly furcsa nevem, hadd mondjam el, hogy hasonló nevű őseim százá­val pihennek a falu történelmi le­vegőjű temetőjében. Nem tu­dom mivel érdemelték ki előde­im valamikor ezt a sokat ígérő és sokra kötelező családnevet. Jó­magam csak méltatlanul örököl­tem biztosan nagyszerű és e név­hez méltó szellemű, szegénysé­gükből is kiemelkedni tudó, ma­gamban oly sokszor felmagasz­talt őseimtől, akikre csak hálával és szívet melegítő büszkeséggel gondolhatok, amikor évente egyszer kimegyek a falu szélére, leemelem kalapom, s magamban csendesen elmondom az erőt adó és felemelő Miatyánkot, s közben elhelyezem a megemlé­kezés, a hála virágait a lankás ol­dalon domboruló, Ady fájától nem is olyan messzire meghúzó­dó ismerős magyar sírhantokra. Okos György (Kolozsvár) Mit is mesél a bécsi erdő? Román Judit Ódon von Horváth népi játé­ka, Volkstück-je egy bécsi mel­lékutca „link bagázsáról” szól, az 1929-es világválság által is súj­tott osztrák főváros hátsó udva­ráról. Ahol — az akkori közép­európai kiszólás szerint — lin­kek, ezek a hazug, vagy hazuggá vált, hamis, netán képzelődő kis- egzisztenciák élték-morzsolták mindennapjaikat. Sok szélhám­mal! Ez a bécsi mellékutca olcsó igényeket olcsón kiszolgáló em­bereket nyomorít egymás mellé, ahol egyik a másik bűnéből-ba- jából él. Itt mindenki túlélni akar, úgy boldogulni, ahogy tud, vagy ahogy engedik. Ezek között fontos helyen, szinte gyűjtőlen­cseként helyezkedik el Alfréd, ez a semmire nem alkalmas, de jó megjelenésű fiatalember, akit a nő a trafikos-kisegzisztencia ke­gyeibe fogad, használ, áltat és él­tet. Az alkalom hozza össze Alf- rédot az ártatlannak született Marianne-val, aki nem tud haso­nulni, lezülleni arra a kétségbeej­tő sivár, koszos, érzelmi és erköl­csi szintre, ahol az apja is, a nagy­mama is, a báróné is, vagy Erik, vagy Hierlinger Ferdinand és természtesen Alfréd is jól, mi több, otthon érzi magát. És mert ez a jobb sorsra érdemes lány nincs beoltva saját érzelmei és vonzódásai ellen, beleszeret a körülmények összjáték folytán — a link Alfrédba. Ebbe a ki­glancolt niemandba, lóverseny­bolondba, flört- és szerencselo­vagba. Akinek viszont nincs ere­je, lelke visszautasítani ezt a tisz­tán lobogó lányt és szerelmét. Marianne életében az egyet­lent, a százezer karátos gyémánt szerepét tölti be Alfréd. Ösztö­nösen talán felismeri ez a bécsi lányt, hogy itt minden körbe fog­ja őt, itt minden az ő érzelmei el­len működik, még az ő élvhaj- hász apja is, akinek olykor talán fontosabb a zoknitartója, mint a lánya boldogsága. Úgy van ez a szerelmes lány, mint a pár éves gyerek, ha botladozni kezd a na­gyok között, a nagyok lábai kö­zött keresve-kutatva, hogy kér­né, fogadnák el őt egyenrangú­nak, embernek. Marianne ráéb­red, hogy mindent be kell vetnie, hogy egyáltalán reménye lehes­sen a sikerben. Végighallgatja Alfréd és Ferdinánd vagánystí­lusú beszédét, amiből kitetszik, Alfréd panaszkodj a a nyilvánva­lóan összeköttetéseiből élő se­lyemfiúnak, hogy nem ő dugdos- sa Marianne-t a világ elől, hanem Marianne szakította el őt, Alfré- dot a jóbarátaitól. Alfréd sajnál- tatja magát, hogy a játékban ve­szített, mert a szerelemben sze­rencsés, miközben a lány nyaká­ban lógó láncra bámul. Marian­ne be is mutatja az amulettet, „mikor kicsi voltam, ha valamit elvesztettem, csak azt mondtam, Szent Antal, segíts — és mindjárt megtaláltam.” Kis csend után Alfréd kérdezi: „Jelkép ez most?” Marianne: „Csak úgy...van...” A darabban, az írói utasítás­ban nem áll az, hogy Marianne át is adja ezt a Szent Ántal-amulet- tet Alfrédnak, de itt megtörté­nik. És nem azért fut végig az a bizonyos borsószem a hátamon, s alatta az a bizonyos borzongás, mert szentimentális néző va­gyok, mert tudom, hogy szavai ellenére Alfréd az amulettben nem a babonásnak is mondható érzés foglalatát látja, hanem a pénzzé váltható fém értékét, ha­nem azért, mert Román Judit, ez a fiatal színésznő, aki a főiskola után rögtön Egerbe jött és itt „dolgozik” már öt éve, most megy tovább, a pályán feljebb, Pestre, szóval ez a gyerek-asz- szony olyan mozdulatokkal, az arcnak olyan alázatos és szemér­mes rimánkodásával, felajánlás­sal, az áldozattá válásnak olyan egyértelműségével fosztja meg magátsegítő erejű értékétől és hi­tétől, amit csak egy romlatlan és mmolhatatlan szerelem indokol­hat. Talán fel sem fogja, meg se akarja érteni, hogy minden tett, minden áldozatvállalás egy fene­ketlen vödörbe öntött pohár víz­nél nem több. Mire ez az áldozat­hozó pillanat elszáll, már Alfréd odébb is dobja pár schillingért ezt a fémet, hogy fogadáshoz jus­son a lóversenypályán. (Mi meg döbbenten ülünk a zsöllyében a játék igazi erejétől érintetten.) Nekem, nézőnek ez a festett világ, ez a színház ez a darab azért hozta — hozhatta meg ezt az élményt, mert Román Judit nem a felszínét mintázza ennek a figurának, hanem magára veszi a legesztelenebb tévedés, a viszon­zatlan szerelem megbocsáthatat­lan bűnét. Vállalja is minden büntetését, a bűnhődésnek azt a kálváriáját is, ahogyan az érzelmi tragédia csupán káromolni kezdi az egeket. Magasabb síkra emeli fájdalmát, a bécsi mellékutcai linkeknél, ott keres megértést, megcsalatásában is némi vigasz­talást, ahol az idegesen figyelő­nek nem adatik válasz. Ödön von Horváth, ez a félig magyar, német — osztrák drá­maíró nem élt meg harmincnyolc évet. Korát sokrétűen megírta azt is, ami nekünk okulásul szol­gál — ma is. A linkek, az apró, a szellemi senkik, erkölcsi ragyá­sok között is lehet — mi több, kell — megadni a tiszteletet azoknak, akik bukásukban is tisztákká maradnak. Egy ilyen alakítás megerősít minket ebbéli hitünkben. Farkas András „Nem a felszínét mintázza ennek a figurának...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom