Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29-03-01 / 51. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. február 29—március 1., szombat—vasárnap A fiú semmit sem tudott... Magyar-amerikai író megrázó beszámolója háborús bűnös apjáról A Veres-kapcsolat címmel jelent meg nemrégiben a The Washington Postban Les Gapay kaliforniai író terjedelmes, megrázó beszámolója. A szerző apját még Gyapaynak hívták, és fia, mint megírta, nem sokat tudott a barátságtalan, állandóan nyugtalan, egyik cigarettáról a másikra gyújtó férfiról, akivel gyermekkorában egy Montana állambeli kisvárosban élt. Csak annyit, hogy a család Magyarországról származik, ahonnan a jó családból származó, polgármester apának a kommunisták miatt kellett elmenekülnie családjával 1945-ben. Les Gapay — még ifj. Gyapay Lászlóként — Magyarországon született, másfél éves korában került a szülőkkel és testvérével egy németországi menekülttáborba, ahol öt teljes évig éltek. Itt született a harmadik testvér, majd Gyapayék 1951-ben vándorolhattak tovább az Egyesült Államokba, ahol a jogi doktorátussal rendelkező apa röntgentechnikusként, az anya kórházi laboratóriumban dolgozott. Szerényen éltek, s a kisfiú nem értette, miért laknak a távoli nyugati államban, ahelyett, hogy valamelyik nagyvárosba mentek volna, ahol ezrével él a többi magyar. Az apa 1964-ben, az anya hat éve meghalt, és Les ezután még kevesebbet gondolt Magyarországgal. Amíg pár éve otthonról két unokatestvére meg nem látogatta és fel nem keltette az érdeklődését. Végül tavaly hazautazott, hogy — divatos amerikai kifejezéssel — „keresse a gyökereit”. Megbánta, hiszen nem számított a lesújtó valóságra. Annyit korábban is tudott, hogy apja Győr, majd Nagyvárad helyettes polgármestere volt. Arra, hogy utóbbi posztján, 1944-ben, tevékenyen irányította a zsidók deportálását és kifosztását, s ezért háborús bűnösként életfogytiglanra ítélték, csak most, csaknem fél évszázaddal később szerzett tudomást a máig Budapesten és Győrött élő rokonoktól. Azután elment Nagyváradra is, hogy megnézze a városházát, ahol apja annak idején dolgozott, bár a rokonok óvták attól, hogy betegye a városba a lábát, és figyelmeztették: legalább a nevét ne árulja el senkinek. Az első megrázkódtatás után Les Gapay nem elégedett meg a családi közlésekkel, hanem utánanézett a történteknek. Először a budapesti Zsidómúzeumban, ahol egy 1944-es újságcikkben megtalálta apja nevét: az írás arról számolt be, hogy a polgármester-helyettes bizottságot állított fel a 30.000 váradi zsidó „problémájának” megoldására, elrendelve a gettó felállítását. A fiú még reménykedett: hátha apja — balszerencséjére — csak éppen rossz időben, rossz helyen volt, és nem terheli bűn. Kaliforniai lévén, a Holocaust dokumentumait gyűjtő Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központhoz fordult — és immár nem maradt kétség. Az adatok szerint a Gyapay utasítására felálh'tott gettóban az első héten csaknem 20.000 embert zsúfoltak össze, akik éheztek, a hatóságok még a vizet és az áramot is elzárták. A csendőrök vallatták, kínozták a foglyokat, hogy elrejtett értékeikhez jussanak — majd június 3-ra üres volt a gettó, lakóit az auschwitzi haláltáborba szállították. A Váradon történtekről, Gyapay szerepéről beszámol Randolph Braham ismert, a magyar Holocaustról szóló könyve is. A fiút ő tájékoztatta arról, hogy apját a kolozsvári népbíróság 1946 májusában háborús bűnösként — távollétében — életfogytiglanra ítélte. Gyapay László minderről soha semmit nem mondott gyerekeinek. Fia a váradi templomban imádkozott a haláltáborokban elpusztított zsidókért, s most könyvet ír a történetről. Himnuszokra várnak Hamburgban Az utolsó mohikánok Sebek a Föld testén — 72 emlősfaj pusztult ki 100 év alatt — Madarak, amelyek nem repülnek többé A hamburgi kikötő bejáratánál problémákkal küszködnek — jelentette a DPA német hírügynökség. Az Alsó-Elba egyik part menti kiszögellésénél áll az az épület, amelyről a hamburgi kikötőbe érkező vagy onnan távozó hajókat nemzeti himnuszuk hangjaival és Hamburg zászlajának felvonásával üdvözlik. A hajók saját zászlajukkal viszonozzák az üdvözlést. Az új államok: a balti országok, a Szovjetunió széthullása után alakult köztársaságok, valamint Horvátország és Szlovénia is jogot formálhatnak az üdvözlésre. De vagy nincs még nemzeti himnuszuk, vagy ha van is, még nem küldték el a magnószalagot Hamburgba. A világ egyetlen ilyen hajóüdM argó ma szép akart lenni. Több mint két órája önmagával foglalatoskodott, ült a tükör előtt, próbálgatta a rúzsokat, a szemfestékeket, ilyem olyan krémmel iparkodott eltüntetni a szarkalábakat. Vízkeresztkor volt negyvenhét éves, és négy éve elvált. Amikor rászakadt a magány, és végre megszabadult a válással együtt járó szörnyűségektől, a szeszkazán férjétől, tulajdonképpen jól, csakhogynem boldognak érezte magát. Napok múltak el, hogy nem vágyott emberek közé, élvezte a magányt, a csendet, a nyugalmat, ahogyan mondani szokás: megpihent. A lakás az övé maradt, Éva, az egyetlen lányuk külföldi ösztöndíjjal távol volt, és a havonkénti levelek jelentették az egymás közötti kapcsot. — Ide még egy kishal vány pírt — mondta a tükörbe önmagának, aztán — elégedetten a sminkkel — leült olvasni, hogy elüsse a várakozás másfél óráját. Ezt a várakozást sok töprengés, gyötrődés előzte meg; az idővel reája törő magány, az egyedüllét, a múló évek tudata és az öregségtől való félelem. Háromszor is széttépte a levelet, amelyet a társkereső közreműködésével annak a férfinak írt, aki a fényképét is a borítékba tette. Az első randevújuk a város egyik közismert presszójában volt, és Margó úgy érezte, hogy nem tagadhatja meg a nagyon szimpatikus, gavallér ötvenes úr kérését, hogy legközelebb a lakásán találkozhassanak! Olvasta, forgatta a könyv lapjait, de gondolatai a távolban és a közelmúltban kalandoztak, valamint abban a szivárványos jövőben, amelyről titkon álmodozott. Be kellett vallania önmagávözlő berendezését 1952 júniusában avatták fel „a tengerészek örömére és a népek közötti megértésért”, mint a megnyitóünnepségen elhangzott. Akkor harsant fel először három, egyenként 180 watt erősségű hangszóróból a szöveg: „Üdvözöljük Hamburgban, örülünk, hogy kikötőnkben köszönthetjük!” Naponta 40 hajó halad el az Elbán az üdvözlőberendezés előtt. Az épület teraszáról a „köszöntő kapitány” távcsővel figyeli a hajókat, hogy idejében felismerje nemzetiségüket. Bár a hamburgi kikötő jelentőszolgálata naponta háromszor faxon küld értesítést a be- és kifutó hajókról, ebből még nem lehet könak, hogy vágyik a boldogságra, kedves férfiszóra, a törődésre. Tudta, hogy minden csöngetésre legalább két szomszéd ajtó kukucskálóján árgus szemek merednek majd a vendégére, és a mindenben kanál házmestemé már az első napokban lekáderezi az érkező urat. — Fütyülök rájuk! — kapta ölébe a cicáját, elvégre szabad, független nő vagyok, nekem ne dirigáljon senki... Előkészítette a kávéfőzőt, tejszínt, egy pici csokoládét, aprósüteményt is, és szinte meglepődött, amikor berregett a csengő. — Csókolom, Margóka! Kellemes arcszesz illata keveredett a betóduló hideggel, a vendég levetette a kabátját, és restelkedve pillantott a havas cipőjére. — Le ne vesse! A takarítás az én dolgom... Az első percek feszültsége némileg oldódott a szervírozással, az elhelyezkedéssel, a szoba kellemes melege néhány perc alatt átjárta a férfit is. — Szép itt magánál... — Inkább otthonos! — szabadkozott Margó, és az asztalra tette a kifelejtett cukortartót. Iván az első pillanatban megállapította, hogy a kissé molett, vetkeztetni a pontos sorrendre. És semmi sem lenne kellemetlenebb, mint egy idegen himnusz eljátszása. Az intézménynek több mint 130 magnószalagja van az országok himnuszairól. A kelet-európai változások után fel kell újítani a hangszalagarchívumot. S ez nehéz feladat. Oroszországon és Litvánián kívül az új államoknak még nincs nemzeti himnuszuk. Egyelőre csak az orosz főkonzulátus ígérte meg, hogy sürgősen elküldi a volt cári himnusz hangszalagját. Az sem érkezett meg meg. Egyelőre tehát az új államok érkező és távozó hajóit csupán angol és német nyelven köszöntik a hamburgi kikötő bejáratánál. barna asszony tökéletesen illik a környezetébe, és magasan felülmúlja az első, gyors találkozás látványát. Nem volt szép, de minden mozdulatából báj, otthonos melegség áradt, s a hangja... igen, a hangja kifejezetten dallamos, megnyerő volt, belesimult az egyéniségébe. Dús keble, formás alakja ezúttal gyorsabban a szemébe ötlött, mint akkor, ott a presszó szórt fényű, sürgő-forgó világában. Szemben ültek egymással. Margó néhány pillanat alatt szintén felmérte a férfit, és — kihasználva a kávézás perceit — megállapította, hogy jó ízlése van, divatosan öltözik, drága holmikat visel. — Mióta lakik ebben a kedves lakásban? Az udvarias, semmitmondónak tűnő kérdés valójában a múlt kutatásának számított, és elindítója volt annak a meghitt beszélgetésnek, amelyből hovatovább kirajzolódott mind a két ember szándéka. Margót Iván válása és a családi körülményei érdekelték, a férfi a munkahely kapcsán az anyagiakra volt kíváncsi, mert ugye a mai helyzetben egy fizetés, bármennyi is legyen... Keresztnevükön szólították egymást közmegegyezéssel, Iván Tilos a „borravaló" iraki hastáncosnőknek Szaddám Húszéin iraki elnök megtiltotta, hogy ezentúl mesés „borravalókkal” jutalmazzák a hastáncosnőket, miután elterjedt a híre: egy elragadtatott vendég egymillió dínáros csekket hajított az egyik éjjeli mulatóban fellépő hölgy lábaihoz. A szigorú elnök 320.000 dollár pénzbüntetésre ítélte a gáláns lovagot, és elrendelte, hogy a pénzt osszák szét a szegények között. A bagdadi televízióban Szaddám Húszéin keserűen panaszkodott a „frivol magatartásra” és a „szégyentelen költekezésre”, és sokat sejtetően figyelmeztette a gazdag irakiakat, hogy ne pazarolják vagyonukat, mert ellenkező esetben... A Reuter brit hírszolgálati iroda az esettel kapcsolatban megjegyzi: a hastáncosnő és milliomos lovagjának az Ezeregyéjszaka meséibe illő különös esete tükrözi a feszültséget az iraki társadalomban, ahol a gazdagok még gazdagabbá válnak, a szegényes: pedig alig képesek előteremteni a napi eleimükhöz szükséges pénzt. A hastáncosnő esete, amelyről egész Bagdad azóta is beszel, azzal kezdődött, hogy a kormánylap megírta: Szaib Ibrahim iraki milliomos egy éjszakai mulatóhelyen egymillió dínáros csekket dobott az érzéki táncot lejtő hastáncosnő lábai elé. (Hivatalos árfolyamon az egymillió iraki dinár 3,2 millió amerikai dollárral egyenértékű. Nem hivatalos árfolyamon pedig csaknem hétezerszer annyi, mint az átlag iraki havi jövedelme.) A lapjelentés időpontja egybeesett az új belügyminiszter, Vatban Ibrahim, Szaddám féltestvérének hivatalba lépésével, aki köztudottan a kémény kéz politikájának híve. Pikantériája az ügynek, hogy miután a haragos elnök vizsgálatot rendelt el — de addig is gondosan rács mögé dugta a gáláns lovagot —, a vizsgálóbizottság, bár Szaddám Húszéin személyi titkára is a tagja volt, úgy találta, hogy a történet, akárcsak az Ezeregyéjszaka meséi, nem teljesen felel meg a valóságnak. A bizottság ugyanis megállapította, hogy az inkriminált csekk — nem volt kitöltve... az asszony bájaitól félkábultan biztatta: — Kérdezzen bármit, őszintén válaszolok! Margó nem szívesen beszélt még a barátnőivel sem a házasságáról, nem is emlegette a férjét, de ezúttal — sok minden kapcsán — ez elkerülhetetlennek tűnt. Iván maga mesélte el a volt felesége káprázatos kalandját egy osztrák üzletemberrel, és azt is, hogy a lányukat, Alizt magukkal vitték, így aztán, mondta, miközben magasra tartotta a kezét, úgy vagyok, mint az ujjam: egyedül! — Tegyek föl egy lemezt? A férfi nemet intett, és körülményesen bár, de azt tudakolta, hogy Margó a tartós kapcsolat melyik fajtájára gondol. Az asszony huncutkás kacagása betöltötte a szobát, egészen belepirult a kérdésbe, majd kérdéssel válaszolt: — Maga mindig ilyen rámenős? — Mindig, amikor valami nagyon érdekel... A sarokban hunyorgott a hangulatlámpa, a függönyön át némi fény még beáradt kintről, és látni lehetett, hogy nagy pelyhekben havazik. A cica egy plüsspárnán heverészett a konvektor előtt. — Nem vagyunk már gyerekek! — rukkolt elő Iván. — Elvégre azért találkoztunk, hogy... — Miért? — csapott szavába az asszony. Egy mentő szaladt el szirénázva az ablak alatt, ettől Margónak összefutottak a homlokán a ráncok. — Azért, hogy boldogok legyünk... Hallgattak, nézegették egymást, szótlanul ismerkedtek villanygyújtásig... Szalay István Az ezerarcú természet mind többet veszít el arcából, mivel az emberi civilizáció a szükségesnél is nagyobb mértékben pusztítja, torzítja. Szerencsére rádöbbenni látszunk arra, hogy ha ez így megy tovább, a vártnál is rövi- debb idő múlva a Föld hovatovább alkalmatlanná válik az élet kiteljesedésére. A trópusi esőerdők kegyetlen irtása, a folyók természetes folyásainak megváltoztatása, a növények, az állatok élőtereinek feldúlása, a fajok erőszakos áttelepítése, pusztítása — s még hosz- szasan-hosszasan lehetne sorolni a különféle, igencsak sajnálatos emberi cselekedeteket — mindmind olyan valóságos veszély, amely nem múlt el, legföljebb erőfeszítéseinket fokozza a további rombolás megfékezésére. Az ősközösség idején kevés ember népesítette be a tájakat; az ősember ki volt szolgáltatva a természetnek, de a gyűjtögetésből, halászatból, vadászatból élő lakosság csupán annyira változtatta meg a tájat, amennyire az élővilág többi tagja is alakította azt. Később a pásztorkodás már jelentős táj alakítással járt, a legelőszerzés az erdők pusztításával. A földművelés kifejezett küzdelem az élővilággal, az iparosodás pedig a természet nagymértékű átalakításával járt és jár együtt. Földünk tájai változtak és változnak az idők folyamán. Gon- dolunk-e arra, hogy honfoglaló őseink a Hortobágyon még erdőségeket találtak, pótolhatatlan növény- és állatvilággal? Mára csodálatos hegyvonulataink elcsúfítva merednek ránk. A hozzánk legközelebb eső a Bélkő, de a Dunántúl bányavidékei is bizonyítékai az erőszakos beavatkozásnak. És ami a vizek, a levegő szeny- nyezettségét illeti, elég ránéznünk azokra a naponta közölt térképekre, adatokra, amelyek a kétségbeesés szélére kergetnek minden — a természetért aggódó — embert. A természetvédelem nemzeti parkokba és arborétumokba kívánja „beparancsolni” azokat a legféltettebb virágokat, cserjéket, fákat, madarakat, amelyek már-már fajuk utolsó mohikánjainak számítanak. Mi már csupán hallottunk a törökmogyoróról, amely fává növekedett, néha elérte még a 20 méteres magasságot is. Nos, a nógrádi Romhányban áll egy ilyen törökmogyorófa, amely alól (a monda szerint) Rákóczi fejedelem végignézte a romhányi csatát. Sok vihart megért Parádsasvár közelében a mátrai ősjuhar, amelyre Papp József botanikus talált rá először. Ez az egyetlen példánya az ős- Mátrában hajdan élő juharoknak, és ezzel az egyetlen őspéldánnyal örökre kivész a fajta. Ki ne ismerné Gyulán Erkel Ferenc híres platánját, amelynek haldoklását minden eszközzel késleltette az utókor? Nemzeti parkjaink, arborétumaink és védett egyedi növényeink a régmúlt felkiáltójelei, amelyekre vigyáznunk kell. Csupán ízelítőként említsünk néhány „reliktu- mot” az ősmúltból: a jégkorszak előtti melegebb időszak hírnöke a Bélkőn és a Tarkőn élő „szirti pereszlény”. Ilyen a másutt előforduló lisztes kankalin, de jégkorszaki maradvány a „tőzegáfonya”, a mocsári hízóka is, valamint az illatos hagyma. E nevek hallatán értetlenül bámulunk és csodálkozunk, ám ez nem elég: ahol még rájuk akadunk, meg kell védelmeznünk őket. Vidékünk egyik védett tája a bükki Nagymező. Ez a Bükk- fennsík közepe, 800 méter magasan. Itt láthatók a „tebrek”, a mészkődolinák, amelyek mélyedésében egy különleges mikroklíma alakult ki. A 20-200 méter mélységű beszakadásokban a hideg levegő annyira megtelepszik, hogy előfordul még a legmelegebb augusztusban is 3-4 Cel- sius-fokos hideg. Néhány ismert(?) név a Nagymező vidékéről: deres csenkesz, északi sárkány fű, sudár rozsnok, dombi füzike... A Nagymezőt hajdan bükkös takarta, de az üveghuták miatt csupán hírmondójuk maradt a bükkfáknak. És hogy milyen növények élnek ma is a dolinák fenekén? Úgynevezett magaskórós növényzet: a karcsú sisak virág, tollas és mocsári imola, a keleti felén található a szártalan bábakalács. Elgondolkodtató ízelítőnek talán ennyi is elég a kiveszőben lévő, féltett növényeinkből, de az állatvilágért is van miért aggódnunk. Ugyan mennyien ismerik a bat la nevű madarat? Pedig hajdan a Kis-Balaton otthonosa volt, és rokona az ókori egyiptomiak ibiszmadarának. Gesztenyebarna színű, bronzvörös ruházatú, lefelé hajló, hosszú csőrű madár „volt”! Somogybán a természet páratlan kincsesháza a Baláta-tó. Eredete az utolsó jégkorszakra nyúlik vissza, területe manapság mindössze 1,5 négyzetkilométer. Éghajlata hasonló a Földközi-tenger vidékéhez. Itt terem a tőzegpáfrány, a keskeny levelű gyékény, honosak még az égeres láperdők, és bennük a fehér tündérrózsa. A békafajok mutatói még megtalálhatóak e védett tájon. Még van mocsári teknős, keresztes vipera, sok gyíkfajta is. Hetven érdekes madárfaj és 20 féle-fajta emlős jelenlétét figyelték meg, közöttük a bajuszos denevért és a jégkor egyik híres maradványát, a csil- litjáró pockot. ' A növényvédelem mellett az állatvédelem számunkra fontos tennivaló, annál is inkább, mivel az utolsó évszázadok során 139 állatfaj teljes kipusztulását állapították meg a tudósok. Csupán 100 év óta 72 emlősfajt töröltek a világ listájáról. Ők már csupán voltak, de nincsenek, és nem is lesznek sohasem. Az okokat vizsgálva a barbár esztelenségtől a „jó” indokokat felhasználó érvekig szinte mindent megtalálunk. Mindenki tudja, hogy pusztulnak a tengerekben a bálnák, veszendőben a fókák, a szárazföldek hajdani lakói is figyelmeztetik az utókort. De eredménnyel-e? Bölények, medvék, elefántok, oroszlánok pusztulnak Ázsia, Afrika tájain, és legfeljebb a híres nemzeti parkokban találhatóak már a kései utódok, akik annyira szelídek már, hogy — kis túlzással — a Landroverről meg lehet őket simogatni. Sokak hamis véleménye: ha kipusztul, majd tenyésztjük! Ám lehetséges-e? Vagy ha igen, akkor a mi tenyésztett fácánjaink sorsára jutnak, amelyek már inkább háziállatok, mint vadak? Iszonyatos irtás történik a madárvilágban is. Sasok, sólymok, ragadozó és hasznos madaraink maradnak el tőlünk, búcsúznak el örökre. Veszély fenyegeti a rovarvilágot is. Elég, ha a nálunk oly gyakori hőscincérre, szarvasbogárra gondolunk, amelyeknek lassan már írmagjuk sem található. A szarvasbogarak Európa legnagyobb bogarai közétartoznak, és a tölgyesek lakói. Csoda-e, ha a savas esővel kipusztított tölgyesekkel együtt az ő sorsuk is megpecsételődött? Ki látott mostanában pajzsos szöcskét, ájtatos manót vagy tüskefejű sáskát? Nemkülönben veszélyeztetettek a rákok, a csigák, amelyek mind-mind részei a természetnek, és a maguk nemében sajátos feladatot töltenek be az erősen romló világrendben. E találomra történő felsorolás csupán elenyésző része a veszélyeztetett fajoknak, a természet sebeinek, a Föld kárvallottjainak. A veszély megállapítása csupán akkor lehetséges, ha „mindenki” — már az óvodáskortól kezdve — rádöbben arra, hogy megóvásuk és védelmük a személyes felelősségük is. Az ember felelőssége, hogy életben maradjon a Föld... Randevú
