Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-03 / 232. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. október 3., csütörtök A kárpótlási igények beadásának 90 napja (5.) Az eljárás során fizetendő Illetékről A köztudatban egyszerűen csak kárpótlási törvény néven el- teijedt 1991. évi XXV. tv. nem kevesebbet, mint a tulajdonviszonyokat kívánja átalakítani. Ehhez a nagyívű célhoz képest talán lényegtelen epizódnak tűnik az, hogy a kárpótlási igényt érvényesítő állampolgárnak az eljárás során milyen esetekben és milyen mértékű eljárási illetéket kell fizetnie. Úgy gondolom azonban — mivel az érintettek kérelmük beadásakor elsősorban az igényük megalapozottságát bizonyító okiratok beszerzésének kötelezettségével találják szembe magukat —, nem teljesen érdektelen foglalkozni az ezen okiratokért fizetendő eljárási illetékekkel. Már csak azért sem, mert a kárpótlással kapcsolatos különböző tájékoztatásokban erre vonatkozóan alapvetően téves információk jelentek meg. Az alábbi összeállításban megkísérelem a kárpótlási törvény és az illetéktörvény vonatkozó rendelkezéseit ütköztetve szétválasztani az illetékmentes és illetékköteles eseteket. A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által, az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kártalanításáról szóló 1991. évi XXV. tv. 12. paragrafus /6/ bekezdése szerint a kárrendezési hivatal előtt induló eljárások illetékmentesek. Ez a mentesség vonatkozik mind a megyei (fővárosi), mind az országos hivatalnál kezdeményezett fellebbezési eljárásra is. A kárpótlás iránti kérelem előteijesztésekor — az igény megalapozottságának bizonyítékaként — okiratokat, igazoló iratokat kell becsatolni. Ezek beszerzése esetén a különböző hivataloknál kezdeményezett eljárásokra a kárpótlási törvény nem biztosít illetékmentességet. A különböző iratok — például tulajdonilap-másolat, földmegváltási határozatok, kivonatok, anyakönyvi kivonat — beszerzése esetén fizetendő eljárási illetékkel kapcsolatosan az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) rendelkezései az irányadók. Az Itv. 29. paragrafus (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az elsőfokú államigazgatási eljárásért — ha a törvény melléklete másként nem rendelkezik — 300 Ft illetéket kell fizetni (általános tételű eljárási illeték). A kárrendezési eljárás szempontjából elsősorban az Itv. IV. Melléklete — amely a másolat és kivonat illetékéről rendelkezik — lényeges. Különösen a melléklet 4. pontja, amely úgy szól, hogy „illetékmentes az a hitelesített vagy nem hitelesített másolat, amely illetékmentes eljáráshoz szükséges. ’’Ebből következően a kárpótlási hivatal előtti eljáráshoz szükséges hitelesített vagy hitelesítetlen másolat, kivonat elkészítéséért az államigazgatási szerv nem követelhet illetéket. Azonban kivételt jelent az anyakönyvi kivonat. Ugyanis elnevezésétől függetlenül az anyakönyvi kivonat az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1981. évi I. tv. 50. paragrafusa alapján hatósági bizonyítványnak, így az államigazgatási szerv határozatának minősül, ezért nem tartozik az Itv. IV. Melléklete hatálya alá. Ezért a kárrendezési eljárás során szükségessé váló anyakönyvi kivonat kiadása nem mentes az általános tételű— 300 Ft-os — eljárási illeték alól. Természetesen ez esetben is akkor illetékmentes az anyakönyvi kivonat kiállítása, ha az illeték- mentesség a kárpótlási eljárástól független általános feltételei — Itv. 133. paragrafus (5) pontja — megvannak. Ezek a feltételek pedig a következők: az anyakönyvi kivonat kiállítása illeték- mentes, ha a születés, a házasság- kötés és a haláleset anyakönyvezését követően az érdekelt részére első ízben történik a kiállítása. Továbbá illetékmentes az anyakönyvi kivonat, ha az 1953. január 1-je előtti bejegyzésről a névmutató szerint illetékmentes kivonatot még nem adtak ki, és a születési anyakönyvből a bejegyzett személy, örökbefogadás esetén az örökbefogadó részére, a házassági anyakönyvből a házastárs részére, a halotti anyakönyvből a házastárs vagy a meghalt személy egyenesági rokona részére történik a kiállítása, na a névmutató szerint az 1953. január 1-je előtti bejegyzésről illeték- mentes kivonatot már kiadtak, akkor az újabb kivonat kiadása — még ha a kárpótlási igény érvényesítése céljára történik is — az illetéktörvény szerint illeték- köteles. Az 1953. január 1-je utáni bejegyzésről kiállított anyakönyvi kivonat értelemszerűen illeték- köteles, kivéve, ha első ízben történik az érdekelt részére a kiadása. A kárpótlási törvény végrehajtására megjelent 104/1991. (VIII. 3.) Korm. sz. rendelet 18. paragrafus (1) bekezdése szerint „a kárpótlásra jogosultság a termőföld és más ingatlan esetében — a tulajdonelvonásról rendelkező hatósági határozaton vagy ilyen tartalmú más köziraton kívül — a földhivatal által e célra kiállított hatósági bizonyítványnyal is igazolható.” A bizonyítványhoz az eredeti okiratokat vagy azok másolatát nem kell csatolni. Tekintettel arra, hogy a földhivatalnak ez a hatósági bizonyítványa sem esik az Itv. IV. Melléklet hatálya alá, ezért ebben az esetben is le kell róni a 300 Ft általános tételű eljárási illetéket. Dr. Benkar József a Heves Megyei Illetékhivatal vezetője HANG-KÉP Vergődéses átmenet Hazánk s a magunk sorsa is a múltból a jövőbe ível. Ezt a megállapítást közhelyízűnek minősítettük mindaddig, amíg összeroppant az elmúlt négy évtized rafinált erőszakkal fenntartott társadalmi építménye, s meg nem indult az a rendszerváltozás, amelynek csupán a kezdeténél tartunk. Sejtettük: nehéz lesz az átmenet, hiszen köpönyegforgató, élősdi percemberkék tömegének garantál tiszaviráglétű tündöklést, mégsem számítottunk ennyi türelem- és idegölő vitára, csö- mörítő ütközésekre. Nem is szólva a mind erőteljesebb anyagi krízisről. Ebben a sajátos légkörben hovatovább csak a tényékhez kötődünk, mert meguntuk a csetlő- botló frázisokat, a politikai szóvirágokat. Épp ezért maradandó élmény, ha megszenvedett problémákkal szembesülünk. Az elmúlt szombati Családi körben megnyilatkozott az a jogásznő, aki számos stáció után, de megszabadult alkoholfüggőségétől. Őszinte, kendőzetlen mondatai azt nyomatékosították, hogy ilyen súlyos helyzetben egyedül a vallás által önzetlenül kínált szeretet- tan, illetve annak tettekben megmutatkozó gyakorlata jelenthet csak Ariadné-fonalat. Ebben a körben lelt fogódzóra, itt akadtak olyanok, akik kivezették őt a kátyúból, akik mindmáig vigaszt nyújtanak számára. A kemény akaratú ember mindenféle mankó nélkül úrrá lesz kísértő szenvedélyein, de hát nem ez a típus az általános. Emiatt értékelendő az a nemes misz- szió, amit az egyháznak kell teljesítenie. Amolyan belső parancstól vezérelve. Az előítéletek sem szívderítő- ek. A Magyarországról jöttem programjának debreceni blokkja ezt igazolta. A háztulajdonos arról panaszkodott, hogy a környékbeliek megsértik az otthona falán elhelyezett, az 1944 végén alakult ideiglenes kormányt védő magyar partizánalakulatnak tisztelgő emléktáblát. A történészprofesszor — valaha tanárom volt — hiába magyarázkodik, mert a lakosság sajnos általánosít. Hol a megoldás? Az érvelés pillanatnyilag nem hatásos. Marad a praktikus ötlet: jó lenne korrigálni a szöveget, s akkor lecsillapodnának az indulatok. Hasznos lenne, s nemcsak ott. Nem giccs A korábbi hét végén ismét láthattuk a Love Storyt, azt a világsikert aratott filmet, amely Eric Segall bestseller regénye alapján készült. Előtte olvastam egy okoskodó kritikus fanyalgó véleményét, aki egyértelműen giccsnek minősítette ezt az alkotást. Ekkorát csak a „szakavatottak” tévedhetnek. Kollégánk ugyanis megfeledkezett arról, hogy a legmeghökkentőbb, a legmegrázóbb történeteket maga az élet „írja.” Méghozzá olyan fantáziagazdagon, hogy aligha versenyezhet vele tollforgató. Ilyen eset, efféle szerelem lehetett, s előfordulhat még jó néhány változatban. Aki ezt tagadja, makó-jeruzsálemnyire szakadt a valóságtól. Emellett megkérdőjelezhető esztétikai érzéke is, hiszen a filmesfeldolgozás — bár hagyományos módszereket vet latba — remeklés. A rendező jeleskedett, ugyanis folyvást a lényegre koncentrált, az operatőr kamerája csak a legfontosabb pillanatokat rögzítette a celluloidszalagra. Szívünkbe zártuk a két főszereplőt, Ali Macgraw-t és Ryan O'Nealt. Aki ezt a szintet lekicsinyli, megsavanyodott, kiüresedett, s lassan civillé válik az általa választott pályán is. Másodszor néztem a pergő képeket, mégis minden kocka úgy hatott rám, mintha először vetítették volna. S azt is határozottan állítom, alapállásom nem kivétel, hanem százezrek megítélésével egyező. Bár ilyen műveknek örülhetnénk. Legalább hetente egyszer. Pécsi István Egri ősbemutató: És a hősök hazatérnek Meglátjuk-e egyszer, miféle Magyarországot élünk? Nincs annál nagyobb vállalkozás egy színház számára, mint hogy kortárs szerző művét tűzze műsorára, különösen akkor, ha a drámaíró mai témát dolgoz fel. Az egri Gárdonyi Géza Színház Sultz Sándor Es a hősök hazatérnek című darabját mutatta be, amely a mai Magyarországon játszódik, az ön- kormányzati választások idején. Tehát jószerivel jelenidejű a cselekmény, mai önmagunkat láthatnánk a színpadon. Nem gyakori az ilyen színházi kísérlet, a legnagyobbak is csak különleges esetben vállalkoznak rá. A példaként sokszor előhozott ókori szerzők, vagy éppen Shakespeare sem szívesen nyúlt korabeli témához. Csak akkor fordultak a jelen felé, ha valamilyen módon parodizálni akarták azt. Ha komolyabb mondandójuk volt, akkor vagy a távoli múltat, vagy valamilyen mitikus történetet formáltak színpadi játékká. Ők tudják, miért. Valószínűleg a természetes emberi elfogultságon akartak túllépni, mert nehezen hisszük el, hogy köztünk hősök élnek, vagy éppen mi is azokká válhatunk. Már csak ezért is nehezen tud azonosulni a néző Sultz Sándor alakjaival. Hiába igyekszik úgy beszéltetni, viselkedtetni szereplőit, mint ahogy a falusiakat manapság elképzelik. Mindez csak akkor ér el átütő hatást, ha valamilyen komikus megnyilvánulásra, vagy éppen szatírára hajlik az ábrázolásmód. Ilyen szempontból életszerű az M. Horváth József megformálta Halmos György, vagy a Solymosi Tibor által alakított Imre. Sokkal nehezebb — a színészeknek és a közönségnek egyaránt — azokkal a figurákkal egy hullámhosszra kerülni, amelyekből hiányzik a paródia szikrája is. Lépten-nyomon — óhatatlanul is — összehasonlításokat kell, hogy tegyünk saját ismereteink, tapasztalataink es a színpad között. S ekkor már gondot jelent számunkra, hogy miért éppen így öltözködik, beszél vagy gesztikulál valaki, aki — elvileg — olyan, mintha köztünk élne. Ezen a nehézségen csak a jellemek és a dramaturgia abszolút kidolgozottsága segíthetne át bennünket. Ezt viszont roppant nehéz megvalósítani, mert még a legridegebb, hétköznapi valóságban is történnek olyan logikai bukfencek, amelyek a színpad nagyítóüvegén at abszurdnak látszanak. Hát még mennyi ilyen ellentmondás vagy elhallgatás szorul egy két-három órás színpadi játékba, ahol nem lehet mindent mindenkiről részletesen elmondani. Csupán néhány „ecsetvonás” segít abban, hogy elhelyezzük magunkban, hogy ki is, akit látunk. Nem valamilyen külsődleges szempont alapján fogalmazok úgy, hogy ellentmondásosra sikeredett a darab. Sokkal inkább a belső harmóniát, felépítettsé- get hiányolom. Mert a hosszú évtizedek alatt kikristályosodott emberi viszonylatok robbanás- szerű átrendeződését nagyon felmeke, de korántsem a vérségi kapcsolat miatt. Népek, dinasztiák sorsa múlt azon, hogy — profánul szólva — ki kivel es mikor... Ehhez képest nem tűnt olyan szömyűsegesen fontosnak, hogy Kisanna kinek is a leszármazottja. Mégis, a darabban az ókori szerzők súlyos konfliktusait igyekszik megjeleníteni Radó Denise, aki minden eszközt felhasznál ahhoz, hogy hitelessé tegye a lány alakjai. Kár, hogy ilyen összefüggésben inkább ennek a teremtésnek a gyönge idegrendszere vált nyilvánvalóvá. Mert sajnos — s ez a mű erénye és hátulütője egyaránt — Kisanna fölismerései nem egyediek ebben az országban, új információi majdhogynem tipikusak. Inkább az egyedi, ahogy ezeket fogadja, pontosabban nem fogadja el. De nem magasodhat jelképpé, de még megrendítő példává sem, mert nem válik „acélszerkezetűvé” a világ körülötte. Pedig a rendező, Szegvári Menyhért igyekszik átlelkesiteni, általánosabbá tenni ennek a színpadi játéknak a ♦ .nulságait. Olyannak festi a környezetet, amelyet a mai falut parodizáló kabarékban megszokhattunk. Régi tomácos ház, s egy félig elkészült épület szegélyezi a színt, amelyben a jelenetek peregnek. Nem is azok ritmusával vagy közvetlen feszültségével van a baj. Sokkal inkább azzal, hogy nem jelentenek ezek a konfliktusok többet önmaguknál, sőt, minél inkább belegondolunk tartalmukba, annál sekélyesebbnek érezzük azokat. Ez az érzés még inkább megerősödik bennünk, ha az eddig nem elemzett figurákra gondolunk. A Román Judit alakította Erika, vagy a Pálffy Zoltán játszotta Fésűs János teeszelnök za- varbaejtően egysíkú. Sem a szerző, sem pedig a színész nem tudott róluk mit elmondani. Alakításuk is csak azért nem rí ki a többieké közül, mert egységes játékfelfogásról aligha beszelhetünk. Ki-ki a maga módján próbálja elhitetni önmagával és a közönséggel, hogy hangsúlyos a színpadi megjelenése, logikus a viselkedése, valódi jellemet hordoz. És végül is kialakul az egészből egyfajta újrealizmus, amelynek az a legfőbb baja, hogy nemigen tudjuk, hogy miféle valóságban gyökerezik. Talán egyszer meglátjuk, hogy miféle Magyarországot élünk, de nem ezen a színházi estén. A színház törekvése heroikus, mert mindenki kíváncsi volna valami többre, szeretné látni önmagát és társait külső szemmel. Ám ehhez az igyekezet kevés, a művészet mindent elsöprő ereje szükséges. Itt azonban az erőfeszítés sziszifuszi marad. Gábor László A valódi apa — a kompromisszumok embere (Réti Árpád, Radó Denise és Csendes László) Már nem is apa, már nem is hős — a tengerentúlról jött férfi és a meghasonlott lány (Radó Denise és Csendes László) színesen tárja elénk. Mert a szerelmi háromszög szereplőinek egymástól való fíiggése jószerivel értelmezhetetlen, aligha hihető, hogy a szereplőket ilyen egysíkú viszony fűzheti össze és taszíthatja el több mint 30 év után. Nem is igen tud mit kezdeni a figurával ilyen összefüggésben a Sánta Istvánt alakító Csendes László, az Annát, a feleségét színre vivő Losonczy Ariel és a Sánta barátját, dr. Amóczy Rudolfot játszó Réti Árpád. Inkább csak bevált sablonjaikhoz tudnak nyúlni, s különösen a két utóbbi színésznek van nehéz dolga. Csendes László ugyanis valamivel többet nyújthat, összetettebb alakításra van lehetősége. A Kanadából visszatért, a magyar mentalitástól eltérő értékeket hordozó jellem néha érdekes kontrasztokban csillan fel. Ha még többet kaphatunk az ilyen jellegű konfliktusokból, akkor gazdagabb lehetett volna a mű. Mert valóban a hazugságok, a családi, sőt társadalmi méretű önbecsapások kerülnek a darab középpontjába, s ezért talán még fontos és jó mű is lehetne. Ám a legerősebbé a családi feszültségek válnak, mégpedig az, hogy ki is a Kisanna valódi édesapja. Ez valóban igen lényeges probléma, ám némileg magánjellegű. Ehhez képest háttérbe szorul, hogy ki is volt annak idején, még délceg ávós tisztként Sánta Pista, vagy hogy miért akarták 1956- ban felakasztani. Persze egy görög sorstragédiában is — amely eszébe juthat az embernek a Sultz-darab láttán — fontos az, hogy ki kinek a gyér-
