Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-09 / 237. szám
4. HORIZONT HÍRLAP« 1991. október 9., szerda Arcok Egerből Lóska Károly Felvidéki. Losonci gimnáziumi érettségi után a prágai Károly Egyetemen szerez kémia-természetrajz szakos tanári diplomát 1937-ben. Kezdő tanárként, pedagógiai hajlama szerint, iskolán kívül is közvetlen kapcsolatot tart a diákokkal. A Diákkaptár- mozgalom vezetése sokat jelentett számára, mert a szellemi és erkölcsi gyarapodást tantervi szinten felüli mértékben tartotta fontosnak. 1941-től részt vett a falusi tehetségek felkarolásában Losoncon — tanárkodva, internátusbán lakva. Cserkészeivel bejárta a Felvidéket Selmecbányától Gombaszögig. 1946-ban a szlovákok megbízhatatlannak minősítették, ezért Tiszolcra való kinevezését sem fogadta el, inkább egy évig könyvelt egy asztalosnál. 1947-ben áttelepült. Salgótarján és Gyöngyös után a Koháry István Gimnázium vezetése és a NÉKOSZ irányítása ottani életének boldog korszaka, 1950-ben került a felsőkereskedelmi fiúiskola élére, dr. Lénárt János — politikai okokból történt — eltávolítása után. 1950 nyarán a leánya és fiúkereskedelmit egybeolvasztották. Kitűnő tanári kar jött össze: Dr. Némedi Lajosné, dr. Lukács De- zsőné, dr. Domány Ödönné, Nagy Rafaelné, Ebergényi Tibor kerültek a közös tantestületbe. Jóindulattal fogadták őt, aki harminchat évesen lett igazgatójuk — Gyöngyösről. A két egyházi iskolából ötvözött állami intézetet hozzáértéssel vezette, becsülte a tanárokat, a diákokat: követelt, dicsért, fegyelmezett. Ügybuzgalmáért és sikereiért kiváló igazgatói minősítést kapott 1954-ben. A városban elsőként vezette be az iskolarádiót. Az osztályok önálló műsorokat adtak. Nem a szórakoztatásra fektették a fő hangsűlyt a tanárok sem, hanem irodalmat, történelmi tudást és politikai tájékozódást közvetítettek. Az iskolát úgy vezette, hogy egy éven át — ó, lakásgondok! — ingázott Gyöngyös és Eger között. 1955 a technikummá való átalakulás korszakát jelentette számára. ő ugyan összehangoltan dolgozott a tantestülettel, de a legtöbb szaktantárgy idegen területként jelent meg előtte. Ennek ellenére teljes erőbedobással végezte feladatát, óralátogatások, -elemzések fokozták a nevelő-oktató munka hatékonyságát. Az ugyan zavarta, hogy féltékenységből egy tantestületbeli párttag állandóan feljelentgette őt, a pártonkívülit. Erőltették is, hogy lépjen be a pártba. Szakmai teljesítményét az Oktatás Kiváló Dolgozója címmel ismerték el, ennek ellenére lemondott, és elment a Szilágyi gimnáziumba. Ma is keserűen emlékszik visz- sza arra, hogy a közgazdasági melléképületében lévő szolgálati lakásából el kellett távoznia, mert az igazgatói székben ülő utódja hosszú hónapokon keresztül — két-három naponként — írásbeli kifogásokkal, mások által vállalt szóbeli üzenetekkel addig zaklatta, míg döntött: mindenét — a legszükségesebbeken kívül — pénzzé teszi, a felesége hangversenyzongoráját, perzsáit a családi örökségből, hogy lakást vehessen. Négy évig a Szilágyiban okta- tott-nevelt. Az osztályfőnöki órákat — mint fontos feladatkört — OPI-kérésre (Országos Pedagógiai Intézet) Dr. Ladó Erzsébettel dolgozta ki. A Papp Sándor által vezetett Gárdonyiból Dr. Somos Lajos 1959-ben távozott, és akkor arra kérték, hogy a kiváló pedagógus dédelgetett álmát, a tizenkét évfolyamos gimnáziumi képzést segítse átvinni a gyakorlatba. Abban az időben a mai négyes általános iskola, mint gyakorló intézet, a Gárdonyihoz tartozott. A nagyszerű elképzelés érdekében reggeltől késő estig az iskolában élt, dolgozott. Felmérte — mint igazgatóhelyettes —, mit kell, mit lehet tenni a színvonal emelése érdekében. Sokszor látogatta az órákat, bevezette a csoportos óralátogatásokat, amiken a szaktanárok együtt, beütemezett terv szerint vettek részt. Az óraelemzésekből minden résztvevőnek haszna származott, mert az ott-tapasz- taltakat saját munkája tökéletesítésére tudta értékesíteni. Szívügyének tekintette a tagozatos osztályok működtetését, s így az átlagon felül eredményes oktató-nevelő munka a Gárdonyit a legvonzóbb gimnáziummá fejlesztette a városban. 1966-ban kiváló tanári címmel jutalmazták. 1973-ban ment nyugdíjba. A kertészkedés apró tennivalói között érlelődnek még ma is a pályamunkákhoz fontos gondolatok, formálódnak a mondatok, amelyekkel magyarról szlovákra, vagy onnan fordít, főleg műszaki témákban. 1970-ben díjazták például azt a dolgozatát, amelyben az egri középiskolák történetét írta meg 1945-től 1970-ig. Biológiai tankönyvtervezete miniszteri dicséretet kapott. Ma is hasznosan forgatható a Gárdonyi jubileumi évkönyve, ami az ő kezétől származik. A meggondolatlanul megszüntetett Tudósítóban — a megyei tanács adta ki a pedagógusok szakdolgozatainak közlésére — nyolc eszmefuttatása jutott el a szakmai nyilvánossághoz. A Pedagógiai Társaság és a szakszervezetek pályázatain tizenegy tanulmányával szerepelt, és még 1975-ben is díjazták munkáit. Fordított a Dobó István Vármúzeum, a megyei levéltár megrendelésére is. Tagja volt a Magyar Pedagógiai Társaságnak, a Heves-Nógrád Megyei Pedagógiai Társaságnak. Lelkes bélyeggyűjtő. Általában — a lakásából és a környezetéből kikövetkeztethetően — pedáns rendszeretet jellemzi. A gyűjtést nemcsak szenvedélynek tartja, a bélyeg — és minden más — rendszerezésre, az értékek fel- ismerésére-megbecsülésére, szaktudásra nevel. Azért is örül, hogy két magasan kvalifikált mérnök fia „örökölte” tőle ezt a szenvedélyt, a gyűjtés, a megőrzés, az érték és a szakképzettség örömét és fegyelmét. Lakása falain értékes képek. Egy, a Krisztus sírbatételét ábrázoló olajfestményt az 1918-20- as összeomlás erdélyi kálváriáján át menekítették Budapestig — s onnan tovább — a feleség szülei. Vallását tisztelő és gyakorló ember, feleségével, Sziszi asz- szonnyal együtt, aki szintén nyugdíjas pedagógus. (Előtte is főhajtás ez az írás.) Amikor noszogatták, hogy ilyen kitűnő tanárnak — példát mutatva — be kellene lépnie a pártba, ő visszahúzódott: nem eléggé fejlett még ideológiailag. Akik szurkálták- piszkálták, rég odavannak. Nem gondol rájuk haraggal. A Janicsár utca 18. számú családi házban két ember csendje, békéje uralkodik. Ők ennek a megnyugvásnak az állampolgárai. Ez is benne található az egri tájban. Prágai egyetemista vagy érsekújvári fiatal tanár korában Lóska Károly talán nemigen örült volna, ha ezt a pályát rajzolja elébe valami balga jóslat. Annak, akit sokszor és sokan eminensnek, kiválónak minősítettek a szakmájában, a gyerekek nevelésé- ben. A , , Farkas András (fAdÁ CCjCf tttóffi U j hős jelent meg az amerikai filmeken, egy copfos, nagydarab ember, Steven Seagal. Úgy karatézik, mint Chuck Norris, olyan visszafogottan fanyar, mint Belmondó, és legalább olyan stílusosan öltözik, mint Columbo hadnagy. Maigret intellektusa viszont hiányzik belőle, és ez mindenképpen hátránya a jól megtervezett figurának. Nem új viszont az az elgondolás, amelyet a főszereplő hivatott képviselni. A magányos hős, aki ha kell, még a saját, rendőri testületével is szembeszáll az igazáért. Az „igaza” általában a bosszú, hiszen visszatérő rendszerességgel ölik meg vagy valamelyik családtagját, vagy a legjobb barátját. Es ettől már kissé öncélúvá válik a harc: nincs egy eszme, nincs egy nemes cél — le kell puffantam a gyilkost, mert ő is ölt, szemet szemért, fogat fogért. Hogy mégis túlmutat magán a történet, az annak köszönhető, hogy a gyilkos ezúttal még pszichopata is. Az emberélet számára nem más, mint kellemetlen akadály, nem azért oltja ki, mert el akar érni általa valamit, hanem mert: csak. A pisztoly nem fegyver most, hanem mindennapos hóhéreszköz. Megáll egy nő, kéri, hajtsanak el a kocsival az útjából — lelövi. Rosszat szól az egyik haverja — lelövi. Ámokfutás az egész film, elől megy a hülye gyilkos, nyomában az elszánt rendőr* két oldalt hullák. Nem is tudom, miért nem unalmas mégis az egész. Olyan, mintha valódi krimit látnánk, vagy inkább valódi akciófilmet. Igen, inkább ez az utóbbi. Mert a krimi műfajának legfőbb feltétele hiányzik. Nincs titok. Nincsenek suttyomban elkövetett gyilkosságok, nem kell félni, ha megjelenik a gyilkos, hiszen tuti, hogy ölni fog. Az ő pusztulása is biztos — olyan amerikai film ritkán adódik a mozivásznon, ahol a jó nem győz, a rossz nem veszít. És — sajnos — egyéb sablont is magára húzott a produkció: egy vékony szálon ugyan, de szerelmi történet is húzódik a háttérben. Á zsarunak összekuszálódott a házassága, a neje válni akar, aztán a történet végén persze kibékülnek, minden a régi. Na, ezt nem kellett volna. Semmiféle plusz aggódást nem váltott ki belőlünk az a tény, hogy olykor az asszony is veszélybe kerül. Jobb az ilyen filmeket „csupaszon” hagyni. Úgyse vár tőlük az ember valamiféle magvas szellemi élményt, erre a filmre azért váltottak jegyet a nézők, mert puskaropogást akartak hallani, autós üldözéseket látni, és nem azért, hogy az élet mélyebb rejtekein hosszadalmasan elgondolkozzanak otthon, a fürdőkádban. _ _ ... Doros Judit Poriból jöttek... Szeleczky Zita Egerbe készül... Hollywoodi villáminterjú az egykori filmcsillaggal Szeleczky Zita és Pongrácz Gergely Eger testvérvárosából, Poriból jöttek azok a finn énekesek, akik hangversenyt adtak a Megyei Művelődési Központ dísztermében. A női kamarakórus, Merita Kivela együttese finn dalokat, népdalfeldolgozásokat adott elő, Jean Sibelius, Iredrig Dacius, Harri Touminen, Asko Vilen, Kaj Chidenius, Arja Lo- imovuori, Demerson White, Jukka Koivisto, Pertti Reunanen műveit. Az északi nép érzelem- és gondolatvilága más, mint a mienk. A mi fülünknek és szívünknek a finn dallamok is a szerelemről, a lány és fiú boldogságáról, boldogságvágyáról beszélnek, még akkor is, na az erdőről, az éjszakáról, az elmúlt évekről szóló emlékeket sűrítenek a szavak ritmusokba, rímekbe, dallamokba. A sok hajlékony, lejtőlebegő hang más temperamentumot takar, mint a mienk, és mégis oly jól esik hallgatni azt, amit megszólaltatnak. A műsoron szereplő alkotások egy finn mun- káskorus lelkivilága tükrözték, azt, ahogyan ők a finn haza, a nyelv, a dallamkincs, a múlt, a finn történelem adottságaiban megélhetik magukat. Ennek a kórusnak, amely nem először járt hazánkban és városunkban, tartása van. Ha úgy tetszik, eleganciája, méltósága. Már az is feltűnt, hogy első számként a magyar Himnuszt énekelték, először finnül és több versszakaszt, majd bájos magyarsággal. Ezzel a gesztusukkal is mintha azt a meggyőződésüket nyilvánították volna, hogy a nemzeti érzés, a nemzeti tudat — mindenekelőtt. A nekünk elégikus hangvételűnek tűnő dalok közti szünetekben észrevehettük, hogy a népviseletbe öltözött lányok-asszonyok nyakában különféle lán- cok-miegyebek láthatók. Az egyiknél csak egy lánc, a másiknál már a láncon aranylóan csillogó jel, jelkép, némelyiknél mintha a medallion kettőzve is lenne. Sőt, akadt egy szólistájuk, aki nemcsak a nyakában hordott gazdag díszítést, de a népviseleten túl még egy, a malaclopóhoz hasonló pelerint is magára öltött. S ahogy a szólókat éneklők egy- re-másra előléptek, úgy vált érthetővé: ezek a nyakban lógó díszek az énekesek rangsorát, a kóruson belüli értékrendjüket határozták meg, azt az egymás közötti megegyezést, döntést, hogy honnan indul ennek a kórusnak a szintje, kik azok, akik ebben az énekes hierarchiában magasabban állnak, mint a többiek. Lehet, hogy ezeket a díszeket csak az együttesben eltöltött évek után merik, lehet, hogy a teljesítmények arányában. Az is lehet, hogy a fellépések-szerep- lések határozzák meg, kinek milyen jelvényt szavaznak meg. De hogy valamilyen szempont szerinti értékelést jeleznek, az számunkra nem volt kétséges. Vagy tévednénk a látvány megítélésében? Az már csak az olvasmányaink, a politikai irodalomban fellelhető, de a napi sajtóban is forgó megállapítások nyomán villant agyunkba, hogy lám, a sokat emlegetett finn csoda, a finn példa ilyen kicsiny méretekben is utánaszámolható. Ahogyan ebben a húszegynéhány tagú kórusban is kialakult egy értékrend, az értékek rendje. Ami nélkül — úgy tűnik — hiába is igyekeznénk magasra tömi. Vagy elkerülni a süllyedés veszélyét. Mi mindent eszébe juttat az embernek egy ilyen kellemes másfél óra, a zenehallgatás egy nyárvégi délutánon... (farkas) Augusztusi, tomboló nyár, Los Angeles. Mindenfelé pálmafák, virágzó bokrok. Autónkkal legújabb fellépésünk színhelyére igyekszünk, a Hollywoodi Magyar Református Templomba. A boltívek alatt rengeteg ember. Többé nem kételkedhetünk, hogy Los Angelesben magyarok is élnek. Nagytiszteletu Vass Zoltán ma az újkenyér ünnepét hirdeti, a győzelemét, hogy az értékes szemeket sikerült kiválasztani a pelyvából. Ezért vagyunk még, és ez a biztosítéka jövőnk- nek is. Szent Istvánra gondolunk, ezer éves hazánkra. Az úrvacsora vétele közben valaki a fülembe súg a: eljött Szombathelyi Blanka, Szeleczky Zita, Pongrácz Gergely is az előadásotokra. A mesék és csodák világában a hús-vér valóságot nehezen hiszi el az, aki úgy hitte: egykori példaképei mar csak filmvásznon láthatók, a történelemkönyvekben olvashatók. A szószéken otthon érzik magukat Reményik Sándor sorai. Csönd. A szünetben Szeleczky Zita meghívást nyújt át, látogassunk el hozzá. Sajnos, csak perceket ígérhetünk, 3 óra múlva indul a gépünk. Minden szó fontos hát, amit hallunk. Rögzíteni próbálok mindent. 15 óra 04. A gépkocsi indul. Időnk megszámláltatott. Minden szó lejegyzésre kerül. Csillag voltál, csillag leszel „Isten segítségéveljutottam el az előadásotokra. Egy éve beteedtem meg. A reuma rosszab- ik fajtája kapaszkodott belém, ami az egész szervezet immunrendszerét megbolondítja. Any- nyira megnyomorított, hogy még takarót sem tudtam magamra húzni. Már nem tudok turnéra járni. Pedig életem legszebb és szent célja volt ez a szolgálat. Nagyon hiányzik. Jövőm is kétségekkel tele. Nővérem nemrég meghalt, kevéske nyugdijamból élek.” Hollywood legszebb részén állunk meg. Csend és tisztaság mindenfele. Kiszállunk, nyílik a gyönyörű ház ajtaja. „Hozzáépítettem a hálószobához, hogy saját stúdióm legyen, ahol kazettákat készíthetek és adhatok ki.” Belépünk a nappaliba, a szemközti falakon két nagyméretű festményről gyönyörű fiatal arc mosolyog le ránk. Égyik mellett bekeretezve az Országház, a másik közelében a Lánchíd. Hímzett térítők mindenfelé, a falon fába vésve a Himnusz, a Magyar Miatyánk és egy vers: Csillag voltál, csillag leszel. Az asztalon hatalmas virágkosár. „Ezt egy magyar házaspártól kaptam.” Pesten patakokban folyt a vér miattam „Egy éve, amikor Magyarországra látogattam, hazamegyek, úgy éreztem. Hazamentem végre. Interjúkat csináltak velem, melyeket össze-vissza vágtak. Mitől félnek még ma is a tv-ben? Kitől, mitől félnek? Arról beszéltem, hogy a baloldali intrikák miként tettek tönkre, s hogy miért kellett elmennem ezek miatt. Még Amerikába is elért a kezük, hogy nemzetközi karrieremet tönkretegyék. Argentínában filmet forgattam 1949-ben. Oscart kell neki adni! — harsogták az újságok. Aztán jött egy német zsi- doújság, és azt írta: „Hallomásból tudjuk, hogy patakokban folyt a vér Pesten Szeleczky művésznő miatt!” Hollywoodot meg sem próbáltam, mert ott egy vizsgálóbizottság alakult. Magyarok részére — magyarokból. Nekem bűnöm nem volt, de a koholt vádakkal és vádaskodókkal nem lett volna erőm és esélyem hadakozni. További esélyeim? Szeretnék hazamenni játszani. Akár Egerbe is! Napjaimat levélírással töltöm el, emiatt minden munkám befejezetlen. Tele vagyok félelemmel. Bírom-e erővel? S tudok-e még színpadra lépni?” Viszontlátásra, drága művésznő, Egerben! Sziki Károly Törvényre törve
