Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-31 / 255. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. október 31., csütörtök Adatok a forradalom hadtörténetéhez (11/2.) Az egri Líceum védelme 1956. november 4-én és 5-én November 4-én déltájban egy kerékpáros egri polgár kopogott a Líceum bezárt kapuján, s tu­datta, hogy nagy szovjet tank- hadoszlopot látott Andornakról Eger felé haladni. A páncélosok éle a tihaméri vasútállomástól egy jó kilométernyire megállt. A hírnököt Tormássyék a megyei laktanyába irányították, ahol ak­kor Jobb László tartózkodott. A Líceum gondos átkutatása meglepő eredménnyel járt. Dél­után 2 óra tájban két honvéd egy polgári ruhába öltözött géppisz- tolyos férfit vezetett elő, aki iga­zoltatása során magát ÁVH-s tisztnek mondotta, s igazolványa is azt tanúsította. Tormássy a ma­gyar katonatiszt korrektségével elismerte az ÁVH-s tiszt „meg­lepő bátorságát”, s megakada- lyozta, hogy a köröttük álló hon­védek bántalmazzák őt. A kor­mány rendelkezéséhez híven két katona kíséretében lefegyvere- zetten a megyei börtönbe kísér­tette. Tormássy Tibor elmondta, hogy később, amikor hadbíróság előtt állt, az ÁVH-s tiszt elismer­te, hogy egyetlen ujjal sem bán­talmazták ot a Líceumban való elfogása során. . Közben az egyik kórházból si­került egy ápolónőt is keríteni a líceumbelieknek, felkészülve az esetleges sérülések ellátására. A nővér a szükséges kötszerrel, s egyéb szükségessel érkezett a belváros védelmi bázisára. Negyedikén este 7 óra előtt egy honved szakaszvezető 6 honvéd­del kért a Líceumba bebocsátást. Őket a laktanyából küldték ki felderítésre. Tőlük értesültek, hogy szovjet páncélosok lassan közeledtek észak felől a Széche­nyi utcán a belváros irányába. Körülbelül este 7 óra lehetett, már egészen besötétedett, ami­kor a posta irányából egyre erő­södő motorzaj és lánctalpak csörgése jelezte a szovjet tankok érkezését. Hamarosan fel is tűnt az első páncélos, melyet hosszú sorban követtek a többiek. Erre a Líceum épületében eloltották a villanyokat, s minden katona el­foglalta kijelölt lőállását. A szov­jet páncélosok igen lassú ütem­ben haladtak el az épület előtt, maid pedig az élkocsi bekanya­rodott a Kossuth Lajos utcába, a Fellner Jakab, s végül a Bajcsy- Zsilinszky utcában törve előre, körbefogták a Líceum hatalmas épületét. Az ostromgyűrűben 20-26 tank vett részt; a többiek a Széchenyi utcában sorakoztak fel. Amikor a szovjet gyűrű bezá­rult, nyilván rádióparancsra egy­szerre az épületre fordították ló- vcgtornyaikat, s láthatóan a föld­szinti ablakokra céloztak. Las- san-lassan múltak az izgalmas percek, de a szovjetek nem lőt­tek! 5 mintha semmi sem történt volna, az ellenséges páncéloszlop 10-15 perc múltán elvonult a Kossuth Lajos utcán át, kifelé a városból. Tormássyék feltételezése sze­rint a szovjet páncélososzlop ke­let felől, az Ostoros-völgyon át megkerülte a várost, s úgy jutott el — mint később hallottam — az Eger és Felnémet közötti ká­posztásföldekre, ahonnan a vá­rosba hatoltak. November 4-ről 5-re forduló éjszaka viszonylag nyugodtan telt el. A katonák fele aludt, pi­hent, másik fele pedig a szolgá­latban éberen figyelt. Hallgatták a rádiót, mely közvetítette az Egyesült Nemzetek tanácskozá­sáról érkezett híreket. 1956. november 5-én kora reggel 6 óra tájban újból megje­lentek a szovjet tankok. Most a Kossuth Lajos utca felől érkezve zárták körül a Líceumot, s min­den ugyanúgy megismétlődött, mint előző este. Körülbelül 10 percig ismét az épületre szögezték ágyúik csövét a páncélosok, majd az ellenséges tankoszlop a bazilika felé távozott. Tormássy Tibor később megtudta, hogy a szovjet páncélosok parancsno­ka, Poliakov tartalékos alezredes volt, akit a szuezi háború idején hívtak be szolgálattételre. Polgá­ri foglalkozása történelem sza­kos egyetemi tanár volt, s kato­nái ukránok voltak. Tormássy háborús tapasztalatai alapján úgy tapasztalta, hogy az ukrán katonák általában mindig em­berségesebbek voltak a fogsá­gukba esett magyar katonákhoz. November 5-én délelőtt 10 óra tájban két honvédtiszt érkezett a laktanyából a Líceumba. E tisz­teket Tormássy nemcsak nem is­merte, de sohasem látta. Azt a tájékoztatást hozták, hogy az eg­ri honvédparancsnokság fegy­verszünetet kötött a szovjet erők parancsnokával, s ennek értel­mében délután 5 óráig kötelesek letenni fegyvereiket. Mivel Tor­mássy által ismeretlen volt a két magyar tiszt, akiket sohasem lá­tott Jobb László főhadnagy kör­nyezetében, közölte, hogy ugyan tudomásul veszi a fegyverszünet tényét, de a fegyvert csakis ab­ban az esetben teszik le a líceum ­beliek, ha erre Jobb saját kezű aláírásával ellátott parancsot kapnak. A két tiszt ezt követően távozott. November 5-én délután 4 óra tájban az egri kiegészítő parancs­nokság egy főhadnagya jelentke­zett a Líceumban Tormássynál, s átadta néki Jobb László főhad­nagy írásbeli parancsát a fegy­verletételre, s hogy a század vo­nuljon fel a laktanyába. Tor­mássy embereit az épület elő­csarnokában gyülekeztette, is­mertette a kapott parancsot. A katonák ekkor elkeseredett han­gulatukban úgy döntöttek, hogy leteszik a fegyvert, de nem vo­nulnak fel a megyei laktanyába, mivel tartottak attól, hogy szov­jet hadifogságba esnek. Tor­mássy beszedet intézett katonái­hoz: ...Az ellenség nem foglalta el a Líceumot, nem tépte le zász­lóinkat, pedig 30 páncélosával kétszer is körülzárt bennünket. A körülzáráskor ti bátran szembe­néztetek az ellenség ágyúival. Minket nem győzött le az ellen­ség... emelt fővel vonulhatunk ki ebből az épületből. 1956. november 5-én délután 4 óra 40 perckor kivonult a Líce­um öreg falai közül a mindenre elszánt 60 főnyi század. „Erdő, erdő, de szép kerek erdő...” hangzott a katonadal; majd fel­harsant az „Oszolj” parancsszó, mire minden katona otthonába tért. Ez tehát az igaz története Eger város magjában, a Líceum védel­mére felsorakozott maroknyi, de életre-halálra elszánt tartalékos egri honvédből verbuvált szá­zadnak. Úgy érzem, hogy illő meghajtani ma, az események után 35 esztendővel az elismerés zászlaját tettük előtt. (Egyéb­ként Tormássy Tibor a történ­tekről készült „cmlékirat”-át el­helyezte az egri Főegyházmegyei Könyvtár kézirattárában.) A szabadságharc letiprása után nem maradt el a kommunis­ta állam bosszúja. Tormássy Ti­bort a hadbíróság 12 évi börtön­nel, Soltz József századost 8 évi börtönnel, Jobb László főhad­nagyot pedig 15 évi börtönnel és vagyonelkobzással sújtotta. — A katonai bíróság 1990-ben „sem­misnek” mondotta az ítéleteket. Tormássy Tibort a kormány alezredessé, Jobb Lászlót pedig ezredessé léptette elő. (Vége) Sugár István HANG-KÉP Méltó ünneplés? A harminc esztendővel ez­előtti forradalom és szabadság- harc 13 napját csajt az értékelheti higgadtan, tárgyilagosan, sokré­tűen, aki szemlélője, illetve cse­lekvő részese volt az akkori ese­ményeknek. A ma már fiatalnak aligha nevezhető százezrek nem feledték azt az eufóriát, azt a lel­kek mélyéről felszakadó örö­möt, amely mindnyájukat átha­totta, azt a légkört, amelyben senki se követelt fejeket, azt az atmoszférát, amely közelített az örök etikai értékek trónra eme­léséhez. Sokan közülük most sem to­longtak az ünnepi zászlók mögé, legfeljebb szerényen emlékez­tek. Hitüket vallatva, hajdani ar­cokat idézve, egykori története­ket felelevenítve. Ez a gárda nem hangoskodik csakazértis felelős­ségre vonást követelve, legfel­jebb azt vallja, hogy a gyilkosok, a hatalommal visszaélők hivata­los formában is számoljanak el múltjukkal. Hozzátéve, hogy a tények elemzése, értékelése pár­tatlan, indulatok nélküli megkö­zelítést követel. E sereg csupán azt remélte a jubileumtól, hogy méltó főhajtás legyen. Csinnadratta nélküli, ka­méleonoktól mentes, kóklerektől megtisztított. A rádiótól sajnos nem kapta meg mindezt. A szer­kesztők elsősorban feladatnak tekintették, épp ezért inkább in­formációs és tudósításszinten utaltak arra az örökségre, amit az ifjak nem is ismernek. Mindösz- sze egy programra bukkantam a kínálatban az elmúlt hét szerdá­ján. A Rádiószínház dokumen­tumműhelyének bemutatója, a Pro Patria 1956 mindenféle di­vatos sallang, frázis nélkül raj­zolta meg annak a tanárnak a portréját, akit a Haynaunál is bosszúszomjasabb pufajkások tartóztattak le, és szolgalelkű bí­rák ítéltek halálra. A műsor rész­letezte azt a kálváriát, amit hoz­zátartozóinak végig kellett járni­uk, hogy megkeressék jeltelen sírját, exhumáltassák, és méltó módon eltemessék. A szemtanúk szólaltak meg. Minden mondatuk mérlegelésre késztetett valamennyiünket, s arra intett, hogy az elégtételadá­son túl fel kell tárni ezeknek az esztendőknek a hiteles króniká­ját. A minderről semmit sem tu­dók, a jelen tizen-huszonévesei- nek okulására is. Felháborító igények Változatlan a káosz, a zűrza­var a tévé portáján. Silányul a kí­nálat, hovatovább már nem ér­demes bekapcsolni a készüléket, mivel nincs mit nézni. Bárgyú celluloidkockák peregnek, sület- len vetélkedők sorjáznak egymás után. Idegesítő, hogy senki sem gondol milliók óhajára, többek közt arra, hogy teljesen felesle­ges este 11 órakor filmeket raj­toltatni a kettes csatornán, ami­kor a hétköznapoktól agyongyö­tört polgár aludni tér, hogy bo­torság mellőzni a sportkedvelők­nek csemegeként ható harminc- perces összegzéseket. Az elnök, aki bármennyire is kiváló tollforgató, régóta nem ura a helyzetnek, ráadásul kriti­kai érzéke sorvadozik. Olyany- nyira, hogy beállt ő is a folyvást pénzt követelők sorába. Méghozzá hangadóként. Ez aztán túlzás. Emelik az elő­fizetési drjat, sürgetik az újabb milliárdokat. Tessék mondani, mire, miért? Azért, hogy egy szűk kör tovább pazarolja, kielé­gítetlen anyagi mohóságtól ösz­tönözve? Ideje lenne stílust váltani. Oda nem jár forint, ahol hiányzik a teljesítmény, ahol semmibe ve­szik a jogos kívánságokat. Másokkal együtt nem érdekel az unalmas arcok pártállása, ki­zárólag az a fontos, hogy mit tesznek le az asztalra. Pillanat­nyilag a nullát alig szárnyalták túl. Nem hánytorgatom fel azt, hogy a 35 évvel ezelőtti kincse­ket finoman fogalmazva elsik­kasztották. Ezért csak némileg kárpótolt Mészáros Márta jóval korábban — október 16-án este — leforgatott alkotása, a Napló apámnak, anyámnak, amely kétségkívül remeklés a javából, s mélyenszántóan, megrázóan ál­lít emléket azoknak a névtele­neknek is, akik az életüket adták azért a demokráciáért, amely a félelem nélküli létet, garantálja. Ez azonban csak csepp a ten­gerből. Épp ezért eljött a magá- baszállás periódusa. Még nem késő változtatni, mert az elvesz­tett bizalom visszaszerezhető. Persze csak akkor, ha szóla­mok, agyonkoptatott szavak he­lyett tettekkel bizonyít minden érintett fél abban a Szabadság té­ri volt tőzsdepalotában... Pécsi István Egri bemutató: Nem élhetek muzsikaszó nélkül Családi perpatvar egy elsüllyedt világból A házastársi perpatvar főszereplői: Balázs és Pólika (Fésűs Tamás és Saárossy Kinga) Olyan történelmi léptékű át­alakuláson estünk keresztül, amelyet a színház nem hagyhat figyelmen kívül. Még az olyan közismert és sokat játszott darab sem szólalhat meg a néhány év­vel ezelőtti módon, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Egy­szerűen mást jelentenek szavak, emberi helyzetek, viselkedésfor­mák. Újra előkerülnek régi fo­galmak, megtanuljuk ismét, hogy mi az a birtok, mi az a váltó, ki az úr. s azt is, hogy ki a cseléd. A mosolyogtató, otthonos világ úgy kerül elénk, hogy lám csak, lehetett volna szépen élni, meg­őrizve a hajdani emberséget, nem pedig annak csupán riasztó romjait. Mert végül is Móricz darabjá­nak mindenkori hazai aktualitá­sát az adja meg, hogy feltekintve a színpadra, saját magatartá­sunkra ismerünk rá. Ügyanis nemzedékről nemzedékre örök­lődött a két nem kapcsolata, s ha el is süllyedt az azt kialakító vi­lág, mégiscsak él valami ben­nünk dédapáinkból és dédanyá­inkból. S hogy manapság már nem valamiféle „országrontó dzsentri szokásokat” kell meg­eleveníteni, még természeteseb­ben érzékeljük a hajdani — min­denkori — magyar virtust a szín­padon. Ez a szemlélet benne van az egri előadásban. Pethes György rendezése visszafogott, nem ka- rikíroz, sokkal inkább arra törek­szik, hogy valódi szituációkat te­remtsen, s azok ellentmondásai mosolyogtassák vagy nevettes­sék meg a nézőt. Nem kis teljesít­mény az, hogy évtizedes sallan­gokat hánt le a vígjátékról, túl­zott aktualizálás nélkül. Inkább csak sejteni lehet azt a szándé­kot, amellyel megformálja Mó­ricz művét. A legszembeötlőbb az a komolyság, ahogy a színé­szek megformálják szerepüket. Nem tartanak távolságot a ma­gukra öltött alaktól, sokkal in­kább egész egyéniségükkel igye­keznek vállalni azt. Ez a darab tulajdonképpen kétpólusú. Az egyik oldalon ott a férfiak, akiket főleg Balázs kép­visel, a másik oldalon pedig ott a nők. Az az ezerarcú nem, amely- lyel minden férfiember megvívja a maga csatáját. Ezt harcolta meg Móricz is, s kitűnő asszony­figurákat alkotott tapasztalatai alapján. Nagyon fontos, hogy ehhez a műhöz megfelelő főhőst találja­nak. Egerben Fésűs Tamás na­gyon tudja és érzi ennek a figurá­nak a jellemvonásait, vérében hordja a „balázsságot”. Gesztu­sai, indulatai annyira sajátjai, hogy már-már nem is átélésről, hanem megélésről tanúskodnak. Ilyen szempontból nehéz leckét ad a társulat többi tagjának, tud­niillik talán senki másban nem találkozik annyira ember és sze­rep, mint benne. Ez adja meg szí­nészi erejét, de egyben veszélye­ket is rejt magában. Ugyanis né­ha már a hitelesség rovására megy, ahogy „lubickol” a szerep­ben, s könnyen „le is játszhat) a” a többieket a színpadról. Különö­sen a feleségét, Pólikát játszó Sa­árossy Kinga kerül olykor nehéz helyzetbe, amikor szembe kell néznie ezzel az olykor elementá­ris erővel. Mert valóban, Fésűs szinte természeti jelenségnek mutatja a férfiembert, aki olyan, mint a vihar, a csendes eső, vagy a metsző őszi szél. Vele szemben a nő nem lázadhat, nem tehet semmit, csupán elfogadhatja az „évszakok” változását. Ezért sem könnyű megtalálni azt a pontot, amikor ez a férfi­kedvre nevelt asszonyka végül is megelégeli a mulatságot, és a sarkára áll. Lázadása nem önma­gáért való, hanem.a jószág elpré- dálása, a hitvesi szövetség meg­sértése hozza ki a sodrából. En­nek az ellentmondásos folya­matnak az ábrázolása a darab egyik gyenge pontja. Igaz, nem is törekszik a rendező valami ko­molyabb jellemábrázolásra, en­nek a különös helyzetnek, sokar­cú szituációnak a megfejtésére. Pedig Pólika magatartásának ér­telmezése, mozgatórugóinak fel­tárása új dimenziókat adhatott volna a darabnak. De ilyen szempontból ez a Nem élhetek muzsikaszó nélkül sokkal inkább mesél, mint magyaráz. Lényegesen több energiát for­dított a társulat a „nénik” világá­nak bemutatására. Pólika neve­lőanyáinak otthona valóban megérdemli ezt a figyelmet. S végre a sok, férfiaknak írt darab után az egri társulat hölgytagjai is megmutathatták, mit tudnak. Bizony, nem keveset: Olgyai Magda, Bókái Mária és Ribár Éva egyenként és együtt is nagy kedvvel és sikeresen alakítja sze­repét. Pedig nem könnyű a dol­guk, csak látszólag egyszerű a feladat. A kikristályosodott jel­lem, a külsőben is jegecesedett belső tartalom ugyan támaszté­kot ad a szereplőnek, viszont itt pillanatok alatt kell hosszú évti­zedek alatt kialakult viszonyokat ábrázolni, s nem szabad megre­kedni a külsőségeknél, a testi és lelki sérülések parodizálásánál. Asszonyi és színésznői bölcses­ségre vall, ahogy szerepüket fölé­pítik. Talán Olgyai Magdát még egri színpadon nem is lehetett ilyen összetett és jó alakításban megismerni. Zsani néni szigorú­sága és belső szépsége egyaránt megismerhető játékában. Ahogy megtudjuk azt is: keménysége bölcsességekből fakad, az életet mozgató belső törvényszerűsé­gek felismerése formálta ilyen­né. Bókái Mária viszont abban segít bennünket, hogy rájöhes­sünk arra: más út is elképzelhe­tő, az abszolút és feltétel nélküli jóság és szeretet felé is el lehet in­dulni. A „három grácia” közül Mina néni, vagyis Ribár Éva az, aki sem egyik, sem másik ös­vényt sem választja, hanem be­zárul. Ebben természetesen kulcsszerepe van fogyatékossá­gának, vagyis siketségének, de azt is megérezhetjük: a világtól való elvonulásának más oka is van. Nem fogadja el azokat a vastörvényeket, amelyeket test­vérei is képviselnek, nem hajlan­dó abba a magyar „Bemalda Al­ba házába” költözni, amelyet ők alakítanak ki maguk körül. Meg­őrzi a húsz évvel ezelőtti emléke­ket, ruhákat, tárgyakat. Olyan természetességgel adja vissza Lajos bácsi, azaz Somló Ferenc két évtizede ottfelejtett pipáját, mintha csak tegnap maradt vol­na a sublóton. Ennek a világnak a melléksze­replői is jól megformáltak, így például ijesztően kedves Csonka Anikó Birije. A fiatalság életve­szélyesen nyegle magatartását kitűnően állítja elénk, s ezzel még hatásosabbá teszi a nénik ábrázolását. De épp ilyen remek Somló Ferenc Lajos bácsija, aki­nek megfelelő „ugródeszkát” készítenek elő a fönt említett szí­nésznők, és ő él is ezzel a lehető­séggel. Az ő együttesükben mu­tatkozik az meg, hogy milyen je­lentős teljesítményekre ad lehe­tőséget a csapatmunka, az egy­más iránti figyelem. Nagyon ér­dekesen és jól oldja meg közös gondolkodásuk a jelenlegi, s a húsz esztendővel ezelőtti konf­liktusokat. Néhány kitűnő epizódszerep még kiegészíti az előadást, így például nagyon jól megoldott Kisvicákné megjelenítése, Feke­te Györgyi izgalmas jellemrajzot tár elénk. Ehhez ráadásul meg­enged magának néhány bur- leszkbe illő gesztust is: így a ken­dőkkel való játékot, vagy a sajá­tos mozgást a zsákon. De ugyan­így meg tudnánk említeni a Bor­osát alakító Matolcsi Mariannát, vagy Győrváry Jánost és Kiss Lászlót is. Feltűnt még Dévai Péter alakítása is, aki mulatságo­san formálja meg Mircsét, a ci­gányprímást. A darab külső megjelenése, a díszlet és a jelmez jól illik a visz- szafogott értelmezéshez. Nem tolakodóak, túl színesek a búto­rok és a ruhák, inkább csak segí­tenek a korfestésben. A hangu­latot idézik föl, de nem túl beszé­desek. Piros Sándor és Hruby Mária munkáját dicsérik. Ez nem egy igazán „mulatós” Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Nagyobb igénnyel készült, mert annak a világnak az ízeit és illata­it idézte fel, amely elsüllyedt, s nem örökített késői utódaira em­beri tartást. Még nem tudunk eleget erről a korról. Legalábbis ezekbe a korosztályokba, ame­lyek most felnőttsorba kerültek, legföljebb az „úri Magyarország­tól” való félelmet ültették bele. Kevesebbet tudunk a szépségről, a mosolygásról, a szerelemről, mindarról, amelynek ha nem is közvetlen leszármazottjai, de dédunokái vagyunk. Ez az elő­adás erről szépen beszél, s ezért méltó is n figyelemre. Gábor László A feltétlen asszonyi jóság és a féktelen férfierő (Bókái Mária és Fésűs Tamás)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom