Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-13 / 37. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. február 13., csütörtök i ______________________________________________________________________________________1_____________i_______ R osszul táncoltuk a „Kállay-kettöst” Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944 A könyv elolvasása után rög­tön ügy érzi az olvasó, pontosíta­ni kell a címen, nemcsak a tánc sikeredett rosszul, a zenei rigmu­sokba is hamis hangokat kever­tek. S maradván ennél a szimbó­lumképnél, Kállay Miklós most, az eredeti angol kiadás után csaknem negyven évvel, magya­rul is megjelent memoárkötetét, mint ennek a furcsa „tánckore­ográfiának” a sajátos kottagyűj- tményét olvashatjuk. Az utóbbi esztendőkben ránkszakadt memoárgyűjtemé­nyek között megkülönböztetett hely illeti meg ezt a memoárkö­tetet. Olyan politikus fogalmazta meg benne gondolatait, aki tevé­keny irányítója, mondhatni mo­rális szenvedője volt az akkori eseményeknek. Kállay Miklós — többszöri felkérés és elhárítás után — 1942 tavaszán fogadta el Horthy Miklós óhaját és vállalta a miniszterelnöki teendők ellátá­sát. Az ország ezeréves történe­tének mélypontján volt, bele­sodródva egv olyan háborúba, amelyet leginkább el akart kerül­ni. A magyar történelemnek vég­zetesen furcsa esztendői ahhoz az időszakhoz kötődnek, amikor Kállay a miniszterelnök. Amikor a kormányfői rúd a kezébe kerül, ellentmondásos örökséget kény­szerül átvenni előadeitől. Bar- dossy, aki ekkor már talán maga sem bízott a német győzelem­ben, politikai elképzeléseit ah­hoz a koncepcióhoz igazította, hogy Kállay szerint Magyaror­szág potenciális szövetségesei az angolok, érdekeltebbek az anti­fasiszta szövetségben, s így Ma­gyarországnak hathatós segítsé­get aligha nyújtanak, s elveszít­vén Németország barátságát, Magyarországot végül is a vesz­tesek táborában hagyják. Nem kétséges, a Teleki-örökség köze­lebb állt hozzá politikai koncep­cióban és morális felfogásban egyaránt. De egyben nehezebb teherként is, hiszen részben Te­leki örökségét kellett volna — merőben eltérő politikai, kato­nai és diplomáciai szituációban — képviselnie és továbbvinnie. Megóvni az országot egy ka­tasztrofális következménnyel já­ró katonai vereségtől, megtarta­ni a területi revíziók eredménye­it, természetesen angolszász ol­dalon, s nem utolsó sorban, je­lentékenyebb reformokkal, de­mokratikusabb keretek között átmenteni azt a hatalmi-politikai rendszert, amelynek korhadtsá- gával a kortársi politikusok kö­zül is megannyian tisztában vol­tak. Kállay tragédiája abból az el­lentmondásból fakadt, amely egyéni felkészültsége, morális értékrendje és a korabeli nem­zetközi körülmények között fe­szült. Ma már talán jobban is- meijük annak a belpolitikai erő­térnek a vonalait, amelybe Kál- laynak politizálni kellett. A kö­zépén lavírozni kényszerülő mi­niszterelnök politikája éppen úgy irritálta a korabeli jobbol­dalt, mint a bal vagy a liberális szemléletű polgári szárnyat. De sokan álltak értetlenül Kállayval szemben, azok a sajátos, mond­hatni egyéni felfogású politiku­sok is, mint például Bajcsy-Zsi- linszky Endre vagy az entellek- tüel erők, köztük az írók nem egy tagja is. Csak éppenhogy ellenté­tes érvekkel. Míg a jobboldal nem egészen németbarátnak és angolszász orientációjúnak, két- kulacsosnak, s gyenge kezűnek tartotta Kállayt, addig itthon li­berálisnak, zsidó- és nyugatba­rátnak vélték egyesek, s mindez pedig Nyugatról nézve, halvá­nyabbnak tűnt. A memoárt olvasó, a végkifej­letet ismerő, s történelmi közel­múltunkat átértékelni kénysze­rülő mai embernek sokféle kér­dés juthat az eszébe. Ma már tudjuk, a nyugati erők sem mér­ték túlzott bőkezűséggel a bizal­mat a magyar vezetésnek. Az an­f ol vezetés már 1943 márciusá- an megfogalmazta, a nagyha­talmak biztonsági érdekeinek ér­vényesítésekor a kis nemzetek szempontjait nem mindig köte­les szem előtt tartani. De vajon tudhatta-e Kállay, hogy ez a nagyhatalmi egyezkedés, függet­lenül a magyar politikai kiállás­tól, az országot átjátssza a szovjet érdekszférába? Az izgalmas memoárt végig­olvasva talán egy kicsit közelebb kerülünk az igazsághoz. Drámai szituációk részesei lehetünk, olyan politikai arcélek villannak fel, akik Kállayhoz hasonlóan él­ték meg az ország helyzetét (pl. Bethlen István). Kállay termé­szetesen jól észlelte a legnagyobb veszélyt, az országnak kettős megszállással kell szembenéznie, ha nem sikerül gyorsan kiválni a háborúból. Ezt pedig semmi sem késleltette jobban, mint a szövet­séges hatalmaknak Magyaror­szágról kialakított, meglehető­sen negatív vélekedése. Neveze­tesen az a megítélés, hogy nehe­zen hittek abban, hogy az ország kiszakítható a német szövetség­ből, mint hogy azt is biztosan tudták, ha ez a kísérlet bekövet­kezne, Hitler habozás nélkül a megszállás mellett döntene! Ez a kényszerhelyzet természetesen Kálíaynál is gyakran vált zavarok forrásává. Illusztrálásképpen most csak arra hivatkozunk, hogy 1944. március 1-jén a mi­niszterelnök a semleges orszá­f okban szolgálatot tevő magyar öveteknek a következőket irta: „Magyarországnak időt kell nyernie, mert idővel a dolgok ja­vulni fognak a mi szempontunk­ból.” Azt hiszem, ez tévedésnek is súlyos hiba, amelyben a ténye­ket a remény helyettesíti! Nem lehet vigasza történel­münknek, hogy akkoriban má­sok is gondolkodtak így Magyar- országon. Kállay kiútkeresési kísérleteit erős erkölcsi indítékok vezérel­ték. Egyéni tragédiájának bukta­tóit abban látjuk, olyan embe­rekkel kellett körülvennie ma­gát, akik szögesen ellentétesen politizáltak, mint ahogyan ő. Elég csupán a katonai vonatko­zásokra gondolnunk. Ha nyíltan angolbarát elemekre támaszko­dik, akkor a jobboldali erők erő­sebb ellenállasát váltja ki, ha bal­oldali és liberális elemek politi­kai pozícióit erősíti, mint aho­gyan sok vonatkozásban ezt meg is tette, még erősebb támadásnak teszi ki magát német oldalról. Kevesekben bízott, ezek közé tartozott mindenekelőtt Bethlen István, Keresztes-Fischer Fe­renc, Horthy, s környezetének szűkebb kabinetije. A reménye­ik voltak közösek — s a gyenge­ségük. De leginkább a félelmük, hogy az ország hadszíntérré ne váljon, s még ennél is nagyobb félelemben tartotta mindannyió- jukat, nehogy esetleg „nálunk ütközzön össze a két nagy ellen­ség, a német és az orosz . Remé­nyeik mindeddig indokoltak és reálisak voltak, míg rá nem döb­bentek arra, hogy az angolszáz hatalmak feladjak Délkelet-Eu- rópát, s a térséget hadászatilag és politikailag átengedik az oro­szoknak. Smindezek után egyet­len reménye maradhatott Kallay- nak, miként lehetne elérni, hogy a szövetségesek Magyarországot húzzák ki a háborúsfelelősökns- tájáról, előnyösebb tárgyalási pozíciót remélve a háború utáni béketárgyaláshoz. E könyvet megjelenése,után két héttel szétkapkodták. Újabb kiadásának kényszerét az ország közelmúltbeli történetét megis­merni akaró olvasói óhaj is indo­kolja. Szőke Domonkos HANG-KÉP Mire jó a Kirakat? Egyik korábbi kritikámban fi­gyeltem fel a Rékai Gábor által szerkesztett Kirakat kínálatára. Akkor szinte egyértelműen elis­merő szavakkal méltattam a vál­lalkozást, dicsérve a tárgyilagos témamegközelítést, azt a mér­téktartó igazságkeresést, amely napjainkban olyan ritka, mint a fehér holló. Épp ezért döbbentem meg, amikor — belelapozva az MTI közleményeibe — azt kellett konstatálnom, hogy akadnak olyan politikusok, akik cigányel­lenes szemlélettel vádolják a közreműködőket. Nos, utólag is határozottan állítom, hogy Ma­kó — Jeruzsálemnyire esik tőlük az effajta, és mindenképpen el­ítélendő alapállás. Annál is in­kább, mert egy ilyen származású férfi kálváriáját elevenítették fel, konkrét információk alapján sej­tetve azt, hogy ártatlanul került börtönbe. Nem vitatom, hogy léteznek olyan műsorok, amelyek gazdái nem képesek mellőzni szubjek­tív hovatartozásukat, elvi és egyéb kötődéseiket. Az viszont aligha kérdőjelezhető meg, hogy e stábtól idegen mind az indula­tosság, mind a sanda belemagya- rázás. Legutóbbi jelentkezésük — február 9-én — ismét kellemes meglepetést keltett bennem. Ez­úttal az Örökség receptre című ri­portblokkot játszották le. Ismét tartózkodtak az érzelmekkel szí­nezett állásfoglalástól. Kizárólag azokat az adalékokat sorolták, amelyek megvilágították — még­hozzá sokoldalúan — az általuk választott gondolatkört. A történet röviden így hang­zik: Dunakeszin a körzeti orvos­nő — előzetes gondozás után — a váci elmeszociális osztályra utal­tatta be azt az idős embert, aki­nek ingatlan vagyona, mintegy kétmillió forint. A helybeliek ar­ról is sustorogtak, hogy megszü­letett a végrendelet is, természe­tesen javára. Hegyi Imre nem tett mást, mint mindenkit megkeresett. Többek között azokat a testvére­ket is, akik eddig mit sem törőd­tek öccsükkel. Ám, most méltat­lankodnak, s leendő jussukat fél­tik^ Örvendetes, hogy szót kaptak mindazok, akik valamilyen for­mában érintettek. így aztán ránk maradt a mérlegelés, annak la­tolgatása, hogy kire voksol Justi- cia, ez a folyvást pártatlan isten­nő. Nem éppen hálás szerepkör, de legalább újra szembesülünk ellentmondásoktól terhes átme­neti korunk rideg valóságával. Mindenképpen okulásunk­ra... Lenne kiút Sosem bírtam az oktatósdit, a csakazértis pedagogizálást. Kü­lönösképp akkor, ha ezzel a tévé­sek próbálkoznak meg. Ezért füstölögtem, amikor vasárnap este megnéztem az Elenit ezt az amerikai cégjelzésű filmet. Már az felborzolta idegeimet, hogy a Rádió- és TelevízióújSágban Sí­rná Veronika idegesítő mankót kínált, jelezve, hogy ez a mű ak­tuális problémát feszeget, vagyis azt, hogy évtizedek elteltével ér­demesre a hajdani bűnösök után kutatni. S ezután következett a pro­dukció. A cselekmény két szálon futott. Felidézte a görögországi kommunisták tiszaviráglétű tün­döklését, kegyetlenkedését, a Moszkvából, a boszorkányköz­pontból irányított szörnyetegek, stupid figurák regnálását, akik mellesleg vészesen hasonlítottak a Rákosi-éra ostoba és vérengző ávósaira és párttitkáraira. Az új­ságíróvá lett főhős anyját — ez is ismerős képlet — ártatlanul kivé­gezték. Aztán teltek az eszten­dők, érvényesült az elévülés, s a tollforgató gyerek ezután utazott Görögországba, hogy megkeres­se a szadista bolsi bírót. Rá is lelt, ám a lövésre emelt pisztolyt vé­gül is leengedte. Sovány mese, hiányzó lélekta­ni háttérrel. S ennek bizony sem­mi köze az úgynevezett Zétényi — Takács-féle törvényhez, mert ennek kidolgozói egyszer sem emlegettek kivégzést vagy frö- csögő bosszút. S arról se hallgas­sunk, hogy egyik vétkes sem ve­zekelt, holott ez lenne a mini­mum, s a megbocsátás nélkülöz­hetetlen feltétele. Más út is kínálkozna. Elég csak az ugyanezen a napon be­mutatott Mata Hari-ra utalni, amelyben Greta Garbo kápráz­tatott el mindnyájunkat rendkí­vüli színészi képességeivel. Rá­adásul ez a kópia nem igényelt hatalmas summákat. A sikert mégis garantálta a remekül bo­nyolított, az izgalmakban bővel­kedő, a katarzist is nyújtó cselek­mény. íme a példa! Csak az a kár, hogy most is hiába propagáljuk... Pécsi István Reményik Sándor emlékére Szívhez és lélekhez szólt... Iskoláskorom egyik megrázó élménye volt Re­ményik Sándor temetése. Abban az időben meg­adatott a lehetősége annak, hogy a lázas szívű, Er­délyért és népéért örökké hadakozó költő utolsó útján, mint gimnazista én is részt vehessek. A rész­letekre természetesen már nem emlékszem, hiszen ó, hány nagyunkat és öregünket kísértük már utolsó útjára azóta! Arra viszont igen, hogy a kommuniz­mus éveiben — a tiltások ellenére — el-elsétáltam annak az embernek a sírjához, aki verseiben a nem­zet fennmaradásának lángoló eszméjétől áthatva, küzdött népéért, Trianon után megalázott, sokszor megcsúfolt véreiért. A nagy erdélyi költő elhalálozásának tényleges félévszázados fordulóján (az elmúlt év október 24- én) csak a tájékozottabbak zarándokoltak ki a sír­hoz a Házsongárdi temetőbe. Valahogy egy kicsit elfelejtődött az évforduló! Január végén az az ese­mény adott újabb alkalmat a megemlékezésre, hogy a nemzetközi Transylvania Alapítvány támo­gatásával bemutatták Kolozsváron az egri Gárdo­nyi Géza Színház Requiem című műsorát, amelyet Cselényi László rendezett. A Reményik Sándort szerető, de oly sokáig nélkülöző kolozsvári magya­rok zsúfolásig megtöltötték az Állami Magyar Szín­ház termét, és a lelkes közönség szíve együtt dob­bant Pápai Erikával és Sziki Károllyal, akik maguk­kal tudták ragadni közönségüket, s úgy, ahogy a he­lyi magyar lap, a Szabadság krónikása írta: „Sal- langtalan, közvetlen szövegmondásuk a költői élet­mű emberi dimenzióit hangsúlyozta ki, nem kevés sikerrel.” Sőt! Tegyük hozzá mi: a közönség szere­tettel, meleg hálával és őszinte átérzéssel fogadta a Sütő András a kemény télben is elzarándokolt Marosvásárhelyről Kolozsvárra, hogy megemlé­kezzék nagy költőnk halálának 50. évfordulójá­ról. (Képünk a Házsongárdi temető lutheránus részében készült január 22-én.) műsort. Reményik Sándor szelleme belopódzott egy-két órára nemcsak a kolozsvári színházterem­be, de az ezres nézőkönöség szívébe is. Nagy és je­lentőségteljes est volt. Méltó színházunkhoz, méltó a nagy erdélyi város kultúrhagyományaihoz. Kö­szönet érte! Okos György A pénz a minden? „Ez mindig is gazdag vidék volt” Régi szép idők, amikor még úgy szólt a bölcs megállapítás: Keresd a nőt! Mert minden cse­lekedetek rúgójának ezt tekin­tették. És manapság? Keresd a pénzt! Mármint a cselekedetek mögött. Nem borzasztó, hogy egész életünk a pénz körül fo­rog? Ha pedig pénz, akkor OTP. Amiről azt állította a reklámszö­veg, hogy a lakosság legnagyobb bankja. Milyen is ez az intéz­mény — belülről? — Mi a hivatalos elnevezése ennek az pénzintézetnek? — ér­deklődtem Bakos Józseftől, a gyöngyösi fiókigazgatótól. — Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Részvénytársa­ság. — Mit jelez az új név? — Azt, hogy lépést akarunk tartani a változásokkal. Több mint két hónapja kezdtük el az arculatunk megváltoztatását. Egyelőre abban mutatkozik meg ez, hogy egységes öltözékben van mindenki: fehér blúz, sötét szoknya. — Nem mellékes a külsőség, de a lényeg... — A gépesítésben akarunk nagyot lépni. Az utóbbi két év­ben végeztünk már ilyen fejlesz­tést. De a többi bankhoz képest — sajnos — el vagyunk maradva. Már napra kész a könyvelésünk. A bankok közötti átutalást is gé­pesítjük. — Hogy függ mindez össze a lakossággal? — Már nem csupán a lakos­sággal foglalkozunk, hiszen a ne­vünkben is benne van: kereske­delmi bank. — Az utóbbi időkben történt társadalmi és gazdasági változás tetten érhető az ÖTP-nél? — Visszaesést még nem érzé­kelünk. Gyöngyös es környéke mindig is gazdag vidék volt. Dol­gos emberek lakják. Általában az alacsonyabb összegű betétek száma csökkent. Látványos volt viszont a devizabetétek állomá­nyának a növekedése. — Milyen összegekről van szó? Tízmillión felül? — Nem, akörüliekről. Forint­ban viszont a területünkön több mint kétmilliárd az összeg. — Hány milliomosuk van? — Ma már nem olyan nagy dolog milliomosnak lenni. Ha valaki eladja a lakását, máris mil­liomos lesz. De ha építkezni akar, az egy-másfél miilovai nem sokra megy. — Megpezsdült a vállalko­zási kedv a pénzforgalom sze­rint? — Sokan vannak, akik szeret­nének vállalkozni, de nincs meg­felelő fedezetük ahhoz, hogy kölcsönt kapjanak. — Milyen a napi forgalmuk? — Olyan 500-600 tétel, ha azokat számítom, akik szemé­lyesen intézik ügyeiket. Sajnos, már szűk a helyünk. Szeretnénk teijeszkedni felfelé. Mert a bankszerű külső körülmények­nek nem tudunk megfelelni. — Ha valamit intézek, öten- hatan látnak és hallanak min­dent. Engem ez zavar... — Sajnos, ez így van, de en­nek oka az emberek mentalitása is. Jó volna, ha külön kis boxok- ban tudnánk foglalkozni egy-egy ügyfelünkkel. Mint szokás ez Nyugaton. — A Nyugatról jut eszembe: ott régóta tudnak éjszaka is pénzt kivenni a bankból az automata segítségével... — Már készülünk erre mi is. Egyelőre azt a könnyítést vezet­tük be január 1-jétől, hogy a la­kosság átutalási betétet átalakít­juk lakossági folyószámlává. Ügyfélkártyát akarunk ráépíteni a takarékcsekkre, és akkor egy kis lapocska segítségével vásá­rolni lehet és folyószámlahiteit lehet igénybe venni. — Tehát rugalmasabb lesz az OTP, mint volt eddig? — Természetesen. De ehhez az is kell, hogy a bankok össze le­gyenek kapcsolva számítógé­pekkel. — Mennyi idő kell, hogy eb­ben utolérjük a Nyugatot? — Legfeljebb két év. De amíg ilyen a telefonhelyzet nálunk...! — Tessék mondani, hogyan minősíti a gyöngyösi fiók tevé­kenységét? — Ez a fiók mindig jól dolgo­zott. Szakembereink jól begya­koroltak. Biztosan vannak, akik nem jó szemmel néznek ránk, de nagyon sokan elégedettek ve­lünk, és ezt szóban is kifejezik. Van olyan ügyfelünk, aki elment más bankhoz, aztán visszajött. — Személyes jellegű kérdés: honnan jött Gyöngyösre? — Egerből 1986-ban. Ott re­vizor voltam. Eleinte sok nehéz­séggel kellett megbirkóznom, mert nem volt vezetői gyakor­latom. De a munkatársaim átse­gítettek a kezdeti gondjaimon. — Ha lehetőséget kapna, mit vállalna el? — Egyelőre nem akarok el­menni Gyöngyösről. Jól érzem itt magam. — És a családja? — Úgyszintén a feleségem is, aki az idegenforgalomban dol­gozik, valamint a kislányom, aki a miskolci konzervatóriumban tanul és a hétvégeken jár haza. — Volna egy egészen mellé­kesnek tetsző megjegyzésem. Azt olvasom a táblákon: Tilos a do­hányzási Kiknek? — Az ügyfeleknek. — Ez sérti az önérzetem. Miért vagyok én másodrangú személy, amikor „belőlem él" az OTP? Egyébként: nem dohányzom. — Teljesen igaza van. Kere­sünk majd olyan megoldást, ami nem bántja meg az ügyfél önér­zetét sem. — Meggyőződésem, hogy az ügyfél és az ügyintézés jó kapcso­latában sokat nyom a latba az ilyen „ apróság ” is. Ezzel együtt is tudom: a lakosságnak jó vélemé­nye van az OTP gyöngyösi fiók­járól. G. Molnár Ferenc A jáki templom restaurálása Remélhetően visszakerülnek hazánk egyik leghíresebb román kori műemlékének, a XIII. szá­zadban épült jáki templomnak különböző múzeumokba, kőtá­rakba szállított és ott kiállított eredeti szobrai, díszei. Ismét ere­deti helyén látható majd a buda­pesti Képzőművészeti Múzeum­ban őrzött, a millenneum alkal­mával bemutatott kőtári anyag, vagy a kőszegi Zwingerben, a szombathelyi Savaria Múzeum­ban és másutt található emlékek. Az Országos Műemléki Fel­ügyelőség a felújítási és restaurá­lási munkálatok folytatásaként pedig a díszes főkapuzat apostoli szobrainak másolatait készíti el, illetőleg a különösen jelentős kő­díszeket korróziógátló és a káro­sodásokat javító úgynevezett kő­szilárdító bevonattal látja el. A tervek szerint az apostolok szob­rait leemelik és a fővárosi köz­ponti restaurátorműhelyben el­készített másolataik kerülnek vissza a főkapu építményére, mi­vel az erdeti szobrok igen nagy­mértékben károsodtak. Ez utób­biakat a jáki kőtárban láthatja majd a közönség felújításuk után. Az apátsági templom tavaly elkezdett restaurálásának zöme még hátravan, így például a Szent Jakab-kápolna teljes fel­újítása, a kőtár épületének hely­reállítása, a nemrégiben talalt középkori számyasoltár restau­rálása, amivel húsvétra talán el is készülnek. A munkálatok mint­egy 50 millió forintba kerülnek, s a pénz előteremtéséhez segítsé- et adhat a tavaly év végén Iétre- ozott Alapítvány a Jáki Temp­lomért is, amit a vasi községben működtetnek. Az önkormány­zat, a helyi takarékszövetkezet és termelőszövetkezet, valamint a templom plébánosa, Rátkai László által kezelt alap egyelőre ötszázezer forinttal gazdálkodik. Véleménye szerint evente az ide­f 'enforgalomból mintegy félmil- íó forinttal gyarapodnak majd, ami az egyéb adományokkal és kisebb ajándékkészítő műhelyük bevételevei kiegészítve elég lesz három oltár helyreállításának költségeire.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom