Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-27 / 278. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. november 27., szerda Születésnap után Nem mindig garancia a régi, jól bevált név Az egy évvel ezelőtti látványos megújulás után a TIT a régi nevén, de az ismeretterjesztő egyesületek szövetségeként az ország minden pontján keresi a helyét, új feladatait. Heves megyeben a TIT Bugát Pál Egyesülete ez év április 12-én ünnepelte 150. születésnapját Gyöngyösön. S habár az idén már nem futotta Egerben a filmművészeti nyári egyetem költségeire, a nagy hagyományokkal rendelkező műemlékvédelmi kurzust mégis megtartották, s az eddigieknél^ jóval nagyobb erőfeszítések árán, de foggal-körömmel ragaszkodnak az ismeretterjesztési profilhoz. — Az a paradox helyzet állt elő — állítja dr. Tóth Vilmosné, a megyei egyesület ügyvezető igazgatója —, hogy például a nyelvoktatásban egyáltalán nem jelent garanciát a regi, jól bevált név, hanem éppen ellenkezőleg. Az idegen nyelvi tanfolyamainkat a régi, megszokott tanári gárdával, mérsékelt árakon hirdetjük, mégis élelmes vállalkozások, kft.-k elcsalogatják előlünk a hallgatókat, ráadásul olyan árat kérnek, amit mi ki sem merünk mondani! — Nehéz tehát megtartani az eddigi pozíciókat a nyelvoktatásban. Azonban a szakmai átképzés terén új távlatok nyílnak meg az egyesület előtt. — Ezzel a lehetőséggel élünk is, külkereskedelmi, vámügyi, adótanfolyamokat szervezünk. Igaz, számos más cég is foglalkozik ezzel. Közülük az ISZTI utódjának, a SZTÁV néven jegyzett Ipari Szakmai Továbbképző Központnak annyi előnye van velünk szemben, hogy ők a hivatalosak, s ezért bizonyítványt is adhatnak. Mi régóta harcolunk ezért a pozícióért. Néhány esetben van kivétel. Például a hatvani ipari szakmunkás- képzőben szervezett tanfolyamainkon bizonyítványt is adunk. Vagy ha valamelyik üzem, gyár kér meg arra, hogy átképezzük a dolgozóikat, mert ennek megszervezésére nekik se idejük, se pénzük, se szakemberük nincsen. (A selypi cukorgyárban volt erre példa.) A szakképzést mi továbbra sem szeretnénk kiengedni a kezünkből, arra várunk, hogy az Országgyűlés elfogadja az erre vonatkozó törvényt, amelynek a tervezete már itt van az asztalomon. Eszerint a szakképzés moduláris rendszerben épül majd fel, különböző követelményszintekkel. Bizonyos szakmák egy-egy részéből is vizsgázhatnak majd a hallgatók. — Milyen anyagi fedezete van a TIT szaktanfolyamainak? — Részben önköltségesek, részben pedig pályázati pénzekből fedezzük a kiadásainkat. A Megyei Munkaügyi Központtól is kaptunk támogatást. Létrehozták az Észak-magyarországi Regionális Munkaerő-fejlesztési és -átképzési Központot, amelynek teljes hálózatát még csak most építik ki. Itt Hevesben jelenleg a megyeháza épületében van a helyi központ. Mindamellett, hogy ez a hálózat kiépül, mi felajánljuk a szervezési tapasztalatainkat, azt a szellemi hátteret, amellyel a TIT már évtizedek óta bír. Köztudott, hogy még napjainkban is sok az analfabéta, sőt egyre több, legfeljebb csak jó ideig nem beszéltünk róluk. Nincs meg az intézményes formája a „potenciális analfabéták” képzésének. Azokra gondolok, akik elvégezték az általános iskola néhány osztályát, de nem írástudók. Ebben is szeretnénk részt venni. Emellett a tehetséggondozásról, a TIT egyik hagyományos feladatáról sem mondunk le. — A hagyományos, jól bevált formáktól sem érdemes megszabadulni. Mi az, amihez ragaszkodnak? — A magyar nyelv hete rendezvénysorozata minden esztendőben legalább száz előadást, száz ismeretterjesztő alkalmat jelentett. Folyamatosan megkeressük az önkormányzatokat, és felajánljuk a segítségünket többek között az anyanyelvi programjainkkal is. Kérjük a támogatásukat, mert ezen is múlik, hcfgy megtarthatjuk-e ezeket az előadásokat vagy nem. Ahol csak lehet, helyi pályázatpkból is szerzünk támogatást. így adtak a nyári képzőművészeti táborunkra pénzt. Ez sikeres volt, a jövő évben is megpróbáljuk. A szakosztályaink közül az életképesek, például a magyar nyelvi, a néprajzi, az egészségügyi, továbbra is „dolgoznak”, mint önálló közösség. — A nyelvoktatás, a tehetség- gondozás mellett egészen új profilú vállalkozásokba is belefogott az egyesület. Például Egerben papírboltot nyitottak... — Minden vállalkozás, ami bevételt hoz, megteremti az anyagi alapot a másikhoz. „Visz- sza lehet fordítani” a pénzeket az alaptevékenységre. — Nemzetközileg is elismertek a nyári egyetemek. Mi lesz a sorsuk? — Már huszonkettedik alkalommal rendezzük meg jövőre a műemlékvédelmit: a történeti városok védelmének nemzetközi kérdéseiről lesz szó. A filmművészeti kurzusról valószínűleg 1992-ben le kell mondanunk. Egyelőre az egész magyar filmszakma válságban van, és nehéz megtalálni azt a témakört, ami a nemzetközi hallgatóság érdeklődését ébren tartaná. Ha sikerül témát, és főként támogatást találnunk, jövőre is megtartjuk. Hasonlóképp ragaszkodunk a néprajzi tajkonferenciához, de újabb ötleteink is vannak. Például egy környezetvédelmi fórum hazai és nemzetközi szakemberek bevonásával bizonyosan sok érdeklődőt vonzana. A Természetgyógyászok Szövetségével is felvettük a kapcsolatot. — Itt álljunk meg egy szóra. Nem félnek attól, hogy pont a tudomány népszerűsítésére szerveződött társulat esetleg áltudományos dolgokkal foglalkozik... ? — Éppen ellenkezőleg, az a véleményünk, hogy tudományos alapról lehet vitatkozni. A kordivatokat ki kell szolgálni, de ha helyes a megközelítés, a természetgyógyászatról és akár az UFŐ-król is lehet reálisan beszélni. * * * A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat — ellentétben más társadalmi szervezetekkel — nagy valószínűséggel túlélte a krízist. Megszabadult a politikai sallangoktól, s most egyesületként, egyesületi szövetségként él tovább. Igaz, „kultúrára nehéz időkben”, vállalkozási feltételek között. Megmaradásában segített a százötven éves gazdag múlt, s azok a tudósok, szakemberek, akik tekintélyükkel, szaktudásukkal az egyesület mellé álltak. Mint Szentágothai János professzor, képviselő, aki legutóbb a Parlamentben a honatyák közül gyűjtötte össze a TIT- eseket. Azokat a képviselőket, akik hisznek a tudományos ismeretterjesztés nemzetjobbító erejében. (jámbor) Sarlatánok a reflexológia porondján A gyógyítás nem üzlet Kulin Imre — az emberségről Kevés embert ismerek, akinek veretes humánuma, csinnadratta nélküli segítőkészsége úgy megbabonázott, mint az övé. Émlék- szem az elmúlt négy esztendő alatti találkozásokra, a nyilvános riportokra, amelyeket vele készítettem. Szívmelengető érzés felidézni ezeket a pillanatokat, hiszen majdhogy megtisztítanak, újjávarázsolnak. Persze nemcsak engem, hanem — seza lényeg — mindazokat, akik hallgatták, akik kérdéseket tettek fel neki. Zivataros, értékvesztett, erkölcsi iránytű nélküli világunkban amolyan szellemi oázist jelentett az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület, a HEMO és a Hevesi Napló által szervezett összejövetel, ahol mindenkit ismerős arcok fogadtak, ahol ismét ő szólt arról a küldetésről, ami a lét értelmét adhatja. Erre a november 20-i délutáni diskurzusra szép számmal érkeztek azok, akik már régen azonos hullámhosszra kerültek aligha megcáfolható szemléletével. Most — akárcsak korábban — valamennyiünket meggyőzött arról, hogy a reflexológia — amelyet lassan két évtizede művel — valóban számos esetben gyógyulást hoz, orvosolja a komoly bajokat is. Minderre kifejező erejű példákat említett, méghozzá a saját praxisából, nem mindennapi sikerekben bővelkedő gyakorlatából. Ugyanakkor azt is nyomaté- kolta, hogy ez az ősi, ez a Keletről származó ismeretanyag türelmes, alapos tanulmányozást igényel, mivel kizárólag a felkészültek, a szakmailag stabilak igazodnak el magabiztosan. Ok azok, akik nem tévednek, akik senkit sem vezetnek félre. Ezt a tudást lehetetlenség néhány hetes tanfolyamon megszerezni. Arra is utalt, hogy egy törvény örök: a szeretető, ezért nemcsak a sarlatánok kerülendők, hanem azok is, akiket üzleti elképzelések vezérelnek. Nem véletlenül szorgalmazta a családi jelleget, azt, hogy az egyes famíliák tagjai kezeljék egymást, s ha ezt megelőző, preventív jelleggel teszik, akkor jó néhány kórt kiiktathatnak az orozva közelítő veszedelmek sorából. Többen problémáikat sorolták, s a vendég egyszer sem fukarkodott a kamatoztatható tanácsokkal. Továbbra is javasolta az alapvetően vegetáriánus étkezést. A kevésbé következeteseknek ajánlotta a csirkehús és a hal fogyasztását, s a tejtermékek diszkrét mellőzését. Újra hadat üzent a sónak, megint igazolva, hogy milyen romboló hatást fejt ki szervezetünkben. A legfrissebb eredmények kommentálásáról sem feledkezett meg. Méregtelenítési módként propagálta azt az étolajkúrát, amivel bárki megpróbálkozhat. Reggelenként egy evőkanál(Fotó: Molnár Zsolt) nyi mennyiséget kell negyedóráig a szájban forgatni, a fogak között szűrni. Ilyenkor ide szívódik fel mindenünnen az, ami toxikus, azaz idegen az egészségtől. Nem fukarkodott egyéb tippek felsorakoztatásával sem. Közönsége — talán helyesebb lenne baráti körének titulálni ezt a csoportot — azonban nemcsak ezeket méltatta őszinte elismeréssel, hanem a személyiségéből sugárzó kiegyensúlyozottságot, nyugalmat, azt a szándékot, hogy felkaroló jobbját nyújtja mindazoknak, akik bizonytalan- kodnak, támaszra várnak, pezs- dítő erőt remélnek. Az ezúttal sem csalódok várják vissza. Ugyanilyen meghitt, katarzisszülő órákra... Pécsi István Az énekes halála Vasárnap késő este londoni, kensingtoni otthonában meghalt Freddie Mercury, a Queen együttes világhírű énekese és botrányhőse. Szóvivőjének közlése szerint tüdőgyulladás végzett vele, melyet két éve súlyosbodó AIDS betegsége tett leküzdhetetlenné. 45 éves volt. A két éve tartó szakmabeli pletykálkodásnak maga Mercury vetett véget, amikor vasárnapra virradóra a Press Association brit hírügynökség útján tudatta „barátaival és rajongóival szerte a világon”, hogy valóban AIDS-fertőzés áldozata. (fdaá eyy tttofC Thelma és Louise G yávák vagyunk, valljuk be. Mert hányszor vetődött már föl bennünk is, hogy itthagyunk mindent, és irány a szabad élet: autó, száguldás, aztán megérkezés, hegyek és patakok. Aztán maradtunk mégis, és megmagyarázzuk, hogy azért, mert nincs pénz, azért, mert mégiscsak felelősséggel tartozunk valakiért vagy valakikért, vagy mert egyszerűen nincs bátorságunk azt mondani: „Figyelj, elmegyek. Nem tudom, hova, nem tudom, mennyi időre, és még azt se tudom, mikor jövök vissza.” Hát igen, kevesen vannak, akik ezt bölcs mosoly- lyal veszik tudomásul, sőt ráadásul még meg is értik. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, mennyivel szabadabbnak érezhetnénk magunkat, ha legalább az esélye meglenne annak: fájdalom okozása nélkül választhatunk. Ez a film egészen furcsán szól a szabadságról. Hiszen a történés maga végig azt sugallja, hogy két nő menekül, azért, mert egyikük lelőtte azt, aki a másikukat meg akarta erőszakolni. Innentől kezdve nem döntenek, hanem az események sodorják őket, a menekülés nem lehet „választható”, ráadásul beindul a lavina-effektus: a rosszra csak rossz jöhet. Nem lehet azt mondani: „Lelőttem, bocs, tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg, kezdjük az elejéről, onnan, hogy beültünk az autóba, és a hegyekbe akartunk menni pecázni.” Játsszuk azt, hogy boldogok vagyunk, gondtalanok, férjünket otthon hagytuk, a mikroba bekészítettük az ételt, el is mosogattunk, kitakarítottunk: elrendeztük a hátországot, akár vissza is térhetünk valamikor, két nap vagy két hét múlva, legfeljebb bocsánatot kérünk, kedvesen mosoly- gunk, elvégre nők vagyunk, a hízelgés, ,az elsimítás velünk született adottság — nem, ezek közül már semmit nem tehetünk meg megalkuvás nélkül, vagy ha megtesszük, nem jó dolog utána tükörbe nézni. Ez a film mindennek ellenére a szabadságról szól. Arról, hogy nincsennek burkok, biztonság sincs, semmi, amit megszoktunk. Csak a választási lehetőség van meg nekünk, akár olyan „kicsiben” is, hogy melyik motelban szálljunk meg, vagy akár a „legnagyobban”: él- jünk-e tovább, ahogy régen, vagy inkább induljunk neki a szakadéknak, mert már nem tudunk úgy élni, ahogyan annak előtte, és akkor legalább adjuk meg a végső tiszteletet a saját vágyainknak. Nem jó kijönni a moziból a Thelma és Louise után. Túlságosan megérezzük a saját földhözragadtságunkat, és ezen még az sem segít, ha magunkban többször elismételjük: de hát ez csak egy mozi, az élet más, nem ilyen szédült, nagyon is hétköznapi. A baj csak az, hogy egyáltalán nem tudjuk meggyőzni magunkat arról: az élet valóban ilyen. Szabadság-száguldás nélkül való... Doros Judit A HEMO és a Hevesi Napló galériájában Arcok Mozambikból Dr. Péntek László egri sebészorvos tizenkét éve él és dolgozik Mozambikban, hasznosítja tudását az ottani emberek javára. Közben szenvedélyének is hódol, fotózik. Az, hogy valaki hosszú időre elmegy Közép-Európából Délkelet-Afrikába, már önmagában is szokatlan vállalkozás. Az, hogy tizenkét éve bírja a klímát, a környezetet, nemcsak a test szívósságát és tűrőképességét érzékelteti, hanem azt is, mekkora hivatástudat hatja, viszi előre, előbbre ezt az egyébként hallgatag természetű embert. Talán az sem tűnne fel különösebben, ha színes fotókat, felvételeket készítene a nekünk különleges tájakról, és küldené haza barátainak, hiszen ott folyik a Zambezi, és bizonyára akad lehetősége és módja kimenni a vízeséshez, és millió példányban szivárványoz- tatni a fény törését, ahogyan az a vízben, a vízen, a vízzel játszik. De dr. Péntek László nem a különleges látványok iránt érdeklődik elsősorban. Arcokat kér a lencse elé, bizonyára olyanokat elsősorban, akikkel a kezelés, az operáció, a betegség, a baleset, a kórház vagy egyéb hasonló ügy kapcsán került lélekközelségbe. Képzeljük magunk elé a jelenetet. Ez a fehér orvos, a maga fehér bőrszínével, a masinájával és a kérdésével leállít egy neki vadidegen fekete bőrűt, és akár kézjátékkal, akár angolul elmotyogott szavakkal készteti arra, hogy állna meg egy pillanatra, mert neki, az orvosnak, ez az arc valamit kifejez, ebben a tekintetben ő észrevett valamit, amit meg akar örökíteni. Némi tájékozódásunk van arról, hogyan szoktak ilyenkor reagálni ezek a személyek, mekkora bizalmatlanságnak kell feloldódnia ahhoz, hogy a fotós számára az annyira kívánt kapcsolat létrejöjjön, megszülethessen. Mert amit mi ezeken a fotókon legelőször feltűnőnek tartunk, az épp az, amilyen bizalommal, nyíltsággal tekintgetnek bele a lencsébe, adják oda önmagukat azok az emberek, a személyiségüket a kamerának, azazdr. Pénteknek. Hogy mi lehet a véleményük úgy általában ezeknek az afrikaiaknak az európai civilizációról, kultúráról, a technikáról, az az egyik kérdés. Talán másodrendű is. A megörökítés és a művészet döntő a számára, az a kinyílás, ahogyan az arc, a tekintet minden fenntartás nélkül vall gazdájáról: akár az utca porában guggoló öregasszony néz fel a fotósra az árut elrejtő doboza mellől, akár az európai szabású inget viselő középkorú férfi nyitja rá a két szemét a vele foglalkozóra, akár a gyerek huncut, kíváncsi szeme köszön vissza a neki mindenképpen idegen fehérre, az arról vall, hogy a fotós, jelen esetben ez a magyar orvos lelkileg, rokonszenvileg közeljutott ezekhez az emberekhez. Ha van kapcsolat, együttműködés két ember között egy ilyen keresetlen pillanatban, arról nem lehet azt mondani, hogy ravasz kényszer szülte a találkozást. De a fotómodell vonásaiból igencsak ki lehet olvasni, miért is nyílott rá erre az idegenre, aki bizonyára csak bizonyos pontokon érintkezhetik vele, idő és tér korlátái között. Valószínű, hogy az egyik keresztény, a másik szunnita-mohamedán, földi hatalmasságaik is mások, de Istenük is más-más gondolatot ébreszt. Mégis: a fotók a lélek tisztaságáért sugározzák azt a békét, amit két egymásra talált ember érez, abban a pillanatban, amikor az alkotás, a megörökítés szenvedélyében érintkeznek egymással. Az alkotó béke derűs állapota árad el ezekről a képekről itt, az egri Helyőrségi Művelődési Otthon klubjában is, ahogyan a paravánokra akasztgatta, rendezgette ezeket az életképeket, portrékat a fotós orvos jó barátja, Fejér István. A napi sajtó nálunk keveset ír Afrika déli övezeteiről. Ez a kiállítás mást, egészen mást mesél el nekünk, mint amit Észak-Afrika harsog azzal, hogy az olajgazdaságától feltüzelve szent háborút hirdet „minden zsarnok ellen”. Ez itt a béke szigete. (farkas)
