Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11-12 / 9. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. január 11-12., szombat-vasárnap — Nem félt akkor? — kérdeztem többször is. Később rájöttem, egyszerűen nem érti a kérdést. Nem fér bele a gondolatmenetébe. Ha fél, nem teszi meg mindazt, amit megtett. De sohasem jutott eszébe, hogy azért cselekszik, mert nem fél. Vannak emberek, akik nem ismerik a bátorság-gyávaság ellentétpárt. Nyelvi alakját igen, de értelmét egyáltalán nem. Azt hiszem, csak mi, gyávák tudjuk pontosan, hogy mit jelent e két fogalom. Losonc, internálótábor, 1943... — Istenein, mi lesz velem, a feleségemmel, a gyermekeimmel? — Sodródjon, fiam, az embereim felé, aztán kijön az iparvágányon. Majd adok papírokat. Hegyeshalom, vasútállomás, 1945 eleje... — Parancsnok úr, ott viszik a fiamat meghalni! — Segítsenek nekik, meg akiknek tudnak, hogy valamiképp veszítsék el az alakulatukat. Itt majd állományba veszem őket. Úgy katonaszökevénynek sem számítanak. Töredékek Poór Mihály műszaki tiszt főbenjáró bűneinek sokaságából. — Hány embert mentett meg? — Nem tudom. Egyszer sem számoltam. Az ilyesmiről nem vezet az ember kimutatást. Horia Medeleanu 1973. augusztus 2-án, a Művelődés című romániai magyar nyelvű lapban így írt a ’30-as években létező aradi Pro Arié művészeti csoportról: „A haladó csoportosulás eszméi a fiatal román és magyar értelmiségiek szolidaritására alapoztak. Programjuk egyik pontja kimondja a román-magyar kulturális közeledést..., amikor a sötétség erői az ország birtoklására törtek és nemzeti ellenségeskedést szítottak, az aradi Pro Arte tevékenysége a világosságot terjeszti, s ezért megérdemli az utókor megbecsülését.” Jó néhány nevet is említ a cikkben a szerző. Le- ontin Musetiann, Silvia Costin, Poór Mihály, Falvai Pacakenu, Soós István. Poór Mihály műszaki tiszt? Poór Mihály szobrászművész? Sorolhatom tovább: Poór Mihály géplakatos, kőfaragó, bútorkészítő, hadmérnök őrnagy (már a néphadseregben), MÁV-üzemveze- tő... Poór Mihály nyugdíjas. Mind ugyanaz az ember. — Nem hiányzik egy műterem? — Nekem már semmi sem. Bizonyos dolgok az idő múlásával elveszítik fontosságukat. A lényeg, hogy a szépérzékemet még nem vesztettem el. Egészséges vagyok. Nyugodt vagyok. A vésőim, a kalapácsaim is itt vannak velem. Aldebrőn született 1906-ban, de már egyéves korában Aradra költözött a család. Apja vasutas volt, elbocsátották. — Napszámos lett az apám. Nekem 2-3 tanítványt kellett vállalnom, hogy tanulhassak. Elvégeztem a gimnáziumot, aztán szereztem néhány szakmát. Géplakatos, kő-, fa- és gipszszobrász-bizo- nyítványt is kaptam. A ’30-as években úgy láttam, át kell települni Magyarországra. Saját fiaként hozta magával a tőle 19 évvel fiatalabb öccsét, s föl is nevelte gyermekei testvéreként. Budapesten az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, azután minden úgy kezdődött, amint az általában az ígéretes művészi pályákon lenni szokott. Köztéri szobrai állnak sok helyütt, egyházi megrendeléseket is kapott, ő faragta az egri megyeháza tölgyfa bútorait... — ...Mégis aláírtam a vasútnak. A katonai fölmentés miatt. Mérnök lettem. És ezért mentem utóbb katonának. Nemkívánatos elem lévén, negyvenkettőben behívtak, és egy mozgó osztálymérnökség vezetőjévé tettek. Kaptam egy munkásszázadot, Losonc lett a székhelyünk, és mentünk a hadseregnek vasúti hidat építeni, oda, ahova kellett. Vonatokon és állomásokon töltötte a háború nagy részét. Hegyeshalom, 1945 eleje... — Mi ez? Hogy merészelte kirakni a birodalomba menő szállítmányt?! Ezért főbe lövetem! — Amikor tavasszal j ön az önök nagy ellentámadása, akkor itt nagy szükség lesz a vasúti építőanyagra. Többmilliós értéket sikerült e furfanggal Magyarországon tartania. — Apró cselekkel sok mindent el lehetett érni. Ismertem a vasutat, a németeket nem. Hát fogtam, és a német parancsnokságtól kértem irányítást. Belezavarodtak a helységnevekbe... Egy századot és egy teljes vasútépítő szerelvényt hozott haza Prága alól. Közben fölépítettek egy sor vasúti létesítményt, amelyet a németek fölrobbantottak. 1945-ben, június 2-án érkezett vissza Budapestre, a Nyugati pályaudvarra a szerelvény 232 emberrel, több mint egymillió (még jó) pengő értékkel. Miskolc, 1945. június... — Átadom a Hegyeshalomban kapott értékeket leltár szerint és az ellátmányt, az elszámolás szerint öt pengő többlettel. — Nem tudott jegyzőkönyvet csinálni, hogy az oroszok elvitték? Most osztozhatnánk. — De kérem... Alig néhány nappal ezután. — Ont a németek vezényelték Csehország felé. Miért nem szökött meg? — Rám volt bízva 200 ember meg egy értékes szerelvény. Haza akartam hozni. — Szóval, nem szegült szembe a fasisztákkal. Kísérjék be! Néhány héttel később. — Elmehet. Kap egy igazolást, hogy német érdekterületről hazatérve egészségügyi megfigyelés alatt áll. Arccal a vasút felé. Kilenc híd, három alagút újjáépítése, új vasútvonalak építése... Kellett a hozzáértő vezető, Poór Mihály. — Enni úgy adtunk a vasútépítőknek, hogy a hegyvidéken bort szereztünk, ezt leküldtük vasúton az Alföldre, ahol ennivalóra cserélték. „Tevőlegesen nem vett részt az ország demokratikus újjáépítésében, nem demokratikus gondolkodású” — ezt írta róla egy „bizonyos” rokon. Ahogy a köznyelv mondja: Bé-listázták. Budapesten maszeknál dolgozik. — Potom pénzért vett föl géplakatosnak. Mi egyebet csinálhattam volna? Még örültem is. Eljá- rogattam a művészeti szakszervezetbe. Elővettem a papírt, a ceruzát, szobrokat tervezgettem. Kipróbáltam a szerszámokat is. Kerestek egyszer egy univerzális szobrászt. Fogalmam sem volt, mit akarnak, de szóltam, hogy nekem a művészeti diplomámon kívül kő-, fa- és gipszszobrász-bizonyítvá- nyom van. Dolgozni akartam. Képeket néztünk. Egy nagy budapesti lakás bútorai láthatók a fotókon. Némelyiken fölbukkan egy házaspár is, néhány gyerek. — Otthagytam a lakásomat a lányoméknak. A magam tervezte, magam készítette bútorokkal együtt. Az Angyalföldi Bútorgyár asztalosüzeméből ismét a MAV-hoz igyekezett Poór Mihály. Nem volt szerencséje. Vasútépítést vezetett, s onnan vitték újra katonának. — Őrnagy lettem, erődítésépítő munkálatok vezetője, ’54-ben jutottam el az idegösszeomlásig. A MÁV visszavett. Attól kezdve nyugalmas volt az életem. 1966-ig, nyugdíjazásomig megbecsült ember voltam a vasútnál. És 1966-ban újra utolérte a bosszúálló rokon Bélistája. Mindössze 18 évnyi munkaviszonyát ismerték el. 1240 forint nyugdijat kapott... 1966-ban ismét fölmondták a szolgálatot az idegei. Otthagyta Budapestet, Szántódra költözött. — Ott jöttem helyre. Nem haragszom már senkire és semmire. Nemrégiben ugyan betegeskedtem, de már jól érzem magam. — Nem bánja, hogy nem lett szobrász? — Persze, hogy bánom. De sikerülhetett volna rosszabbul is. Egy táskában — akárhová is mentünk — mindig nálam volt minden „művészeszköz”. Talán bennem volt a hiba. Talán nem akartam eléggé. Most meg, hogy nyolcvan elmúltam, már késő... Aldebrő jövőre ünnepli fennállásának 250. évfordulóját. Ä polgármesteri hivatal illően készül a jubileumra, könyvet nyomtatnak a falu történetéről, emlékeiről, jeles személyiségeiről. Tervezik, hogy ebben Poór Mihály életútját is megörökítik, aki nemrégiben költözött vissza innen Szántódra. Molnár Zsolt .... . . ... : ■' se ; ‘ Az önkormányzat már azzal is segít, ha nem csinál semmit... Ki mossa ki a szennyest? Kevesebb a Patyolat-üzlet, drágább a szolgáltatás Az ágyneműmosás, de főként a vasalás nem tartozik a háziasszonyok kedvenc szórakozásai közé. Aki próbálta már, az tudja, micsoda izommunkába kerül a több négyzetméternyi fehérneműt gyűrődésmentesen kisimítani. Nos, a Patyolat hosszú időn keresztül átvállalta ezt a tevékenységet a vegy- tisztítás mellett, ám úgy tűnik, mára már ez sem megy zökkenők nélkül. Sorra zárnak be az átvevőhelyek, a szalonok, úgyhogy a pecsétes ruhákkal vagy be kell utazni a városközpontokba, vagy otthon megpróbálkozni a cseppet sem biztos kimenetelű folttisztítással. A Patyolat privatizációjáról a Heves megyei üzem igazgatójával, Dér Károllyal beszélgettünk. Éppen egy termelési tanácskozás fejeződött be ottjártunkkor az egri Faiskola úti telephelyen. Az ott dolgozókat arról tájékoztatták, miként juthatnak vagyonjegyekhez a majdani privatizációnál. Ahogy elnéztem az asz- szonyok tekintetét, bizony nem volt nehéz kitalálni: a hét végén sok családnál töprengenek el azon, hogy ha egyáltalán megveszik a több tízezerforintosjegyeket, honnan kerítenek erre pénzt? — Ez a tanácskozás arra is jó volt, hogy tájékozódjunk: a vállalat privatizációjában mennyire vennének részt a dolgozók — mondja Dér Károly. — Senkit sem kényszentünk a vásárlásra, ám az ő vállalkozó készségük nekünk is „tükör” lehet arra vonatkozóan, hogy milyen stabilnak ítélik meg a helyzetünket. Elkészült az úgynevezett vagyonmérleg, amelynek a számadatait persze nem lehet más adatok nélkül vizsgálni. Például a Patyolat megyei üzemének vagyonértékét ingatlanokkal, telkekkel együtt körülbelül 50 millió forintra becsülte a felmérés. Az üzleti érték — tehát, hogy mennyit hoz valójában a konyhára — 17 millió forint körüli. Valahol a kettő között mozog az a reális ár — úgy 30 millió forint —, amely talán az Állami Vagyonügynökség számára is elfogadható, és az itteni kollektívának is. Köztudott, hogy a dolgozók az érték 15 százalékáig 50 százalék kedvezménnyel vásárolhatnak vagyonjegyet. Tehát körülbelül 2,2 millió forint „esik” rájuk. — Alakulóban van az úgynevezett Munkás Részvény Program, a konkrét döntéssel egyelőre még késik a Parlament. Önök ezt figyelembe veszik? — Igen is, meg nem is. Jelenleg az előkészületeknél tartunk, de lehet, hogy mire nálunk döntésre kerül a sor, addigra a törvény is megszületik. Most nem számolunk vele, mert nem ismerjük a konkrétumokat, de a jövőben lehet, hogy figyelembe vesszük. — A Patyolatnál elég drasztikus létszámleépítés történt a közelmúltban... — Öt évvel ezelőtt 166-an voltunk, tavaly még 92-en, most januárban viszont 56 ember dolgozik nálunk. Korrekten tájékoztattuk a dolgozókat arról is, hogy a vagyonjegyek megvásárlása nem jelent egyet a munkahely megtartásával. Az is igaz vi(Fotó: Perl Márton) Most még mosnak. szont, hogy a munkahely felszámolása esetén két azonos képességű dolgozó közül természetesen az marad a helyén, akinek tulajdona van a cégben. — Ebből az egész nagy átalakulásból Eger egyszerű polgára annyit észlel, hogy az északi lakótelepen és a Hadnagy utcában is megszűnt a Patyolat tevékenysége. Aki továbbra is önökkel akar mosatni, az vagy a belvárosba megy, vagy ide a Faiskola útra. — Sajnos, ez így van. Füzesabonyban például az előprivatizáció során megszűnt az egyetlen felvevőhely. Ott egy viszonylag új típusú megoldást vezettünk be: a Betty-fotószalon vállalkozott arra, hogy bizonyos jutalékért a Patyolat-tevékenységet folytatja. Gyöngyösön az Iskola úti és a Kócsag úti felvevőhelyünk is megszűnt. Talán Eger járt a legrosszabbul: az északi lakótelepen szerződéses rendszerben üzemeltettük a felvevőhelyet, és ezt a bérlő felmondta. Mivel ez a telephely is a privatizáció alá esett, de saját költségünkön nem érte meg működtetni, így bérbe adtuk egy kereskedelmi kft.-nek. A felvevőhely melletti szalont kétszer is meghirdettük, de nem kelt el. A dolog furcsasága, hogy épp ott vannak a legkorszerűbb felszereléseink, amelyeket lízingeltünk, és ezt a dijat azóta is fizetjük. A gépeket viszont nem hozhatjuk el a bezárt szalonból, mert az ÁVÜ már számba vette, és a legkisebb csavar elviteléhez is az ő hozzájárulásuk szükséges. A Hadnagy úti szalonunkat — szintén a privatizáció során — a Vas vili Present vette. meg. — Előfordulhat, hogy önök nem tudják majd megvásárolni a saját cégüket, az új tulajdonos pedig esetleg diszkót nyit a telephelyen, mert neki az éri meg. S akkor végleg búcsút mondhatunk ennek a szolgáltatásnak? — Meg fog lepődni: a mi tevékenységünk nem tartozik az alapellátások közé. Régebben „szociális kérdésként” kezelték inkább, ezt az is mutatja, hogyje- lentős állami támogatást kaptunk. Az Állami Vagyonügynökség nem kötelezhet egyetlen tulajdonost sem arra, hogy egy meghatározott tevékenységet folytasson. Megmondom őszintén, számítunk egy kicsit az ön- kormányzatokra és a megyei közgyűlésre is. Nyilván anyagi támogatást nem várhatunk tőlük, de már az is lényeges motívum, hogy nem akarják külső vevőre kényszeríteni a vásárlást. Egy esetleges telekeladásból ugyanis az önkormányzat jelentős bevételre tehetne szert. Egyelőre tehát örülünk annak, hogy ők is érzik: a Patyolatra szükség van. Még akkor is, ha most januárban kénytelenek voltunk 25-30 százalékkal megemelni az árainkat. Egyszerűen nem megy másként. Nem a nyereségért hajtunk, az alapvető működésünk kerül ennyibe. Egyébként azt is tervezzük, hogy például Egerben az északi lakótelepen kereskedőcégekkel vagy vállalkozókkal szövetkezünk. Ők a saját üzlethelyiségükben — kivéve persze az olyan kényes területeket, mint az élelmiszerárusítás — létrehozzák a felvevőhelyet, a mosást és tisztítást mi méltányos áron elvégezzük, ők pedig a saját árrésüket rátéve adják oda a tiszta ruhát a megrendelőnek... Dér Károly ugyan nem tehet róla, de nekem erről az utolsó mondatról az a vicc jutott eszembe, amikor a nyuszika bement a gyógyszertárba, s megkérdezte: „...tessék mondani, sárgarépatorta van?” Úgy látszik, hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a jövőben a „praktikum” befolyásolja majd vásárlói szokásainkat, s ha a gyereket leküld- jük cipőpasztáért a boltba, nyugodtan hozzátehetjük: „...ja, és fiacskám, hozd fel a tiszta lepedőket is...” Doros Judit Életút — háborúval, emberséggel, szépérzékkel...
