Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-11 / 290. szám
HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 11., szerda Móricz apróbb hősei közül A Bili A Móricz által megírt világ most másodjára kerül színpadra a Gárdonyi Géza Színházban. Alkalmunk nyílik elgondolkodnunk hősein: kitetszik, az író a nagykunsági életet írja, a családot, azt a feszültséget, ami éppen felrobbantani készül ezt az elalvó vagy inkább erkölcsileg áléit, fáradt kisközösséget. Itt a férfiak dorbézolnak, mert ez így ment korábban is, a csaknem szoborrá keményedő asszonyok pedig mentik a menthetőt. Itt a szerelem a félmúlt, a kötelék, amire rátelepülnek az újabb gondok, az ismeretlen fátum veszedelmei, a szenvedélyek, amik beleivódnak az idegrendszerbe — netán öröklődnek, rombolnak, felemészteni törekszenek minden értéket. Itt az asszony csak hajthatatlan keménységgel akadályozhatja meg a tragédiát. Ha megakadályozza. A szerelem mellékösvényen közlekedik, azt szinte belopja az író a bonyodalomba. Az Úri muriban Rozika, a Nem élhetek muzsikaszó nél- külben Biri. Rozika ott egy a cselédek közül, itt a Biri a süldő lány, a családtag a hölgykoszorú legvégén. Akire oda se figyelnek. Pedig ugyancsak kinyitja a száját. A felhangzó nótaszó csak hangulati bevezetés Birinek, a fruskának a mondathoz: „ Te Pó- lika, ha nekem egy ilyen uram volna! Hogy az meg a másik kocsmába húzatna! Bizony!” Nagyot kiált — hangzik az úrói instrukció. Itt még Pepi nénitől nincs válasz, mintha nem is hallotta volna. Aztán fut a szemtelen kérdés: „Pepi néninek is muzsikáltak, mikor kislány volt? Pepi néni is volt kislány?”Mire a válasz: „Te tiszteletlen.” De Biri tovább sem nyugszik, szembetalálja magát Pólikával, s ha már belébújt a kisördög, odamondja: „Add nekem az uradat, én olyan szerelmes vagyok belé.” Pólika szinte nem is hallja, csak magával van elfoglalva, pedig itt, ennél a mondatnál írónak, rendezőnek, színésznek el kellett volna gondolkodnia, mit kell folytatásként, válaszként, elintézésként odatenni — akárcsak némajátékkal is. Pólika szenveleg tovább, / átlép ezen a semmi akadályon. Pedig ez lélektanilag nagyon Csonka Anikó elhitte és elhitette, hogy ez egy csodálatos világ fontos csomópont lehetett volna. Még akkor is, ha az író önnön gondolatkörének, ábrázolás- módjának, alkotói végcéljának a rabja is. Biri továbbra is jelen van a játékosok között, de ezt a kétszeresen kinyilvánított megkívá- nást odahagyja, ilyeneket tálal a gyötrődő Pólika szeme közé: „Jaj, Pólika, de nagyszerű... Én roppant szeretem, mikor baj van. Olyan rosszkedvű mindenki! Az olyan érdekes. ’’Pólika csak a magáét fújja, Biri meg kontráz egy gondolattal arrébb. „Jaj, az érdekes volna, ha itt egy nagy, szép temetés volna, jaj, de érdekes volna... Akkor az urad őz vegy lenne, s megkérné a kezemet... De igazán, Pólika, kössünk vérszerződést, hogy aki hamarabb meghal, a másikra marad, amije van.” Pólika enged: „Neked adom, vidd.”Biri: „Becsületszavadra?... Jaj, én olyan szerelmes vagyok az uradba. ” Azért idéztük a darab fontos szövegrészeit, hogy nem is akármilyen váltásokkal, és nem is egészen egyszerű logikával megírt mellékszereplő ez a Biri. Benne füstölög, szikrázik, lobog, lángot vet, mindent megoldó tűzvésszé, felfordulássá igyekszik alakulni ez az érzés, azzal az elhatalmasodó bírási vággyal, amit annyira jól ismernek és jól ábrázolnak Móricz hősei. Mindez, amiről eddig szó esett, csak bevezetésként szolgált ahhoz, amit Biri egri megtestesítőjéről, Csonka Anikóról, szerepfelfogásáról, alakításáról, jellemformalásáról lejegyezni szerettünk volna. Korábbi figuráiban, a Salemi boszorkányokban, a Shakespeare-darabban, a Vízkeresztben is feltűnt, menynyire birtokában tartja mindazt, amit jellemileg megértett, befogadott, átvállalt a megteremtendő személy lelki anyagából. Azokban a szerepekben jóval több dramaturgiai kötöttséggel kellett megbirkóznia. Ezt a Birit a darab vonulatába szinte kívülről szerkesztette be Móricz, sehol sem köti meg őt, sehol nem is válaszolnak neki úgy, érdemben, hogy az ő gondolatainak a darab végkimenetelére bármi hatással lehetne. Hiszen itt az író, az ő messzi sóvárgásaiban élő, az igaz szerelmi fellobbanást megörökítő gesztusa, vágya nyeri el élő foglalatát. Csonka Anikó hisz abban, hogy az ő darabbéli mondatai nemcsak azért fontosak és jelentősek, mert neki lehetőséget nyitottak egy jellem megformálására, hanem ő elhitte, elhitette, hogy a még nem felnőtt, de már nem gyermek nyugtalansága — csodalatos világ. Ösztönösen önző ez a Biri, mint mindenki ebben a családban, de ő ezt abban a szent forróságában éli meg, ahogyan az első szerelmet illik tudni. Minden mondatot és ezzel minden gondolatot úgy lök ki a tüdejéből, azzal az ellentmondást nem tűrő lendülettel, szenvedély- lyel, ahogyan csak a semmitől meg nem riadók szoktak élni — igencsak véges lelki hatalmukkal. De hát hogy is van ez a pár- választás? Goethe is elemezte a maga tudósi szenvedélyével, hogy a vonzások és taszítások kegyetlen törvénye uralkodik ebben az emberi világban. Néha eléggé embertelenül. Ezt a szenvedélyt, ezt a sóvárgást, ezt a lelki erőszakosságot egy érett színész rokonszenvet ébresztő belterjességével ajándékozta nekünk ez a kedves fiatalasszony. Nemcsak az arca, a szája, a két világító szeme nyílt tágra, bekapni akarván az egész ellenálló, értelmetlen és érteden világot, de az egész test — a feje búbjától a sarkáig — benne mozgott ebben a játszadozásban. Ilyenekért is érdemes bemenni a színházba. Farkas András N em lehet véletlen, hogy alig húszán ülnek egy mozi nézőterén, amikor rajzfilmet vetítenek. Oka lehet ennek az is, hogy ugyanebben az időpontban otthon, a tévében is épp Walt Disney-produkci- ót látni, a Csipet csapatot meg a Kacsameséket. Hát igen, kényelmesebb egy meleg szobában műelvezni, mint egy nehezen fűthető mozi- helyisegben. Igen ám, de a mozivászonnak akkor is különös varázsa van: a rajzfigurák megfoghatóbbak, közelibbek. És a Walt Disney-filmek se mind egyformák, vannak köztük unalmasak és szórakoztatók, eredetiek és sablonosak. A két bemutatott rajzfilm egyike például ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Nem is csak azért, mert a Koldus és királyfi meséjére épül — rendesen lecsupaszítva a részletektől —, hanem mert Mickey egér a főszereplő, „aki” már maga egy közhely. És az alatt a húsz perc alatt, amíg tart a mese, igazából mod sincs arra, hogy a koldussag és királyfiság jellemzőit árnyaltan felvonultassák az alkotók. Tehát megint csak maradnak a könnyen megérthető szimbólumok, hogy az egyiken palást van, a másikon meg feslett köpönyeg. A gyerekek persze mindent tudnak, sőt, ha szerencséjük van, látták mar a klasszikus Koldus és királyfit, így a gyors profizmus is szakajthat némi gyümölcsöt — két tenyér összecsapva: ezzel is megvolnánk... A Mentőcsapat... már kedvesebb, humorosabb történet, ráadásul alkalmas arra, hogy ideált teremtsen, hiszen főszereplője egy kisfiú, aki megmenti az állatokat a vadorzó csapdájából. Végül ő is fogságba esik, és akkor kezdődik az igazi fantáziálás: összefognak az egerek, hogy kiszabadítsák. Magyar néző számára különösen szívet melengető mozzanat, hogy a két szuperegér: egy magyar és egy amerikai. Bár elgondolkodtató, hogy ha az egyiket Bernardnak, a másikat meg Bi- ancának hívják, akkor melyik a „miénk”. Mindegy, nemzeti öntudatunk azért dagadozhat, ilyen bátor egereket nem minden ország teremt magának. Mégsem ezért tetszik a film, hanem mert itt végre „jellemek” találkoznak — az egzaltált gekkótól kezdve a gúnyos koalán keresztül az Indiana Jonest mímelő ausztrál egérhősig. Bár az embernek azért van egy olyan gyanúja: lehet, hogy paródiát is lát közben: feltűnik a Csillagok háborúját idéző terepjáró, és a már említett Indiana Jones-sorozat darabjaira is ráismerni néhány képben. De lehet, hogy ez már csak „túlérzékenység”: attól, hogy alligátorok vannak, az még nem Krokodil Dundee vagy A smaragd románca, de még csak nem is Tarzan-film. Attól még ez Walt Disney — eredeti, hamisítatlan —, csak azt nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. Doros Judit Hatvani tükörben Egy bosszús vendég Albionból Világgá szökött magyar, Kurucz A ndrás vetődött a napokban Hatvanba. Míg az 1956-os vihart követő évtized sodorta nyugati tájakra, ahol — éljen bár Párizsban, Amsterdamban vagy Albionban — kenyerét írással igyekezett megkeresni. Ebben kezére játszott húszéves korára megszerzett kitűnő nyelvtudása, elsősorban az angol és olasz, no meg az, hogy gyerekkori levelezés útján szerzett barátok, ismerősök mindenütt akadtak. Olyanok pedig, akik vagy a filmes szakmában vagy a színházak világában, netán sajtófronton birtokoltak szereposztó széket. Találkoztunk mi már milánói, majd egy londoni utam alkalmával, s állíthatom: talpára esett férfi, aki pillanat alatt teremt rendet a legnagyobb összevisszaságban, melegít egymáshoz vadidegen embereket. Ilyen volt, amikor az MTI londoni tudósítójának lakásán az egyik legismertebb angol szobrász, Lawrence Brandshow közelébe kerülhettem. A mester azóta elhunyt, ám tucatnyi emlékműve, szobra áll a High-gate temetőben, többek közt ő mintázta Marx mellszobrát is sírja fölé. London, Párizs, távol-keleti tájak, Óceánia partjai után most itt van, Hatvanban, de csak annyi időre, hogy kezet fogjunk, és futólag széttekintsen a városban. Ahogy mondja, negyedszázada megfordult már erre, de csak azért, hogy megnézze a Gras- salkovich-kastélyt, amiről annyi szépet hallott. Filmforgatókönyvet is szeretett volna írni e pompás építményről, amelyben Hatvány báró vendégeként sok kiváló szellem megfordult a századelőn. De aztán — miként megjegyzi — valaki beleköpött a levesbe, kurtán eltanácsolta, letett tehát eredendő szándékáról. Vagyis nem lett a filmből semmi, hogy ma is mutogathatnánk szerte Európában vagy az onnan érkező üzletembereknek: lássátok, mi lehetne újfent a mostani romokból!? Andris persze eléggé kritikus alkat. Ilyenre mondják, hogy az élő fába is beleköt. Kaján mosollyal mutogatja például a Hangya Áruház melletti zöld mezőben széttúrt fehér mészkőelemeket, amelyek pár éve e városrészt kívánták esztétikusabbá tenni, hogy mára a vandalizmus áldozataként tip- ródjanak. Meg is jegyzi: gazdag lehet ez a Hatvan, hogy ily szívósan tűri a pusztulás nyomait. Inkább szállítanák e kőidomokat olyan városrészbe, ahol jobban megbecsülik. így minősíti a Kossuth téren fölállított Mikus- szobrot is, amelynek sárkányölő figuráját csonkították meg, kiszakítva a magasba lendülő kézből a lényeget, a lándzsát, amely a rossz, a bűn elleni küzdő szándék kifejezője lenne. Pedzem neki ugyan, hogy él itt egy-két restaurátor, csak azok éppen más műfajban otthonosak, mire legyint: üres szöveg, pedig Európa valahol itt kezdődnék. Itt és minden nap, minden pillanatban, amikor is a rossz ellenében a példaértékű tettnek kell diadalmaskodnia. Aztán elindulunk a vasútállomás felé — merthogy ő szívesebben vonatozik, hajókázik, mintsem benzin hajtotta masinába üljön —, következik a búcsú. Ez is fanyar, szkeptikus. Nem tudom, hogy mikor vetődöm megint haza, mármint Magyarországra, de istenemre: nem látogatlak meg, ha addig sárkányölőtök kezébe nem kerül vissza a dárda, vagy azok a fehér kőidomok még mindig szétdíbolva kelletik magukat. Ebben maradunk, most iránta való tiszteletem jeleként is pertraktárolt megjegyzéseit a tisztelt önkormányzatnak ajánlva. * * * Friss információ szerint az aposztrofált sár- kányölőt a városgondozási vállalat időközben leszereltette, s most jobb sorsra várva, nejlonburokban pihen. Moldvay Győző Iskola Nem mondunk újat a megállapítással: nincs könnyű dolguk a falusi iskoláknak. Az elmúlt néhány évben sem lehetett a községekben szuperül felszerelt intézményeket találni — mostanra azonban inkább a lassú enyészet jellemző legtöbbjükre. Igazán nem úgy fest a dolog, mintha a huszadik század végét írnánk. Hallottunk olyan helyről is, ahol még a krétavásárlás is nehézségekbe ütközik. A petőfibányai iskolaépület messziről sem tűnik tipp-topp- nak. Az ötvenes évek elejétől működő intézménynek kerítése ugyan nincs, viszont az évtizedek alatt szépen lassan romlott az állaga. — Az, hogy két épületben folyik a tanítás, különösebb gondot nem jelentene, ha ennek a két épületnek elfogadható lenne az állapota — mondja Srej Jó- zsefné igazgató. — Az az igazság, hogy hosszú évek során csak azokat a legszükségesebb karbantartásokat végezték el, amelyek nélkül működésképtelenné vált volna az iskola. S mindig mindent az utolsó pillanatban. Az előttem lévő igazgatók is próbáltak időben intézkedni, amíg kisebb volt a baj, s kevesebbe került volna — de pénzhiány miatt hiába. Amióta önállóvá vált Pe- tőfibánya, némileg javult a helyzet. Az önkormányzat meghallgatta az iskolavezetés véleményét, elmondták, milyen pénzeszközök állnak rendelkezésre, s ennek függvényében kezdték meg a felújítást. Sajnos, mi is belátjuk, hogy ez nem rrfegy egyszerre, csak apránként. — Miben segítettek? — Például nagyon rosszak voltak az ablakok: ujjnyi résekkel. Ezeket már kicserélték, s léa tűréshatáron nyegesen csökkent a gázszámlánk. Apróbb javításokat végeztek a vízvezetékrendszerben, s most, tanév közben sorra festenek egy-egy tantermet. Sajnos, csak így tudták megoldani, mert így sokkal olcsóbb. — Nagyban hátráltatja ez a tanítást? — Kényszerhelyzet, ez kétségtelen, de mit csináljunk. Egy- egy osztályt a festés idejére átköltöztetünk a könyvtárba. Azt is el kellett fogadnunk, hogy a munkát a szakmunkástanulók végezzék, mert tudjuk, másra nem lett volna lehetőség. Mint ahogyan a külső festésre sincs. Viszont a tornatermünknek kifejezetten kritikus az állapota. A parketta feltöredezett, hiányos, emiatt nagy a balesetveszély. A felújításra már nem futja. Az csak álom, hogy ne okozzon gondot az iskola épületének megóvása. Lehetetlen vigyázni olyan tárgyakra, amikhez csak hozzá kell érni, hogy tovább romoljanak. Ahol ennyi kisgyerek van — s ilyen körülmények között —, szinte kivédhetetlen, hogy ne okozzanak kárt. A berendezést is csak részletekben tudtuk cserélni, de vannak több évtizedes iskolapadjaink is. . — Az oktatást segítő eszközök terén jobban állnak? — Nem fényesen. Van egy videónk, egy színes tévénk, négy számítógépünk... Szám szerint még talán elég lenne az audiovizuális eszközünk, ami van, csak legtöbbjét állandóan szervizbe kell adni javítani. Régiek, ütöt- tek-kopottak. — Mindezeket a körülményeket vajon nem sínyli mega tanítás színvonala? — Kísérletezünk. Az első osztályokban bevezettük a Zsolnayés a Tolnai-módszert. Nincs képesítés nélküli nevelőnk, a gyesen lévők helyett óraadók vannak. Az idén negyedikben megkezdtük az angol tanítását is. A felső tagozatban a párhuzamos osztályokat úgy osztottuk meg, hogy az egyikben a jobb képességű, a másikban a gyengébb tanulókkal foglalkozunk. Nagyon kedvezőek a tapasztalataink, s a továbbtanulásban is sokkal jobbak az eredmények. Azelőtt kevesebb gyerek jelentkezett gimnáziumba, s nehezebben is állták meg a helyüket. így viszont a gyengébb osztályba járó gyerekeknek is több a sikerélménye... Bár el kell mondjam, a megosztás miatt elég sok kellemetlensége volt az iskolának. — Gondolom, a szülők nem értettek vele egyet... — Igen, de ez már egy másik dolognak volt a következménye. Nehéz feltételek mellett nehéz a tantestület élete is. Nagyon sok hangulati probléma adódott, és hosszú idő után, sok-sok beszélgetés, vita árán jutottunk közös nevezőre. Voltak hónapok, amikor kifejezetten élessé vált a helyzet a nézetkülönbségek miatt. Többen sérelmezték a nevelők közül, hogy mindenkinek van beleszólása az oktatás mikéntjébe, s nemcsak azoknak, akik korábban benne voltak a „szeretetkosárban”, az új igazgató választása előtt. Á belső problémák közül sok kikerült a faluba is, s bizony voltak olyan vélemények, hogy ez a tantestület nem az oktatásra, nevelésre fordítja fő energiáit. Talán két hónapja jutottunk el végre oda, hogy elcsitultak a kedélyek, és szelídült a helyzet... Mikes Márta Mentőcsapat a ken&uruk földién
