Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04-05 / 3. szám
HÍRLAP, 1992. január 4-5., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 7. Déli-sark: ünneplés és halál Nemrég múlt 80 esztendeje, hogy — 1911. december 14-én — a norvég Roald Amundsen és négy társa elsőként érte el a Délisarkot, s ezzel megnyerte a versenyt, amelyet barátjával és ve- télytársával, az angol Robert Falcon Scott-tal vívott. Scott több mint egy hónappal később, 1912. január 17-én érkezett meg ugyanoda, s csalódottan látta a jégtábla felett lobogó norvég zászlót. Amundsen annak köszönhette a sikert, hogy mindent expedíciója biztonságára alapozott. Mindössze négy szánnal vágott neki az útnak, a szánokat 48 kutya vontatta. Nem vitt magával tudósokat, csupán olyan embereket, akik már korábban bebizonyították, hogy jól bírják a hideget és a fáradalmakat. Scott viszont két motoros szánt és tíz, ló vontatta szánt szerelt fel, s bár 200 kilométerrel hosszabb úton indult neki a Déli-sarknak, remélte, hogy gyorsabban fog haladni Amundsennél. Sajnos, nemcsak ebben csalódott. Amundsen és csapata jó egészségben tért vissza az Antarktisz jégmezőjéről, Scotték viszont odavesztek. Robert Scottot, ezt a szívós angol tengerészt útján elejétől fogva balsors üldözte. 11 napjába került, míg egy gleccseren átvergődött. Mély hó és metsző szél akadályozta a haladást, úgyhogy az embereknek kellett huz- niok az akadozó motoros szánokat. December 23-án hátrahagyta csapatának nagy részét, s csupán négy kísérővel vágott neki az út utolsó szakaszának. S visszafelé az expedíciót elérte a végzet. A motorok felmondták a szolgálatot, a lovak sem bírták a hide- et, végezni kellett velük. Hóvi- arok törtek ki, az élelmiszerek elfogytak. A menedéket nyújtó támaszpontról mindössze 20 kilométerre érte utol a halál Scottot és társait. 1912. március 29- én írta naplójába Scott az utolsó sorokat: „A vég már nincs mesz- sze, már írni is alig tudok...” Égy kutatócsoport november 12-én találta meg a holttesteket. Amundsen expedíciója viszont 41 nap alatt megtette az utat visszafelé, és várakozó hajóján, a Fram-on biztonságban visz- szaérkezett Európába, ahol nagy ünneplés fogadta. A tragikus sorsot azonban ő sem kerülte el. 1928-ban elindult, hogy segítséget nyújtson Umberto Nobile- nak, aki Itália nevű léghajójával szerencsétlenül járt az Északi- sarkvidéken. Amundsen repülőgépe 1928. június 28-án eltűnt. Nobile-t egy másik kutatócsoport megmentette, a Déli-sark felfedezője azonban odaveszett. Az elmúlt évtizedekben az Antarktiszt már alaposan megismerték. A 14 millió négyzetméteres, Európánál nagyobb „hatodik kontinens” rendkívül gazdag szénben, rézben, vasban, mangánban és urániumban. Az egész föld édesvízkészletének 80 százalékát az ottani jégmezők tartalmazzák. 1978-ban Madridban nemzetközi megállapodást írtak alá, ennek értelmében 50 évig nem szabad hozzányúlni az Antarktisz kincseihez. A nagy hideg ellenére (az év közepén mínusz 50 Celsius-fok körül van a hőmérséklet) számos tudóscsoport dolgozik a Délisarkvidéken. A DPA német hír- ügynökség arról számolt be, hogy 1989 óta 14 nő is él egy kutatóállomáson. A legmodernebb technika gondoskodik róla, hogy a kutatók elkerüljék Robert Falkon Scott sorsát. Az osztrákok és a kultúra Az osztrákok többsége már csak szívesebben néz természetfilmeket, útibeszámolókat idegen tájakról, s ha már mindenáron kultúra, akkor köszöni, marad az operettnél vagy a népművészetnél. Bizony meglepő a fenti következtetés mindazoknak, akik hiába döntötték el, hogy megfizetik a méregdrága belépőt, hetekkel az előadás előtt sem kapnak már jegyet egy-egy jobb darabra. S ha az ember elnézi az úri közönséget, amint a Hofburg rangosabb kiállításain tülekszik, vagy mondjuk a művészeti aukció előzetes bemutatóján antik bútorokat, márkás porcelánokat és neves művészek festményeit nézegeti a patinás termekben — hát, alig hisz a szemének az ilyen statisztika olvastán. így voltak ezzel a linzi média- tanacskozás résztvevői is, amikor megismerkedtek a Fessel-in- tézet közvélemény-kutatásának adataival. Aztán hamar vigasztalódtak, s a reprezentatív felmérésről a sajtó már úgy számolt be, hogy bár az osztrákok fontos érdekeltségei között a kultúra az utolsó helyen áll, még mindig többen látogatnak kulturális rendezvényeket, mint sporteseményeket. Ami a statisztikák sokféle értelmezhetőségét mutatja, mert az alapkérdésre, „mit tart az életében nagyon fontosnak”, alig 8 százalék választotta a kultúrát, míg 16 a sportot. Igaz viszont, hogy ez a 8 százalék megszállót- tabb híve a kultúrának, mint a 16 a sportnak; ők ugyanis legalább havonta egyszer elmennek moziba vagy színházba vagy múzeumba, míg a sportrajongók számára hobbijuk annyit jelent, hogy a tévéműsorbóf mondjuk koncert helyett fociközvetítést választanak. A linzi tanácskozás, lévén, hogy a médiákkal foglalkozott, persze, elsősorban abból a szempontból óhajtotta elemezni a felmérés adatait, hogy mit vár el a néző a televíziótól. Kiderült, hogy az osztrákok 70 százalékát a híradások érdeklik; 53 százalék állatfilmekre kapcsol át, 43 százalékot az idegen országokról és kultúrákról szoló adások kötik le, 35 százalék kedvence a politikai magazinműsor, 33 százalék a sportközvetítéseket nézi szívesen, s csak 13-14 százalék választja a kultúrát, ami még mindig nagyon széles gyűjtőfogalom, mert tartalmazza a színhaz- és operaközvetítés mellett az operettet és a rockzenét is. S hogy mi a legfontosabb az osztráknak? A család, illetve a artner (88 százalék); a munka - ely, a hivatás (56 százalék); a baráti kör (47 százalék); a szabadidő, az üdülés (38 százalék). A szabadidő eltöltésében első helyen az otthon gondozása áll; de még mindig 62 százalék mondja, hogy havonta legalább egy könyvet elolvas; 53 százalék nemcsak gondol a sportra, de űzi is; s 40 százalék megy legalább egyszer havonta operába, színházba, koncertre, vagy moziba. A linzi tanácskozás résztvevői azt is megállapították, hogy nem mindig az érdektelenség készteti arra a tévénézőt, hogy kikapcsolja a készüléket, ha kulturális program megy. Gyakran olyan silány a közvetítés vagy felvétel technikailag, hogy az igazi művé- szetkedvelot taszítja, a kevéssé érdeklődőket pedig nem tudja meggyőzni — vontak le a következtetést a résztvevők. UFO-Iesen A Nemezis elnyúlt alakú pályán kering A dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulásának a rejtélye sokáig izgatta a tudományos világot. Körülbelül ötvenféle megoldást javasoltak a különböző tudományágak szakemberei. Ezek közül említsünk meg néhányat. Egy, a Nap közelében történt szupernova-robbanás következményeképpen halálos sugárzás érte a dinoszauruszokat. Mások a pusztulás okait az éghajlat világméretű, drasztikus megváltozásában keresték. Egyes sci-fi-szerzők a kihalás okait földönkívüli értelmes lények tevékenységére vezették vissza, akik — figyelemmel kísérve a földi evolúció folyamatát — az óriásgyíkok 150 millió évig tartó uralmát „értelmi zsákutcának” tekintették, mondván, ha a dinók eddig nem váltak értelmessé, nem alakítottak ki technikai civilizációt, akkor már ezután sem lesz erre semmi remény. Ezért egy földönkívüliek által előidézett kozmikus katasztrófa elsöpörte a Föld felszínéről a fejlődésképtelen fajt. Mindez persze, csak a sci-fi világában létezik... A nyolcvanas évek tudományos szenzációja az, hogy megtalálták a 65 millió évvel ezelőtti kozmikus test becsapódási helyét — egy óriási betemetett kráter maradványait. A kaliforniai Berkely Egyetem kutatóinak becslése szerint egy 10 kilométer átmérőjű égitest másodpercenként 40 kilométeres sebességgel találta el a Földet. A becsapódás során felszabaduló energia egy- milliárd megatonna TNT robbanóerejével lehetett egyenlő. A becsapódás következtében egy 150-200 kilométer átmérőjű kráternek kellett keletkeznie. Az óriási sebességgel becsapódó test néhány másodperc alatt akadálytalanul áthatolt a légkörön, szinte alagutat vájt bele. Ha a kozmikus test tengerbe vagy óceánba csapódik, akkor a környéken a víz egy pillanat alatt elpárolog. A becsapódás helyétől pedig legalább egy kilométer magas szökőárhullám indul el, ami megkerülheti a Földet. A néhány kilométer vastag vízréteg szinte alig fékezné le a testet, így az ugyanazokat a hatásokat hozza létre, mintha közvetlenül szárazföldbe ütközne. A becsapódó test felolvasztja, majd oldalirányba felfelé kidobja a kőzeteket. Az anyag egyes részei akár kozmikus sebességre is gyorsulhatnak, s kikerülhetnek a bolygóközi térbe. Nagyobb része viszont itt marad bolygónk légkörében. A nagyobb darabok lehullanak a Föld felszínére, az apróbb szemcsék pedig szétoszlanak a sztratoszférában. A kutatók szerint 65 millió évvel ezelőtt is így történhetett. Az igazi katasztrófa, a kihalás csak később következett be, amikor a finom por a felső légkörben maradt, így a felszín hónapokig sötétségbe burkolódzott. Mivel az időjárási jelenségek a légkör alsó néhány kilométer vastag rétegében játszódnak le, így még az eső sem moshatta ki a 30-40 kilométer magasan lebegő port. A napsugárzás hiánya miatt a szárazföld jóval a fagypont alá hűlt, az átlaghőmérséklet a jelenlegi 10 Celsius-fokról mínusz (-) 30 fokra csökkent. A kedvezőtlen feltételek, a hideg és a sötétség miatt számos állat- és növényfaj teljesen kipusztult. Ezt a feltételezést támasztják alá Walter Alvarez amerikai geológus kutatásainak eredményei. Alvarez a Föld 100 különböző pontjáról vett mintában megfigyelte, hogy a kréta és a harmadidőszak között lerakodott üledékes kőzeteket vékony agyagréteg választja el egymástól, amelynek szokatlanul nagy az iridiumtartalma. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy ez az anyag kozmikus eredetű, ugyanis a Földön az iridium rendkívül ritkán, míg egyes meteoritokban nagy mennyiségben fordul elő. A meteorit becsapódási helyét fáradságos kutatómunkával sikerült megtalálni. Napjainkban kb. 100 felett van az azonosított becsapódásos kráterek száma, de ezek között nem sikerült kellő méretű és mintegy 65 millió éves korú krátert találni. A katasztrófa méreteit ismerve, a kutatók legalább egy 150 kilométer átmérőjű krátert kerestek. 1978 tavaszán egy houstoni geofizikai cég mágneses kutatást végzett a Yu- catan-félsziget térségében. A kutatás során repülőgéppel vontatott magnetométerrei mérték a földi mágneses teret. Az egymás után végzett mérések eredményeit térképen rögzítve azt ta- asztalták, hogy lassan egy óriási ör rajzolódik ki, melynek átmérője 180 kilomter. Középpontja a félsziget Chicxulub nevű településének közelében volt. Tehát megtalálták a keresett krátert. Mindezek alapján most már bizonyosnak látszik, hogy ez az óriási krátert létrehozó becsapódás felelős a dinoszauruszok és más élőlények kipusztulásáért. A legmeglepőbb dolog az, ami a csillagászok és a biológusok közös munkája során kiderült, hogy a kihalások a múltban 3 'ából 26 millió évenként is- idtek. A katasztrófák mindig más és más méretűek voltak. A szabályszerű ismétlődés magyarázatára több elképzelés született. Az úgynevezett Nemezis- elmélet szerint a Nap körül egy elnyúlt, ellipszis alakú pályán egy kísérő csillag kering, amelynek Naptól mért távolsága 25.000 és 150.000 csillagászati épség (Nap-Föld távolság) között változik. Napközeiben a Nemezis megzavarhatja (1. ábra) az Oort üstökös felhőpályáját. Itt az üstökösök billiószamra keringenek. Napközeiben a feltételezett égitest jó néhány üstököst kilendít pályájáról, így azok elindulnak a Naprendszer belseje felé, s közben összeütköznek az ott keringő égitestekkel. Tehát a Nemezis eltéríthet annyi üstököst, hogy a Földön a kozmikus katasztrófák gyakorisága megnövekedjen. A Nemezist a mai napig nem sikerült megtalálni. De na az elkövetkezendő évek csillagászati felfedezései igazolnák a Nemezis — kis vörös törpecsillag — létezését, félelemre még akkor sincs okunk, upanis a következő katasztrófa tizenhárommillió év múlva várható. V. Tana Judit Az epes földtörténeti korokban kihalt „családok” száma periodikus ingadozást mutat 20 •c o 10 perm kréta jura harmadidőszak triász 250 200 150 100 KOR (MILLIÓ ÉVVEL EZELŐTT) A Yucatan-félsziget északi részén a felszín alatti törésvonalak — repedések — határozottan kirajzolják az óriási kráter körvonalát A Nemezis, a halál csillaga
