Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-04 / 54. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. március 4., szerda A tanár úr példát mutatott Egy örökzöld tankönyv krónikája Tulajdonképpen levelet kellett volna ír­nom, megfogalmazva ebben elismerésemet, tiszteletemet, nagyrabecsülésemet. Annak az egri származású Huszty Mihály tanár úr­nak, aki 86 esztendősen a barokk városba utazott, hogy emlékeztessen arra: hite, kül­detéstudata sugallatára nem könnyű élete során tőle telhetőén mindent megtett a fel­növekvő nemzedékek tudatának pallérozá­sáért, érzés- és gondolatvilágának csiszolásá­ért, ismereteinek gyarapításáért. Érdeklődéssel olvastam 1941-ben megje­lent saját kiadású kötetét. Azt a Kis magyar irodalomtörténetet, amelyet a számára any- nyira fontosnak tartott tanoncoknak — ma ipari tanulóknak nevezzük őket — írt, szer­kesztett szerves egésszé. Élvezettel tanulmá­nyoztam ezt a ma is időszerű, napjainkban is aktuális, hasznosítható, okos szemléletű ki­adványt. Megálmodója igazolta: tisztában van azzal, hogy kikhez és miért szól. Ez ért­hető, hiszen pályája során mindenekelőtt azért munkálkodott, hogy a mindenkori ifjú­ság folyvást mostohagyermekként kezelt ré­tegét felemelje, megajándékozza a kultúra szeretetének, befogadásának semmi mással nem pótolható élményével. Mindezt a nyilvánosság előtt is el kellett mondanom, mert ő már annyi évtizeddel ez­előtt is tudta, hogy a hatás, az oktatóerő alap­vető titka az, hogy tömören, világosan, érde­kesen, röviden szóljunk a legfontosabb dol­gokról. ő így cselekedett. Kilencvenhét ol­dalba sűrítette a honi literatúra krónikáját. Sokan megkérdőjeleznék ezt a vállalkozást, azon siránkozva, hogy lehetetlen sikerre vin­ni. Ez a kitűnően felkészült pedagógus nem meditált, hanem dolgozott, megmutatva azt, hogy csak a tehetetlenség kelt jókora csin­nadrattát. Mellesleg az sem csalódik, aki egyetemi szinten képzett fejjel lapoz bele ebbe a műbe. Érthető, hiszen megcsodálhatja népművelői hangoltságát, és bizony olyan információk­hoz is juthat, amelyektől az elmúlt 40 év mar­xista „bölcsei” megfosztották: szembesülhet Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Prohászka Ot­tokár, Tormay Cécile, Gyóni Géza, Sík Sán­dor, Mécs László, Nyíró József munkásságá­val, azaz olyan kincsekkel, amelyek nélkül csak torzó literatúránk. Tessék elképzelni, hogy ezt az anyagot a szerző tinédzsereknek szánta. Amolyan ét­vágygerjesztő aperitifnek. S azt is tegyük hozzá rögtön, hogy medicinája beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ez a ma már idős ember megifjodó tekin­tettel idézi azokat a sztorikat, amelyek ehhez a gyereksereghez kötötték. A hajdani nebu­lók felnőtté öregedtek, de nem felejtik azt a Mestert, aki a jóra, szépre és az igazra serken­tette őket. Csak hát ezt a lelkes férfiút — akárcsak any- nyi társát — bolsevista következetességgel félreállították a korcsagyúak, olyannyira, hogy — s ez a megdöbbentő — neki kell ma­gyaráznia azt a jelképes bizonyítványt. Higgye el, Tanár Úr, nem lesz már erre szükség. Üzenetét, jelzéseit nem sugározta, küldte céltalanul a jövőnek. Nemcsak tanítványai vették, hanem érté­keli majd a jelen, s az utókor is. Örökzöld iránymutatásként... Pécsi István ^ >1 atoji Trükkös halál 2. v ______________ ______________J V .____________________________J F arsang a palócok földjén Az északi magyar középhegy­ség, a Cserhát, Mátra és a Bükk vidéke, mint a palóc néprajzi csoport központi területe, sokáig a magyar népszokások, a hagyo­mányos népélet és műveltség re­zervátuma volt. A későn, csak a múlt század közepén megindí­tott iparosodás szinte középkori kulturális viszonyokat változta­tott meg, a gazdálkodás, az élet­mód régies maradt, és ennek ma­radványait nemcsak leírások, hanem a népi emlékezet, sőt egyes helyeken a gyakorolt nép­szokás is őrzi. A zord tél és a reményt keltő tavasz átmeneti időszakában, a farsang idején is szervezett ma­gának ünnepeket, vidám esemé­nyeket a falu népe. A farsang időszakát az egyház határozta meg, a vízkereszttől farsangva­sárnapig vagy hamvazószerdáig tartó mintegy hat hetet mondták farsangnak. Maga a szó osztrák­német eredetű, éppúgy, mint an­nak szlovák vagy szerbhorvát formája, tehát ebben az esetben is egy közép-európai szokással van dolgunk, amely a nagyböjt lezárása, de mint minden átme­net, ez sem egyszerű. „Farsang három napjába’ nem vittél a bál­ba” — panaszkodik egy népdal­ban a lány, aki így hoppon ma­radt. A három farsangvasárnap, farsanghétfő és farsangkedd a palócoknál ünnepnek számított, mert hétfővel elkezdődött a nagyböjt, amire már vonatkozott az egyház húsra és zsírfogyasz­tásra vonatkozó tilalma. Ennek ellenére a böjt első két napját még sikerült a vígsággal, tánccal együtt az ünnepi étkezés számá­ra is megszerezni, és ennek végső lezárását már népi szertartás kí­sérte: a báli mulatságnak a köz­ségi bíró vetett véget éjfélkor azzal, hogy elvette a cigányok hegedűjét, és a fiatalságot haza­küldte. A böjtöt azonban a legé­nyek még mindig nem kezdték el, mert a következő napon, hamva­zószerdán maskarába öltöztek, és csoportosan járták végig a fa­lut. Bükkszéken verssel állítot­tak be a lányos házakhoz, és így szedtek össze valamennyi kol­bászt, szalonnát, tojást, bort: Ma van kedvem, holnap nem lesz,/ Mert böjtfogadó szerda lesz. / Nem szabad a húst megenni, / Ci­berére kell szorulni. A cibere er­jesztett gabonalé felhasználásá­val készült savanyú, zsírtalan le­ves, és bizonyára sanyarú étek le­hetett. Az Eger melletti Novajon ezt a kéregetést remélésnck ne­vezték, a legények menetében pedig jegyespár, vőfély, kémény­seprő és egyéb figurák foglaltak helyett. Hasonló szerepe volt a Mátrá­ban az asszonyfarsangnak neve­zett szokás. Mátraszőlősön és Mátraalmáson, de Parádsasvá- ron is asszonyok öltöztek álruhá­ba, és járták végig a falut. Jég­csappal megborotválták a férfia­kat, este pedig macskabált ren­deztek, ahová férfiaknak nem volt szabad bemenni. Mátrabal- lán temették a farsangot, vagyis ezt szimbolizálva egy szalmabá­but készítettek a legények, és ki­vezették a faluból. Az egyik le­gény medvének öltözött, egy másik úgy vezette a medvét, mint aki táncoltatja, és a menetet egy szalmából, zsákból készített bá­bu egészítette ki. Egy „kántor” verssel búcsúztatta a bábut úgy, mintha meghalt volna. így járták végig a falut, élelmet gyűjtöget­tek a náluk lévő nyársra, majd egy háznál elfogyasztották. Mát- raszelén a bábut Farsang János­nak nevezték, és az előbbiekhez hasonló módon szerepeltették. A nyugati palóc népszokásban — a Zagyva völgyétől nyugatra — a bábu neve kisze, és maga a művelet később, virágvasámap zajlott le, de nem a legények, ha­nem a lányok körében. A nagyböjtöt megelőző mu­latság három napig tartott, ez a farsang farka, a polgárságnál használt „bál” szó helyett falva- inkban az tő vagy íjó kifejezést is­merték. A szó tulajdonképpen ivót jelent, ami lehetett egy kocs­maház vagy lakóház is. Felsőtár- kányban 1949-ben rendezték meg utoljára hagyományos for­mák között, és ennek alapján tudtuk szervezési módját és lefo­lyását leírni. A falusi társadalom logikusan felépített szerkezete és a rend, az illem megtartását szol­gáló szigorú szabályai hatásosan érvényesültek az ió megrendezé­sében is. A bál szervezése a fonóház­ban kezdődött. Külön mulatott az Alvég és a Felvég, de emellett még elkülönültek a fiatalabb és az idősebb legények is. 1945-ig négy ió szokott lenni, amelyek számára négy házat vettek bérbe. A lakás vagy az életkor szerint érdekelt legéqyek megelőlegez­ték a költségeket, maguk közül rendezőket, darabontokat vá­lasztottak, és felkértek egy idő­sebb, hites embert „ió-bírónak,” akit ezért meg is fizettek. Ő ve­zette az előkészületeket, tehát kibérelték a házat, megvették a szükséges bort, megfogadták a muzsikást, vagyis a cigányze­nészt vagy a bandát, azaz a fú­vószenekart, és kapával felvág­ták, ledöngölték az iósház föld­jét, hogy ne legyen nagy por. A darabontok a bírónak minden­ben segítségére voltak. Vasárnap litánia után az kis­házakhoz vezető útvonalon a ze­nészek rázendítettek, és ezzel kezdetét vette a farsang. A tánc­házak kapujában álló darabon­tok kiabáltak: Befelé legények, befelé lányok, ingyentánc van! Mindenki betódult, a zenészek eljátszottak egy csárdást, de a vé­gén a bíró és a darabontok „min­denkit kihajtottak,” csak a társak maradtak bent, akik előlegezték a költségeket. Ettől kezdve már csak azok mehettek be táncolni, akik „befizették”. A bíró számára asztalt állítot­tak az ió sarkába, s ő egy görbe bottal a kezében állandóan ott tartózkodott. Felsőtárkányban a darabontok szalagot viseltek a kalapjuknál, pl. a Felvégen nem­zetiszínt, az Alvégen fehéret. A mestergerendára láncot kötöt­tek, amivel később büntetéseket róttak ki. Egy darabont az ajtó­ban állva szedte a belépődíjat: egy-egy legény befizetett a szere­tőjéért mind a három napra, aho­gyan a nóta is mondta: A nép­házba ráfútiak a bandára,/ Oda gyónnék a legények sorjába./ Oda gyön az én babám is meg­venni, / Ezüstpénzzelfog énértem fizetni. Akit a darabont beengedett, azt a bíróhoz kísérte, és befizet­tette vele a pénzt, amit a bíró a nyakába kötött vászonzacskóba rakott el. Először csak a legények men­tek be, és fél óráig magukban verbunkot táncoltak. Közben in­tettek az ablakokon vagy az ajtó­nál leselkedő szeretőjüknek, aki bejött, és bekapcsolódott a tánc­ba. Ez már páros tánc, csárdás volt, és a kör közepén járták. Éj­fél tájban hazamentek, és a lány ilyenkor adta át a legénynek ma­ga varrta zsebkendőjét és egy nagy szál aranyozott rozmarin­got, amit ő az egész farsang alatt viselt. Hétfő reggel mise után az iós- házak bandái már a templom előtt várták a fiatalokat, és rá­zendítve, az ióba kísérték őket. Előbb azonban minden ió eljárta a templom előtt a paptáncát. előbb a legények is magukban táncoltak, majd magukhoz intet­ték a szeretőjüket. A tánc végén elvonultak az iósházhoz, ahol a bíró megvizsgálta, van-e minden legénynél imakönyv és olvasó. Ha nem volt, a darabont felkö­tötte a láncra, és ott maradt ad­dig, amíg valaki — a szeretője — ki nem váltotta. Ugyanígy járt az a legény is, aki olyan menyecské­vel táncolt, akinek nem volt jelen a félje; vagy ha valamelyik le­gény káromkodott, rendetlenül viselkedett. Kedd éjfélkor megjelent a köz­ségi törvénybíró, és elszedte a vonót a muzsikásoktól, vége lett a mulatságnak. Szerdán hamvaz- kodás nevű egyházi szertartás után az iós legények elmentek kéregetni, másképp: „a farsang boldongját járni”, amiről előbb már szóltam. Ez már általános volt, és egyes falvakban még ma is szokásban van. Azáltal, hogy az összekoldult szalonnát, kol­bászt, tojást elfogyasztották, a fiatalságnak a hagyományos renddel, szokásokkal való szem­benállását fejezték ki, amire minden korszakban, így napja­inkban is találhatunk példákat. Bakó Ferenc Vöröskeresztes gyűlés Megválasztot­ták a küldötteket Megtartotta városi szintű kül­döttgyűlését a Vöröskereszt fü­zesabonyi szervezete. Jakab Ru­dolf né, a testület titkára elmond­ta, hogy a fórumon megválasz­tották a március 28-án tartandó megyei küldöttértekezlet hétta­gú füzesabonyi delegációját, s többek között beszámoltak a Vöröskereszt VII. kongresszusa óta eltelt öt év munkájáról. Ez utóbbival kapcsolatban elhang­zott, hogy megnőtt az egészség- nevelési, családvédelmi tanfo­lyamok száma, amelyeknek munkáját már az önkormányza­tok is segítik. Jó példa erre, hogy a helyi vezetés nagymértékben átvállalta a véradó-találkozók szervezését, s pénzjutalmat is adott több véradónak. Jakab Rudolfné hangsúlyozta, hogy Füzesabony és környékének alapszervezetei az elmúlt évek­ben adományokat gyűjtöttek az örmény és a romániai magyar menekültek javára, valamint jó néhány erdélyi kisdiák nyaralta- tását szervezték meg megyénk­ben. J ó, vagy inkább látványos film volt a Trükkös halál első része, óha­tatlan volt tehát, hogy elkészüljön ez a mostani, második is. Az ember ilyenkor némi félelemmel ül be a moziba, rossz tapasztalatai azt sugallják, hogy a második sose lehet annyira jó, mint az első. Eleve azért, mert az alap ismerős, legfeljebb itt-ott lehet csiszolni az „épít­ményen”. Amikor megjelenik a színen a hajdani látványtervező, és megtud­juk róla, hogy visszavonult a szakmától, már gyanút fogunk. Játéko­kat tervez? Aha... egy darabig, aztán jön valami rossz ember, és meg­int behúzza a csőbe. Minekutána ezeknek az amerikai csőbehúzásoknak a kimenetelét ismerjük (boldog vég...), ezért magával a történettel nem is érdemes foglalkozni. Sokkal inkább a látvány az, ami leköti a figyelmünket. Képzeljük el, hogy egy boltba beszorulunk, mint egy patkány, ke­zünkben se pisztoly, se kés, de még egy ócska gumibot se — az ellen­ség meg ott áll egy nagy mordállyal a kezében. Mit teszünk? (Én sikí- tozni kezdenék, nő létemre, na de itt a főszereplő férfi — a lelemé­nyes, bátor, oroszlánszívű...) Innentől kezdve nagy játék az egész: hajlakk, babkonzerv, pattogatott kukorica, mák, liszt és hasonló nya­lánkságok. Olyan zűrzavart lehet ezekkel csinálni, hogy a mord el­lenfél fejvesztve menekül. A harsány humor is lecsendesül kissé ebben a filmben. Jelzésszerű szinte a jelenet: a látványtervezőnek van egy nyomozó barátja, aki szintén visszavonul, s egy csendes kis kocsmát alakít ki, s ott éppen koktélt kever. A látványtervező a Koktél című filmben is játszik, az utalás persze lehet véletlen — de inkább tételezzünk fel ennyi „di­rekt” kreativitást az amerikaiakról. Az ügyes effektusok mellé némi művészettörténetben is szeren­cséltetnek minket az alkotók. Michelangelo tíz, eredeti aranyérméjé­ért folyik ugyanis a küzdelem, amit annak idején elloptak egy múze­umból. Meghökkentő jelenet: az érmékért a maffia is beszállt a harc­ba, ám céljai nemesek — vissza kívánja juttatni a Vatikánba az erek­lyéket. Hát igen... Filmtörténeti ritkaság lehet majdan ez az alko­tás, hisz ilyesfajta erényességgel ritkán ruházták fel eddig az alvi­lágot. Úgy tűnik, itt végül mindenki jóságos keresztapává válik, a boly­gónk pedig nemsokára maga lesz a paradicsom, ahol mindenki jól sé­kelt koktélok mellett nézheti majd a boldog végű amerikai filme­ket... Doros Judit Hamvazószerda A tavasz első üzenete. Negyven nap múlva húsvét lesz, rügyező, barkálló, illatos tavasz. Előbb azonban hamu hull homlokunkra. Nem­csak a múlandóságra figyelmeztet, hanem a vál­tozatlan értékek felé is irányít. A hamu elenyé­szett múlt, de a jövő üzenete is. Beírat a nagy­böjt iskolájába, hogy onnan megtisztulva jöj­jünk ki, és befogadjuk a húsvét üzenetét. A lélek tavaszának ősi hagyománya a nagyböjti jó csele­kedetek hármassága. Ma mérik a koleszterin­szintet, és sokan böjtölnek nemcsak nagyböjt­ben, hanem az év más szakában is. Az egyház a megtisztult lélek imádságos felemelkedését is hangsúlyozza. A lélek megújulásának tavaszát a fájó társadalmi különbségek enyhítésének szenteljük. Mindig az volt a szándék, hogy amit az egyes ember magát megtagadva félre tud ten­ni, azt adja a rászorulóknak. így a lélekújulás nem öncélú, hanem megvan a társadalmi kisu­gárzása is. Az ősi korban a társadalmi különbsé­gek feloldásának egyetlen megoldása volt az adakozás. Akkor még nem létezett szociális biz­tosítás, betegbiztosítás és öregségi nyugdíj. Lé­tezett azonban alamizsna (ne féljünk ettől a szó­tól!), amelyet a hívő lelkiség követelményének tekintettek. Szent Pál Korintusban sürgette a gyűjtést a je- ruzsálemi hívek javára. „Amint mindenben ki­tűntök. .., tűnjetek ki a jótékonyságban is... Nem úgy, hogy mások megszabaduljanak nyomorú­ságuktól, ti meg bajba jussatok, hanem egyenlő mérték szerint.” Aranyszájú Szent János drámai szavakkal biztatta konstantinápolyi híveit: „A szegények lelkünk orvosai, jótevőink és védelmezőink. Nem annyit adsz, amennyit kapsz; pénzt adsz, és a mennyországot kapod; megsegíted a rászoru­lót, és megengeszteled az Urat. Látod, milyen nagy a viszonzás különbsége... Őseink a temp­lomok előcsarnokában helyezték el a szegénye­ket, hogy a látvány felhívja az embertelen és ri­deg önzés figyelmét. Ott áll az öregek tömege, görnyedtek, rongyosak, szennyesek, piszkosak, botra támaszkodnak, így is alig tudnak megáll­ni, van, aki elvesztette szeme világát, van, akinek egész teste beteg. Van-e olyan kőszívű, kemény­lelkű ember, aki öregségüket, gyöngeségüket, szegénységüket, silány ruházatukat látva részvé­tet ne érezne, meg tudná keményíteni szívét, és érzéketlen tudna maradni? Ezért állnak ott, és maga a látvány szavaknál hatásosabban hívja fel adakozásra a belépőket. "Amikor a pátriárka a Hagia Sophia arany mozaikcsamokaiba lé­pett, ilyen látvány fogadta. Ma már szociális gondoskodás van. Az igaz­ságos munkabért szerződések s törvények rög­zítik. Ezek biztosítják a családi bért, a munka­adó jövedelmét és a közjót biztosító állam bevé­telét. XIII. Leó pápa érzékelte a kor kihívását, és kiadta első szociális körlevelét. Azóta minden pápa megismétli az alapigazságokat, s korához alkalmazza. Az igazságon és jogon túl azonban szükség van empátiára is, amely beleérez a szük­ségbe jutott ember helyzetébe. Itt már nem a jog kikényszerítő erejéről kell beszélnünk, hanem a méltányosságról. A társadalmi rend megújulásának igénye visz- szavezet a szeretet eszméjéhez. Erről beszélt XII. Pius pápa a „Rerum novarum” negyvene­dik évfordulóján: „mindenben a legfontosabb szerep a szeretetnek jusson... Az összes embe­rek becsületes együttműködése a közjóra csak úgy lehetséges, ha a társadalom valamennyi osztályát áthatja az összetartozás érzése, mint ugyanannak a családnak tagjait...” Hamvazószerdán nemcsak halott hamu hull homlokunkra, hanem a mindent megoldó sze­retet tavaszi napsugara is. Miklós Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom