Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-14-15 / 293. szám
4 SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. december 14—15., szombat—vasárnap „Továbbra is nézők vagyunk, csak most elhúzták a függönyt" Beszélgetés Kéri László politológussal Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola „Líceumi esték” sorozatának vendége volt a héten Petschnig Mária Zita közgazdász és Kéri László politológus, akik „Gazdasági és politikai helyzetünk ma és holnap” címmel tartottak előadást. A rendezvényen kértünk interjút Kéri Lászlótól. „Én lennék a legboldogabb, ha megrendeznék az Expót...” Akkor miért szavazott nemmel”, képviselő űr? 99 — ön az előadásában felvázolt egy hétpólusű „hata- lommodellt”, amelynek gyújtópontjában áll a kormány, a másik hat „sarok” pedig: a pártok, a Parlament, a köztársasági elnök, a sajtó, az önkormányzatok és az Alkotmánybíróság. Viszont ebből az ön által „biliárdasztalnak” nevezett rendszerből hiányzik az érdekképviselet... — Ebben a modellben minthogyha a kormánynak nagyobb súlya lenne, mint amilyennek lenni kellene — ezt az előadásomban is kifejtettem. Sajnálatosan hiányzik az érdekképviselet, meg hiányzik a civil társadalom — hiszen a pártok annak idején épp az egyesületek, klubok, társulások elitjét vitték magukkal, tehát valójában „lefejezték” a civil szerveződéseket. Mintha ennek az új hatalommegosztásos modellnek az összes intézménye túlontúl el lenne foglalva a saját maga által gerjesztett politikai problémával, így aztán arra a többi néhány millió emberre már nem nagyon marad ideje. — Ön azt is kifejtette: nem lehet tudni, hogy Magyarországon a „nem párttag” 7-8 millió választóképes ember mit akar, és egy adott politikai helyzetben mit cselekszik... — Énszerintem a jövő igazi tömegvezetőit még nem is ismerjük, a nevüket se tudjuk. A várható társadalmi feszültségek olyan embereket fognak itt kitermelni a következő néhány évben Magyarországon politikai vezetőnek, akiket ma még senki sem ismer. Ebben a hétpólusú modellben ugyanis a játékosok egymás kedvéért játszanak, és szükségszerű, hogy mások most még egyelőre máshol legyenek. — Van vagy lesz két, nagyjából egyenlő erőviszonyokkal rendelkező tábor? Akkor ugyanis reménykedni lehet valamiféle egyensúlyban. — En nem az ilyen táboroktól félek, én attól félek, hogy ezt a mostani politikai berendezkeT öbbször is hírt adtunk már lapunkban a Hatvani Galériában nyílt Arcok és sorsok című portrébiennáléról. A megnyitón dr. Feledy Balázs, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának szakosztály-igazgatója mondott köszönetét a kiállítóknak és a szervezőknek. E gondolatokból adunk közzé néhányat: „Sokféle arc van, sokféle sors, melyek széles horizontja nemcsak művészi élményt okoz, de tágítja szellemiségünk határait is. Ezen a kiállításon itt vannak történelmi nagyságaink, példaképeink, művészbarátok, kollégák portréi, s a mindig fontos önarcképek. David Piper A művészet élvezete című könyvében a portréfestészet kapcsán így ír: „Ha a művészet témáit vesszük sorra, alighanem a portréfestészet a legmegrendítőbb kísérlet a megőrizhetetlen megőrzésére, dést, a hat párttal meg a parlamentjével meg a kormányával együtt teszi zárójelbe egy tömegelégedetlenség. S attól félek, hogy a magyar nép előbb fogja megutálni ezt a demokráciának nevezett rendszert — én inkább a pluralista berendezkedés tanulóéveinek mondanám —, mielőtt megtanulta volna használni. Nem azt tartom igazán kérdésnek, hogy balra vagy jobbra mozog el a meglévő hatalmi viszonynak a súlypontja, hanem azt tartom problémának, hogy az egész új berendezkedés kerül szembe egy megformálatlan tömegelégedetlenséggel. — De miután számítani sem lehet a közeljövőben arra, hogy a tömegelégedetlenség elégedettséggé változik, ez így elég törékeny helyzet. — Én nem állítottam az ellenkezőjét egy pillanatra se, és próbáltam is a képtelen abszurditást érzékeltetni. Persze, hogy ez pengeélen való táncolás. Eddig is az volt, a nyolcvanas években is, csak nem tudtunk róla. A különbség az, hogy most a szemünk előtt történik minden. Nagyjából annyi a különbség a nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első fele között, hogy elhúzták a függönyt. Maga, meg még a többi millió, mindannyian továbbra is nézők vagyunk, csak most elhúzták a függönyt, s látjuk, hogy pengeélen táncol az egész. Azelőtt csak sejthettük. Most legalább tudjuk, mi van és legalább gondolkodhat az ember, hogy akkor most miből mi következik. A tudatlanságnál rosszabb állapot nincs. Egy tudatos válság olyan szempontból szerintem mégiscsak jobb, hogy ott világosan és nyilvánosan meg lehet formálni alternatívákat. Egy nem tudatos válságnál, ahol mindenki érzi, hogy gondok vannak, de nem tudja, mitől és hogyan — ott csak ösztönösen lehet viselkedni. Nagy különbség. Én ilyen szempontból határozott előrelépésnek tartom ezt az új rendszert. De nem tartom, egyáltalán nem tartom végleges forugyanis az ember múlandóságával dacol.” Az elmondottak őrzése és megjelenítése 15 esztendeje folyik a biennálé-sorozat megrendezésével itt Hatvanban. Az 1977. évi első biennálé óta ez a nyolcadik alkalom a nagy találkozóra. S valóban, aki számít a magyar képzőművészet ember- ábrázoló folyamatában, az mind kiállított e helyen. Meglepőnek találom az idei tárlaton, hogy a jelentős történelmi fordulat után nem jelentek meg új, immár ábrázolható személyek képmásai, s hiányolom a fiatalabb generáció jelenlétét is. Ettől függetlenül az itt kiállító kilencven művész nagy átéléssel, empátiával, szeretettel és elmélyültséggel oldotta meg feladatát. A díjazott művek kiemelkedő alkotások. Újváry Lajos Sinka Istvánról készült portréja, Kubisch János munkája külön figyelmet érdemelnek. Bazsonyi Arany egy különös jelenetet festett meg, eredetien, a rá jellemző színvilággal. Sz. Egyed Emma érmei plasztikai fegyelmezettségről, mintázási pontosságról árulkodnak. Rokonszenves tematikai választása is, hiszen Bethlen-, Zrínyi Ilona-, Kölcsey- és Csokonai-érmeket hozott magával. Említésre méltóak Giczy mának, szerintem rendkívül kezdeti és kezdetleges. Ez alatt az eltelt idő alatt is számos hibája, törésvonala megmutatkozott már — és most ezekből kéne tanulni, nem pedig a régi rendszer gyengeségeire hivatkozni. Nem tartok különösen sok tanulnivalót abból, hogy ha ostorozzák az előző rendszert — de az elmúlt másfél évből lehetne is és kellene is okulni. — Ha működne legalább valamiféle érdekvédelem, akkor kevésbé lehetne a tömeg „önműködésétől” és indulataitól félni? — Kiszámíthatóbb lenne. Komolyabb korlátokat állítana a kormány meg a pártok mindent felfalni igyekvő politizálásával szemben is. Valószínűleg azt, amit én „hétmillió ismeretlennek” neveztem, az érdekvédelem valahogy lefedné, tudná kezelni. Lehetne velük tárgyalni az érdekképviseleteken keresztül. Kiszámíthatóbbá, kevésbé sebezhetővé tenné azt a bizonyos hatalmi modellt is. így, hogy ebbe a modellbe nem lehet berajzolni az érdekképviseletet — nagyon sebezhetővé vált. — Ezek szerint helye sincs az érdekvédelemnek a hatalmi viszonyban? — Mondja már meg, hova tenné őket? A Parlamentbe? A pártokhoz? A kormányhoz? Az Alkotmánybírósághoz? Hol vannak az érdekképviseletek a hatalmi berendezkedésben, hol vannak ebben a hatalommegosztásban? Tudja, mikor volt itt érdekegyeztetés? A taxisblokád harmadik napján — ott volt a szeme előtt, egész nap nézhette. Akkor már lehetett érzékelni valamilyen érdekképviseleti vonalat is, nem? Hát itt kezdődik a gond. Egy országnak nem szabadna egy háromnapos blokádig eljutni — addig, hogy érzékelni kelljen, lehessen: van érdekképviselet. Még tudok egy hasonló esetet mondani: a júliusi sztrájkkal való fenyegetőzés — amikor végül elmaradt az általános sztrájk. Én nem vagyok kíváncsi János és Pogány Gábor Benő munkái is. Igen drámai Sz. Nagy Mária Kosztolányi-portréja, akinek szomorúsága sokféle asszociációt kelt a a nézőben. Rendkívül fontosnak tartom, hogy idén is jelen vannak a hatáigazából arra, hogy a hagyományos szakszervezetek tényleg tudnak-e több millió embert sztrájkba hívni. Nem szeretném megtudni, utólag se, hogy tényleg képesek voltak. Mi van, ha tényleg tudnak több millió embert mozgósítani? Maga tudja, hogy mi lehet egy ilyen általános sztrájknak a kifutása? Biztosan rá lehet majd venni az embereket, hogy hagyják abba? Ki tud erre válaszolni? Hát ezért mondom, hogy nem vagyok kíváncsi, hogy tényleg, mi van, ha tényleg megmozdítható a tömeg. Jobb lenne, ha a hatalmi leosztásban eleve ott lenne partnerként az érdekképviselet, és állandóan tudna szólni, hogy: ezt már nem, vagy azt még igen. Jelenleg csak vészhelyzetben tárgyalnak vele, és ez nem megoldás. Ugye, az új urak nagyon szeretik a nyugati meg a nyugat-európai példákat emlegetni, főleg a németet. Ilyenkor úgy odamondogatnám, hogy épp ezeken a területeken létezik igazán az együttdöntési szisztéma: tele van olvadóbiztosítékokkal az egész rendszer, ott egyszerűen nem tud végigégni a vezeték. Attól tartok, hogy nálunk viszont csupa nagyfeszültségű vezeték van — egyetlen tra- fóházzal. — Felmerül a kérdés, hogy egy másik kormány vajon jobban úrrá tudna-e lenni ezen a helyzeten? — Például az biztosan mulasztása ennek a kormánynak, hogy eltelt másfél év anélkül, hogy stratégiai változások születtek volna a gazdasági életben. Ebben „tevékeny szerepe” van a kormánynak, hiszen senki nem kényszerítette az ellenkezőjére. Olyan harmad- meg századrangú politikai problémákkal foglalja el saját magát és a Parlamentet, amelyeknek nem sok köze van a gazdasági alapviszonyok megváltoztatásához. Azt a helyzetet, ami kialakult, egyelőre még tudja befolyásolni ez a kormány, de nem olyan sokáig. A ’91-es év elment így, de ugyanígy, ugyanilyen szakértelemmel, ugyanilyen problémaérzékenységgel a'92-es év nem megy végig, azt hiszem. Ahhoz már több is, meg más is kell... rainkon túl élő magyar művészek alkotásai.” * * * A biennálé 1992. február 2-ig látogatható. Ezt követően a vásárhelyi Tornyai Múzeumban kerülnek kiállításra az alkotások. — Ennek is megvan a magyarázata... — válaszolja Kelemen József, aki az MDF parlamenti frakciójának tagjai közül egyedül szavazott „nemmel” Expo- ügyben. — így kellett volna még egy-két embernek szavaznia, mert nem igaz, hogy másnak ne lenne aggálya ezen a téren. Talán úgy jobb lett volna, de egyedül vállaltam... — Nem is volt népszerű vele a kormánypártiak között... — Megmondom őszintén, egy-két képviselőtársamban nagyot csalódtam, mert minősíthetetlen hangon estek nekem... Én meg azt mondtam: „Uraim, negyven év alatt nem lehetett ellentétes véleményt nyilvánítani, most, amikor lehet, azért nem kell megenni a másikat. ” S hogy egy képviselő miként szavaz, az a saját meggyőződéséből fakad... — Ha már a meggyőződésnél tartunk, mennyiben erősítették meg ebben körzete választópolgárai? Ha egyáltalán lehet egy ilyen ügyben „szondázni”a véleményeket... — Abból indultam ki, hogy ha én most nem országgyűlési képviselő lennék, hanem egy „sima” választópolgár Verpelétről, akkor meggondolnám: mennyire lesz ez nekem előnyös, netán hátrányos. Mert mindezt végig kell ondolni: kezdve onnan, ha lesz iállítás Budapesten, akkor azt „csak” megnézni is súlyos ezresekbe kerül majd, s eljutva a mérlegelésben odáig, hogy az Expo megrendezése milyen terheket róhat ránk adóban... Természetesen sok választómmal beszélgettem a világkiállításról, s arra a megállapításra jutottam: amíg arról volt szó, hogy a főváros mellett a vidék is részesül benne — a polgármesterek, a helyi vállalkozók készültek is a tervekkel, programokkal, munkalehetőségek teremtésével—, addig inkább támogatták. Mostanra viszont, amikor a szén beszerzése, a villanyszámla kifizetése, s egyáltalán a megélhetés egyre nagyobb gondot okoz, egy újabb tehervállalás híre elriasztotta az embereket. Most úgy vettem észre, túlnyomórészt nem támogatják a megrendezését... — Ez lenne hát a „fekete bárány ság ” magyarázata? — Ebből is kiindulhatunk. Bár a „nem” szavazat mögött sokkal mélyebb meggondolások húzódnak. — Mondhatjuk, hogy a képviselő is belefáradt már a nemegyszer politikai színezetű csatározásokba: amikor az egyik tábor akarja az Expót, a másik nem, és fordítva... — Tagadhatatlan, voltak csatározások, főként a 80 milliárdos igény miatt a fővárosi önkormányzat és a kormány között, s az sem mellékes, hogy sokszor egymásnak ellentmondó információkat, értékeléseket és javaslatokat kaptunk. Kezdve onnan, hogy ugye, először Bécs-Buda- pest szinten gondolkodtunk, aztán amikor az osztrákok visszaléptek, maradt a magyar főváros és körzfite, később már egyes országrészek bekapcsolódásáról is szó volt, s mára ismét eljutottunk oda, hogy mindent csak Budapestnek, Budapestnek és Budapestnek... — ...És ez nem volt elfogadható, mondjuk Heves megyei szemmel és szívvel. — Egyikkel sem. Meg a parlamenti képviselői gondolkodással sem, mert nekem nemcsak a megye vagy a főváros, hanem az egész ország érdekeit kell szem előtt tartanom. És ebben benne van a teljes magyar vidék, amelyről mostanra mintha sokan igyekeznének elfeledkezni. Az Éx- pót illetően pedig főként a keletmagyarországi részről. Amikor legutóbb megkaptuk a dokumentumokat, s áttanulmányoztam, kiderült, hogy — a fővarost leszámítva — csak a nyugati részen jön számításba némi fejlesztés: autóút-építés, hidak, közművek... — Sa Dunától keletre? — Szinte semmi! Itt kezdődött az igazi aggályom, amely végül is meghatározta a voksomat. Ha ugyanis megrendezik a budapesti világkiállítást, akkor — ismerve például a jelenlegi útviszonyokat — Egerbe, Szilvásváradra, Miskolcra, Sárospatakra ki „bumli- zik” majd el. Hogy mást ne mondjak, amikor Gustáv Adolf svéd király emeletes autóbusza — az alacsony átjárók miatt — csak kerülővel, úttalan utakon jutott el Szilvásváradra, volt miért szégyenkeznünk... Repülővel nem tudjuk elhozni az Expo-vendégeket, mert nincsenek leszállótereink, a vonatokról meg ne is beszéljünk. S minderre egyszerűen nem jut az ország pénzéből, az meg járhatatlan, hogy egy újfajta adót kivetünk, utána meg még egy újabbat. Szó volt egyszer 30 milliárd forintról, amelyet a vidék fejlesztésére szántak, de ez már a múlté, illetve — úgy tűnik — inkább Budapesté... Es még konkrétabban, ha a saját választókerületemet nézem: Egerbaktát, Szú- csot, Istenmezejét vagy bármelyik települést, ahol ma is kurblis telefonok vannak, minősíthetetlen utak, összeomlóban lévő iskolák, bizony meggondolandó, mire kellene fordítani a pénzt. S akkor még nem beszéltem a sok munka- nélküliről, akik nem nagyon bízhatnak abban, hogy ilyen távolságból elfuvarozzák őket a budapesti építkezésekre. Fölös munkaerőt közelebb is találnak. S arra aranciánk sincs, hogy mindeze- et a gondokat a közeljövőben meg tudjuk oldani... — Akármennyire igaz is mindez, Expo-ügyben ettől függetlenül a frakcióban mégiscsak örök „ ellenlábas ” marad. — Hogy én a törvénytervezet ellen szavaztam, még nem jelenti azt, hogy a leendő világkiállítást nem fogom támogatni. Ha a Parlament mostani döntését a párizsi iroda elfogadja, akkor aztán valóban az egész országnak ösz- sze kell fognia a sikerért. Egyébként, én lennék a legboldogabb, ha megrendeznék az Expót, csak — mint mondtam — ne ilyen, a vidéket lesöprőmódon... Szilvás István J * w _ r Kedvezményes SZENVASAR v \ •NÁL! Komlói rostált daraszén 614 Ft/mázsa bruttó áron kapható, amíg a készlet tart. Árusítás: METALLOGLOBUS TELEP Tarnaszentmiklós Nyitva tartás: hétfőtől csütörtökig: 6-14 óráig pénteken: 6-10 óráig szombaton: zárva. Házhoz szállítás megrendelhető a 06-39/11-800-as telefonon. f Doros Judit Kísérlet a megőrizhetetlen megőrzésére
