Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14-15 / 63. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. március 14—15., szombat—vasárnap Szokások és babonák Apor Elemér, az ismert egri újságíró, irodalmár a kö­zeljövőben, egészen pontosan március 19-én ünnepli születésének 85. évfordulóját. E jeles eseményt meg­előzően adunk közre részleteket az alábbiakban. A fe­je fölött a pallos árnyéka című regényéből, amely Do­bó Istvánról szó. Esküvő az egri várban 'Népi képzeletvilágunk tele van hiedelmekkel, babonákkal, szokásokkal, amelyeket évszáza­dok ófa hordozunk magunkkal, és amelyektől — úgy tűnik — nem szabadulhatunk. Hozzánk tartoznak, részünkké váltak, no­ha voltak idők, amikor nem egyet közülük veréssel, sőt halál­lal is büntettek, gyökerestől akarván kipusztítani belőlünk. E csokorból ki kell emelnünk azo­kat az évszázados népi hagyomá­nyokat, amelyek egy-egy ünnep­hez vagy ünnepkörhöz, így a far­sanghoz is kapcsolódnak. Köztudott, hogy a farsang a vígság, a párválasztás, a bálok, lakodalmak időszaka, amelyet majd a böjt követ, amikor vi­szont tilos minden effajta viga­dalom! Ugyan ki ne hallott volna már a farsangi szokásokról, a Luca-szék készítéséről, a busók­ról, a tél temetéséről, a fel-fellán­goló tavaszi tüzekről, amely szo­kások mögött valahol a legősibb hiedelmeink, pogány kori emlé­keink rejlenek. E szokások folk- lorisztikus jellegük miatt is meg­őrzést érdemelnek: a gonosz el­űzése, a bűnök megbüntetése, a jók jutalmazása, a termékenység és az áldás várása képezi tartal­mukat, lényegüket. Más a helyzet a „babonák­kal”, amelyek manapság is van­nak, sőt burjánzanak, hovato­vább kifejezésük ilyen vagy olyan formában szokásunkká válik. Kevés olyan ember akad, akinek ha kéményseprőt lát és rá­adásul még péntek is van, ne for­dulna meg a fejében, hogy lottót vegyen. Ám mielőtt egyetlen lé­péssel is továbbmennénk, üssük fel a lexikont, és olvassuk el, hogy tulajdonképpen mi is a ba­bona... „Minden olyan téves nézet és gyakorlat, amely sem a vallás, sem a tudomány felfogásával nem egyeztethető össze. Fajai: a jóslás, bűbájosság, varázslás stb.” Régi-régi írások között keres­gélve olvasom, hogy egy ismeret­len szerző szerint az emberi lélek kertjében — amely inkább dzsungel, mint gondozott park — egyetlen kiirthatatlan „nö­vény” van, ez pedig a babona. Jöhettek, tűnhettek korok, virá­gozhatott a tudomány, forradal­mi korát élhette a technika, ezt a gyomot, mármint a babonát kiir­tani nem lehetett! Bizony, saját­ságos, hogy gyakran a legművel­tebb, legtudósabb emberek is ba­bonásak, de legalábbis babonás szokások rabjai anélkül, hogy H uszonöt éve ismerem Gusztit. Hórihorgas, amo­lyan egyszálhurka ember, más­képpen szólva Isten számkive­tettje, akit mindenki éppen ak­kor szedhet elő, amikor szüksége van rá. Guszti, az alkalmi mun­kás! Jön a tavasz, be kellene kapál­ni a szőlőt, vagy szenet behorda­ni, fát hasogatni — semmi gond: szólni kell Gusztinak, máris jön, és teszi a tennivalót. Tudtommal magányosan él valahol a város­ban, van bejelentett lakása, s sze­mélyi igazolványába is ezt írták: alkalmi munkás. A napokban az utcán egymás­ba botlottunk, a nagy égimeszelő szinte árnyékot vetett rám a tél­ből kikapaszkodni készülő nap­sütésben, siltes, kék sapkájában, félregombolt, téliesített dzseki­jében ezer közül is megismer­ném. — Nincs alkalmi munka? Bárhogyan is töröm a fejem, sétálgatok gondolatban a ház körül, pillanatnyilag semmi jóval nem biztathatom, hanem meg­ígérem, hogy amint ébred a ta­vasz, és a szőlőben mozdulni le­het, azonnal híradással leszek. — Hol érem el? — A Törpesasban, uram, mint máskor... Tél van még, foga van az idő­nek, engem még a bundában is majd megvesz az Isten hidege, de Guszti a vékony gúnyában is jól tartja magát. Arra gondolok, hogy biztatásképpen talán né­hány forint előleget is adhatnék neki, de ő nem kér, tudtommal soha nem fogad el alamizsnát, így aztán behívom az egyik ut- cánkbeli cukrászdafélébe. — Mit iszik? — Egy fél fehéret! Friss kávé illata csapja meg az hinnének a babonák erejében. Ugyan miért bűn az, ha valaki pénteken és tizenharmadikán a naptáljára tekint, és nyomban rögződik benne a gondolat: ma jó lesz vigyáznom! Kevés ember akad, akinek — ha fekete macska szalad át előtte az úton—nem tá­mad szorongó gondolata. Ennek a tudata — akarva, nem akarva — sokszor az egész napját betölti. Sorolhatnánk to­vább a babonát idéző állatokat; a huhogó baglyot, a denevért (vámpírt) és a nyulat, amely bi­zony elfut az ember szerencséjé­vel... Kik a legbabonásabbak? Százesztendős kalendáriu­mom szerint a férjhez menendő lányok! őket gyötri ugyanis a kí­váncsiság, a vágyakozás egy ked­vükre való férfiért. Nyilván ők szeretnének jeleket látni, tudni azt, hogy mi, mikor és hogyan következik majd be... A legrégibb szokásaink, babo­náink közül említve egyet-ket­tőt, vegyük elő például az And- rás-napi böjtölést. Régi babona- ság volt, hogy az a leányzó, aki András napján kerek huszon­négy óráig egy falatot sem evett, a reá következő éjszaka az álom tündérétől megtudhatta, hogy ki lesz a jövendőbelije. Ennek az álomfejtésnek azonban elenged­hetetlen feltétele volt, hogy az el­adó leány egy tükröt, egy kalapot és egy nadrágot tegyen a fejpár­nája alá. Mindezen kellékek hí­ján hiába volt a böjt! Közismert volt a múlt század­ban, hogy a leányok a jövendő­belijeiket leghamarabb újhold első vasárnapján vélhették felis­merni. Ilyenkor a kíváncsi leány este sóba mártott egy falat ke­nyeret, megrágta, a pépet a köté­nyébe rejtette, megmutatta a Holdnak, és azzal tért nyugovó­ra. Elalvás előtt azonban elővet­te a tükrét, és — belenézve — a következőket mondta: „Kedves tükröm, fényes tük­röm, aki engem szépnek mutatsz, kérlek, álmomban mutasd meg nekem a jövendőbeli mátkámat! Ugye, milyen kedves, ki tudja, milyen ősi szokások mögé rejtőz­ködő babonák tulajdonosai va­gyunk... Az újholdhoz vonzódik még egy ősi babona is, amely a pókkal kapcsolatos. Ám csupán abban az esetben, ha a kíváncsi eladó leányzó éppen újholdkor fogja meg — mondjuk a padláson — a gyanútlan kis szövőmestert. A pókot egy üres nádszálba kell be­lehelyeznie, és a nád mindkét vé­orromat, arra áhítozom, így — kevés erőszakkal — a parányi asztalka mellé ültetem a vendé­gemet. Szabadkozik, húzódozik, hogy megvár ő a pultnál, igyam csak meg nyugodtan az asztalká­nál a kávét, meg hogy nem szo­kott ő ilyen előkelő helyekre jár­ni... — Szóval a Törpesasban? Hirtelen bőbeszédű lesz, el­meséli, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére ez a kricsni igazán nem késdobáló lebuj, és hogy oda rendes, kimondott úri emberek is járnak, jobban mondva beugranak egy pohár­kára; van biliárd, lehet kártyázni is. — Ha nincs meló, ott mindig megtalál... — Miért nem otthon? Hozzák az italt, két kávét is, de Guszti visszaküldi, mert a kávé­tól remeg a gyomra... — Otthon fűteni kellene! Olyan szempillantás alatt el­tünteti a pálinkát, hogy a kisasz- szonynak alig akad ideje az asz­talra tenni. — Még eggyel? — A kávé helyett! — röhög félhangosan. gét kenyérrel kell eltömnie. Le­fekvés előtt a leánynak el kell mondania mindazon szentek ne­veit, akikre szívesen gondol — mondjuk egy deli ifjú alakjában is! Egy miatyánk elimádkozása után a nádban lévő pókot a hold­fény felé kell tartama, és így kér­ni őt: „Kedves pók. Te, aki magasra tudsz emelkedni, és olyan hálót szősz, amelyet senki más ember­fia a világon, kérlek, hozd elő ál­momban az igazi kedvesemet! Ha elhozod, reggel szabadon bo- csátalak, ha nem, meg kell hal­nod..." Ezek a szokások, babonák a legrégibbek közé tartoznak, nem egy közülük már talán a feledés homályába is merült, ám a Hold valamilyen formában mindig kapcsolatban volt a jövővel, a ti­tok megfejtésével. Erdélyben divat volt a hajnali holdbúcsúztatás, amikor az egész éjjel az égen vándorló Hol­dat csoportosan köszöntötték el a lányok, versikét mondva hoz­zá, és kérve, hogy a követke­ző három éjszaka egyikén ál­modhassák meg a jövendőbeli­jüket... Nem nehéz rájönni, hogy az égitestekkel kapcsolatos babo­nák a pogány kor hitvilágát hor­dozzák magukban, és — mint ár­tatlan szokások — fennmaradtak sok-sok esztendőn, évszázadon át. És ha már az égitestekről esik szó, említsünk meg egy még ré­gebbi babonát: az eladó kilenc csillagos estén kilenc csillagot számlál meg az égen, és kilenc imát mond el azért, hogy nyugal­mas álmában felismerhesse majd a kedvesét... Se szeri, se száma a babonák­nak, amelyek a lakóházzal, a ké­ménnyel, padlással, küszöbbel kapcsolatosak, nemkülönben a háziállatokkal is. Miért is tagad­nánk: manapság megmosolyog­juk ezeket a hiedelmeket, babo­nákat, farsangi szokásokat, mi­közben nem is gondolunk arra, hogy a mi mai világunk is telis­tele van hasonló sartotánságok- kal, trükkökkel, „gyógymódok­kal”, amelyek arra is jók, hogy alaposan „megkopasszák "a gya­nútlan hiszékenyeket... Nehéz szétválasztani az igazságot a ha­misságtól, mert minek is tagad­nánk, mi emberek — mint min­dig is a történelem során — olyan, de olyan hiszékenyek va­gyunk. Vagy csupán kapaszkodunk a szalmaszálakba? Eszembe jutnak a tavaszi nap­számok, Guszti alkalmi munkái, amelyeket mindig emberül el­végzett, egyetlen eset kivételé­vel... — Szőlőkapálás időszaka volt, embert próbáló, kemény munka, óránként meg is jelen­tem a tőkék között egy-egy po­hár pincehideg borral. Később úgy adódott, hogy el kellett men­nem, de a gyors visszatérésben bízva, nem zártam be a pinceaj­tót... Eltelt az idő, délután lett, mire visszaértem. Guszti az iga­zak álmát aludta a meggyfa hő­sében. Felébresztettem, de még mindig álmosan pislogott. — Berúgtam! — Tudott bort szívni? Felült, kidörzsölte a szeméből az álmot, és mélységesen sértő­dötten szólt: — Ezt egy egri embertől kér­dezi? Azért, hogy maga elment, nem dőlt össze a világ... Emlékeztetem az esetre, le­gyint, mint amikor valamit elvitt a víz, és esze ágában sincs keresni a veszett fejsze nyelét. — Nyerő a kártyában? — Csak az időt csapjuk agyon filléres alapon! Egy kis föld 25 dollárért Mint az Associated Press hí­rügynökség beszámol róla, ame­rikaiak százai vásárolnak egy négyzetláb (0,1 négyzetméter) kiterjedésű földet, hogy meg­akadályozzák egy polgárhábo­rús csata színhelyének felparcel­lázását. A South Mountain-i csatát 1862. szeptember 14-én vívta az Északi Unió 25.000 és a Déli Konföderáció 10.000 katonája. A történészek szerint az ütközet­ben 4300-an estek el vagy sebe­sültek meg. Három nappal ké­sőbb vívták a polgárháború leg­véresebb ütközetét a közeli Sharpsburg mellett. E két csatá­ban lúúsították meg az északiak Robert E. Lee tábornok kísérle­tét, hogy áttörjön Észak felé. A South Mountain-i ütközet színhelye 80 kilométerre van Washingtontól északnyugati irányban, Maryland államban. A környéken a legutóbbi időkben megkezdték a parcellázást és a házépítést. Alakult azonban egy társadalmi szervezet, Central Maryland Heritage League né­ven, hogy 8,8 hektárnyi területet történelmi kegyeleti okokból megmentsen az ingatlanügynök­ségektől. Összesen 325.000 dol­lárt kellene összegyűjtenie, s azt találta ki, hogy egy-egy négyzet- lábnyi földet 25 dollárért elad azoknak, akik becsülik a törté­nelmet. George Brigham, a szer­vezet elnöke szerint a South Mo­untain-i csata színhelye arról is nevezetes, hogy Clara Barton, az Amerikai Vöröskereszt alapítója ott találkozott először a háború borzalmaival. A vevők 25 dollárjukért ok­iratot kapnak arról, hogy tiszte­letbeli tulajdonosai annak a terü­letnek, amelyen a polgárháborús ütközetet vívták. A vásárlók kö­zött van egy marylandi kongresz- szusi képviselő, Beverly Byron is, aki öt unokája részére is vett egy-egy darabka földet. Eddig 347 okiratot adtak ki, s más jellegű adományokkal együtt még csak 12.000 dollár gyűlt össze. A vevők azonban naponta nagy számban jelent­keznek, s még Angliából is érke­zett igény a tiszteletbeli tulajdon­ra. Rövid hallgatás után megered a nyelve, és valami mérnökről beszél, akivel iskolába járt annak idején, de akivel gyakran össze­futnak a Törpesasban. — Ő is törzsvendég? — Amióta felmondtak ne­ki... Elgondolkodik, bámulja az üres poharat, könnyesen párás lesz a szeme, szóba hozza újra a mérnököt, említ egy gyáristát, aztán egy agronómust, aki már a harmadik hónapja nem tudja fi­zetni a lakbért... — És maga? Szemrehányással néz, meg­igazítja a siltes sapkáját, kihúzza magát. — Én alkalmi munkás voltam világéletemben! Fürkészem a borostás arcát, a mélyen ülő, kék szemét, a sapká­ja alól kikandikáló vörös hajtin­cset, amely a szemébe hull — csodálom már-már gőgös büsz­keségét, miközben tudom, hogy ha elvállal egy munkát, nem le­het panasz, és — amint mondani szokás — még a rossz szem sem talál benne hibát. — Tavasszal feltétlenül számí­tok magára! Nyugtalankodni kezd, nem fogja már a hely, a szék egyik sar­káról átül a másikra, alig várja, hogy indulót fújjak, rám néz, és elújságolja, hogy erre a hétre van egy falbontása, talán szénhordás is... Tudom, hogy mindez „ka­mu”, és csak a büszkeség beszél belőle. Búcsúzáskor már nem tit­kolja: — Az alkalmi munkás is csak akkor dolgozik, ha van rá „alka­lom”...! Szalay István Október 17-én indult a nász­nép a nagyobb házból a Szent Já- nos-egyházba. A rövid utat az apródok meg a sütőasszonyok teleszórták virággal. A levegő­ben az őszi fények aranypora táncolt, s bevilágolt az almagyari dombokról a szőlőlevelek piros­ba hajló koszorúja. így lépték át a templom kü­szöbét, a menyasszony hattyú­prémes fehérben, földig omló fá­tyolban, a vőlegény is ékesen, eperszíh selyem dolmánya fölött cobolyprémes mélykék menté­ben, csillagforgós kalpaggal, utá­nuk a násznép, Salm Miklós fő- hadparancsnok, Báthory Endre országos főkapitány, Pető János főpohárnok, Losonczy István, a szolnoki vár későbbi kapitánya, Teuffel Erazmus győri kapitány, akit barátságosan Ördög Réz- mánnak csúfoltak a várbeli né­pek, s a vámép mind, aki csak befért az egyházba. És felhangzott a kérdés Sbar- dellate Ágoston váci püspök aj­kán, aki már régebben itt tartóz­kodott, lévén már török kézen egyházmegyéje nagy része, fel­hangzott a kérdés, a régi magyar szertartás szavaival: — Kineved? — Dobó István. — Szereted-é ezt a tisztessé­ges személyt? — Szeretem. — Akarod-é házastársul hoz­zád vermi? — Akarom. S a döngő férfibasszus után lá­gyan, de tiszta csengéssel: — Ki­neved? — Sulyok Sára — hang­zott Dobó István jobbja felől, miútha valahonnan az októberi égből hangzott volna. Istvánnak, akinek eddig vér és verejték és gond és küzdelem volt a valóság, ez a valóság most hihetetlennek tűnt, hogy most itt van ünnepi dolmányban, és mellette ez a fe­hér habból készült menyasszony. Csak amikor feléje fordult az első hitvesi csókra Sára, s azt mondta: Édes uram! — akkor hitte el ezt a valóságot is. 1551 áprilisában érkezett meg a nádori helytartói bíróság pe­csétes levele, mely szerint a Ré- vay Ferenc nádori helytartó el­nöklete alatt összeült bíróság ál­tal a Tegenyei Tamás ellen elkö­vetett hatrendbeli nagyobb ha­talmaskodás miatt Mátyás és II. Ulászló még érvényben lévő vég­zései szerint Dobó Ferenc, István és Domokos fej- és jószágvesz­tésre ítéltetnek. Az elkobzott ja­vak kétharmada a bíróságot, egyharmada a panaszost illeti. A bíróság az ítélet végrehajtása okából megkeresi a leleszi kon- ventet. Egy nemzedék — és vége Mi történt még ezután? Mi lett a sorsuk azoknak, akiknek arcát megvillantotta Dobó István éle­tének különös története? Balassa János ügyét nehezebb volt rendbe tenni, mert ő Len­gyelországba szökött, s ott húzó­dott meg. Balassi Bálintnak iga­zából csak ez egyszer adatott meg az udvar fényében fürödni, a benne rejlő reneszánsz szép­ségvágyat megmutatni, olyan si­kerrel, hogy ezt még Istvánffy Miklós is méltónak tartotta felje­gyezni híres művében. Az ifjú Magyar Alkibiadész földet ren­gető táncáról Budai Ferentz pe­dig így ír: „A koronázás után tartódott játékokban Bálint különös nagy gyönyörűséget okozott a Császá­ri és Királyi famíliának azzal, hogy olyan juhásztántzot járt, melyben őtet senki nem követ­hette. Hibásan gondolják a kül­földiek, hogy az ollyan tántz, mellyet akkor ő járt, a Magya­roknak közönséges s nemzeti tántza volna. Ugyanis a Juhász- tántz a lábaknak hol hamari széj- jelterpesztéséből s azoknak is­mét egyenesbe állásából, a láb­száraknak keresztbe hányásából; a földre hirtelen való térdeplé- sekből, onnan ismét sajtféreg módjára magasra való sebes ug­rálásokból áll, de a valódi Ma­gyar és Nemzeti tántz másfor­mán esik.” Budai Ferentz úr eme leírása alighanem ez az első magyar ko­reográfia. Dobó Ferenc felbőszült a pa­taki váron esett sérelmen, és fel­jelentette unokaöccsét vérfertő­zés miatt, mivel Balassa Bálint unokatestvérét vette el. Az esz­tergomi érsek a házasságot sem­misnek, a gyermeket törvényte­lennek nyilvánította. Királyi ke­gyelem mentette meg Balassa Bálintot a fővesztéstől. De ilyen bélyeggel nem élhettek tovább együtt. Bálint elbúcsúzott, és ment tovább nyugtalanságának útján, első nagy szerelméhez, Losonczy Annához, aki soha­sem hallgatta meg, aztán keserű szájízzel tovább Lengyelország­ba, ismét haza Liptóba, míg Esz­tergom ostrománál török ágyú­golyó vetett véget életének. Végezetül emlékezzünk meg Dobó Ferencről, Dobó István fiáról. Huszonegy évét számolta Ferenc, mikor István úr megholt. Még abban az évben megszerez­te a sárospataki uradalmat, vá- rastól. A királyi kincstár adta ne­ki zálogba nyolcvanezer forin­tért. Ferenc okos gazda volt, és pár esztendő alatt az uradalom évi húszezer forintos jövedelme hatvanezer forintra szökött, mert virágzó malomipart és bor­kereskedelmet alapított az új gazda. A kincstár nagy figyelemmel kísérte a birtok fejlődését, és 1602-re már 127 ezer forintra emelte a zálog összegét. Dobó Ferenc rendkívül gyorsan gazda­godott. Lednicze uradalmáért százezer forintot fizetett, s a ma­gyar művelődéstörténet megem­líti, hogy a pataki várban „képes kárpitokkal”, azaz gobelinekkel vonatta be szobái falát. 1582-ben a Dunán inneni ré­szek főkapitánya lett, vitézség­ben is erős. 1594-ben Hatvan ostrománál harcolt, annak az or- ratlan veterán vezérnek, Forgács Simonnak seregében, aki hu­szonhárom esztendőkkel ennek előtte elfogta Kenderesinek a tö­rök szultánhoz írt levelét. Minden sikerült neki, csak ép­pen az az egy nem, amire István úr intette halálos útján, Szered- nyére hazatérőben. Nem válasz­tott magának termő fát. Felesé­ge, Kerecsényi Judit nem szült neki gyermeket. 1602. január 28-án írta meg végrendeletét. Minden vagyonát a kis Balassa Jánosra hagyta. — „Mivelhogy szegény, Istenben elnyugodt húgom, Dobó Kriszti­na asszony atyával, anyával egy volt velem és őneki több maradé­ka nincsen a Balassy Bálint túl való fiánál, Balassy Jánosnál.” Intézkedett arra az esetre is, ha Balassy János (ő Balassy-nak írta) fiú- és leányága kihalna. Ekkor Dobó Domokos lányára és utódaira, majd édesanyjának, Sulyok Sárának testvéreire, le- származóira osztván a hatalmas Dobó-vagyont. S jó, hogy ilyen végső intézke­dést tett, mert mire a végrendelet elkészült, a nyugtalan apának, szomorú anyának árva fia már csendesen feküdött. Boroszló­ban, a Szent Magdolna-temp- lomban. A nagy oltár napkeleti oldala felől. Dobó Ferenc pedig megholt 1602. szeptember 15-én. S mert édesapjának testvére, az idősebb Dobó Ferenc is fiúutód nélkül halt meg, vele kihalt a Dobó­nemzetség. Egy nemzedék alatt. Törpesas

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom