Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-31 / 305. szám
HÍRLAP, 1991. december 31-, kedd SPORT 15. Üj esztendő — aranyos fényben? Ha a magyar sport következő esztendejét megkíséreljük kifürkészni abban a bizonyos kristálygömbben, csak két dolog az, ami a homályból erőteljes kontúrokkal rajzolódik ki. Abban mindenképpen biztosak lehetünk, hogy — sajnos — a bizonytalanság továbbra is átfonja fojtogató csápjaival a sportegyesületek mindennapjait. Ez esetben oktalanság lenne minden derűlátás — legalábbis rövid távon —, hiszen az országos gondok-bajok közepette a klubok sem virulhatnak. A forintok sanyargató hiánya, a „majd csak valahogy túlélj ük ezt az évet is” lehangoló érzése rátelepszik jövőre is azokra a műhelyekre, ahol azok tökéletesítik nap mint nap tudásukat, akik nagy tettekre készülődnek, arra, hogy négy év után ismét elkápráztassák a világot. Merthogy ez az év megint ötkarikás lesz, újfent az olimpiai eszme megvalósulása kerül a sportvilág figyelmének középpontjába, bízvást állíthatjuk, hogy Barcelona fényei elhatolnak a legtávolabbi zugokba is. Csak zárójelben, de korántsem mellékesen jegyzem meg: nagy kár, hogy az újkori olimpiák idejére a fegyverek már nem némulnak el, már nem ül el a csatazaj, mint az ókorban történt. Sőt, a nem mindig nemes politikai szándékokat tűzön-vízen át keresztülhajszolók, a világégések kirobbantói „jóvoltából” már három ízben nem lobbant fel az olimpiai láng. Csak reménykedhetünk, hogy az idén fellobog a kandeláberben... Négy évvel ezelőtt Szöulban már mindenki megsüvegelte a kis nemzet nagyjait, azokat, akiknek tiszteletére tizenegyszer csendült fel a Himnusz. Egerszegiékért tízmilliónyian szon'tottak, s ők valóban a sport felejthetetlen ünnepévé varázsolták az olimpiát. Az írásom elején említett másik bizonyosság az, hogy reprezentánsaink a katalán fővárosban is kitesznek majd magukért. A napokban egykori úszó Európa-bajnokunk, Katona /ozse/optimistán úgy nyilatkozott, hogy megközelíthetjük akár a csúcsot jelentő helsinki tizenhatot is. Az aranyak számáról természetesen lehet vitatkozni — a találgatás csak fokozza az izgalmakat —, az azonban vitán felül áll, hogy nem egy sportágban rendelkezünk olyan egyéniségekkel, akik méltóképpen képviselhetik a nemzeti színeket. Úszóink: Egerszegi, Darnyi és Rózsáját esetben hatszor is felállhatnak a dobogó tetejére, és akkor még nem beszéltünk az öttusázókról, a kajak-kenusokról és a sportlövőkről, akik már hosszú ideje holtbiztos sikerkovácsok. Sokaknak okoz viszont keserűséget, hogy a labdarúgók már nem tartoznak ebbe a sorba. Mára már a megszokásból eléjük biggyesztett „legnépszerűbb” jelző is felülvizsgálatra szorul, hiszen két évtizede már, hogy nem lehetnek ott a játékokon. Új remények forrása az új szövetségi kapitány, Jenei Imre. Vele akár a világbajnoki selejtezőkön is átverekedheti magát a csapat, s ez talán az olimpiai gárda régóta várt sikerét is magával hozza. Furcsa dolog — kevés ilyesmivel találkozhatunk a magyar valóságban —, hogy a sportnak még a felszínen maradásért is szüntelen bizonyítania kell. Újra és újra igazolni szükséges, hogy nem csupán öncélú időtöltésről van szó az esetében, hanem olyan hasznos befektetésről, ami idővel mindenki számára kamatozhat. Az ezredvég sztárjai már elkezdték pályafutásukat az ezernyi bajtól szorongatott egyesületekben, a távolabbi jövő, az újabb aranyos évek már az ő tehetségükön múlnak. Illetve azon, hogy megkapják-e a lehetőséget adottságaik kibontakoztatására. Egy nemzet érdeke, hogy a válasz igen legyen. Buttinger László Sportos pillanatok Budai Ferenc: „Könyörgöm, csak egyetlenegy dicsérő mondatot mondj az egri focistákról!” ■■ : ■■ Szántó György: „Egyszerűen nem hagyhattam úgy ott Athént, hogy ne mártóztam volna meg a novemberifelkelő nap sugaraiban, énné lubickoltam volna egyet — a kilencedik emeleten.” Év közben munkánk során készülnek olyan fotók is, amelyek többnyire csak a családi archívumot gyarapítják. Most kivételt teszünk. Kiválasztottunk három felvételt, amelyek egy óvatlan pillanatban a sportrovat munkatársait örökítették meg. Próbáltuk egy-egy jellemző mondattal is illusztrálni a fényképeket. íme! Buttinger László: „Azt hiszem, méltán rászolgáltam a „Fóka ” becenévre. Ezt a serleget és az érmeket mind a szenior úszók tartományi bajnokságán nyertem.” Hogy lettem én Braun Tomi? Egy focimeccsem HAPOEL-színekben Az 1940-es évek első harmadában ismét fordult a kerék hazánk földjén. A háborús hátország viszonylagos nyugalmát felborzolta a nyilas hatalmi vágy, az egyre fokozódó zsidóüldozés, aminek szellemétől nem mentesült a sportélet sem. Olimpiai aranyérmeseket hurcoltak meg származásuk miatt, majd megszülték azt a rendeletet, mely eltiltotta az izraelitákat még a sportolás lehetőségétől is. Csapatbajnokságokban, egyéni versenyeken nem indulhattak, sportegyesület nem igazolhatott soraikból játékost. Ez a lelketlen dresszúra azonban furcsa és elementáris visszahatást szült. A zsidó fiatalok Vásárhelyen, Makón, Szentesen, Szegeden sorra megszervezték HAPOEL néven sportköreiket, ezeket saját pénzükön tartották fönn, sőt szabályos bajnokságot indítottak például fociban, ami akkor is a legkedveltebb sportágak egyike volt. 1943 nyarának valamely forró délutánján így keresett meg váratlanul a Kossuth téri drogista fia, Vadász Gyurka, aki két osztállyal lentebb, Dénes öcsémmel együtt nyüstölte a Betlehen Gimnázium öreg padjait, s nem tehetett róla, hogy zsidónak született. Keveset teketóriázott, gyorsan a lényegre tért: — Dakikám! Ismerlek a ÜTVE csapatából, tudom, hogy remek centerhalf vagy, segíts rajtunk...! — Én? Hogyan? — nyíltak kerekre szemeim a népkerti sétányon, ahol éppen hűsöltem. — Tudod, megy ez a HAPO- EL-bajnokság. Nem is rossz a mi csapatunk. De most sorsdöntő meccs előtt állunk. Szombaton a listavezető makóiakat fogadjuk, itt a Munkás-pályán. Szállj már be hozzánk, legalább erre az alkalomra. — Te Gyurka, ez csalás, nem vagyok zsidó. Igazolásom sincs hozzátok. Meccs előtt kiszúr a bíró. Égjek le? Büntessenek meg titeket/ — Ne szarj be. Nem megy ez vérre! Meccs előtt csak egy összeállítást kell leadnunk, ennyi az egész. Majd találunk neked egy jó, idevágó nevet. Mit szólsz például a Braun Tamáshoz?Megfelel? Még olyan görbés is az orrod. Na, Braun Tomi...! Könnyű Katit táncba vinni, egy jó kis játék reményében mihamar beadtam hát a derekamat, s szombaton délután ötkor rissz- rossz csukában, toldozott-foldo- zott szerelésben ott toporogtam Gyuriékkal a iátékoslajároban, varva az igazoltatást. A bíró olvasta is rendre az összeállítást, s emelt hangon célzott meg: — Braun Tomi... — Igen — nyújtottam magasba jobbomat, miközben szemeim a futballcsuka fűzőjének minőségét vizslatták. Aztán kifutottunk a zöld gyepnek éppen nem mondható salakra, hogy elkezdődjék a meccs. Lőtt góljaink számára már nem emlékszem, csak arra, hogy győztünk. S a diadalban a kis Diaman Rozenzweig Gyuri, Várhelyi Bandi legalább olyan érdemeket szerzett mint én vagy Hegedűs Pista, a zsidó temető gondnokának a fia, aki később dandártábomokságig vitte az izraeli hadseregben. Mivel pedig szereplésem miatt óvással senki nem élt, csapatunk a délvidéki HAPOÉL-bajnokság élére szökött. Ez aztán a huszárvágás! Hát így lettem én egykoron Braun Tomi. S így részelhettem ama diadalból, amelyet játékával a vásárhelyi HAPOEL aratott. IVfoldvay Győző Repül a, repül a... ... Pista ’bá. Azaz Kosziba István, az egri röp- labdázók mestere, akivel az év egyik szenzációját hajtotta végre az ESE: megnyerték a női bajnokságot. A szurkolók hangos éljenzés közepette dobálták a magasba a trénert, aki talán ezt súgta a fülükbe: — Srácok, az isten szerelmére, tegyetek le! Inkább megígérem, hogyjö- vőre is bajnok lesz az Eger... Kacagófutballvilág Nyolcvanhárom évéhez közeledik Somos István, a „Nemzetközi játékvezetők világkrónikása”, akit a FIFA tüntetett ki ezzel a megtisztelő titulussal. Előkészületben lévő könyvéből, melynek címe „Kacagó futballvilág” adunk ízelítőt olvasóinknak. * Felirat egy angliai stadion bíróöltözőjének falán: — Ha ittál, ne vezess! De még partjelzősködést se vállalj! * A svájci jobbszélsőt felvágták, a játék vezető nem sípolt. A csatár dühösen tápászkodott fel, és közben valamit motyogott az orra alatt. A bíró tapintatosan elfordult. — Süket vagyok — mondta. — Semmit se hallok. — Az még nem lenne baj—kiáltotta a játékos —, de legalább látnál. Kiállították. * A fiatal játékvezetőt élete első mérkőzésére édesanyja is elkísérte, és a lelátón foglalt helyet. A néni talán nagyobb izgalommal várta a mérkőzést, mint maga az ifjú jelölt. Mi tagadás, a fiúnak nem sikerült fényesen a bemutatkozás, és a szurkolók nem fukarkodtak sértések özönét a fejére zúdítani. A mama rosszallólag csóválta a fejét, s a mérkőzés végén odament fiához az öltözőbe: — Fiam, ha engem ennyit sértegetnének, mint téged, az életben soha nem vennék sípot a számba. — Mama, azt hiszem, így is kell tenned, ugyanis téged emlegettek. ^ Manapság már csak három alkalomra ölt fekete ruhát az ember. A saját esküvőjére, a saját temetésére és a játékvezetéshez. A vőlegény boldog férfi. A tetem: se nem boldog, se nem férfi. A jó játékvezető: nem boldog, de férfi. A rossz játékvezető: ha megússza boldog, hogy még mindig férfi. Kérdés: — Mikor lenne mindkét csapat megelégedve a játékvezetővel? Válasz: — Ha egy mérkőzésen két győztes lenne. * A futballbíró jósnőhöz megy. — Látom Önt futni... Hatalmas tömeget is látok... Igen, sok ezer ember követi önt ordítva... És ön csak fut... — Mondja, az istenért — szakította félbe izgatottan a futballbíró —, és van elég előnyöm? Brazíliai történet. A játékvezető a második félidőben büntetőt ítél a vendéglátók ellen. Egy szurkoló nem bírja tovább „cérnával”, átugrik a kerítésen, botjával fejbe csapja a játékvezetőt, aztán elpárolog. A játékvezető másnap nagy turbánnal, zúgó füllel orvoshoz megy. Bekopog, benyit. Tíz perc múlva az orvos fején a turbán, az orvos feje is zúg. <5 volt a merénylő. Rudi Gutendorf, a kitűnő német fociprofesszor mondta: — A szurkoló nősüljön meg. Szüksége van a feleségre, mert előbb-utóbb rájön, hogy nem szidhatja mindenért a játékvezetőt. * A középcsatár bejelenti, hogy hamarosan nősülni szándékozik. — Na és? — kérdi az edző. — Mikor lesz az esküvő? — Majd valamikor a kupadöntő és az alapozó edzőtábor között. * Néha, nagy ritkán előfordul, hogy a szurkoló is elveszti türelmét. Londoni nagycsapatok mérkőzése az Arsenal-pályán. Halálos unalom, a gyepen tulajdonképpen semmi sem történik. Az egyik néző végül megsokallja, és feláll:- Elmegyek, megnézem a Westminster-apátság kriptáját. Mégiscsak kell valami izgalom az embernek. * A philadelphiai állatkertben huszonkét csimpánzt megtanítottak futballozni. Az állatok feltűnő érdeklődést tanúsítottak a játék iránt, és azt hihetetlen rövid idő alatt megtanulták. Természetesen kisméretű pályán játszották, a normálisnál kisebb labdával, de mindig nagy közönség előtt. Egy mérkőzés alkalmával előfordult, hogy az egyik majom hosszas cselsorozat után a saját kapujába rúgta a labdát. Tudósok ezt az öngólt a Dar- win-elmélet egyik legújabb, csalhatatlan bizonyítékának tekintik. * A szurkoló felesége óriási botrányt csinál. — Egy így nem megy tovább! A te fociőrületed már elviselhetetlen, kibírhatatlan! — kiabálta. — A válogatottal fekszel, a válogatottal ébredsz... Csak próbálnék én ilyesmit csinálni... A különbség A hollandiai hilversumi rádió sportkommentátora elsorolja a labdarúgó-mérkőzések eredményeit, majd így folytatja: — Ennyit a futballról. Most pedig térjünk át a sportra... * Magyarország? Kövérkés fiatalember jelenik meg az orvosnál, és hosszan panaszkodik. Nehezen kap levegőt, zihál, szédül, magas a vérnyomása, néha piros karikák táncolnak a szeme előtt. Az orvos megvizsgálja, majd azt mondja: — Semmi az egész, önnek mindenesetre többet kellene mozogni. Sétáljon, kocogjon, futkározzék naponta egy félórácskát. — Rendben van, doktor úr— mondja a fiatalember. — Csak az a kérdés, hogy edzés előtt-e, vagy edzés után. Én ugyanis a válogatott csapat vagyok-
