Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 2. szám
4. TUDOMÁNY - PROGRAMAJÁNLAT HÍRLAP, 1992. január 3, péntek Kár, hogy régen elfeledték. Pedig olyan egyéniség volt, aki egész életét a természet- tudományok népszerűsítésének szánta. Sztrókay Kálmán, a neves tudományos szakíró számtalan könyvvel és publikációval örvendeztette meg korának olvasóit, akik közül sokan élvezetes olvasmányaikból merítve jutottak el a fizika, a kémia és más természettudományok megismeréséhez. Sztrókay Kálmán 35 éve távozott el közülünk, de azóta vajmi keveset hallani igen gazdag, tartalmas munkásságáról. Nagy szemléltető és elbeszélő volt Életmű — a természettudományok népszerűsítéséért A mai Horvátországhoz tartozó Szabadka szülötte volt. 1886. december 21-én, alig 105 esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot. Matematikát és fizikát tanult, később a budapesti egyetemen, ahol tanári diplomát szerzett. Egy ideig a Gellért-hegyi egykori Földrengéstani Intézetben tevékenykedett, majd a Kis- kartali Csillagvizsgáló munkatársa volt. Rendkívül széles körű tudománynépszerűsítő munkásságot fejtett ki. 1945 után az ifjúság technikai nevelését szolgáló folyóiratot, az Ifjú Technikust szerkesztette Gáspár Lászlóval. Ugyancsak szerkesztője volt az Irodalom és Tudomány című folyóiratnak is. 1937-ben jelent meg Budapesten az első nevezetes munkája, A természet titkai nyomában. Két évvel később, 1939-ben könyvet írt a fizika úttörőiről. Alig fél évszázaddal ezelőtt vetette papírra A természet az ember igájában című művét. 1942-ben jelent meg Az ember és a számok, 1943-ban Az ember és a csillagok, 1949-ben pedig Az ember és a Föld című munkája. Már nem érhette meg az 1957-es kiadását Egy óra tudomány című sorozatának. Ezt posztumusz műként tették közzé. Az ifjúságnak írta 1939-ben a Kis mérnököt, 1941-ben a Száz kísérletet, 1951-ben A kísérletezőkönyvet, 1952-ben a Barkács- könyvet és 1956-ban a Kémiai kísérleteket. Hetvenéves korában, 1956. december 23-án hunyt el Budapesten. Sírja a Farkasréti temetőben található. Érdemes szólnunk Sztrókay Kálmán feleségéről, Mándy Te- rézről, az újságírónőről. 1906. február 4-én született Budapesten, és ugyancsak a fővárosban hunyt el 1978. július 9-én. 1929- től jelentek meg szépirodalmi és publicisztikai munkái. írásait a Társadalmi Szemle, a Gondolat, a Korunk, a Világirodalmi Szemle című lapok közölték. 1939 és 1944 között a Népszavánál dolgozott. Utóbb pedig az Ifjúsági Lapkiadó Vállalatnál tevékenykedett. Számos munkája jelent meg a Magyar Sajtó, a Színház, az Élet és Irodalom és egyéb lapok hasábjain. 1958-tól a Magyar Újságírók Országos Szövetségének hírlaptárosa volt. Hetvenkét éves korában érte a halál. Szeretnénk utalni röviden szerkesztőtársára, Gáspár Lászlóra, az újságíróra, a tudománynépszerűsítő szakíróra is. Együtt készítették az ötvenes évek elején az Ifjú Technikus című lapot. Az erdélyi Fogarason született 1901. december 31-én, és Budapesten hunyt el 1958. április 2-án. Berlinben és Brnóban folytatott vegyészmérnöki tanulmányokat, de ezeket abbahagyta, és szaklapoknál, illetve budapesti napilapoknál tevékenykedett. Később a Nemzet című ellenzéki polgári lap külpolitikai rovatvezetője lett. 1944-ben internálták. 1945-öt követően az Élet és Tudomány szerkesztőbizottságának tagja, és rövid ideig a Természet és Technika című lap segéd- szerkesztője volt. A Magyar Rádió természettudományos ismeretterjesztő rovatának munkatársaként is dolgozott. Az'50-es évek második felében a Népszerű Technika szerkesztését vette át. Széles körű ismereteivel, technikai felkészültségével sokat tett a természettudományos és a műszaki ismeretterjesztés érdekében. Nagy kár, hogy a már említett Sztrókay Kálmánról mindössze a Magyar Életrajzi Lexikonban találunk néhány utalást. Egyedül a Népakarat című szakszervezeti lap emlékezett meg haláláról 1956-ban megjelent 39. számában. Ebből idézünk: „A Magyar Újságírók Országos Szövetsége a következő gyászjelentést adta ki: Sztrókay Kálmán, a természettudományos és technikai ismeretterjesztés egyik legkiválóbb művelője 70 éves korában meghalt. Csak két nappal élte túl 70. születésnapját, amelyen sokan keresték fel jókívánságaikkal kórházi betegágyán. Súlyos betegsége ellenére is jóformán utolsó napjáig a tudomány népszerűsítésének kérdései foglalkoztatták. Nem is igen akadt olyan termékeny és nagy hatású ismeret- terjesztő írónk, mint Sztrókay Kálmán. Fél évszázados munkássága alatt írt 28 könyvével és cikkek százaival egész nemzedékek természettudományos és technikai érdeklődésének szabott irányt, mert nagy tárgyi tudása rendkívüli szemléltető- és elbeszélőképességgel párosult. A száraz tudományos kérdések tárgyalásánál is áttünedező humora, írásainak mindig különleges vonzereje volt. Könyvei mintegy félmillió példányban forognak közkézen. Mint az Ifjú Technikus című folyóirat szerkesztője, gazdag ismeretközlési tapasztalataival újabb széles tömegekben ébresztett érdeklődést a technika iránt...” (mentusz) A fizika alapját alkotják Ma már csak könyvtárakban, illetve antikváriumokban található Sztrókay Kálmán 1937-ben megjelent, A természet titkai nyomában című műve. Ebben bölcs szavakkal szól többek között a tudás értékéről. „A természetről érzékszerveink révén szerzünk tudomást — említi a szerző. — A fizikának az a módszere, hogy mindenekelőtt tényeket állapít meg, éspedig, mint tudjuk, lehetőleg mindenkor mérések segítségével. Minden tapasztalat, minden megfigyelés csak akkor használható fel törvényszerűségek levezetésére, ha mérések adatait képviseli. A természettudományos megfigyelés tehát tulajdonképpen mérés, és minden mérés visszavezethető műszerek mutatóinak leolvasására. Mutatók — legyen az egy mérleg nyelve, vagy egy voltmérőé, vagy bármié — mozognak skálák előtt, és a fizikus leolvassa végső helyzetüket. Ezer és ezer, millió és millió ilyen skálaadat gyűlt össze a megfigyelések és kísérletek során, és ezek a skálaadatok alkotják a fizika alapját.” Az a fény, amit szemünk érzékel Sztrókay a tapasztalatgyűjtés lényegéről is ír: „Ha gondosan megvizsgáljuk a tapasztalatgyűjtés lényegét, azt kell mondanunk, hogy végeredményben fotonok jönnek szemünkbe, és mi érzékeljük azokat, akár közvetlenül, akár közvetve, megfelelően szerkesztett műszerek segítségével. De nem is magukat a fotonokat érzékeljük, hanem csak azok hatását szemünk recehártyáján. Az a fény, amit szemünk érzékel, egészen más, mint az igazi fény. Tudjuk, hogy szemünk aránylag csak nagyon kis részét tudja érzékelni azoknak a hullámoknak, amelyeket egy kalap alá véve elektromágneses hullámoknak nevez a fizika. Rádióhullám, hő, látható fény, röntgensugár, kozmikus sugár lényegében mind ugyanaz, csak frekvenciájukban van különbség, és a mi számunkra mégis mindegyik egészen másnak tetszik... Az embertől függetlenül is érvényes A szerző a természettudományok összefüggéseiről is megállapítást tesz: „A természettudomány összefüggéseket keres a dolgok és tünemények között, de alapjában véve csak az érzékleteink közt mutatkozó kapcsolatokat találhatja meg. Kétségtelen, hogy sikerrel próbáltunk megtalálni ilyen kapcsolatokat, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az érzékleteinkből levezetett törvényeket nem tekinthetjük az embertől függetlenül is érvényes törvényeknek. Egyszerűen mondva, ha kivetítjük a bennünk kialakult világképet a világba, egyáltalán nem bizonyos, hogy a kép ugyanaz, mint a valóság...” A végtelen nagy és a végtelen kicsiny felé Sztrókay Kálmán az ember és a világ kapcsolatáról a következő gondolatokat vetette papírra 1937-ben: „Az ember kétfelé tekinthet a világban: a végtelen nagy és a végtelen kicsiny felé. Egyik irányból elképzelhetetlenül nagy távolságok és elképzelhetetlenül nagy idők merednek ránk, a másikban elképzelhetetlenül kicsiny dolgokkal és elképzelhetetlenül nagy sebességekkel találkozunk. Mi, emberek, valahol a középen állunk. Csillagászati méretekhez képest egészen Technikáról mindenkinek Technikáról mindenkinek — ez annak a könyvnek a címe, amelyet Sztrókay Kálmán halála után egy évvel, 1957-ben adtak ki, és amelyet élete alkonyán még ő szerkesztett. Ez a könyv az akkori időszaknak megfelelően keresztmetszetet adott az ipar, illetve a technika eredményeiről. A 36 nagyobb tanulmány 25 szerző — mérnök, tudományos kutató, író és újságíró — munkája volt. A mű előszavában Sztrókay Kálmán a következőket írta: elenyésző porszemek vagyunk egy — véletlenül keletkezett és véletlenül éppen szerves életre is alkalmas — bolygócska felületén, az atomvilágból nézve pedig szörnyű óriások vagyunk. Körmünk anyagának egyik atomja sem tud arról, hogy tőle elképzelhetetlen messzeségben az agyunk gondolkodik, és ott beláthatatla- nul összebonyolódott kapcsolatban levő sok trillió proton és elektron — mondjuk — matematikát csinál, hogy megfejthesse a természet titkát...” „A témák kiválasztásánál az volt a célunk, hogy az atomfizika iránt érdeklődő csakúgy megtalálja a kötetben a maga tanulmányát, mint az, aki a vegyészet problémái iránt érdeklődik. Foglalkozunk az atomfizikával, nagy magyar technikusok életével és munkásságával, hazai iparunk különleges problémáival, a fizika és a technika összefüggéseivel, a technika új vívmányaival, sőt, a jövőbe is szeretnénk bepillantást nyújtani...” Az Uránia mozi műsorán Visszatérés a kék lagúnába Erdélyi tájképek Közismert és mindig eredményt hozó fogás, hogy ha egy film megnyerte a nézőket, akkor — az újbóli kasszasiker reményében — a folytatást is elkészítik az alkotók. Nos, az 1991-es év a mozikban a folytatások esztendeje volt. A Terminátor, a Ragadozó (Predator), a Csupasz pisztoly, avagy a Hegylakó jól bizonyítja mindezt. Az új esztendő is egy második résszel kezdődik. A tizenévesek körében — immár tíz esztendeje — kiugró siker volt az erotikusán romantikus Kék lagúna. A történet ott folytatódik, ahol évekkel ezelőtt megszakadt. Egy hajó megtalálja a csónakot, amelyen a főszereplők — végső elkeseredésükben — nekivágtak a végtelen tengernek. A szülőket már nem lehet felébreszteni halálos álmukból, de a gyermeket igen. Sarah, egy miniszter fiatal felesége saját kislányával együtt kezdi nevelni az angyalszőke kisfiút. Am a hajón Tóth Zoltán erdélyi festő tájképeit láthatta az egri közönség a helyőrségi klubban a karácsony előtti hetekben. A Kányaházi ikrek, a Mikolai faluvége, a Templomtornyok, a Szentgyörgyi faluvége, az Erdő mélye, a Vasi lankás táj, a Zivataros táj nemcsak az erdélyi falvak, hegyek, dombok, szélesre nyíló térségek fűszeres levegőjét árasztják ránk, de — virágcsendéletekkel „kiegészítve” — Tóth Zoltán érzelmi világát is. Ez az 1950-ben született művész a hetvenes évek közepéig Kolozsvárott élt, majd családi okokból — megnősült — felköltözött Szatmárnémetibe. Maga a festő mondta el a tárlatmegnyitás előtti félórában, hogy a hatvanas években Kolozsvár képző- művészeti reneszánszát élte, mert a Nagybányán nevelkedettek java része ide húzódott, és közülük néhányan egyetemi katedrát is kaptak. Tényként lehet utólag is elkönyvelni, hogy akkortájt az óvárosban csaknem minden utcasarkon élt és dolgozott festő. S ők a felserdülő Tóth Zoltánra hatottak. És mire Tóth Zoltán Szatmárnémetibe érkezik, késői indulása ellenére, működni kezd benne is a nagybányai örökség. A színvilág, a táj szeretete, a plein air, a szabad térség bűvölete elkapja. Az már megint más kérdés, hogy a tájat akkor szereti „szemrevételezni”, megörökíteni, amikor már a nap inkább távozni akar az égről, és a lombok között elbúvik az énekesmadár. Gomolygó zöldjei, barnái, de élénksárgái is egy energikus mozdulatokkal dolgozó művészt idéznek nekünk, akiben az alaphangoltság nem a nyári tobzódás a fényben. Napraforgói ugyan mintha ellent- mondanánaic ennek a megállapításunknak, mert az is élményt ad, ahogyan ezek a fényre szomjas virágok, haszonnövények visz- szafordulnak a fényre, mint éltető elemre. És annak ellenére is, hogy a faluvégeket élénk látványként adja vissza a művész, lett volna nyitnunk, de a határon műtárgyakkal átjönni — nem könnyű feladat. Ma sem panaszkodik sorsa miatt. Nem szegény rokonként érkezett, gazdag ez a piktúra attól az őszinteségtől és azoktól a hangulati elemektől, amiket a faluvégekről, az erdélyi hegyekről, fákról le lehet olvasni. És nemcsak Nagybánya szellemiségét örökölte, de férfias tartást is, ahogyan életét és céljait ismerteti: „Képeimmel senkit sem akarok megnevelni, sőt átnevelni, csupán a nézők fogékonyságára apellálok.” Ezt az egy mondatát azért is idézzük a képek, a látnivaló férfias lírája mellé, mert manapság nagy hangon tesznek nyilatkozatokat modern festők, képzőművészek, a játékos ötleteken meg a technikai felkészültségen kívül alig valamit nyújtók, hogy így ars poetica, meg úgy modernség, miközben megfeledkeznek arról, hogy az alkotás, a műtárgy az egyéniség és az igazság szépségbe oltott megfelelője kell legyen. — amely most már a biztos révbe igyekszik velük — kolerajárvány tör ki, és az asszonyt a két gyerekkel együtt egy csónakban kiteszik a nyílt tengerre... A sztori innen kezdve ismerős. A gyerekek paradicsomi körülmények közé kerülnek egy dél-tengeri szigeten, s újra átélik szüleik történetét. Felnőtté válnak, és közben egymást is felfedezik. Eljutnak a vágy felébredésétől a beteljesülés öröméig. A kalandokban jócskán bővelkedő, vígjátéki elemeket is tartalmazó, gyönyörűen fényképezett filmet az egri Uránia mozi mutatja be. Napraforgók akkor tűnik vallomásszerűnek ez a világkép, amikor a csaknem ködös, vagy fedetten fénylő hegyaljába telepszik arra a fél vagy háromnegyed órára, amíg a látványnak azt a bizonyos reszketősét el tudja fogni. S ha a nagy francia szimbolista költő, A. Rimbaud szerint a magánhangzóknak színeik vannak, itt a léleknek, a sorsnak, az egyéniségnek vannak rajzolatai a színekben. Azt mondta, kérdezte a tárlat egyik látogatója, miért látszanak elnagyoltaknak a tájképek. Mire a művész azt válaszolta: a tájat élvezni, megfogni, letenni a vászonra ott, helyben, de úgy, hogy a pillanat a maga visszahoz- hatatlan szépségével el ne fusson, nem enged sok pepecselést, amíg „a nyújtott pillanat” tart, addig kell a képnek ott, rögtön teljessé válnia. Tóth Zoltánról annyit tudunk, hogy erdélyi és országos tárlatokon első dijakat is szerzett. Azt is el kell mondanunk, hogy ezt a kiállítását már korábban meg kel
