Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01-02 / 27. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1992. február 1 szoütb8í”™"V3S3rii3p

Nem csak egy orvos ügye

Abasáron a rendszerváltás még tart

A Sors-szimfóniát felhangosí- tom, hogy elnyomja kissé az autóban észlelhető zúgást. Süt a nap, fényei ritmikusan törnek meg a szőlőkarókon. Abasárra érkezem. A falu táblájánál a Szent János tiszteletére felállított kápolna — állítólag az ide betérőket köszönti.

Ebben a faluban néhány napja lemondott az egész képviselő- testület, kivéve Géza atyát, a papot, és azt a Balázs Gyulát, aki megválasztása után két hónappal elment külföldre dolgozni, ók maradtak. Az, hogy egy egész képviselő-testület felálljon a helyéről, példa nélküli az országban. A hivatalos jegyzőkönyvek szerint ez azért történt, mert a testület tagjai a népakarattal ellentétben nem kívánták meghosszabbítani a nyugdíjkorhatárt január 25-én elért Nagy Dezső körzeti orvos munkaviszonyát. Ez persze csak az utolsó csepp volt a pohárban. A gyökerek hosszú évekre nyúlnak visz- sza.

Nyolc órát töltök ebben a faluban. Mikor megtudják, hogy itt vagyok, sorra kopogtatnak be az emberek. Van, aki levelet hoz: „az édesapám írta, nem tud eljönni, de leírta a véleményét”, mások idegesen tördelik a kezüket: „én elmondom magának, mi itt a gond, de a nevemet ne írja meg kérem, mert bosszút állnak rajtam...” Van, aki vállalja a nevét: „itt igazságot csak úgy lehet tenni, ha nem bújunk álarc mögé, máskülönben marad, ami eddig volt — személyeskedés, ocs- mány rágalmazások...” Kapok néhány jóindulatú telefont is: „vigyázzon, az abasáriak kicsináltak már egy-két újságírót, itt akármit leírhat, valakinek úgyis megsérti az érdekeit. ”

Hazafelé tejfel-ködben megyek, este nyolckor. A falu határában még elémvág egy autó, a vezetője megállít, beül a kocsimba, kérdezi, mi a véleményem erről az egészről. Nem nagyon tudom megfogalmazni. Lehet, hogy a fiatalságom és a tapasztalatlanságom az oka, de ennyi szennyet egy rakásra hordani még nem láttam, nem hallottam. Hazaérve forró fürdőt veszek, becsukom a szemem, lazítanék, de arcok, hangsúlyok, mondatok jutnak eszembe. A levertség, amit érzek, sokáig kísérteni fog.

„Nekem már mindegy, hogy lecsuknak, vagy nem csuknak le...”

Részletek a január 24-i, a Nagy Dezső sorsáról másodszor döntő testületi ülés jegyzőkönyvéből. Jelen vannak a képviselők, és a község lakói közül az érdeklődők. A művelődési ház megtelt...

„Juhász Béla polgármester: Ne vegyék tőlem rossz néven, ha

azt is kérem, hogy ezen a képviselő-testületi ülésen higgadtan, megfontoltan, és ehhez a témához ragaszkodva szíveskedjenek hozzászólni. Én, aki közel húsz éve élek Abasáron, és tudom, hogy a község művelt, intelligens és jólelkű telkekből tevődik ösz- sze, nagyon szépen kérem, hogy az indulatok ne ragadjanak el senkit. Mint hajdan a görög filozófus mondta: észérvekkel

szemben észérveket támasz- szunk.”

„Misi István, állampolgár: A beteg aláírásunkkal követeljük dr. Nagy Dezső visszamaradását (sic!), visszamondását, nehogy két-három ellenséges ember döntse már el az ilyen ember sorsát. Mert az ilyen intézkedés az elmúlt rendszerre utal vissza. Ha valakire rátesszük a kést, akkor azt nyitjuk ki?”

„ Orbán Sándor, állampolgár: „Megmondom őszintén, én nem vagyok tisztában, és nem is értek egyet ezzel a szavazással, ami itt a múltkor történt. Hogy aki karba teszi a kezét és tartózkodik, az is beleszámít az ellene való szavazásba. Ilyen a büdös életben sem volt. Szokatlan ez nekünk, és javaslom, hogy aki a múltkor karba tette a kezét, nem tartotta fel mellette, az ne tartsa fel ellene se... Nagy Dezsőt tartsuk meg...Kérem, legyenek figyelemmel arra,...én nem úgy szólok hozzá ehhez a dologhoz, mint vadász, hanem mint betege... Nem akarok senkit megvádolni, nekem már mindegy, hogy lecsuknak vagy nem csuknak le...”

„Fülöp János, állampolgár: ...majdnem úgy néz ki, minthogyha visszamennénk a régi időkbe. Alvég volt meg felvég, nem lehetett lemenni a felvégi legénynek az alvégbe, mert megverték a kocsmában, ezt mindenki nagyon jól tudja. Csak a széthúzást halljuk, hogy van a képviselő-testületben, idegileg kikészítik egymást az emberek.”

„Juhász Béla, polgármester: ...Még egyszer pontosítom: tehát, aki egyetért azzal, hogy dr. Nagy Dezső körzeti orvos munkaviszonyát másfél évvel hosz- szabbítsuk meg, de egyben kötelezzük arra, hogy... ezen idő végére a szolgálati lakását bocsássa az önkormányzat részére... szíveskedjék kézfelnyújtással szavazni... Megállapítom, hogy hat igen szavazat, ellenvélemény nincs, tartózkodás 5, a minősített többség nincs meg, tehát dr. Nagy Dezső munkaviszonya a holnapi nappal megszűnik...”

„Én nem voltam marxista...”

Nagy Dezső dolgozik. Január 29-én. A képviselő-testületi ülés után egy nappal a polgármester állítása szerint újabb népi kezdeményezés indult a doktor mellett. Egyelőre tehát ezt tekintik érvényesnek.

Nagy Dezső nem fogad túl lelkesen, kedden már megjelent egy cikkem az abasári történésekről, neki nem tetszett. Mindenesetre félbeszakítja a rendelést, üdvözöl és kezet csókol. Hamarosan rátér arra az ellentétre, ami közte és a patikus, vagy fogalmazzunk inkább úgy, ahogy a faluban sokan: ami a jobb és a baloldal között feszül.

— Engem már úgy feljelentettek egy anonim levélben, hogy ha ennek helyt adnak, akkor engem Recsken kőtörés közben is ketten őriznek, géppisztollyal — mondja.

Nagy doktor nem szereti a volt párttagokat. Megvetően emlegeti azokat, akik marxista szakosítót végeztek. Megemlítem neki: azt hallottam, ő is elvégezte a marxista esti egyetemet — ha már ez ilyen fontos tény ebben a faluban.

— Engem beírattak — válaszolja erélyesen. — A tudtom, a megkérdezésem és a beleegyezésem nélkül. Próbáltam ellenállni, hogy nekem ez nem kell, hát az egyetemen már tanultam ilyeneket. Azt mondták, az régen volt... De az én indíttatásom teljesen más volt. Az én szememben a Don-kanyaros volt a hős, a másokéban meg a partizán. Rozsnyón a premonteieknél, ahol középiskolába jártam, hazafias nevelést kaptam. Szent nevelést kaptunk, hogy a hazáért meg lehet halni, mindent el lehet viselni, de meghátrálni nem. És ez annyira belémívódott, tudja — és én ezeket a dolgaimat nem rejtettem véka alá. Nem voltam én marxista. Nem voltam párttag, meg nem akartam pártvezetőségi tag lenni tűzön-vízen keresztül.

— Térjünk vissza talán arra a gyűlésre, amelyen végül is — ha úgy veszem, ön miatt — lemondott a testület...

— Ennek a gyűlésnek a szervezése, kezdeményezése, hogy ott megjelentek ikszek, ipszilo- nok — ehhez nekem az égadta világon semmi közöm nincsen. Ezt nem én szerveztem. Nekem arra nem volt időm. Nekem betegeim vannak, akiket el kell látnom.

— A plébános úrnak sem volt köze a szervezéshez? Megmondom miért kérdezem ezt: a hívők közül is többen mondták, hogy Géza atya a templomban ön mellett agitált.

— Neki sincs ehhez köze olyan címen, hogy valakihez járt volna, ó csupán a következőt mondta a gyűlés előtt: „gyertek el, segítsétek az önkormányzat munkáját, látnotok kell, hogy megy ez a munka, és amennyiben kérdeznek benneteket, szóljatok hozzá.” Nem úgy történt, mint ahogy ez sejtetve van a cikkében, ne haragudjon. A mi papunk az egy fair ember, tisztességes. De ezen az ülésen tűzzel-vassal, megmakacsolva magukat, ezek az emberek, ez a bizonyos baloldal meg akartak engem torpedózni.

(Ezután dr. Nagy Dezső felsorolta, mit tett ő ezért a faluért. Aztán megkért, hogy ezeket ne említsem, mert nem akar dicsekedni. Ezt a másfél-két évet is csak azért kérte, hogy a faluban — és nem máshol — épülő házát be tudja fejezni. A ház valóban szép, Makovecz Imre tervezte, s tényleg nincsen még kész. Kifejtette: a szakmai munkájával soha nem volt gond, sok idős ember csak benne bízik, nem érti, miért nem akarták neki megadni azt a lehetőséget, hogy még másfél évig dolgozhasson...)

„Azt suttogták: halál reád...”

— Az ellentétek nem most keletkeztek — mondja Kolossváry András, a gyógyszerész, s egyben testületi tag. Tisztázásként közbeveti: ő valaha párttag volt, „mezei”, s ezt ma sem tagadja le. — Annak idején néhányan egy másik, vállalkozó szellemű fiatal agrár-közgazdászt támogattunk a polgármesteri szék elnyeréséért. Nem mi győztünk. Most úgy áll a helyzet, hogy emiatt a polgármester nem ellenzéknek, hanem ellenségnek tekint bennünket. Egyébként a szószék ebben a faluban nagy hatalom — a szószék segítségével futott be Juhász Béla is. Ez az ellentét tovább mélyült, amikor azt kértük: főállású polgármester legyen. Juhász Béla ezt nem vállalta.

— A probléma mégis az orvos körül kialakult hercehurcában tetőzött. Miért volt önöknek olyan fontos, hogy dr. Nagy Dezső nyugdíjba menjen?

— A betegek döntő része nem szereti, de fél tőle, és nem mer ellene szólni. És Nagy doktor úrnak hatvanéves kora ellenére egyetlen szakvizsgája sincs. Fiatal, jól képzett orvosok vannak munka nélkül, akkor miért biztosítsuk továbbra is az egzisztenciáját egy nyugdíjas korú embernek? Egyébként szerettük volna, ha népszavazással dől el ez a kérdés, de a szervezeti és működési szabályzat nem ad erre módot.

— Néhány nappal a gyűlés után vagyunk. Milyen a hangulat?

— Valamelyik éjszaka fenyegető telefont kaptunk, azt suttogták, hogy „halál reád...”. A másik doktort, Lénárt Andrástis megfenyegették. Az egyik nap puskával végigmasírozott a gyógyszertár előtt egy ember. Állítólag arra kapott engedélyt, hogy lelőj je a kóbor kutyákat...

— Az a véleményünk, hogy ez az ülés elő volt készítve. Nem lehet véletlen, hogy csak a népi kezdeményezést aláírók kaptak a postaládájukba egy papírt az ülés időpontjáról. A többiek, ha akarták, megtudhatták a községházán — mondja Pipis György- né, aki szintén testületi tag. — Egyébként nem értjük, hogy miért kellett ebbe belekeverni a politikát. Egy orvos nyugdíjazásáról volt szó, de már rég mássá fajult.

Valaki névtelenül:

— Tudja, a környező falvak mind gyarapodnak. Épül a szennyvíz meg a gázhálózatuk. Nálunk az utcán folyik a szennyvíz, olyan büdös van néha ebben a faluban, el se hinné. De ez nem lényeg. A lényeg, hogy a polgár- mesternek jó legyen a sajtója, hogy illusztris vendégek jöjjenek Abasárra...

VégszóKéső délután találkozom a polgármesterrel.

— Hogy érzi magát testület nélkül?

— Egyrészt úgy érzem, hogy amit itt tizenöt hónapja építgettem, az összeomlott. Másrészt boldog vagyok, mert győzött a népakarat. Elérzékenyültem, amikor behozták hozzám a 423 aláírást, és tudja, hogy miért? Végre elindult valami: az emberek kiállnak az akaratukért, cselekednek, ha arról van szó. Hogy ez most néhány embernek nem tetszik, azt elhiszem. A régi rend hívei még ma is megpróbálják a saját érdekeiket érvényesíteni. De ez az abasári nép felemelte a fejét, és harcol a többség igazáért.

(És az újságíró végszava: szeretnék elnézést kérni mindazoktól, akiknek levele, dühe, véleménye kimaradt a cikkből. Igyekeztem tiszteletben tartani a különféle álláspontokat, s kihagyni a sértő, személyeskedő megjegyzéseket. Fülemben cseng az egyik asszony mondata: „...én abasári vagyok, de nem vagyok erre büszke. Itt rossz emberek laknak.” Abasáron talán egyszer elcsitul a harag, s talán nemesebb tartást tanulnak néhányan. A rendszerváltás egyelőre még tart...)

Doros Judit

Volt egyszer egy vigalom — most a hangulat egy kissé más...

(Fotó: Szántó György)

Tizenötmillió magyar párduca

Beszélgetés Grosics Gyulával, az „aranycsapat” kapusával

— Szokott még védeni? — kérdezem Grosicsot egy üveg parádi víz mellett, mire komorrá válik a tekintete.

— Hát, ez egy nagyon jó kérdés, amire egyszerű a válasz — mondja. — Nem szoktam. Nem időhiány miatt, hanem azért, mert mind a két szememet operálták, s az orvos azt javasolta, hogy ne tegyem ki magam terhelésnek. így aztán nem védek olyan mértékben, mint azt szeretném.

— Ez azért azt sejteti, hogy néha ki-kicsapong...

— Hát, ha felém gurul a labda, akkor belerúgok. Vagy akár meg is fogom, ha úgy adódik.

— Főként azért kérdeztem ezt, mert közéleti megnyilatkozásaiból mostanában az tűnik ki, mintha támadnák. Legutóbb például azt jelentette ki, hogy a liberális sajtó le szeretne vonni az ön válogatottságainak a számából. Miből gondolja ezt?

— Nem gondolom, én ezt olvastam és hallottam. De ezt egy kicsit korábbról kell kezdeni. Én a Magyar Demokrata Fórum tagja vagyok 1989 tavaszától. Részt vettem a parlamenti választásokon is. Az eszmeiségükkel ma is egyetértek, s ezt több helyen el is mondtam. Legutóbb a Közakarat Egyesület alakuló ülésén. A szavaim — bár nem voltak támadó jellegűek — nem nyerték el mindenki testszését, és sokan azt írták, hogy jó lenne, ha nem nyilvánulnék meg ilyen gyakran, mert ez veszélyeztetheti akár az olimpiai bajnoki címemet is.

— Akkor most tisztázzunk valamit. Hány szoros válogatotton?

— Nyolcvanhatszoros. így aztán még van egy pár, amit le lehet vonni. Nézze, az hogy én aktívan részt veszek a politikai küzdelmekben, annak több oka van. Sok a hasonlatosság a politikai szerep és a sporttevékenység között. Én játékosként is egy kis vagy nagy közösséget kívántam

szolgálni. Úgy éreztem, hogy kötelességeim vannak, mert engem azzal tisztel meg egy közösség, hogy a színeit képviseljem. A válogatottban pedig ráéreztünk arra, hogy a mi tevékenységünket tizenötmillió magyar kíséri igen nagy figyelemmel.

— Ezek szerint korukat megelőzve gondoltak arra, hogy nemcsak a Magyarországon élők figyelik önöket...

— Hát hogyne! Jártunk Erdélyben, Felvidéken, Jugoszláviában, s találkoztunk a világ számos pontján élő magyarsággal. Mi mindenütt ugyanazt a féltő szeretetet tapasztaltuk, mint idehaza. Ez a csapat néhány kilencven perc alatt ébresztette a nemzeti érzést, amit mások kihűteni kívántak. Ha mi valahol nyertünk, akkor hitem szerint tizenötmillió magyarnak szereztünk örömet. Eltereltük például a köz figyelmét a hétköznapi dolgokról. Ezzel szolgáltuk a hazát.

— Manapság viszont önt a

Sajtószabadság Klub ülésén tett kijelentéseiről ismerjük. Miért tartja fontosnak, hogy részt vegyen egy ilyen eseményen?

— Meghívtak, nem én tartottam ezt fontosnak, eszembe sem jutott volna, hogy elmenjek, hiszen nem vagyok újságíró. A Közakarat Egyesület is megkért, hogy ha már elmegyek, tolmácsoljam a jókívánságaikat.

— A Közakarat Egyesület az alapító, Szokolay Zoltán szándéka szerint az „olvasók érdekvédelmi szervezete”. Ezek szerint ön képviselte a magyar újságolvasót?

— Természetesen. Nem úgy voltam ott, mint aki a sajtó munkatársa.

— Én— sajnos — nem emlékszem az ön védéseire, hiszen akkoriban még nem éltem. Azonban sokat olvastam önről, s a krónikások azt írják, hogy pompás védései mellett „beszedett” néhány potyagólt is. Hogyan emlékszik erre vissza?

■*- Ha most nagyon leegyszerűsíteném a dolgot, akkor azt mondhatnám, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. De ez nem válasz. Nincsen százszázalékos teljesítmény, ott van mindig a hiba lehetősébe. Ráadásul hibázhatunk döntő pillanatban is. A labdarúgásban ennél is kompikáltabb a kérdés. Ez nem egyéni sport, mert ha az lenne, akkor én semmire sem hivatkozhatnék. A fociban a vereség megmagyarázásának a legegyszerűbb módja, ha ráfogjuk a kapusra. Voltam én már okozója egy-cgy nullás vereségnek, hiába fogtam meg akárhány lövést, hiszen bekaptam egy potyagólt. Eközben a csatárok óriási helyzeteket hagytak ki. De a vereseg az én lelkemen száradt.

— Az önkormányzati választások után megüresedett Demszky Gábor képviselői helye az Országházban. A választásokon ön is indult, s hogy ha finoman fogalmazok, akkor is csak azt mondhatom, hogy nem végzett az élmezőnyben. Ez potyogó l volt, vagy vereség?

— Egyik sem. Felkértek erre a jelölésre, és én ezt megtiszteltetésnek vettem. Ennek ellenére tudatában voltam annak, hogy abban a kerületben nem lehet nyerni.

— Akkor miért vállalta?

— Nagyobb kudarcnak tartottam volna a visszautasítást. Ráadásul az emberben mindig bújkál a kisördög. De a felelősségem ebben a dologban nem a kapus felelőssége volt. Itt a Magyar Demokrata Fórum képviselő-jelöltje bukott meg. Nekem nem volt muszáj ezt elvállalnom, mert ha holnap egy MDF-es lemond a képviselői mandátumáról, akkor én beülök az Országházba, mert én vagyok a következő az országos listán. Tehát kizárólag erkölcsi okok miatt indultam.

— Végezetül jóslásra kérem. Mi lesz az ön véleménye szerint hamarabb ebben az országban: egy jó futballválogatott, vagy egy jó kormány?

— Ez egy beugratás kérdés. A magyar labdarúgás ma a béka feneke alatt van. A magyar kormány viszont jóval efölött van. Nem tartom ildomosnak az ilyen összehasonlítást, bár el tudom képzelni, hogy az általam most jónak tartott kormány után jöhet egy jobb. De abban biztos vagyok, hogy belátható időn belül a magyar labdarúgás nem kerül jobb helyzetbe. Nincsen azonos súlycsoportban ez a két terület.

Kovács Attila