Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-29-03-01 / 51. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. február 29—március 1., szombat—vasárnap

Pipis-hegyi privatizáció

Nem fizettek bért, elküldik a dolgozókat

Recseg a Sámson-birodalom (ha tévednék, visszavonom). A talán nemcsak a megyénkben ismert — és legerősebbnek vélt — tartóoszlopa, a Pipis-hegyi nagyüzem mindenesetre súlyos gondokkal küzd. A bajok csalhatatlan jele, hogy a létszám- csökkentésen túl például a legutóbbi fizetésnapon már pénzt sem kaptak a dolgozók a gy árban. Februárban még a januári bérüket is csak várták. Csupán napokkal később próbálták őket vigasztalgatni egységesen kétezer, majd — ugy ancsak jó idő elteltével — további négyezer forinttal. Azokat, akik éppen benn voltak a munkahelyen, s azokat, akik netalán valakitől véletlenül meghallották, s a városból gyorsan

felsiettek a „borítékért”.^

Csöndes, szokatlanul csöndes az erdő koszorúzta Mátra-széli ipartelep, nyoma sincs a régi nyüzsgésnek, ami évekig fogadta az idelátogatót. A nagykapu körüli kevés mozgás is inkább a hajdani dicsőségen osztozó másik új vállalat, a szomszédos Interbip Invest Rt. láthatóan zavartalanabb munkáját idézi.

Szomorú tekintetű, lehangolt emberek a portán, s beljebb is, ahol csak elhaladok, megfordulok.

„Anyám, én nem ilyen lovat akartam...”— olvasom az arcokról, s hallom azoktól, akiknek még mindig a fülében cseng az új „honfoglalók”, a mostani gazdák egykori biztatása. A szívdobogtató ígéret, amely állandó munkáról, biztos megélhetésről, 13. havi fizetésről, magas jövedelemről, embercentrikus bánásmódról szólt az emlékezetes nagygyűlésen. Oly meggyőzően csengett a csarnokban, hogy el kellett hinni. Azzal együtt, hogy ezután nem az egyéb kiegészítő keresetre, hanem még a hobbiföldre sem lesz szüksége senkinek, a környéken hagyományos és divatozó szőlőművelés nélkül is megélhetnek valamennyien.

A viszonylag kis szerszámüzemben — ahol ma talán legélénkebb a műszak, s amely ennélfogva úgyszólván akár a gépgyár nagycsarnokának tekinthető— többen is megállítanak. Percek alatt egész kis csapat vesz körül.

— Mai leszámoló vagyok — mondja Litkei Ibolya szerszámkiadó —, március 9-én hivatalosan is megszűnik a munkaviszonyom. Úgy búcsúzom, hogy semmit sem kapok. Legutóbb kölcsönből törlesztettem az OTP-hitelt, nagyfiúnk továbbtanulás előtt áll. S már a férjem is tudja, hogy szintén el kell mennie a Pipis-hegyről...

Fehér István technológus re- zignáltan folytatja a panaszt:

— Sajátos „kárpótlásul” az ügyvezető igazgatónk, Misuta úr vállalkozásokra biztat bennünket. Még gépet is adna, ha hozzáfognánk. No de megoldás lehet ez? Hogyan reménykedhetnénk a boldogulásunkban, ha egy nagyobb szervezet, a cégünk is sikertelen a piacon... ?

Túri Miklós beállító lakatos:

— Igazán szégyellem, ami itt történik, pedig nem hinném, hogy tehetek róla. Régi „bútordarab” vagyok, évtizedeket töltöttem a gyárban. Hírnevünk volt — nemcsak Heves megyében —, mert jól dolgoztunk, pontosnak, megbízhatónak tartottak bennünket. Szerencse volt ide bekerülni, ide járni, sok mindenért irigyeltek minket a városban. A legrosszabb álmaimban sem jöttek volna elő a mostani állapotok! Jóllehet, már a tavalyi második fél évtől mutatkoztak a problémák, határozottan éreztem magam is, hogy romlik az anyagi helyzetem. Örök rettegés az életünk, nem is sejtjük, hogy mi lesz velünk. Fogalmam sincs, hogy kitart-e a szolgálatom a nyugdíjig, s egyáltalán, mivel megyek majd a megérdemelt pihenőre...?

Mészáros Ferenc szakszervezeti titkár is mélységes elégedetlenségének ad hangot, amikor megszólítom. S a Sámson Mátra

Gépgyár Kft. sorsáért — nem titkolja — a kormányra is neheztel.

— Meggondolatlanul kezdődött hazánkban a privatizáció — magyarázza —, így adódhatott, hogy olyanok is vállalkozók lehettek, akik a politikában időben köpönyeget fordítottak. Misuta elvtárs ügyvezető igazgató úr lett, az előző rendszer egyik élharcosa egy fillér és vállalkozói tapasztalat nélkül üzletemberként kapott a nagy buli lehetőségén. Szerintem az ilyen „misuta- jancsik” miatt lett nehéz a rendszerváltás. Szerencselovagjaink mértéktelenül nagy előnyökhöz juttatták egymást a régi kapcsolataikkal, s a csődbiztos figyelmetlensége is sokat segített nekik. Gazdánk a korábbi időkben megalapozott, magabiztos fellépésével félrevezette a környezetét. A megállapodások töredékét sem tartotta be. Olyan vállalkozó alkalmazottai vagyunk — még egy kevesen —, aki úgy indította a kft.-t, hogy tudta: eleve veszteséges lesz. S így a bevételt egy másik, majd harmadik társaság nevére könyveli — amelyek jobban állnak. Misuta János ma azt mondja, hogy a lelkiismerete nyugodt, mert „...mindent megtettem, hogy elérjem célom...” Igaz, mindenféle befektetés nélkül ötvenegyszeres milliomos lett, egyetlen év alatt. Közben több száz embert tett ki az utcára, kergetett a létbizonytalanságba... Szívesen hivatkozik olyan üzletekre, amikből nem lett semmi. Vállalkozásaival, adósságaival több vállalatot is csődbe visz, ami az államkasszát a mi zsebünknél nagyobb mértékben érinti. Hát lehet így...?

S ömlik, csak ömlik a panasz a szakszervezeti titkárból:

— Tavaly, év közben az ügyvezető igazgatónk teljesen törvényellenesen havi 4200 forintos részmunkaidős állásidőre küldte a munkavállalókat — spórolásból. „Megfeledkezett” a munkaruha-juttatásról, s idei pótlásakor is csak az árát adja, de a tavalyelőtti értékkel számolva, s természetesen kamat nélkül — amiből Gyöngyösön ma egyszerűen lehetetlen megvásárolni a szükségeset. Ha kérdezzük, leg gyakrabban „nem tudom”-ma\ válaszol. Nem tud fizetést adni. Nem tudja, hogy jár-e végkielégítés az alkalmazottainak. Más pedig segíteni nem tud. Akárho- vá fordulunk, szinte még biztatást sem kapunk.

Többükkel végigmegyünk a gyöngyösi nagy gyáron. Danyi István régi ismerősként üdvözöl gépétől. Harmincesztendős szolgálatáért még 1988-ban kapta a feje fölött máig őrzött oklevelét.

— Még van feladatom — mondja hangsúlyosan —, de fogalmam sincs, hogy meddig tart.

Egy szinttel feljebb, a domboldalba épített üzem emeletén, a nagy csarnokban tompa világítás mellett ásítoznak a mozdulatlan monstrumok, legfeljebb imitt-amott látni néhány munkást. Noha a cégnél még mindig legalább 250-300 a létszám — emlegetik —, ami ha kevesebb is a kft. kezdő, 800fő körüli csapatánál, mindenképpen kellene, hogy látszódjék.

Kis ablak mögött Danyiné, az

imént üdvözölt férfi felesége. Körülötte lepusztult, tönkrement szerszámok garmada asztalon és betonon. A raktár csatatér képét mutatj a, az egy hete ide került asz- szonyka a legkevésbé sem derűs. Észrevenni rajta, hogy nincs nagy kedve a beszélgetéshez.

Tevés-vevésében szólítom meg Török Miklóst, a munkástanács elnökét.

— Felmondás alatt vagyok én is — válaszolja, hogy a körülményeikről tovább érdeklődöm —, de március 27-ig, amíg a munkakönyvemet a kezembe nem adják, „állásidőben” még bejárok a gyárba. Sajnos — mint értesülhetett már róla —, nem az egyetlen vagyok, aki „lapátra kerül”. Ismerem a listát, hiszen a szakszervezeti titkárral együtt tagja vagyok a létszámleépítést koordináló bizottságnak.

— Elkerülhetetlen az újabb elbocsátás? — kérdem az elnöktől.

— Aligha. Hiszen még olyant is elküldenek, aki jobbra számítva feliratkozott a szervezés alatt álló, de Borsodban állítólag már be is jegyzett Anocskay Standard Gépgyár Kft.-be. Hogyne kötnének hát útilaput azok talpára, akik még csak nem is jelentkeztek a toborzáskor...? Én sem írtam alá a nyilatkozatot sokad- magammal, mert ha „átigazolok” az új társasághoz, még a tavalyi részmunkaidős foglalkoztatás miatt kiesett egyhavi térítéstől is elesünk.

— Uram, ami nálunk van, már felháborító! — veszi át a szót a közelünkben lévő Nádudvari István. — Négy évtizede dolgozom idefenn a hegyen, s most ugyanolyan bizonytalan helyzetbe kerültem, mint bármelyik, sokkal fiatalabb szaktársam.

— Miféle privatizáció az, ahol 130 millióért megvehetnek ekkora gyárat, s benne 55 millió forintra értékelik az összes gépet, röviddel ezután pedig Misuta úr 9 gépét 51 milliósra taksálják... ? — kérdi az idegentől is feleletet, megnyugtató választ várva Kiss Barnabás NC-esztergályos.

— Sérelmeinkkel, fájdalmainkkal megkerestük már Po- korny Endre országgyűlési képviselő urat is, aki volt szíves bennünket egészen a Parlamentig kalauzolni — folytatja a munkás- tanács elnöke. — Mészáros Ferenc kollégámmal eljutottunk egészen Schamschula államtitkár úrig, de orvoslást ő sem adott. Valahol meg kell húzni a választóvonalat — fejtegette álláspontjukat —, s a gyöngyösi privatizáció éppen a vonalnak arra az oldalára esett, ahol már — sajnos — nincs mit keresgélni. Egyszóval tudomásul kell vennünk, hogy rossz lóra tettünk...

Keresném, persze hogy keresném a kínos ügyben Misuta János ügyvezető igazgatót — tulajdonost — is, de két alkalommal sem tud fogadni. Utóbb így váltok szót Kovácsszegi László gazdasági igazgatóval.

— Teli vannak a gyáriak sérelemmel, panasszal — kezdem beszélgetésünket —, s roppant hiányolják a gyors, a részletes és pontos információkat is. Miben van igazuk, mennyiben jogos a felháborodásuk ?

— Sok mindenben igazuk van az embereknek. Tény, hogy a

Tungsramnál, a MEV-nél, egyszóval a gyár korábbi gazdáinál megszokták az üzemi demokrácia fórumainak működését, a rendszeres tájékoztatást. Most biztosan másképpen van, de azért Misuta úr legalább havonta megpróbál erről-arról felvilágosítást adni... Ami meg a kialakult helyzetből a továbbiakat illeti: hadd utaljak talán mindenekelőtt arra, hogy a MEV — a Mikroelektronikai Vállalat — kialakítása egyike volt az utolsók közé tartozó korábbi kormányprogramoknak. Szinte törvényszerűnek látszott, hogy a ’80-as évek vége felé baj lesz vele. S ekkor be is következett, amire számítani lehetett: a nagy cég működés- képtelenné vált. A csődbe jutott cégtől menekülnie kellette gyöngyösieknek. Ennek során vásárolta meg a Sámson Kft. 1990 decemberében a mi mostani üzemünket, míg a gyár másik részéből lett a szerencsésebbnek látszó Interbip. Dolgoztunk, ahogy tudtunk, de mostanáig nem volt külösebb baj a bérfizetésekkel. Talán sovány vigasz, de egy esztendővel mindenképpen meghosszabbodott az életünk. Gondjaink nem egyedüliek az országban. Nincs igazi piacunk, a megrendelőink adósak, s nekünk is tetemes tartozásaink vannak. Alaposabb piackutatásra s gyártmányfejlesztésre nem volt pénzünk, csak meglévő adottságainkkal kísérletezhettünk. Ezekkel azonban — sajnos — nem sokra mentünk. Még a biztatóbbnak tűnő moszkvai partner is csak ígér. Ügyvezető igazgatónk éppen most váltott repülőjegyet Oroszországba, hogy a külföldiekkel megpróbálja ismét rendeztetni a számlát. Reménykedünk...

— Mit mutat ma a „mérleg”?

— Legalább 130-140 millió forintos a kintlévőségünk, s megközelítőleg ugyanennyi a tartozásunk. Nincs sok lehetőségünk a talpraállásra. Ha bírósági úton behajtható az, amivel nekünk tartoznak, mi is rendezhetjük adósságainkat. Amennyiben pedig ez nem járható út, úgy elkerülhetetlen az öncsődeljárás indítása.

— Melyik szervezet ellen ? Hiszen ma már szinte összezavarodik még az idevalósi is — nem még az idegen — a többféle cégjelzésben...

— A Sámson Mátra Gépgyárról beszéltem, arról, amelynek az üzemét annak idején a Sámson Kft. vásárolta, s adta kezelésre nekünk. Az újabb kft.-k önálló jogi személyként alakultak, hogy a gyár egyes részei biztosabban fennmaradhassanak. Ezért emlegetik, emlegetjük ma a Trafó Kft.-t és az ASG-t, teljes nevén az Anocskay Standard Gépgyár Kft.-t is, amelyek már teljesen függetlenek a Sámson Holdingtól.

— Milyen ez a Pipis-hegyi privatizáció?

— A Sámson Kft. rövid lejáratú bankhitelre vette a gyárat, amit így jelzálog terhel. A pénzügyi művelet végső soron szabályos, „csupán” az a probléma, hogy a kölcsönt a nyereségből kellett volna visszafizetni, s ez lehetetlen...

Nem egyedüli a történet — de ez a Pipis-hegyi elkeseredett, haragos embereket is csak kevésbé vigasztalja. A talán jó szándékú gyárátvétel és a későbbi törekvések sem feledtethetik velük a rideg valóságot, amire rózsaszínű álmukból riadtak.

Meggyőződésük, hogy aligha szolgáltak rá.

Gyóni Gyula

Megyénk az európai régiók között

A főjegyző a tagfelvétel tanulságairól

Dr. Vass Géza: — Politikailag, gazdaságilag, kulturálisan nagyon sokat kell tanulnunk...

A hónap elején Heves megye tagja lett az európai régiók közgyűlésének. A Mannheimben rendezett tanácskozáson — amelyen megtörtént az ünnepélyes felvétel — megyénket dr. Vass Géza főjegyző képviselte.

— Ennek az az előzménye — mondja —, hogy a szabad választások utáni Parlament és a kormány külpolitikai tevékenysége lehetővé tette, hogy magyar ön- kormányzatok is felvételüket kérjék. Énnek a feltétele ugyanis az, hogy az az ország, amelyben a régió található, részt vegyen az Európai Közösség, tehát a Közös Piac munkájában. Az európai régiók közgyűlése az 1985- ben elfogadott európai önkormányzati charta alapelveire épít. Alapvető célja, hogy segítse az európai integráció fejlődését. Felkészült arra is, hogy támogassa a kelet-európai régiókat. A megyei önkormányzatok közül most tíz kérte felvételét — hét már korábban megtette —, s rendes taggá vált a strasbourgi székhelyű szervezetben.

— Ez a lépés ezek szerint az Európához való csatlakozás része. De a magyar közigazgatás vajúdik, fejlődik, s nem minden esetben találkozik az európai fejlődési móddal. Hogyan kereshetjük meg így a kapcsolódási pontokat?

— Jogrendünk alapvetően megfelel az európai normáknak. Ezt vizsgálta az Éurópai Közösség is, amikor elfogadta társult tagságunkat. Ha viszont a részleteket megnézzük, azt látjuk: a magyar közigazgatási rendszer az átalakulás állapotában van a rendszerváltás óta eltelt két évben. Nehéz összehasonlítani a magyar modellt a nyugat-európai közigazgatási és önkormányzati rendszerekkel. Nálunk az MDF és az SZDSZ politikai kompromisszuma — a paktum — után az Alkotmányban a tanácsokról szóló helyébe önkormányzati fejezet lepett. Sajnos, meglehetősen röviden intéz el alapvető önkormányzati jogokat, s ez már komoly, alkotmányos jelentőségű problémának tűnik. A liberalizmus és az eta- tizmus mértéke körül komoly elméleti viták is zajlanak. A két párt emlékezetes paktumát nem gondolták teljesen végig köz- igazgatási és önkormányzati szempontból. A megyei középszint az önkormányzati törvény révén „kiürült”, tulajdonképpen a megyei önkormányzat igazgatási alapjogok nélküli, szolgáltató, intézményfenntartó státusúvá vált. S most nem a köztársasági megbízott jogintézményére hivatkoznék elsősorban, hanem arra, hogy a kormány kénytelen volt úgynevezett centrális hivatalok sorával megszervezni a közigazgatást. Ez pedig az említett kompromisszum következménye, nem a kormány „központosító” törekvéseié.

— Talán éppen az ellentmondásos helyzetből fakad, hogy a mannheimi közgyűlés arra az álláspontra helyezkedett: csak választott önkormányzattal rendelkező régiókat vesz föl?

— A megyei önkormányzatok együtt kértek, hogy az alapszabályzatban határozzák meg a régió fogalmát. A cikkely végül is úgy szól, hogy ez a kifejezés azokat a területi közösségeket jelenti, amelyek közvetlenül a központi állam szintje alatt léteznek, s amelyeket politikai képviselettel ellátott, regionálisan megválasztott közgyűlés képvisel.

— Ez a meghatározás előrevetítheti-e egy későbbi magyarországifejlődés lehetőségét is?

— Természetes módon igazodunk bizonyos kérdésekben Európához. Ezen a tanácskozáson is állandóan visszatért a regionális egyensúly megteremtésének a kérdésé, különös tekintettel Kö- zép-Európára. Ezen mindenképpen szervezeti, jogi — alkotmány- és önkormányzatjogi — megközelítést is kell érteni. Ha nem is azonosan, de közel hasonlóan kell szabályozni ezeket, ha be akarunk tagozódni Európába. Ismereteim szerint Európában csupán Portugália az, ahol területi szintű önkormányzatok nem léteznek. Ennek történelmi okai vannak. De ott is számot kell vetni a területi önkormányzati integráció kérdésével. Az elméleti hattér megértéséhez ismét hivatkoznunk kell a két párt paktumára. A Bibó István-i gondolatokat — szerintem — a szabad demokraták az egyezség megkötésekor némileg dogmatikusan értelmezték. Ugyanis a bibói reformelképzeléseket az eltelt negyven év európai és magyar tanulságai nélkül használták fel. Bibó azt úja, hogy a „kis megye”, a „városmegye’Mehet az önkormányzati modell alapja, de a negyvenes évek második felében csupán nyolcvan város volt az országban. A természetes vonzás- körzetre építette az elméletét Bibó, ezzel viszont csak az önkormányzati rendszer települési szintjének egyik lehetséges megoldását vázolta. A megyék vonatkozásában viszont a feudális vármegyékrőlbeszélt, s ezért természetesen kedvezőtlen volt a megítélése, mert nem volt területi érdekképviselet, csupán bizonyos szűk csoportokat fémjelzett. Ezeket akarta — joggal — megszüntetni, s úgy vélte, hogy hat-hét régió ellátja a szükséges állami igazgatási feladatokat. Ehhez kepest most nálunk nyolcat fogadtak el. Igen ám, de Nyugat-Európában közben kialakult a liberális jogállam fogalma, amelyben az allam „szükséges rossz.” Eszerint minden feladatot települési, esetleg településközi szinten kell ellátni. Csak a szükséges, minimális mértékben vesz részt ezekben az állami végrehajtó hatalom, még állami feladatokat is átad önkormányzatoknak.

— Már most kialakulnak különböző együttműködések, ha mégnem is tisztázott mindenben, hogy milyen szinten találkoznak a partnerek. A jelenlegi magyar megye és régió nyugat-európai kapcsolatokat keres. Ezeket hogyan intézményesíti ez a közgyűlés?

— Az előzőben vázolt alapelvből következik, hogy a liberális jogállam nem vállalja, nem is vállalhatja a területi és települési közösségek kapcsolatának szervezését. Ennek legideálisabb fóruma a régiók közgyűlése. Itt közvetlenül találkoznak azok a tartományok és megyék, amelyekkel mi is kezdtünk együttműködést kialakítani. A strasbourgi központban rendelkezésre állnak azok az információk, amelyeket a tagok nyújtanak. Olyan adatbank ez, amely eddig szamunkra elképzelhetetlen volt. Most két dokumentumot is hoztam magammal, amely megyénknek sokat jelenthet. Az egyik az úgynevezett borcharta, amely a Közös Piac szabályainak gyűjteménye. Lefordítjuk, s eljuttatjuk a legjelentősebb bortermelőkhöz. A másik anyag praktikus információkat tartalmaz az interregionális együttműködéshez. Ennek is felmérhetetlen a piaci jelentősége.

— Mi volt a legnagyobb személyes élménye a tanácskozáson?

— Legnagyobb hatással Ervin Teifel, a baden-württembergi tartományi miniszter nyitóbeszéde volt rám. Úgy fogalmazott, mindig is Európához tartoztunk, de — az eltelt évtizedek miatt — talán generációkra is lesz szükség, hogy a gondolkodás rendszerváltása elélje az európai szintet. Politikailag, gazdasagi- lag és kulturálisan nagyon sokat kell tanulnunk, hogy megértsük az elmúlt évek nyugat-európai folyamatait, amelyek olyan sikerekhez vezettek.

Gábor László